össze valamilyen rejtélyes módon olvasástudásom alapja. Elõször azt hit-ték, hogy memorizáltam a sokszor végigkérdezett képaláírásokat, de meg-lepetten tapasztalták, hogy bármilyen szöveget el tudok olvasni. Csak rövid ideig tudtam az olvasásra koncentrálni: egy-egy képaláírást, újság-cikk-címet, vagy cégtáblát olvastam el alkalmanként. Meséket egyáltalán nem olvastam, a térképen viszont meglehetõsen jól tájékozódtam. Hatéves voltam, amikor már nekirugaszkodtam egy-egy könyvnek: Tom Sawyer kalandjai és Mikszáth: Nemzetes uraimék c. regénye voltak legkorábbi
„igazi” olvasmányaim.
Négy-öt éves koromban nagyon szerettem a vízzel játszani. A homokos szabolcsi talajban kanyargós medret mélyítettem egy kapával, majd bele-csorgattam egy-egy vödörnyi vizet. A változatos formában adódó horda-léklerakódásokat „tanulmányoztam”. Nem tudom, ez volt-e az a tudatalat-ti motudatalat-tiváció, ami késõbbi áramlástani vonzalmamat megalapozta.
A háború magyarországi átvonulását családunk szerencsésen vészelte át. Anyagi veszteségeken túl mindenki épségben megúszta. Apám ugyan három évig a Kaukázusban volt hadifogoly, de végül is 48 kilósan, de maradandó betegség nélkül jött haza. Anyám az öcsémmel várta otthon, a húgomat a keresztszülei, engem a nagymamám és keresztanyám vettek ideiglenesen magukhoz. Így 1945-ben Miskolcon kezdtem az elemi iskolát.
Mi még az úgynevezett fonomimikai módszerrel tanultunk olvasni.
Minden betûhöz tartozott egy bizonyos kézjel és én nem tudtam a „muto-gatós olvasást” elsajátítani. Amilyen gátlásos egy gyerek, eszembe sem ju-tott, hogy meg merjem mondani, hogy én már folyékonyan olvasok. Így aztán behívták a nagymamámat az iskolába, hogy megbeszéljék azt a fur-csaságot, hogy jól írok, olvasni viszont egyáltalán nem tudok. Nem nagyon akarták elhinni, hogy folyékonyan olvasok, azt feltételezték, hogy néhányszor hallva a szöveget, emlékezetbõl adom elõ. Nagyanyám vett egy friss Miskolci Hírlapot, és én a tanári szobában felolvashattam a cím-lapsztorit az aznapi szenzációt, a Bezerédi utcai gyilkosság hátborzongató történetét. Úgy hadartam a szöveget, mint a gyógyszerreklámokat záró
„kérdezze meg kezelõorvosát, gyógyszerészét” kádenciát a TV-reklámok-ban. Így aztán felmentést kaptam a „mutogatás” alól, több gond nem volt velem az iskolában.
Szerencsés fickó vagyok, mindig kiváló tanítóim, tanáraim voltak.
Kíváncsivá, érdeklõdõvé neveltek és a kötelességtudást természetes jellemvonássá fejlesztették. Nagyon szerettem focizni. Bármikor elen-gedtek, ha kész voltam a leckémmel. Így aztán nagyon igyekeztem minél
gyorsabban, hibátlanul megcsinálni mindent, mert utána szabad voltam.
Órákat fociztam nagy kamaszok, fiatal felnõttek között.
Nagyon kíváncsi gyerek voltam. Különösen izgatott, hogy mit tanulnak a nagyobbak. Általános iskolás koromban mind elolvastam a gimnáziumi fizika, kémia, történelem könyveket. A matematika nem érdekelt. Az önképzés eredménye volt, hogy az aktuális tananyagot már többé-kevésbé ismertem, így jól tanultam, de sok fontos ismeret eléggé éretlenül ragadt meg bennem, szerencsére mikor tanultuk minden tisztázódott.
Gimnáziumi évek
Nyíregyházán a Kossuth, majd a Vasvári Gimnáziumba jártam és ragyo-gó tanáraim voltak, inspiráltak, de lenyesegették a „sztár-alûrjeimet”.
Korányi tanár úrnak köszönhetem, hogy megszerettem a matematikát. A fizikát még jobban szerettem, így a matematika, csak mint a fizika eszköze érdekelt, igazán jó, alkotó fantáziájú matematikus sohasem voltam.
