almafához kötötte. Néha a legénye elkísérte egy másik lovon. Hallgatag fiatalember volt, nem beszélt, legfeljebb énekelt, vagy inkább dünnyögött, mégpedig azt, hogy „almajafajala”, amit nem értettem. Csak jó pár évvel késõbb jöttem rá, hogy a hullott nyári piros almáról énekelt-dünnyögött, amit a lovak szedegettek a fa alól.
Nyolc hónapos korom táján anyám elvitt Nagyszebenbe, megmutatni engem apám szüleinek. Erre az útra apám nem kísérhetett el minket, mert katonatiszt lévén Romániába nem utazhatott. A késõbb visszacsengõ tör-ténetek jeleztek valamit abból is, hogy e látogatás során két világ, két kultú-ra ütközött össze: a hagyományos felvidéki magyar gondolkodás, és a nagyszebeni protestáns, szász, polgári gondolkodás. Az elõbbi relatíve könnyed volt, az utóbbi komoly. Anyámat úgyszólván levizsgáztatták, hogy tud-e rendesen sütni és fõzni.
Itt közbevetõleg megjegyzem, hogy apai nagyapám húga, Czelnai Eszter, vállalkozó szellemû asszony volt. Fõzõiskolákat vezetett sokfelé: Szebenben, Brassóban, Kolozsvárott, Nagyváradon, sõt még Bukarestben is. Ezen kívül diétás szakácskönyvet és kitûnõ cukrászati könyveket írt. Anyám alaposan kioktatva, és az említett könyvekkel felszerelve jött vissza Debrecenbe, és amíg élt mi élveztük a hasznát ennek a családi tanulmányútnak.
Apai nagyapám Alsó-Fehér megyében, Királypatakán (ma Craiva) szü-letett, és székely volt. A családjában többen bánya-, vagy vasúti tisztviselõk voltak, de akadt köztük borkereskedõ is. Szász nagyanyám családjában volt néhány jómódú malmos, de akadt fuvaros (70 lóval), továbbá gyufagyáros, katonatiszt, sõt még pszichiáter is. Ez a család teljesen szétforgácsolódott a történelem viharában. Ma többen Németországban élnek, vagy ott haltak meg, de vannak belõlük Kanadában, Svédországban és Franciaországban is.
Apám kitûnõ pedagógus volt, pár évig a Ludovika Akadémián oktató-tisztként szolgált. Mathia Károly volt a példaképe, és késõbb barátja. Engem is mindenfélére megtanított. Hat éves koromban már tudtam olvasni. Azon a nyárvégén, amikor az elsõ elemibe beírattak, elkezdtem olvasni Ferdinand Ossendowski: „Ázsiai titkok, ázsiai emberek” címû könyvét. Az olvasás azóta is a legnagyobb szenvedélyem.
1941 áprilisában Apám a Nagyváradi Gábor Áron Tüzérségi Hadap-ródiskola létesítésével kapcsolatban kapott feladatokat, majd Nagyváradra helyezték. Az elemi iskola negyedik osztályát a nagyváradi Körös-parti
„Dudek” elemi iskolában végeztem el. Még mielõtt a tanév véget ért volna, szóba került, hogy katonaiskolás leszek. Apám is az volt valamikor, tehát a családi hagyományokat tekintve ez a választás szinte természetes is volt.
Katonaiskola és háború
A katonaiskolás idõk számomra 1942 szeptemberétõl 1946 márciusáig tar-tottak. Ebbõl a három és fél évbõl két évet a Nagykárolyi Gróf Károlyi István kadétiskolában töltöttem, ahová 1942. szeptember elején, 10 évesen „vonul-tam be”. Egy nappal elõbb érkeztem, mint a többiek. Az épület kongott az ürességtõl. Le kellett adnom a civil holmimat, és megkaptam az egyenruhát.
Délután Kovatsits Jenõ hadnagy úr észrevette, hogy tétlenül csámborgok.
Felvitt a toronyszobában lévõ könyvtárba, és megengedte, hogy egy könyvet kiválasszak olvasnivalónak. A polcokon számtalan könyv sorakozott barna borítóban. Balszerencsémre a „Caraffa és az eperjesi vértörvényszék” címû könyvet választottam, mely tele volt totális rémségekkel (a szerzõ nevét nem írtam fel a naplómba). Ráadásul az éjszakát a 19-fõs „nagy” hálóteremben egyedül kellett töltenem. Mivel senki se látta, a sötétben sírtam egy nagyot.
