cselédek, gazdag és szegény parasztok, napszámosok és iparosok, kaná-szok és csordások, cigányok és nem cigányok. Ebben a heterogén mikro-kozmoszban éltem 6 éves koromig, ahol lehetetlen volt nem látni a felnõt-tek problémáit (de amiknek a jelentõségét csak sokkal késõbb értettem meg), és ahol még legalább három nyári hónapot töltöttem évenként 7 éves koromtól 13 éves koromig.
A családi viszonyok sem voltak sokkal egyszerûbbek, mint a szabási mikrokozmosz. Anyai ágon a család észak-magyarországi és csak az elsõ világháború után települtek át Somogyba. Dédnagymamámat, született Wágner Katalint, nem ismertem, mert kevéssel születésem elõtt meghalt, de ahogy késõbb megtudtam õ alig tudott magyarul, mert egy észak-ma-gyarországi sváb családból származott. Nagymamám, született Hegedûs Rozália, viszont fontos szerepet játszott életemben, mert gyakorlatilag õ nevelt fel 6 éves koromig és nála töltöttem évenként legalább három hónapot elhunytáig. Igazi, biológiai nagyapám Kis Dániel kõfaragó volt, nagymamám elsõ férje, de õt már nem ismertem, mert eltûnt az elsõ világ-háborúban és özvegye ott maradt három gyerekkel: Kis Istvánnal, ifjú Kis Dániellel és Kis Erzsébettel, aki az anyám lett. A háromgyerekes özvegy Romhányban, Nógrád megyében, a postán dolgozott ahol a háború után megismerkedett egy orosz fogságból hazatérõ fiatal tiszttel, Pál Ferenccel, aki a három gyerek ellenére elvette õt feleségül és így lett mostoha nagyapám, szintén fontos szerepet játszva életemben.
Pál Ferenc Somogyban, Szabáson talált magának állást, mint adóügyi jegyzõ. Itt vett magának egy pár hold földet, aminek a közepén, jóval a falun kívül, építtetett egy gyümölcsössel körülvett házat a családjának.
István nagybátyám gépész lett, Dániel nagybátyám hivatásos katona és csak édesanyám, Erzsébet maradt Szabáson anyjával és mostoha apjával.
Nagymamámnak és mostoha nagyapámnak már nem lett saját gyerekük.
Így õk örültek a legjobban és õk voltak a legboldogabbak, amikor 1935 Pünkösd vasárnapján megszülettem, mert gondolom úgy tekintették, hogy én vagyok az a gyerek, aki nem lehetett nekik. Rögtön ültettek a gyümölcsös kert bejáratának egyik oldalára egy kis fenyõt, a másik olda-lára egy kis ciprust, amiknek az lett volna a feladata, hogy vigyázzanak rám és velem együtt nõjenek fel. Persze magasabbak lettek, mint én, de kisgyerek koromban tényleg barátként kezeltem a két fát és néha elmesél-tem nekik azt, amit senkinek sem volt szabad hallani. Ahogy késõbb megértettem, az egyáltalán nem zavarta nagyszüleimet, hogy anyám nem volt férjnél és én, egy akkori szép kifejezéssel élve, törvénytelen gyerek
voltam. Nagyszüleim mindenáron Tihamérnak akartak keresztelni, de szerencsére keresztapám meggyõzte õket, hogy a Tihamér név mellé még egy könnyebben viselhetõ nevet is kell adni és így lett keresztnevem László Tihamér , aminek persze csak az elsõ felét használtam késõbb az iskolák-ban. Azt is csak késõbb értettem meg, hogy 6 éves koromig én lehettem a legjobban elkényeztetett undok kis kölyök a környéken, mert nagyszüleim mindent megengedtek nekem és tekintve, hogy a falun kívül laktunk, tényleg azt csinálhattam amit akartam. Két éves elmúltam, amikor anyám férjhez ment Király Lajoshoz, egy független kisiparoshoz, aki egyben nevelõapám lett és megajándékozott vezetéknevével, amire megpróbál-tam késõbb nem szégyent hozni. Anyámék 1938 végén megszületett öcsémmel együtt egy másik faluban laktak, amíg nevelõapám tönkre nem ment és fel nem költöztek (nagyon nehéz körülmények között) Buda-pestre, de én, immáron Király László Tihamér, továbbra is Szabáson marad-tam nagyszüleimnél.
