beszélgetés: A piacgazdaság rendje politikai törekvések eredménye

A piac dominálta gazdasági rend

nem egy történelmi erők hatására, a résztvevők nem egészen tudatos cselekvéseinek eredményeként létrejött állapot, hanem 18. századi és még inkább 19. századi politikai mozgalmak terméke. Meghatározó szerepe Ricardo és Széchenyi nemzedékeinek volt abban, hogy az új ideológia Európában a „haladás híveinek” közös platformjává vált. Nagy szerepet vitt az európai értelmiség egymásra figyelő közössége eszméinek formálódásában a francia felvilágosodás kormánypolitikákat is erősen befolyásoló szerzőinek népszerűsége, Edinburgh egyetemének történészei és bölcselői által terjesztett, a szereplők megértésére törekvő, „moderált” történelemszemlélet és morálbölcselet (az úgynevezett „skót felvilágosodás” s kitüntetetten Adam Smith), valamint az amerikai és a francia forradalom eszméinek és tanulságainak tanulmányozása. (A Revue des deux Mondes és az Edinburgh Review című folyóiratok.)

Magyarországon például, az 1792-es országgyűlés reformbizottságainak munkáját is folytatva, a reformkor liberális, felvilágosító közírói és politikai mozgalmárai alakították ki azt a szemléleti módot és azokat a jogi kereteket, amelyek lehetővé tették, hogy a piac koordináló és ösztönző hatása a gazdaság minden fontos területére ki tudjon terjedni. A barokk kor egyre kaotikusabbá váló régi rendje helyett a szabadság új rendje a társadalom értékrendjének átalakítását igényelte: az emberek nosztalgiáinak a múlt helyett a jövő felé fordítását. A múltban elképzelt aranykor és az aktuálisan mai rossz erkölcsök („Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.”¹ Avagy: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”²) siratása helyett a jövőbe, egy megújult, új eszméket követő világ jövőjébe helyezték az új utópiát. „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; / Hass, alkoss, gyarapíts…”³ Avagy: „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán…”⁴

A politikusokon és politikai közírókon kívül szenvedélyes szerepet vállaltak a kívánt új rendben célszerűnek tartott magatartásformák propagálásában és a visszahúzó mentalitások bírálatában írók, újságírók, tanárok, lelkészek, szerzetesek, a szaporodó társaskörök, köztük a szabadkőműves páholyok szóvivői. Széchenyi és Wesselényi „liberális agit-prop füzetei”

mellett kiemelkedő szerepet vitt a politikából való kiszorításáig a liberális parlamenti csoport első szóvivője: Kölcsey, vezető ideológusa: Eötvös, az 1843-as kiszorításáig Kölcsey szerepét átvevő Deák (aki aztán 1861-től újra elvállalja a koordinátor szerepet), majd Kossuth, a Batthyány testvérek, a forradalmár Petőfi, az újító gazdálkodót, a társadalmi felelősséget vállaló mérnököt és a bécsi zsidó pénzembert pozitív hősként bemutató Jókai stb. Még majd két nemzedékkel később is érezhető az irodalomban és újságírásban a közösség szemléletének átalakítására törekvő program. Leginkább nyilvánvalóan a szabadelvű képviselő, Mikszáth műveiben.

Ahhoz, hogy a piacgazdaság rendje minden más emberi együttműködési formát magához igazító domináns renddé váljon, egyrészt szükség volt arra, hogy az alapvető termelési tényezők többé-kevésbé szabad (bár természetesen egyre aggályosabban szabályozott) piaca, tehát a földpiac és a munkaerőpiac kialakuljon, és arra, hogy a különböző pénzhasználati módok összekapcsolódjanak, vagyis létrejöjjön a pénzpiac. Másrészt arra, hogy jog és szokás által elfogadottá váljon a szabadpiac.

A piac szabadságának három mozzanata különösen fontos: 1. a piacon a kereslet és a kínálat viszonya alakítsa az árat (s ne valamely hatóság); 2. hogy rendi kötöttségektől mentesen lehessen tranzakcióba lépni egymással; 3. hogy a potenciális szereplők szabadon dönthessenek arról, hogy a kialakult feltételek közt vállalják-e az eladást (a termelést, szolgáltatást) vagy a vételt.