Aztán megjöttek a többiek, megvoltak az elsõ konfliktusok, és megindult a tanítás. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ha nem találok ki valamit, akkor nekem befellegzett. Nagyon komolyan vették a „katonásságot”, továbbá az atlétikát és a tornát. De nekem épp ezek a dolgok nem nagyon mentek. Nem az erõ hiányzott, hanem a torna és atlétika esetében az ezekhez való tehetség.
Nem voltam jó futó, és nem tudtam pl. fejen állni. És nem voltam „örömka-tona”. Az örömkatona, a mi akkori definíciónk szerint az volt, aki gyönyö-rûséget volt képes találni abban, hogy egyszerre lép, vezényel, vagy trom-bitál. Tõlem ezek a passziók távol álltak, és ez túlságosan látszott rajtam.
Szorult helyzetemben rászántam magam arra, hogy tanulok. Osztály-elsõ lettem, ami egy katonaiskolában komoly dolog. Az Osztály-elsõ félévi bizonyít-ványosztás után Csúthy Gyula intézetparancsnok (õ is Mathia Károly nevelési elveinek híve volt) behívta az irodájába a nyolc évfolyamelsõt.
Úgy álltunk elõtte, mint az orgonasípok. Én voltam a legkisebb a sor végén.
És kaptunk egy-egy stampedli snapszot. Ez jelezte, hogy minket osztályel-sõket a felnõttek befogadnak maguk közé. A snapsztól elállt a lélegzetem, de büszke voltam, és nagyon reméltem, hogy ez a státusz védelmet biztosít a magasabb évfolyambeliek atrocitásaival szemben is. Megjegyzem, hogy ez a reményem csak részben teljesült.
Az 1944/45-ös tanév tanévre nem Nagykárolyba, hanem a kõszegi Hunyadi Mátyás katonaiskolába kellett bevonulnunk. Errõl az iskoláról Ottlik Géza:
Iskola a határon c. könyve nyomán sokan hallottak. Azt viszont kevesen tud-ják, hogy a könyv az 1926-ban érvényes állapotokat írta le, amelyek késõbb már nem voltak jellemzõk. Már említettem Mathia Károly nevét. Az õ mun-kássága nyomán 1930 táján jelentõsen megváltozott a magyarországi katona-iskolák nevelési koncepciója. Mathia Károly Angliában tanulmányozta az
ottani iskolák szellemét, azok értelmi-, erkölcsi- és testnevelési elveit. Az õ felfogása szerint a nevelés alapcélja a fegyelem, feddhetetlenség és fair play szellemének megteremtése. Ezt példamutatással és szoktatással kellett elérni.
A testi fenyítés tiltva volt, és a politizálást kíméletlenül üldözték. A nagy-károlyi és a kõszegi intézetben egyaránt súlyt helyeztek a gondolkodásmód, az idõ- és tempóérzék kifejlesztésére. Rászoktattak minket arra, hogy mindig az adott feladatra koncentráljunk. Ebbõl egész életemben sokat profitáltam.
Amikor, 1944. szeptember elején, Kõszegre érkeztünk, még úgy tûn-hetett, hogy normális tanév indul. Ámde október 15-én a Szálasi Ferenc került hatalomra, és ez a baljós fordulat teljesen felforgatta iskolánk rend-jét. Nem nagyon sokára már elkezdõdtek az egyesített két katonaiskola nyugat felé történõ áttelepítésének elõkészületei. Végül január 22-én indultunk el Németország, és az ismeretlen jövõ felé.
Hosszas, légitámadásokkal tarkított utazás után érkeztünk meg az Éger (ma Cheb) melletti hatalmas, táborba, ahol kb. 15– 20 ezer különféle nációjú hadköteles kor alatti fiú volt összezsúfolva. Kezdettõl fogva tífuszveszély volt, és sûrûn oltogattak minket karba, mellbe. Megtudtuk, hogy a Szálasi kormány egyetértésével be akarnak minket olvasztani a német hadigépezet idegen fiatalokból (például hollandokból, vlaszovista oroszokból, és magyar hadapródokból stb.) összeszedett „végsõ tartalékába”.