Ami igazi, biológiai apámat illeti, természetesen ismertem õt (nagy-mamám szépen mindent megmagyarázott hat-hét éves koromban) és állandó, szoros kapcsolatban voltunk egymással elhunytáig, anélkül, hogy apa-fiú viszonyunkat nyilvánosságra hoztuk volna. Még megérte, hogy nekem is született fiam és boldog nagyapja lett egy fiú unokának. Késõbb, szüleim és öcsém elhunyta után én is felvilágosítottam három felnõtt gyerekünket és egyhangúan elhatároztuk, hogy továbbra is büszkén visel-jük a Király nevet, mint a svájci, neuchâteli Király-klán megalapítói.
Szabás (1935–1941)
Annak ellenére, hogy az akkori kényelem nélküli, egyszerû falusi élet viszonylag nehéz volt, örökké hálás leszek nagyszüleimnek a Szabáson eltöltött évekért és hónapokért. Nem azért, mert az õ életük és az én viselkedésem példás, vagy ajánlott lett volna a kispolgári szabályok szerint, hanem mert láttam, nem csak náluk de a kis falu több lakosánál is, hogy az élet legkisebb örömei is segíthetnek, hogy kilábaljunk nehéz, vagy akár tragikus helyzetekbõl is. Persze mostoha nagyapám nem volt egy szent:
szeretett enni, szeretett inni, és ahogy késõbb megtudtam eléggé szoknya-vadász is volt, de fõleg szenvedélyesen szeretett kártyázni. Néha éjjeleken át kártyázott néhány falusival és elõfordult, hogy reggel nekem kellett beszaladni a kocsmába megkérdezni: Mienk még a ház, nagypapa, vagy elvesztetted? Szerencsére mindig visszanyerte a házat reggelre, még akkor is, ha az éjjel folyamán néhány óráig máshoz tartozott és pénzben
viszony-lag sokat vesztett. Persze, ha õ nyert egy lovat vagy tehenet a falusiaktól, akkor a végén mindent visszaadott mondván: Mit csináljak én a lovaddal vagy teheneddel, tartsd meg, neked van rá szükséged! Ha csak pénzt nyert, akkor mindenkit megvendégelt és én is azt választhattam a boltban a nyalánkságok közül, amit akartam. Természetesen, ilyen körülmények között az anyagi helyzetünk erõteljesen ingadozott: volt amikor nagyon el voltunk adósodva, volt amikor nagyon jól ment nekünk, de mindez úgy zajlott mintha a pénz nem lett volna olyan fontos dolog egészen addig, amíg az embernek volt mit enni, inni és volt hol lakni. Mostani szemmel nézve úgy tûnik, hogy az öregúr inkább egy Rablais-i bonvivant volt aki nem vette túl komolyan az életet. Vasárnaponként együtt mentünk a kato-likus templomig, ahol megkérdezte, hogy nagymamámmal akarok-e menni templomba, vagy vele a kocsmába málnaszörpöt inni, és szabadon választhattam hol egyiket, hol másikat. Visszagondolva úgy találom, hogy a katolikus részen inkább olyan huncutul mosolygó, Don Camillo-féle hangulat uralkodott, mint a pokoltól való félelem. Nagyapám tudta, hogy az õ példája nem volt a legjobb számomra és tízedik születésnapomon meg kellett esküdnöm elõtte, hogy soha nem fogok pénzért kártyázni, amit tényleg meg is tartottam. Persze azt is csak sokkal késõbb láttam, hogy az élet egy bizonyos fokig mégis csak egy szerencsejáték, még akkor is ha nem kártyával játsszák.
Komoly és jól nevelt emberek az ilyen életmódot biztosan könnyelmû-nek és felületeskönnyelmû-nek tekintenék, de végeredményben az alapvetõ, élethez szükséges dolgok majdnem mindig megvoltak (legalább is 1944 nyaráig).