Természetesen a szabadpiac nem jelent szabályozatlan piacot. Azon túl, hogy a piaci rend, a virtuális piacokon az ajánlattétel rendje és az ügyletformák valamilyen szinten szabályozva vannak, általában szabványokba sorolódnak a termékek, vannak

1 Részlet Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című verséből.

2 Részlet Vörösmarty Mihály Zalán futása című verséből.

3 Kölcsey Ferenc: Huszt (részlet).

4 Petőfi Sándor: A XIX. század költői (részlet).

a termékre, szolgáltatásra, fizetési kötelezettségekre vonatkozó garanciális szabályok stb. A szabadság rendje nem a rendetlenség, hanem pragmatikus és a felek érdekeit kölcsönösen védő szabályozottság.

A piac kultuszának egyik legszebb, de mindenképpen legnagyobb hatású kifejtése Adam Smith A nemzetek gazdagsága

5 című műve. Alapja az a 18. században már általánosan elfogadott belátás, hogy a társadalmi gazdagodás folyamata a munkamegosztás kiterjedése, differenciálódása, újulása, egyre szofisztikáltabbá válása. S a munkamegosztás szereplőinek integrálását leghatékonyabban (s ráadásul igényességre és újításra ösztönző módon) az egyéni érdekek szolgálatát és terelését is ellátó piac tudja elvégezni. (Párhuzamos ez a meggondolás azzal az eszmekörrel, amelyik a munkamegosztás köre kibővítésének útját agresszív hódítók, birodalomépítők és próféták helyett a barátságos kereskedésben – „commerce doux” – látja.) Minden más koordinációt szolgáló intézmény korlátozza a minél jobb gazdasági teljesítmény elérését. Vagy azért, mert úr–szolga-viszony van belefoglalva, vagy azért, mert túlzottan beleköti a gazdasági szereplőt egy-egy saját egységét őrző kisközösség képességek kibontakozását korlátozó rendjébe.

Ma úgy látjuk: miközben a piac egy individualizmust elfogadó, sőt bátorító intézményrendszert jelent, mégis tagadhatatlan (agresszívnak is tekinthető) a közösségi szerepe. Hiszen:

– A piac csak azt a teljesítményt fogadja el – azt a terméket vagy szolgáltatást lehet értékesíteni –, amelyre másnak szüksége van. Az empátia, a más(ok) szükségleteinek, vágyainak, „preferenciáinak” érzékelése és szolgálata a piaci sikeresség feltétele. (Széplelkek s hozzám hasonló kesergő moralisták hiába nyafognak, hogy fennköltségüket nem értékeli a világ. Az eszmék s az esztétikum befogadtatásához – „értékesítéséhez” – is szükség van marketingre. Hiszen a piac által tételezett közösség nem valamilyen ideális létező, hanem konkrét – meglehetősen esendő – emberek együttese.)

– A piac tudja koordinálni a munkamegosztás révén is széttagolt tevékenységeket. Ennek a koordinációnak ideáltipikus mechanizmusát mutatja a mikroökonómia keretében tanított „Marshall-kereszttel” jellemzett folyamatleírás. Amennyiben az árvárakozások inspirálta kínálat meghaladja (vagy nem tudja kielégíteni) a keresletet, az árcsökkenés (vagy az áremelkedés) piactisztító hatása a túl drágán előállított terméket vagy szolgáltatást kivonja a piacról (vagy ösztönzi a pótlólagos kínálat megjelenését). A folyamat az egyensúlyi ár kialakulása felé tart, amelynek hatására a kínálat az adott technikai és társadalmi viszonyok mellett lehetséges legkisebb társadalmi költséggel elégíti ki a keresletet. (Ebből fakad a piaci verseny árleszorító szerepe is.)

– A piaci mechanizmus, mint láthatatlan kéz, összehangolja az áttekinthetetlen, rosszul informált, saját közegükbe zárt szereplők által működtetett társadalmi munkamegosztást. A providencia, az isteni gondviselés ajándéka ez az eszköz, hogy a Teremtő tökéletlen képmásai alkotóan tudjanak együttműködni.

– Hayek – az a közgazdász és tudásszociológus, akire a 20. század szocialisztikus eszméire iróniával tekintő neoliberálisok oly szívesen hivatkoznak – továbbviszi ezt a gondolatot. Az emberi tudás az egyes emberekbe és csoportjaikba van szétosztva, s ez a tudás semmilyen racionális algoritmussal nem összegezhető. A piacok rendszere azonban az emberi gyakorlat számára, elsősorban az árjelzések révén, mégis integrálni tudja ezt a tudást. (Akár egy életvilágba ágyazott sajátos számítógép.) Egy, a világ igazságtalanságait és az élet rendezetlenségéből fakadó hatékonyságveszteséget kiigazítani akaró, népbarát, tervező és gondoskodó elit uralma illúzió. A piaci mechanizmusok helyettesíthetőségének hite az értelem önhittsége. (Ha úgy tetszik, a providencia bölcsebb, mint az egyes emberek vagy embercsoportok.)