Légiriadók alkalmával távolabb esõ lövészárkokba kellett kimennünk. A nálunk jóval idõsebb holland fiúk néha hálóingben rohantak ki, a köpenyüket a fejükre borították, meztelen lábuk csak félig volt bedugva a bakancsba.
Bukdácsoltak, átfáztak, elestek, betegek voltak. Láttam egy holland fiút, aki helyben meghalt. Mivel nem kaptak olyan kemény (és kicsit kegyetlen) kato-naiskolai nevelést, mint mi, sokkal nehezebben viselték a viszontagságokat.
1945. február 18-án hirtelen vonatra raktak minket, s átvittek az ausztriai Göpfritz melletti Kirchenholz nevû táborba, ahol fõleg erdélyi szászokkal, románokkal és osztrák „jägerekkel” kerültünk össze. Ide hosszabb utazás után, március 7-én érkeztünk. Ez jó hely volt, de a „pihenõ” nem tartott sokáig. Az orosz front gyorsan közeledett. 1945. április 12-én tisztjeink — ala-pos szervezés után — gyalog elindítottak minket, hogy átjussunk egy olyan zónába, melyet várhatóan már nem az oroszok fognak megszállni. Erre vonatkozóan hajszálpontos információt kaptunk a német vezérkartól, sport-tisztünk révén, aki korábban vívóedzõ volt Németországban, és baráti kap-csolatai voltak Wermacht körökben. Egészen kísérteties, hogy hetekkel elõre pontosan meg tudták mondani, hol fog húzódni az amerikai és orosz csapa-tok által elfoglalandó területek határa. Azt is tudták, hogy mennyi idõnk van arra, hogy eljussunk oda, ahova kell.
Menetelésünk 11 napig tartott. Naponta alig 20-30 kilométert tettünk meg.
Ez nem volt nagy ügy, bár teljes menetfelszereléssel, nehéz hátizsákokkal gya-logoltunk. Még a tíz éves elsõsök is derekasan bírták. Április 23-án, hétfõn ér-keztünk meg a bajor erdõben lévõ Neudorfba. Itt véget ért az út, Az amerikai-ak már a közelben voltamerikai-ak, és nem tudtunk (nem is kellett) továbbmenni.
Közben a visszavonuló katonáktól egy kétszázas karton Darling ciga-rettáért cserébe vettem két öreg hátaslovat. Megsajnáltam õket. A falu német lakói, félve az amerikaiaktól, kimenekültek az erdõbe. A két hátaslo-vat bekötöttem Braun gazda istállójába (két társammal az õ házába voltunk beszállásolva). Késõbb, mikor a házigazdánk meglátta a lovakat, nem volt hálás. Annyiból igaza volt, hogy ezek soha életükben nem húztak szekeret.
Délután hatalmas motorzúgás közepette az utak megteltek amerikai gép-kocsikkal. Dzsipek nyargalásztak föl s alá, közben páncélosok robogtak az úton, két oszlopban, végtelen sorban. Érkezésük azt jelentette, hogy a háború számunkra befejezõdött. Mi nem tartottunk tõlük. Nem ellenségként vártuk õket. Azonban nemsokára összeszedtek minket, és sorba állítottak. Elõttünk ment egy dzsip ránk irányított géppuskával, mögöttünk meg jött egy másik.
Nem ezt vártuk. Így vittek minket Grafenauba. A várost akkor foglalták el.
Rettenetes zaj, és fegyverropogás volt, de nyilván mulatságból lövöldöztek.
Grafenauban a tisztjeinket elvitték, csak Balikó Zoltán evangélikus tábori fõlelkész úr maradhatott velünk. Pár nap múlva összeszedtek minket, és teherautókon elvittek Chamba. Ez a hírhedt tábor egy szögesdróttal be-kerített sármezõ volt a Regen folyó árterületén. Biztos, hogy a hadifoglyokra vonatkozó Genfi Egyezménynek nem felelt meg. Ámde az amerikai álláspont szerint az itt összezsúfolt szerencsétlenek nem voltak hadifoglyok, hanem
„Lefegyverzett Ellenséges Erõk” (angolul: „Disarmed Enemy Forces”). A háború vége felé találták ki ezt a fogalmat, amikor már látni lehetett, hogy közel 9 millió német katona fogja letenni a fegyvert. E tömeg Genfi Egyezmény szerinti ellátása túl sok pénzbe került volna1. Esett az esõ, és bokáig álltunk a latyakban. Volt, aki leült, vagy lefeküdt a sárba. A szabad ég alatt a szemerkélõ esõben ácsorgó foglyok alig kaptak enni. Balikó Zoltán fõlelkész úr keresett egy amerikai katonai lelkészt, és annak segítségével elin-tézte, hogy minket, zsenge korunkra való tekintettel, másfél nap múltán tovább vittek. Más foglyok heteket töltöttek itt, és kénytelenek voltak a bokán felül érõ sárban aludni (ha tudtak) napról napra. Sokan meghaltak.