1956 szeptemberében kezdtem a negyedik gimnáziumot. Akkor már volt valami a levegõben. Egykori öregdiák barátom Csepelen lett mûsze-résztanuló, eljárt a Petõfi-körbe és a hét végén áhítattal hallgattuk ottani élményeit és faltuk az Irodalmi Újságot. Nagyon szorítottunk a lengye-leknek. A forradalom kitörése mégis váratlanul ért. Óriási volt körünkben a lelkesedés, még bigott kommunista családból jövõ osztálytársaimat is elragadta a felejthetetlen hangulat. Nem csináltam semmit, de boldog eufóriában éltem tíz napig. November negyedike sokkoló emlék ma is.
Apám életbölcsessége nagyon sokat segített, hogy feldolgozzam a csaló-dást.
Csak valamikor karácsony után kezdtük újra az iskolát. Készültünk az érettségire. Egyik legkedvesebb tanárunk börtönbe került, mert Munkás-tanács taggá választották. Le kellett venni a fényképét az érettségi tablóról.
Ez az osztály pragmatikus és kurucosabb indulatú tagjait örökre szembe-fordította egymással.
Az érettségim kitûnõ lett. Drága osztályfõnöknõnk még arra is rávett minket, hogy oroszból is érettségizzünk. Késõbb derült ki, hogy ez milyen jó pont volt.
Az egyetemen
Miskolcra jelentkeztem a Gépészmérnöki Karra. Az Alma Mater jog-elõdjeihez több szál is fûzött. Nagyapám Selmecen végzett, mint erdész, egyik nagybátyám pedig mint kohász. Sopronban két unokatestvérem
szerzett erdõmérnöki oklevelet. A gépészmérnökök munkájáról csak ho-mályos sejtéseim voltak, eleven gépészmérnököt nem ismertem. Olyasmit hittem, hogy a technika területén adódó gyakorlati fizikapéldák meg-oldása vár rám. Hát persze várt más is: egy A3-as rajzlap hátulját kellett teleírnom azzal, hogy „fejes csapszeg”. Közben persze nagyszerû profesz-szorok tanítottak minket: Petrich, Terplán, Zorkóczy, Vankó. És akibõl mérhetetlen empátia áradt a hallgatóság felé: Lancsarics professzor, min-denki Lancsa bácsija.
Az egyetemen nem voltam igazán jó tanuló. Néhány tárgyat nem szerettem s érzelmeim nem maradtak viszonzatlanok. Viszont fülig sze-relmes lettem, és ötödéves koromban meg is nõsültem. Életem legjobb döntése volt.
Végzés után
Diplomavédés után a Gépüzemtani Tanszékre kerültem gyakornoknak.
Nyáron meghalt Lancsarics professzor és szeptemberben jött az ifjú üstökös Czibere Tibor. Gyökeresen megváltoztatta a Pattantyús: Gyakorlati áramlástanra épült oktatást és Borbély Samu professzor úr egykori tanár-segédéhez illõen rendkívül magasszintû matematikai eszköztárral kezelte az Áramlástant. Ez nekem nagyon tetszett, óriási lelkesedéssel igyekeztem tõle minél többet tanulni. Egész további pályafutásomat meghatározta ez az indítás.
Az áramlástan-oktatást nagyon szerettem. Egy sor kiváló hallgatóm volt fiatal tanársegéd koromban, s közülük többen megbecsült professzo-rok, akadémikusok lettek azóta. A velük folytatott konzultációk, a tudomá-nyos diákkori munka kapcsán sok elgondolkodtató kérdést kaptam tõlük és fel kellett kötni a textilt, hogy kibogozzunk egy-egy valóban fogas kérdést.
Közben a gyakorlattól sem szakadtam el. A DIGÉP szivattyúfejlesztési munkáiban vettem részt, s volt olyan prototípus amelynek szívóképessége akkor világrekordot jelentett. Ez a szivattyúfejlesztési munka irányította érdeklõdésem a centrifugálszivattyúk hidraulikai veszteségeire és egyete-mi doktori értekezésem is ebben a tárgykörben készült, 1967-ben védtem meg.
Szorgalmas voltam, de még fiatalosan szertelen. Izgalmas, új területnek tûnt a porózus és repedezett kõzettestekben kialakuló áramlás, és a nem-newtoni folyadékok mechanikája. A nagyszerû matematika professzor, Hosszú Miklós inspirációja, Varga József a BME vízgép professzorának
bölcsessége nagyon sokat jelentett abban, hogy megtaláljam a saját munkastílusomat (ha van).
1975-ben még a centrifugálszivattyúk veszteséganalízisébõl szereztem kandidátusi fokozatot, de aztán Richter professzor kõzetmechanikai iskolájába vitt az útkeresés. A szellemi környezetváltozás nagyon jót tett.
Richter professzor sziporkázó szelleme inspirált és soha nem tapasztalt függetlenséget biztosított a munkában. Legjobbnak érzett eredményeim származnak ebbõl az idõszakból: a cirkuláció megmaradása a porózus közegben való átáramlásban, a szimultán térfüggvények módszere, a szivárgó mozgás és a turbulencia sztochasztikus jellegének rokonsága.