5 Adam Smith 1776-ban megjelent A nemzetek gazdagsága – E gazdagság természetének és okainak vizsgálata (An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations, röviden: The Wealth of Nations) című könyve a közgazdaságtan történetének első rendezett műve. A könyv a kor divatos, a gazdagság forrását a földben kereső fiziokrata tanokkal szemben a munka-érték és a munkamegosztás elméletében kereste a keletkező új értékét. Smith gondolatmenete olyan sikeres volt, hogy a korai közgazdaságtan fejlődését új pályára állította, és megalapította a klasszikus közgazdaságtant. Thomas Malthus és David Ricardo, illetve a gazdasági elméletét velük szemben megfogalmazó Karl Marx is Smith fogalmait használta. A szabad kereskedelemről szóló könyv leghíresebb metaforája a „láthatatlan kéz”, amely kifejezést arra a rendező elvre alkalmazta, hogy a piaci folyamatokba nem kell beavatkozni, létezik egy láthatatlan erő, amely az egyensúlyt létrehozza, valamint a „láthatatlan kéz” a keresletre és a kínálatra ható erők eredményeként alakítja ki a „természetes árat”.

A szabadság (és a piacgazdaság) programja – a hit abban, hogy a régi rossz szokásoktól és törvényektől, amelyek elzárják egymástól az embereket, érdemes megszabadulni – a felvilágosult reformerek mozgalmának erejét adta. (A Beethoven IX. szimfóniájának zárótételéül választott Schiller-vers, az Örömóda, e hit lelkesültségét mutatja. Nem véletlenül lett ez a németek 1848-ának, korunkban pedig az Európai Uniónak a himnusza. „Testvérré lesz minden ember”, ahogy a szabadkőművesek is remélték.) Hit nélkül, valamint a „hívők” koordinált mozgalma nélkül egy ennyire összetett program nem lett volna megvalósítható.

A piac és a pénz nem a piacgazdaság terméke,

különböző történeti változataik több évezredes múltra néznek vissza.

Piachelyek közösségek és hatóságok által szabályozott helyekként működtek ugyan, ám ezek a kasztokra, avagy rendekre tagolt társadalmakban, a társadalmi rend őrzésében elkötelezett államok keretein belül nem fejthették ki társadalomformáló hatásukat. Szabályozták, melyik csoport tagjai mit és milyen formák között árulhatnak, s az árakat is gyakran meghatározták.

„Szabadnak” tekinthető piac többnyire csak a távolsági kereskedők találkozási helyein, karavánutak végpontjain és

„nemzetközi” kikötőkben (Polányi kifejezésével: „a kereskedelmi kapukban”) alakultak ki.

Munkaerőpiacok létrejöttek egyes városokban, ahol kialakultak olyan jellegű gazdálkodó szervezetek (kereskedőtársaságok, manufaktúrák, bankok) is, amelyeket ma a kapitalista gazdasági rend jellegzetes elemeinek tekintünk. Ám a „sikeres polgárok” (hasonlóan a kereskedésből gazdagodó reneszánsz kori magyar arisztokratákhoz) e városok vezetőivé válva maguk is a rendies berendezkedés konzerválóivá lettek: fenntartották a polgárok jogegyenlőtlenségét s így az úr–szolga-viszonyt, a „vidék” rendjét feudális minták szerint formálták, feudális jogcímeken szervezték hatalmukat. A „piacgazdaság szigetei” nem tudták átformálni a társadalomba mélyen beidegződött, a „társadalom rendjét védő” intézményrendszert.

Pénz funkciójú tárgyak is kialakultak szinte minden kultúrában. Ám különböző funkciókban különböző természetű javak jelentek meg. Így fizetőeszközként (például a büntetőjogban) árpa, rabszolga, marha, a házassági „ajándékok” közt divatos használati tárgyak, ékszerek, föld. Értékmérőként ugyancsak árpa, marha, ló, jobbágy vagy jobbágyfalu, arany, ezüst.

Kincsképzőként (értékesíthető tartalékként és a társadalmi rang jelzéseként) szintén használatos volt a gabona, az arany, az ezüst vagy szimbolikus jelentőséggel felruházott tárgyak.