Az amerikai haditudósítók számos filmet készítettek e táborok életérõl. Az 1990-es években a Duna TV megszerzett egy ilyen összeállítást, és
„Lefegyver-1James Bacque: „Other Losses” (1991, General Paperbacks, Toronto, Canada).
zett ellenséges erõk” címmel többször is mûsorra tûzte. Kadét társaim valame-lyike észrevette, hogy rajta vagyunk a filmen. Ez nagy szenzáció volt, hiszen nem sokan mondhatták el magukról akkoriban, hogy tízegynéhány éves korukban filmet készítettek róluk. Nemcsak rajta voltunk a filmen, de azt is lefilmezték, amint egy német (!) tolmács segítségével kihallgattak minket (lõt-tünk-e amerikai katonára stb.). Ez a bizarr és hihetetlen film megvan!
Egyik kellemetlen helyrõl vittek minket a másikra. Sóvár szemekkel folyton ennivaló után jártunk, többnyire hiába. Tizenharmadik születésna-pomat, 1945. május harmadikát, egy ideiglenes táborban ünnepeltem meg, magam fõzte sótlan céklával. Sok kalandba keveredtünk, de végül vala-hogy sikerült visszakerülnünk Neudorfba, vagyis abba a faluba, ahol az amerikaiak elfogtak minket. Itt volt a holmink, itt voltak a lovaink. Nagy-jából sikerült mindent visszaszereznünk. A falusi házakhoz befogadtak minket annak ellenében, hogy segítettünk nekik a ház körül, meg a földe-ken. A katonaiskolának volt 12 kocsiba fogható lova, ezekkel dolgoztunk.
Az én két örökbe fogadott hátaslovammal csak baj volt. Szeretetre méltó pacik voltak, de haszontalanok. Sok kalandom volt velük.
A szóbeszéd szerint az amerikaiak azért tartották vissza a menekültvo-natok elindítását, mert az oroszok (arra hivatkozva, hogy a háború még tart) a hazafelé tartó menekültvonatokat tovább irányították Szibéria felé. Senki sem tudta pontosan, hogy mi az igazság. Ahhoz, hogy rákerüljünk a hazautazók várólistájára, be kellett költöznünk valamelyik gyûjtõtáborba. Október közepe táján elõször a hírneves Passau-Waldwerke táborba vittek minket, itt kizárólag magyarok laktak. A tábor a Duna, az Inn, és az Ilz összefolyásától nem messze terült el. Késõbb a tél közepén átvittek minket Pockingba, egy néhai alumí-niumgyár csarnokaiban összeeszkábált barakktáborba. „Alumínium tábor-nak” nevezték. Ronda hely volt. Rengeteg patkány, éhezés, hideg.
Február közepén hirtelen felgyorsultak az események, s eljött a várva várt pillanat: végre hazamehettünk. Bevagoníroztak minket, sok más me-nekülttel együtt, és elindult a vonatunk hazafelé. Akkoriban az amerikai zóna és a szovjet zóna közötti határ Linz után Ennsnél volt, ahol a vasútvonal keresztezi az Enns folyót. A vasúti híd keleti oldalán láttam az elsõ szovjet tisztet. Jóképû fickó volt, és csupa gyönyörû nõi rókaprém és rókafarok lógott rajta elõl-hátul. Az õ fején láttam az elsõ „usankát”.