Közben még egy huszáros „csínyre” is futotta. Somosvári Zsolttal (azóta professzor, dékán úr stb.) és még néhány egri barátunkkal beneveztünk az egri és pécsi pincerendszerek megerõsítésére és megszüntetésére kiírt országos tervpályázatra. Nagyon jól együttmûködõ kis csapatban kife-jezetten élveztük a nem egészen a fõ szakmai profilunkba vágó munkát, s végül megnyertük az elsõ díjat a nagy tervezõintézetek elõtt.
Olaj-ááramlástan
Sajnos, Richter professzor korai halálával ez a gyümölcsözõ együtt-mûködés véget ért. Szilas professzor hívott az Olajtermelési Tanszékre, s ajánlatában az volt a legvonzóbb, hogy újra áramlástant taníthattam. Itt újra elõvehettem régen dédelgetett tervemet, egyrészt eddigi ered-ményeimet összegezve hozzákezdtem „Áramlástan bányamérnököknek”
c. könyvem megírásához, másrészt a nem-newtoni folyadékok turbulens áramlásában jutottam néhány érdekes eredményre.
A munka kísérleti oldalát kitûnõ munkatársam Navratil László biztosí-totta. A magyar olajipar izgalmasabbnál izgalmasabb feladatokkal keresett meg, s ezekbõl tudományosan új s egyúttal az ipar számára is fontos ered-mények születtek. A nyolcvanas évek végén keresett meg az Elsevier kiadó, hogy volna-e kedvem egy áramlástan könyvet írni a „Development in Petroleum Science” címû könyvsorozatukba. Így született meg a „Fluid Mechanics for Petroleum Engineers” c. könyvem 1993-ban, amelyet a nyu-gati világban az Elsevier, a volt vasfüggönyön innen pedig az Akadémiai Kiadó forgalmazott. A könyv egyszerre jelent meg Budapesten, Amszterdamban, Londonban, New Yorkban és Tokióban. Ennek révén jutottam el 1995-ben a Caltechre, a Kármán Tódorról elnevezett aeronau-tikai laboratóriumba, ahol még találkozhattam az élõ legendával, Anatol Roshko professzorral.
Feleségemmel bejártuk a nyugati partvidéket San Diegótól British Columbiáig. Van két mókás emlékem ebbõl az idõbõl. Mesélték, hogy San Diego óvárosában nagyon szép spanyol gyarmati barokk épületek vannak.
Elmentünk az „óvárosba”, ahol csak indián vályogházakat találtunk. Ez az óváros — közölte az információs. Ha már ott voltunk, felmentünk a város feletti dombokra, és ott elénk tárult a fantasztikusan jó állapotban lévõ fõtér, katedrálissal, kormányzói palotával, hivatalokkal. Csak bámultunk, míg az egyik helyen a sérült vakolat alól kilátszott a széldeszkára erõsített tyúkháló. Kiderült, hogy a pompás épületegyüttes 1937-ben épült a világ-kiállításra.
Nevadában autóztunk Reno és Las Vegas között a nyílegyenes 95-ös úton. Csak kõsivatag, semmi élet, itt próbálták ki annak idején a lopakodó bombázókat. A nyílegyenes úton a kristálytiszta levegõben 20–25 kilo-méterre lehetett látni, sehol semmi, csak a 95-ös táblák. A feleségem elég dinamikusan vezet, olyan 90–100 mérfölddel repesztett, amikor a messze-ségben egy bekötõ úton ott állt egy jellegzetes fekete-fehér amerikai rendõrautó. Lassíts — mondtam az 55 mérföldes sebességkorlátozásra gondolva. Nyugi — mondta õ — betartom a 95-öt!
És még egy sokkoló amerikai élmény. Egy gyorsbüfében reggeliztünk, és egy tükörtojásos-sültkrumplis-pirítósos menüt kértem, bár a pirítós kissé túl sózottnak tûnt. Bár olyan lett volna! Porcukorral szórták meg, olyan bõséggel, hogy képtelenség volt letakarítani róla. Késõbbi amerikai utaimon aztán csak steaket, vagy mexikói kosztot ettem.
1997-ben egy féléven át adtam elõ áramlástant a Gödöllõi Agrár-tudományi Egyetemen. Nagyon érdekes szakmai kaland volt, kitûnõ kol-légák közt voltam, de hiába csábítottak, Miskolcot nem tudtam itt hagyni.
1999-ben habilitáltam, s ugyanebben az évben a Széchenyi Professzori Ösztöndíjat is megkaptam. 2000-ben a köztárasági elnök egyetemi tanárrá nevezett ki.