Csirkék, kacsák és egy-két disznó az udvarból, gyümölcs nyár elejétõl õsz végéig a gyümölcsösbõl, fõzelék- és zöldségféle a kertbõl, tej és tejtermék a faluból, gomba a néhány száz méterre lévõ, mesebeli lényekkel benépe-sített erdõbõl, gabona, kukorica és krumpli a felesbe kiadott néhány hold földrõl, és még néhány hal is jött néha az asztalra a szabási Rinyából, vagy az urasági halastavakból (bár akkoriban még nem szerettem a halat). Vi-szont micsoda öröm volt szép nyári reggeleken egy darab kenyérrel fel-mászni a cseresznyefa vagy meggyfa tetejére és ott bereggelizni gyümölcs-csel, miközben olyan magasan ülve a világ urának éreztem magam. Néha nagyapámmal már hajnalban elmentünk az erdõbe gombászni, és amikor elég vargányát és galambicát találtunk, az öregúr egy felejthetetlenül finom hagymás, tojásos sült gombát csinált reggelire az egész családnak.
Azt a finom, kicsit füstölt ízû paprikás krumplit sem tudom elfelejteni, amit néha falubeli játszótársaim szüleinél ettem és nem is merek az évenkénti
disznótoros hetekre gondolni, mert összefut a nyál a számban. Ezekhez az egyszerû örömökhöz hozzájött még, hogy mehettem a Rinyába fürödni, mehettem az asztaloshoz barkácsolni, a kovácshoz kopácsolni, nyáron a cséplõgép körül fontoskodni, de a legnagyobb megtiszteltetés az volt, ha néha segíthettem a kanász úrnak kihajtani a disznókat a legelõre, vagy hazahajtani õket a faluba. Igen, kérem, nekem a kanász egy úr volt és 6-7 éves koromig egyetlen célom az volt, hogy én is kanász lehessek.
Természetesen egy igazi kanászostorral, amivel akkorát lehet durrantani, hogy a fél falu is hallja és nem olyan kis nyeszlett ostorutánzattal, mint amit én tákoltam össze magamnak.
Mondanom sem kell, hogy ez az elsõ pályaválasztásom nem keltett nagy lelkesedést a családtagoknál. Dani nagybátyám, a hivatásos katona, azt javasolta, hogy majd negyedik elemi után, 10 éves koromban, menjek Sopronba a kadétiskolába és legyek én is hivatásos katona. Ugyanakkor megpróbált meggyõzni, hogy majd ha megnövök nekem is az õ mottója szerint kellene élni, ami így hangzott: ne gyûjtsd a földi javakat, mert elviszik a rablók! Õ sajnos tényleg a mottója szerint élt és mindig nagyon gyorsan megszabadult zsoldjától, általában alkoholfogyasztás révén, könnyû erkölcsû hölgyek társaságában. Nagyszüleim inkább valamilyen értelmisé-gi pályára gondoltak, mert 4-5 éves koromban már megtanultam olvasni nagymamám és a Friss Újság címeinek segítségével és fel tudtam mondani a „A róka és a holló” elsõ sorait franciául, amire persze nagyapám tanított meg. De azért intelligenciám igazi megítélése hatodik születésnapomon történt. Nem tudom honnan vették ezt a szokást, de születésemkor a bábaasszony összecsomózta a köldökzsinóromat, amit gondosan megõriztek hat évig és a hatodik születésnapomon ki kellett bontanom a csomókat. Attól függõen milyen ügyesen és gyorsan ment a bontás, a kör-beálló rokonok meg tudták ítélni, lesz-e a gyerekbõl valami. Akkoriban még nem ismertem mit csinált Nagy Sándor a gordiuszi csomóval, tehát kissé ügyetlen ujjaimat használtam a kibontáshoz, de az eredmény nem lehetett túl rossz, mert a végén a vélemény egyöntetû volt: ebbõl a gyerek-bõl orvos lesz! Hiába tiltakoztam, hogy én kanász szeretnék lenni, a család határozott.