Újra itthon
Vasúti szerelvényünk 1946. február 26-án lépte át a magyar határt, és innentõl kezdve még lassabban döcögtünk, mint elõtte. Csak március 2-án érkeztünk meg Budapestre. Az utolsó méterek órákba teltek. Reggel 6-órakor
észrevettem, hogy a vonat éppen a Déli pályaudvar elõtti bevágásban áll meg. Emlékeztem, hogy legutolsó budapesti lakásunk egy olyan házban volt, mely pont az alagút Déli pályaudvar felõli bejárata fölé épült. Nem tudhat-tam, hogy szüleim és testvéreim ott vannak-e. Nagyon hosszú ideje nem kap-tam hírt róluk, de más ötletem végképp nem volt. Hirtelen elhatározással kidobtam a zsákomat és egyéb holmimat a vágány mellé és leugrottam a vonatról. Egy pillanatot se vártam. Rohantam fel a töltés oldalán a Mészáros utcára. Ahogy felértem a Mészáros utca végébe, szemben volt a ház. Iszo-nyúan össze volt lövöldözve. Csak azért ismertem rá, mert tudtam, hogy ott volt. Reggel hat óra lehetett, és akkoriban különben sem volt az utakon for-galom. Átszaladtam az úttesten, kinyitottam a kertkaput, és iszonyú izgal-mamban azt kiabáltam, hogy itt vagyok. A következõ perceket, órákat, sõt napokat, lehetetlen volna leírni. Mindenki mesélt, és folyton kiderült, hogy minden sürgõs témánál van valami még sürgõsebb.
De nemsokára rákerült a sor a gyakorlati kérdésekre. Apám mindenek-elõtt az iskolai beiratkozásomat akarta elintézni. Óriási szerencse folytán kaptam egy lehetõséget arra, hogy különbözeti vizsgákat tegyek, és év-vesztés nélkül folytassam a gimnáziumi tanulmányaimat. Pótolnom kellett a harmadik gimnázium anyagát, és a negyediknek a nagyobbik részét. Azt, hogy sikerült a vizsgákat letennem, csakis Apámnak köszönhettem, aki heteken át, reggeltõl estig foglalkozott velem. Mindenekelõtt átadta nekem saját, rendkívül hatékony tanulási módszerét, melynek lényege egy külön-leges jegyzetkészítési technika volt.
Miután a különbözeti vizsgákat sikerrel letettem, már ott is ültem a pad-ban új negyedikes osztálytársaim között. Az 1945/46-os tanévet már velük fejeztem be. Ennek a tanévnek a végéig, a hátralévõ idõben óriási buzga-lommal tanultam. Nem tudtam jeles rendû lenni, de erõs jó rendû lettem.
Akkoriban elképesztõen szegények voltunk, de ezt nem vettük a szí-vünkre. Örültünk, hogy mindnyájan élünk és egészségesen együtt vagyunk.
Azokban az idõkben a túlélés volt a cél, és örömünk legfõbb forrása az volt, hogy élünk. Apám hihetetlen energiával küzdött, hogy legalább ennivalónk legyen. Horthysta katonatisztként nem volt könnyû helyzetben. 1946 õszén sikerült a Standard Villamossági Rt. Gyárában, dukkózó munkásként elhe-lyezkednie. De a fizetés, amit kapott nagyon keveset ért. Többet segített, hogy a kisgellérthegyi Csukló utca táján akkoriban elterülõ Baptista telepen, a nagypapa télikabátjáért, aki meghalt, vettünk egy hamis képû, rafinált kecs-két. Böske volt a neve, és naponta adott 3-4 liter finom tejet.
Az iskola még egy ideig a cisztereké maradt. Brisits Frigyes volt az igaz-gatónk, és Golenszky Kandid volt az osztályfõnököm. Majd jött az
államo-sítás. Lukács Sándor lett az új igazgatónk, aki a háború alatt maquisard volt Franciaországban. „Idealista marxista” volt, ha lehet ilyet mondani. Komo-lyan arra törekedett, hogy megõrizze, és ha lehet, emelje az iskolánk színvo-nalát, és ez szerintem sikerült is neki. A csapatát gondosan válogatta össze.
Különleges szerencse (szerencsém) volt, hogy korábbi iskolájából magával hozta egyik tanár társát, Zentai Károlyt, és éppen õ lett az osztályfõnököm.
Zentai Károly matematika és fizika tanár volt, mégpedig kitûnõ.