A forgalmi eszközként használatos fémérméket az elmúlt 2500 évben az „Óvilágban” általánosan ugyan használták, de a néprajz számon tart egyéb csereeszközöket is. Például sót vagy nem különösebben értékes kagylópénzeket. S bár a késő középkor óta Európa, Ázsia és Észak-Afrika államaiban szinte minden közösség életéhez hozzátartoznak a piacok, és általánosan használták az arany-, ezüst- és rézérméket, tehát „gazdálkodtak” a pénzzel, ezek az érmék nem tekinthetők egymás mai értelemben vett váltópénzeinek. Hiszen más termékkörre vonatkozó csereügyletekben használták, és eltérő társadalmi helyzetű emberek birtokolták őket. A kereskedők és a pénzváltók dolga volt, hogy hidat építsenek az elváló forgalmi körök között.

A késő középkor óta a kereskedelem és a pénzgazdálkodás kiterjedése láthatóan összefüggött a társadalmi változásokkal.

Európában az államok (s a rendet védő ideológiák) nem voltak olyan erősek, mint Kínában, hogy vissza tudják szorítani a piaci jelenségeket a rendekre tagolt társadalom redisztributív rendjébe. (Ahol mindenki ahhoz jut hozzá, ami „jár neki”.) Talán szerepe volt ebben annak is, hogy a konfucianizmushoz képest a kereszténység individualista ideológia.

A skolasztikától a humanizmusig s a reformációig tartó intellektuális útkeresésben kialakult a piaci jelenségekkel való megbékélésnek egy foka. A kamat és az uzsora fogalmának elválasztásával legalizálódott a pénzkölcsönzés (és a kereskedelmi bankártevékenység). Megkülönböztették az áruhiányt oldó „tisztességes” kereskedést az áruhiányt „előidéző”

spekulációtól.

A pénzgazdálkodás és így a piac szerepének kiterjesztése része volt az uradalmak és az állami gazdálkodás racionalizálódásának, s ez ösztönözte a gazdaság, a munkamegosztás és a technika fejlődését. A kis hatalmak rivalizálásának korában nem lehetett lemondani róla. Ezért a rendiség és az uralmi rendszer változni kényszerült anélkül, hogy ideológiája s így hagyományozott intézményei segítették volna egy piaci viszonyokkal összhangban lévő konzisztens jogrend kialakítását. Ezért vált olyan anarchikussá a barokk kor. S valószínűleg ez a nehezen értelmezhető valóság járult hozzá olyan politikai jelenségekhez, mint a népirtással járó vallásháborúk vagy a boszorkányüldözések riasztó hullámai. S megfordítva:

az irracionális politikai következmények kikezdték a hagyományos erkölcsi és politikai nézeteket.

A helyi piacok hálózatának és a pénz használatának kiterjesztése felfogható a domináns redisztributív rendszer racionalizálásaként.

Hiszen az ősi, folyó menti birodalmaktól eltérően a későbbi államoknak szabályozott folyók és csatornák híján megoldhatatlan logisztikai feladatot jelentett a termékek összegyűjtése, készletezése és újraelosztása. (Ezért már az ókori Kis-Ázsia államainak újítaniuk kellett; s részben ezért tagolódott uradalmi kisvilágokra a kora középkori állam, s ezért „vándorolt” a királyi udvar.) A középkor végén a helyi, egy-egy falucsoportot és mezővárost összekapcsoló piacok és a terményjáradék átváltása pénzjáradékká úgy biztosította a termékeknek a társadalmi csoportok közti újraosztását, hogy nem volt szükség az állam közvetlen közreműködésére. A pénzjáradék kényszere miatt a parasztnak el kellett adnia terméktöbbletét, s az iparos – helyenként kereskedők közbejöttével – közvetlenül szerezhette be a maga „fejadagját”. A rend őrei az árusítási jogok meghatározásával és a szükség szerinti árszabályozással így is fenn tudták tartani a társadalom rendjét: azt, hogy mindenki a maga dolgát végezze. Autarch vagy majdnem autarch kis körökre bomlott a parasztias világ.