Kutató munkámban a reológia és az olajszállítás helyét egyre inkább a geotermikus energia termelése és hasznosítása foglalta el. Ebben kitûnõ munkatársam lett Tóth Anikó. Eredeti intuitív gondolkodásmódja, jó szervezõkészsége szerencsésen egészítette ki, frissítette fel az én munka-stílusomat. Nemzetközi viszonylatban is eredeti, sikeres megoldásokra jutottunk a geotermikus rendszerekben kialakuló áramlás és hõátvitel kutatásában.
2002-ben megvédtem „Mélyfúrási mûveletek áramlástani alapjai” c.
akadémiai doktori értekezésemet. Sok jó barátom volt ott a védésemen,
nagyon sokukat tanítottam az egyetemen, s úgy látszott szeretnek. Azt hiszem ez a legértékesebb hozadéka oktatói munkámnak. Alig tudok az ország olyan csücskébe eljutni, ahol ne örülne meg nekem egy-két régi diákom.
Nyugdíjas évek
2008-ben nyugdíjba mentem és az obsithoz egy Szent-Györgyi Albert díjat kaptam. Õszintén örültem neki. Az intézetben Tóth Anikó vette át feladataim jó részét. Úgy érzem, munkásságom folytatása jó kezekbe került.
Természetesen azóta is dolgozom, csak most mint emeritus professzor.
Meg kell, hogy mondjam,. az „emeritus” jelzõ nem tett boldoggá, korábban az egyház a misézni már nem képes papjait illette az „elerõtlenedett, megvénült” címmel. Azóta dupla buzgalommal mûveletek különféle fickós tevékenységeket önbizalmam javítására, mint a hólapátolás, fakivágás, betonozás, kertépítés. No és sokkal több idõm jut az otthoni „törzs-fõnökösködésre” Két lányunk közül az egyik jogász lett, öt fia mellett szerezte meg a diplomáját. A másik a biztosítási szektort igyekszik felvirá-goztatni. Hét unokám közül az egy szem lány Regensburgban fogor-voshallgató. Diákjaimat megdöbbenti, hogy ott 85% -os teszt kell a sikeres vizsgához. Legnagyobb unokám most áprilisban nõsül, õ a SOTE hallgató-ja. Mindenki tanul, és aranyos barátnõk tartoznak a fiúkhoz, jó látni õket.
Nagyon sok örömet találok ebben a szakadatlan, vidám nyüzsgésben.
Jó volt ezt a hét évtizedet megérni. Mindig örömöm telt a munkámban, nagyon jó volt olyasmivel foglalkozni, amit szeretek. Az uborkafa-akrobati-ka soha nem vonzott. Engem boldoggá tett, hogy független nyugalomban dolgozhattam, most is jókedvûen dolgozom minden nap. Nem akarom még megvonni életem mérlegét, mert úgy érzem még sok hasznos, értelmes dologgal végezhetek, ha lesz rá elég idõm. Szívesen vállalnék hozzá legalább még vagy húsz évet.
Elõszó
A közösség a híres emberek életpályájára kíváncsi, példaképekre van szüksége. Híressé kiváló adottságok és nagy alkotások teszik az embert, kell hozzá sok szerencse, gyakran az elmúlás is. Nem tartom magam híres-nek vagy példaképhíres-nek, mégis vállaltam a megtisztelõ felkérést, hogy írjak magamról. Két ok miatt engedelmeskedtem és tárulkozok ki:
— Az egyik az, hogy az életem sok pályatársamét példázza. Azokét az ún. elsõ generációs értelmiségiekét, akik az általuk fontosnak tartott, elhí-vatott feladatra nagyon messzirõl érkeztek. Küzdöttek és botladoztak, de hittel és meggyõzõdéssel, lelki tartással és felelõsséggel küzdöttek a szép és tartalmas életért azon a területen, ahová a sors irányította õket. A sors (hétköznapi nevén: a politika) — a mi életünkben — nagyhatalom volt:
fiatalként a mezõgazdaság iránt éreztem vonzalmat és érzéket, aztán fel-nõttként és gépészmérnökként az energetika területén és érdekében kel-lett ténykednem, itt állítják majd ki a félévszázadot már jóval meghaladó szakmai tevékenységem „bizonyítványát” a kortársak, és majd az utódok.
— A másik oka pedig vállalkozásomnak az, hogy olyan szervezetekben (energetikai tanszékek) és olyan neves személyek (Lévai és Heller profesz-szorok) mellett és környezetében tevékenykedtem, amelyekre, és akikre a közvélemény, az utókor tényleg kíváncsi. Az energetikai oktatás 2.
világháború utáni történetérõl már készítettem áttekintést1, amelyet most életpályám leírásakor több személyes élménnyel is kiegészíthetek.
BÜKIGERGELY