Bár a Cisztercita Rend Budai Szent Imre gimnáziumát 1948-ban államosí-tották és átkeresztelték, továbbá a tanári kart is kicserélték, számunkra ez az iskola a következõ évtizedekben továbbra is a budai ciszter gimnázium ma-radt. Ebben szerepet játszott, hogy az államosított József Attila Gimnázium, Lukács Sándor igazgatása alatt is jól mûködött. Így iskolánk presztízse, a történelem viharai ellenére, nem hanyatlott. Ma azok is ciszter diákoknak tekintik magukat, akik a régi cisztercita tanárokkal már egyáltalán nem is találkozhattak, de ebbe az iskolába jártak. Esetemben a véletlen úgy hozta, hogy egy olyan évfolyamba kerültem, melybõl öten lettünk a Magyar Tudományos Akadémia tagjai. Jó érzés volt egy olyan közösségbe tartozni, ahol az ember felnézhetett a társaira, és tanulhatott tõlük.
Egyetem (1950–1954)
A gimnáziumi évek vége felé — „osztályidegen” származásom miatt — nem gondoltam, hogy valaha akárcsak közelébe is kerülök bármelyik egyetemnek. Nem is akartam tanulni. Az idõmet részben kajakversenyzés-sel töltöttem, részben alkalmi munkákat hajszoltam, pl. falusi esküvõkön zenekarban játszottam. Csak osztályfõnököm, Zentai Károly rábeszélésé-nek volt köszönhetõ, hogy végül jelesen érettségiztem. Firtatta, mik a ter-veim. Megmondtam, hogy szerintem elképzelhetetlen, hogy felvesznek akármelyik egyetemre. Õ azonban nem nyugodott, és így végül benyújtot-tam a felvételi kérelmemet a TTK Geológus szakára.
Nem számítottam kedvezõ fejleményre. Ámde nagy meglepetésemre 1950 augusztusának végén kaptam egy hevenyészetten gépelt levelet, mely-ben a TTK tanulmányi osztály vezetõje, értesített, hogy a geológia szakra helyhiány miatt nem vettek fel, ám amennyiben érdekel, átjelentkezhetek az újonnan induló meteorológus szakra. (Gyanakszom, hogy iskolaigazgatónk, Lukács Sándor tett valamit az érdekemben.) Gõzöm se volt arról, hogy mit kezdjek az ajánlattal, s ezért Apám elé tártam a problémát. Õ, nagy meglepe-tésemre, pozitívan reagált, és rábeszélt a meteorológus pályára.
Fõszakmás meteorológusképzés korábban nem volt Magyarországon.
Tehát mi voltunk az elsõk. A két világháború közötti idõben már több
egyete-men tartottak meteorológiai tárgyú magántanári elõadásokat. Tanerõk tehát lettek volna. De csak a háború utolsó évében született döntés arról, hogy az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem kereteiben létre kell hozni egy
„légkör- és éghajlattani tanszéket”. A pályázati hirdetmény a tanszékvezetõi szék betöltésére a Budapesti Közlöny 1944. szeptember 10-i számában jelent meg. Akkor azonban az orosz csapatok már bent jártak az ország területén.
Ezért elhúzódott az ügy, de 1945 vége felé mégis kinevezték az egyelõre nem létezõ tanszék élére Száva-Kováts Józsefet. A meteorológusképzés megin-dítását egyetemi érdekharcok is hátráltatták. Az akadályokat csak a hideg-háború keményedése (a meteorológusképzés iránti katonai igény felmerü-lése) söpörte el. Tehát a szerencsémet, hogy egyetemre kerültem, végül is a hidegháborúnak köszönhettem! Bizarr gondolat.
Az elsõ két évben kemény alapképzést kaptunk matematikából. E tárgy esetében a tanáraink bárhol a világon az élvonalat képviselték volna. A Differenciálgeometriát Hajós György tanította. A „Bevezetés az Algebrába” c.
tárgyat Fuchs László adta elõ, aki késõbb az USA-ban tanított (utóbb New Orleans „Tulane” Egyetemén). Az Analízist Császár Ákos óráin hallgattuk.
Micsoda tûzijátéka a legkitûnõbb embereknek!
A meteorológiai diszciplínát akkoriban a matematika-fizika területének tekintették. Ez már a számítógépes idõjárás-elõrejelzés elõtti idõkben is így volt. Ebbõl a szempontból nem volt szerencsés választás, hogy egy földrajz
A meteorológiai diszciplínát akkoriban a matematika-fizika területének tekintették. Ez már a számítógépes idõjárás-elõrejelzés elõtti idõkben is így volt. Ebbõl a szempontból nem volt szerencsés választás, hogy egy földrajz