Ám a reneszánsz korra a rivalizáló hatalmak pénzszükséglete és a pestisjárványok miatt szűkössé váló „paraszti munkaerő” oda vezetett, hogy egyre több helyen lazult a rendi viszonyok egyértelműsége. Pénzért lehetett szabadságot venni: jobbágyok bérlővé váltak, jobbágyfalvak mezővárosi jogokat, kereskedelmi lerakatokkal rendelkező városok királyi városi jogokat vettek stb. Az államok bérbe adták („privatizálással racionalizálták”) a vámjogokat, a bányákat, az adószedést. Ám pénzt és az elvállalt pénzügyi kötelezettségek érdekében még több pénzt szerezni csak a gazdálkodási módok megújításával lehet. Nemcsak új technikai eszközök (különböző célú malmok, kasza, új formájú talajművelő eszközök és kéziszerszámok, pedálmeghajtású gépek stb.) terjedtek, hanem lendületet kapott a termelési szakosodás is. Gyorsan szaporodtak azok a térségek, amelyek az önellátás helyett még a mindennapi szükségleti cikkek beszerzésében is a távolsági kereskedelemre hagyatkoztak. A világ, a társadalmi rend ideologikus képének már alig volt köze a valósághoz.

A piaci viszonyok hatásának kibontakozásával minden korábbi renden belül látványos differenciálódás zajlott le: a paraszti renden (jobbágyságon) belül lettek szakosodott nagyvállalkozók és – sokkal nagyobb számban – bérmunkára utalt zsellérek; a nemesek vagy sok mindenben közeledtek a sikeres polgárokhoz, vagy jelentéktelenségbe szürkültek; a sikeres polgárok viszont nemessé válni igyekeztek. Az arisztokraták kereskedtek és ipart telepítettek, a sikeres kereskedők, a pénzembereket követve, arisztokratává váltak. (A korrupció és a klientúra természetes, azaz intézményesült részévé lett a barokk kor rendjének.)

Mai felfogásunk alapján az abszolút monarchia rendjére törekvő barokk állam a maga – a piacon realizált jövedelem fokozására törekvő – merkantilista gazdaságpolitikájával önmagába zárt ellentmondásnak tűnik. Hiszen úgy ösztönzött az árutermelés, a pénzgazdálkodás fokozására, hogy továbbra is fenntartotta a középkorból örökölt rendiség jogi rendjét, s a részrendszerekre széttagolt társadalom fölébe tette az egyre több hatalmi eszközt használó államot. A kortársak ezt különbözőképpen élték meg. A rendies (kurucos) ellenzék az ősi jogok, így az autonómiák következetes megsértését érzékelte benne, a felvilágosult kritikusok pedig azt, hogy ez a rend nem következetes: bár már belátja, hogy az állam gazdagodásának a polgárok gazdagsága a feltétele, de maga akadályozza az általa kívánt folyamatot.

A fiziokrata kritika két síkon futott. Egyrészt bírálták az öntudatos merkantilista politika tudománytalan, „hályogkovács”

jellegét. Épp azért törekedtek egy rendszeres gazdaságtudomány kialakítására. Azért születtek meg például Quesnay

„gazdasági táblázatai”, hogy megmutassák: a gazdaságfejlesztés érdekében választott politikai eszközök – többek között a védővámok vagy a feladatok végzésére adott monopóliumok – hosszú távon kontraproduktívak. (Hasonló a bírálatuk ahhoz, ahogy Geertz a „józan észt” bírálja. A közönség józan eszére apelláló politika tele van önáltatással és inkonzisztenciával.) A „laissez faire” – „hagyd a cselekvőt cselekedni” – elve azt a hitet fejezi ki, hogy az élet és a gazdálkodás „természetes rendje” ésszerűbben rendezi el a munkamegosztást, és hasznosabb találmányok felé terel, mint a mesterkélt rend érdekében cselekvő tudománytalan, ám arrogáns gazdaságpolitika teszi.

Másrészt a fiziokrata gazdaságpolitika- (és társadalom-) bírálatnak van romantikus (konzervatívnak is tekinthető) rétege is.

Feltételezték, hogy a negatív társadalmi hatások, köztük a piac kiterjedésével is kapcsolatba hozható negatívumok annak következményei, hogy a mesterkélt politika az udvar és a városok érdekében terelik a folyamatokat. Ha az uralmi rend által csinált szokásoktól (intézményektől) megszabadulnánk, s a nagyzoló városi életet mértékadónak tekintő szemlélettől is, az élet természetes rendje a mezőgazdaság felértékelődéséhez vezetne. (A Beethoven által himnusszá emelt Schiller-vers is a szokásoktól való megszabadulásra biztat. Hiszen a szokások – a magyar változatban a „zord erkölcs” – választják szét az embereket idegenek képmutató és arrogáns csoportjaira.)