De az igazi nagy változás az szeptemberben történt, amikor el kellett kezdenem az iskolát. Katolikus lévén, a szabási katolikus iskolában kezdtem el az elsõ osztályt, ahol persze minden korosztály együtt volt. Két napon belül kaptunk az egyik gyerek miatt egy kollektív büntetést, ami abból állt, hogy minden elsõ osztályos egy pár „körmöst” kapott az ujjaira.
Természetesen lázadoztam, hiszen otthon akkor sem büntettek meg, ami-kor megérdemeltem volna, itt meg büntetnek akami-kor is, amiami-kor nem csinál-tam semmit. A tanító nem volt hozzászokva a lázadozáshoz, én nem voltam hozzászokva a büntetésekhez, amik egyre gyakoribbak lettek, úgy hogy a viszonyunk nagyon gyorsan elmérgesedett és megmondtam nagyapámnak, hogy én nem megyek vissza az iskolába. Az öregúr jól ismerte a református tanítót és elérte, hogy a református iskolában folytas-sam az elsõ osztályt. Az, hogy „dicsértessék” helyett „jó napot” kellett mon-dani és „körmös” helyett „tenyerest” kaptunk, nem változtatott sokat a helyzeten és az se igen gyõzött meg, hogy még a kanásznak is kell iskolá-ba járni. Egy pár hét lázadozás után nagyszüleim úgy gondolták jobb, ha 1941 vége felé felmegyek anyámékhoz Budapestre ahol a pedagógiai mód-szerek mégis egy kicsit mások voltak.
Budapest, az elsõ évek (1941–1945)
Anyámék nagyon rossz körülmények között éltek Budapesten: a VI.
kerületben, egy Bajza utcai lakásban laktak takarításért, vagyis lakbér helyett anyám takarított a fõbérlõknek, két fiatal titkárnõnek. Csak felnõtt koromban értettem meg milyen megalázónak érezhette anyám ezt a hely-zetet a szabási élet után, ahol neki volt cselédje. Nevelõapám a Standard Rádiógyár Jókai utcai javítómûhelyében dolgozott, elõször mint segéd-munkás, késõbb kiképzés után mint szerelõ. Öcsém egy három éves, aranyos kis kölyök volt, amikor Pestre érkeztem és egy idõ után be kellett látnom, némi csalódással és sok féltékenységgel, hogy Budapesten nem én vagyok a világ közepe, mint Szabáson. Iskolába a Szinyei-Merse utcai elemibe jártam, ahová felvettek évközben az elsõ osztályba, öcsém pedig a Szondy utcai óvodában volt. Mondanom sem kell mennyire kinevettek osztálytársaim, amikor kinyitottam a számat és szép somogyi akcentussal megkérdeztem az egyiktõl: „Háá mégy te hüle”. Túl sok helyet foglalna el, ha leírnám a kis falusi kölyök pesti kalandjait, amíg teljesen belerázódott a városi életbe. Elég legyen megemlíteni, hogy e sorok írása csak azért lehet-séges, mert akkoriban nem tudtam mind a két mutatóujjamat egyszerre abba a két kis falon lévõ lukba bedugni, amit a felnõttek konnektornak neveztek. Ezért vettem egy kissé kinyitott ollót, aminek a két hegyét pon-tosan bele tudtam nyomni a két kis lukba. Így csak egy szikrázó rövidzár-latot okoztam és az áram csak annyira rázott meg, hogy kiabálva eldobtam az ollót, de hála a bypass-nak amit az olló két ága képezett életben marad-tam.
Az elsõ három iskolaév viszonylag nyugodt volt: Jolán néni, a tanítónõnk, kedves és segítõkész volt és az egyetlen dolog, amit komolyan utáltam, az a tintával való írás volt, ugyanis a végén a toll mindig beleakadt a papírba és a tinta spriccelt jobbra-balra. Odahaza fõleg olvasással töltöt-tem az idõt, mert Dani nagybátyám több Donászy könyvet ajándékozott nekem (persze Donászy Ferencrõl van szó), amik tele voltak vadászkalan-dokkal és fenevadakkal való harcokkal. Így elég hamar megtanultam hogyan kell, hajótörés esetén, a mentõcsónak evezõjét úgy belenyomni a cápa nyitott szájába, hogy ne tudja becsukni, hogyan kell kivédeni egy kaf-ferbivaly támadását, hogyan kell egy oroszlán mellett elmenni mintha nem is látnám és hogyan kell kiszabadulni egy anakonda gyûrûibõl. Monda-nom sem kell, hogy amikor képzeletben együtt vadásztam a kalandorokkal Afrikában vagy az Amazon környékén, a kanászság erõsen háttérbe szo-rult és kanászostor helyett inkább puska kellett volna. Persze ezekbõl a történetekbõl sokat tanultam az állatokról, szokásaikról és a helyekrõl ahol éltek, annál is inkább, mert kaptam a Donászy könyvekhez egy atlaszt, ahol meg lehetett találni a kalandok helyét, ami egy szép bevezetést adott a földrajzhoz. Az álmodozás mellett természetesen foglalkoztam valósabb dolgokkal is. Az egyik fõbérlõ öccse, aki már kereskedelmibe járt, megtaní-tott repülõgép modelleket csinálni, lombfûrésszel dolgozni, gombfocizni és néha még elvitt moziba is, de nem mindig a szüleim tudtával. Néhányszor elõfordult, hogy nem volt elég pénzünk a két jegyre és akkor az utcán lévõ padok alatt próbáltuk megtalálni azt a néhány fillért ami hiányzott, de ha nem ment, akkor engem küldött kéregetni a járókelõktõl, miután elma-gyarázta mit kell mondanom és miután megtiltotta, hogy errõl beszéljek odahaza. Tekintve, hogy kicsi és sovány voltam, egy kis gyakorlattal elég jó koldus lett volna belõlem és így tudtam megnézni például Óz, a csodák csodáját, valamint több Stan és Pan filmet, mint a Fra Diavolót, amin halál-ra nevettem magam. Néha szüleimmel is mehettem moziba, de akkoriban Karádi Katalin és Práger Antal problémái kevésbé érdekeltek mint Stan és Pan, annak ellenére, hogy a hölgy tényleg látványos volt és nagyon tetszett a nevelõapámnak.
Sajnos a háború egyre közelebb ért és egyre nagyobb teret nyert az életünkben. 1943-ban István nagybátyám eltûnt Oroszországban, 1944-ben a németek elfoglalták Budapestet és megkezdõdött a fõváros intenzív bombázása. Dani nagybátyám, aki éppen szabadságon volt, néhány szin-tén jutasi bajtársával belekeveredett egy német tisztekkel való verekedés-be, mert azok a magyar katonákat ócsárolták. Természetesen rögtön
kive-zényelték megint a frontra, ami István eltûnése után nagy riadalmat oko-zott az egész családban. Az éjszakai bombázások egyre gyakoribbak lettek, amikor álmosan le kellett futni a pincébe. Így alig vártuk az iskola végét, hogy lemehessünk Szabásra. Amíg öcsémmel Szabáson voltunk, a Bajza utcai házat bombatalálat érte, de szerencsére szüleink sértetlenek marad-tak a pincében. Nevelõapám rögtön megragadta az alkalmat, hogy egy fõbérleti lakást igényeljen a hatóságoktól, amit meg is kapott a Horn Ede utcában (ma Weiner Leó utca), egészen közel a Jókai utcai Standard javítómûhelyhez.
Persze a háború zaját Szabáson sem lehetett elkerülni, mert az ame-rikai vagy angol bombázók délrõl jövet felettünk repültek el és a közeli, Kaposvár mellett lévõ taszári repülõtérrõl jövõ vadászgépek felettünk kezdték meg a légi harcokat. Egyszer azt hittük, hogy egy lelõtt bombázó, amibõl 2-3 ejtõernyõs még ki tudott ugrani, rá fog esni a házunkra, de végeredményben jó pár kilométerrel messzebb zuhant le. Néhány falusi rögtön kocsiba ült (persze lovas kocsiról van szó), hogy megnézzék a leesett gépet és én is velük mehettem. Amikor odaértünk már egy csomó ember volt a roncsok körül amikben még lehetett látni két halott katonát akik már nem tudtak kiszabadulni a bombázóból. Ez volt egyébként az utolsó nyár, amikor szabási házunk még egészben volt, mert 1945 nyarán már csak két szoba maradt többé-kevésbé lakható, a ház többi része romokban állt.