A liberális kritika átveszi a fiziokrata kritikát és a laissez faire elvet. Ám nem gondolja, hogy akár a legtudományosabb gazdaságpolitika is képes lenne pótolni a providencia által biztosított „láthatatlan kezet”. A merkantilista politika mögött meglévő eszmék zömével azonban folytonosságot vállal. Így azzal, hogy a gazdagodásra törekvés természetes – tehát morálisan is elfogadható – emberi hajlam, ez késztet újításokra. Azzal, hogy a tulajdon biztonsága elengedhetetlen része annak a jogbiztonságnak, amely nélkül nem létezik szabadság. Az az újító társadalom, amelynek lehetőségében a liberálisok hisznek, természetesen nem agrárközpontú. Nem hiszik azt, hogy csak az agráriumot segítő iparnak, kereskedelemnek, szolgáltatásnak lenne értelme „egy természetes rendben”. Mindent értékteremtőnek fogadnak el, ami emberi szükségleteket szolgál. Északnyugat-Európa piac inspirálta, szabadon forgatható magántulajdonon alapuló mezőgazdaságának fejlődése

jelezte már, hogy célzott politikai figyelem nélkül is van haladás. (Igaz, Malthus a 18. század végén már aggódott, hogy a mezőgazdaság termelékenységének növekedése el fog maradni a javuló életviszonyokkal megugró népszaporodás ütemétől, s ezért népesedésszabályozást javasolt.)

Mivel a jogbiztonság az alkotó szabadság feltétele: a jövő érdekében meg kell szabadulni az uralmi viszonyok konzerválására törekvő jogi hagyománytól. A polgári egyenlőség, a tulajdonjog egyértelművé tétele és az egyének kiszabadítása a kényszerközösségekből feltétele annak, hogy a piac inspirálta megújulás, gazdagodás és bölcsebbé válás érvényesülni tudjon. Hogy mindenki megértse: az ember boldogulásának eszköze a másik ember. Távlatos érdekeinkre figyelve ezért keresnünk kell az érdekközösségeket, az „érdekegyesítést” (ahogy a magyar liberális politikusok fogalmaztak).

Bár a „felvilágosult” barokk állam és annak merkantilista politikája elleni gyakran forradalmi mozgalmak eredményeként jött létre a liberális jogállam, a mai államok is öntudattal vállalt örökségként őrzik a korábbi korszak sok intézményi újítását s az ezek által sulykolt szemléletet. Így a középkori eredetű, a pénzbegyűjtés technikájának ésszerűségére figyelő, útvámok, révvámok és piachelyi vámok helyett és mellett előtérbe kerülő határvámok rendszere fennmaradt. Nem csupán azért, mert így a vámrendszer (az import- és az alkalmankénti exportvámok) az állam gazdaságpolitikájának ma is eszközei, hanem statisztikai célokból is. Hiszen az államnak, beavatkozásra készen, tudnia kell, hogyan állunk a nemzetközi versenyben. Az egészségügyi, útügyi, vízügyi, oktatásügyi, erdészeti szakigazgatás rendszere fennmaradt (sőt igényesebbé vált, és új szakigazgatási területekkel egészült ki), a hozzá tartozó hatósági jogosítványokkal egyetemben. Hiszen a közegészségügy, a tájvédelem, a közlekedésfejlesztés, a tanult emberfők termelése stb. a liberális államnak is kitüntetett feladata. A „szabályozott piac” ezeknek alávetetten működik.

Gazdaságfejlesztési célból a koncessziós monopóliumok intézménymintáját máig alkalmazzák az államok, igaz, ügyelve arra, hogy emiatt tartós piaci aránytalanságok ne alakuljanak ki. Még ki is terjedt ez az intézményi mintakészlet a PPP- (public-private-partnership) konstrukciók alkalmazási körét keresve. Hiszen manapság a tőkepiacon olcsóbb tőkét szerezni, mint az adórendszerrel, és egy projektcég várhatóan ésszerűbben működik, mint egy állami szervezet. (Magyarországon a Széchenyi kezdeményezte

„Lánchíd-projekt” tette népszerűvé a mintát.)

Következő órára át kell tanulmányozni Polányi Károly A gazdaság mint intézményesített folyamat című írását, és meg kell nézni Mark Granovetter A gazdasági intézmények társadalmi megformálása: a beágyazottság problémája című

Következő órára át kell tanulmányozni Polányi Károly A gazdaság mint intézményesített folyamat című írását, és meg kell nézni Mark Granovetter A gazdasági intézmények társadalmi megformálása: a beágyazottság problémája című