Mire visszamentünk öcsémmel Pestre, szüleink már átköltöztek a Horn Ede utcába, egy földszintes két szoba konyhás, fürdõszobás lakásba, ahol végre azt csinálhattunk, amit akartunk. A Horn Ede utca egy kis keresztut-ca a Jókai utkeresztut-ca és a Nagymezõ utkeresztut-ca között, körülbelül húsz házzal. Ebbõl legalább négy házban voltak lakások ahol fiatal és kevésbé fiatal hölgyek az arra járó férfiak rendelkezésére bocsájtották bájaikat némi készpénz ellenében. Ez volt a helyzet a mi házunkban is, ahol a hölgyek az elsõ emeleten rendezték be fõhadiszállásukat, de a vendégek keresése persze az utcán történt. Tekintve, hogy mi is sokszor az utcán játszottunk, néha elküldtek bennünket venni valamit, vagy üzenetet vinni valahová, ami általában egy kis borravalóval járt, úgy hogy mi, gyerekek, semmi kivetni-valót nem találtunk a hölgyek utcán való jelenlétében. Lakáscserével isko-lacsere is járt és a negyedik elemit már a Honvéd utcai iskolában kezdtem el. Akkor már tudtam annyira „pestiesen” beszélni, hogy az akcentusom ne okozzon gondot. Annál nagyobb gondot okozott a front gyors közeledése Budapesthez.
1944 végén behívták nevelõapámat katonának, annak ellenére, hogy a háborút gyakorlatilag már elvesztettük. Anyámmal és öcsémmel már majdnem állandóan a pincében éltünk, mert a bombázásokhoz csatlako-zott az orosz tüzérség akik megkezdték Budapest ostromát. Élelmiszert nem lehetett sehol sem venni, úgy hogy gyakorlatilag csak babból és krump-liból éltünk, legtöbbször leves formájában, hogy sokáig tartson. 1945 január elején, amikor már a ház összes lakója a pincében élt, jött a hír, hogy a Mérleg utcában (vagy a Vadász utca lett volna, már nem emlékszem rá pontosan) vannak megfagyott, döglött lovak a hó alatt, amiknek a húsa még mindig jó. Néhány, késsel és zacskókkal felszerelt felnõtt rögtön szervezett egy expedíciót és megengedték, hogy én is velük menjek, per-sze anyám tudta nélkül, mert õ nem engedett volna el. Néha, néha be kel-lett húzódni egy kapu alá amikor hallottuk a lövedékek fütyülését, de mégis elértük a Mérleg utcát, ahol már rengetegen voltak a lovak körül.
Megpróbáltam én is odatolakodni, de semmi esélyem nem volt és már kezdtem elkeseredni, amikor egy felnõtt megsajnált és odadobott egy darab húst mondván: nesze kölyök, szaladj vele gyorsan haza. Nekem nem kellett az ilyesmit kétszer mondani és odahaza büszkén mutattam a darab húst anyámnak. Még ma is emlékszem arra a pofonra, amit köszönetképen adott, mert nem tudta szegény hova tûntem el és félt, hogy valami bajom lett.
Néhány nappal késõbb megérkeztek az oroszok is, ami után viszonylag hamar kijöhettünk a pincébõl és mindenki visszamehetett a lakásába. Az élet lassan megindult, a bájaikkal kereskedõ hölgyek is visszaszállingóztak
Néhány nappal késõbb megérkeztek az oroszok is, ami után viszonylag hamar kijöhettünk a pincébõl és mindenki visszamehetett a lakásába. Az élet lassan megindult, a bájaikkal kereskedõ hölgyek is visszaszállingóztak