1Büki G.: A kör bezárult! — Gondolatok az energetikai felsõoktatás félévszázados történetérõl.
Magyar Energetika 2002/6, Energiagazdálkodás 2002/6
A forrásról
Nem példaképként, csak példaként írok magamról, családi vonatkozá-saimat háttérben hagyhatom (feleségem Benedek Magda, 75 éves korában is még dolgozó családorvos, két gyermekünk, Zsóka és Andris, és egy uno-kánk, Julika van). De származásomról, pályám forrásáról, és sok tekintet-ben meghatározójáról szólnom kell.
Parasztcsaládból származom (apám Büki Miklós, anyám Farkas Mária Margit, testvérem György, agrármérnök és nagycsaládos). Származásomra büszke vagyok, talán erre vagyok a legbüszkébb, mert meggyõzõdésem és tapasztalatom szerint parasztság a nemzet gerince! Kis zalai faluban (Ozmánbük) születtem, annak is kicsi és távoli, sok vonatkozásban önálló részében (Márkus, amit néhány térkép feltüntet, a legtöbb nem). Itt tíz-tizenöt családnál, negyven embernél nem élt több ember soha, nem volt iskola, templom, bolt és más sem. Többnyire gyalog közlekedtünk, néha kerékpáron vagy szekéren. Ez a környezet már gyerekkorban önellátásra szoktatott, nagyfokú önállóságra nevelt.
Szüleim, sok-sok falusi társukhoz hasonlóan, gazdálkodtak. Nagyon nehezen, önállóan, felelõsséggel és tisztességgel. Elsõsorban a saját ellátá-sukra termeltek és tartottak állatokat, de a piacra is a szükséges pénzért.
Ameddig visszaemlékezem, szinte minden paraszti munkában részt vet-tem, sõt diákként, egyetemistaként és végzett mérnökként is sokáig aktív maradtam. Örültem a munkának, a munka eredményének, nagyon sok értéket találtam benne. A paraszti tevékenység széles skáláját megis-mertem és végeztem, a nehézségeit átéltem, a természetet és a környezetet megszerettem.
Életem mégsem ezen a területen bontakozhatott ki. Ebben a háború utáni politika volt a meghatározó (sok sorstársaméval megegyezõen).
Amikor érettségiztem (1950), olyan volt a hatalom vidék- és parasztel-lenessége, hogy el kellett hagyni a szeretett falut, és a paraszti élettõl telje-sen eltérõ pályát választani. Nem mindenki tette ezt, sokan az egziszten-ciájukkal és szabadságukkal, de többen az életükkel is fizettek az uralkodó, embertelen ideológiáért.
Szüleim saját földjükön gazdálkodtak. Akkori földjük nagysága ma nem számítana életképesnek, egy család eltartására alkalmasnak, de akkor apámat átmenetileg „kinevezték” kuláknak (akinek van ismerete a falvak akkori helyzetérõl, az tudja mit jelentett ez a kitüntetetõ cím). Ennyi idõ távlatából ennek hatásait nem részletezem, csak annak okaként említem,
hogy a szakmaválasztásnál miért kerültem el nagy ívben a mezõgazdasá-got, annak gyakorlati és tanult szintjét. Szüleim „önkéntes” TSZ tagok let-tek, apám, aki korábban „mintagazda” volt, a TSZ-ben is felelõs „gazdaem-ber” maradt. A mezõgazdaság még egyszer megjelent életünkben a rend-szerváltás után, amikor a parasztemberekkel, köztük idõs szüleimmel is, eljátszatták a számukra teljesen idegen, ún. licitálást, ami nem volt valódi kárpótlás, gyakorlatilag már semmit nem tudtak kezdeni vele.
Mégis szépen köszönhetünk el a kis falunktól. Nagyapám még a hábo-rú elõtt harangot öntetett, amit apám a hábohábo-rú alatt elásva rejtegetett. A háború után aztán haranglábat állíttatott (büszke volt arra, hogy felszente-léséhez Mindszenty József, az akkori zalaegerszegi esperes adott engedélyt).
A ma is ott lakó harang2szép hangja sokáig üdvözölt bennünket, az bú-csúztatta el utolsó útján anyámat és apámat, de elköszönt tõlem is.
A háború utáni, nekem forrást jelentõ paraszti élet tanulságait a törté-nelemnek jobban fel kell tárnia (ez még nagy adóssága). Úgy vélem, hogy-ha a politika a technika késõbb nyújtotta lehetõségeket folyamatosan a vidék fejlesztésére, és nem a mindenkori „eszméknek” megfelelõ átalakítására használta volna, akkor ma Magyarország virágzó vidékkel rendelkezõ gazdag ország lenne, ahol nem kellene iskolákat, vasúti szárny-vonalakat bezárni. Szüleimtõl bõséges tõkét (nem anyagiakat) örököltem:
munkaszeretetet, önállóságot, állóképességet, felelõsségtudatot, az értékek megbe-csülését és — remélem — erkölcsi érzéket és tartást. És ami nagyon fontos: a tanulni akarást!
A tanulásról
Az elemi iskolát kis falumban végeztem. A márkusi nyolc-tíz gyerek, fiú és lány, együtt mentünk mindennap a mintegy 4 km-re lévõ iskolába.
Gyakran mezítláb, de mindig örömmel, az együttlét és a tanulás miatt is.
Molnár Miska bácsi volt minden osztály (és a falu) tanítója, szigorú, tekin-télytartó és megértõ, tanult ember. Nem voltam a kedvence, de azt mond-ta apámnak. „Te Miklós, ezt a gyereket mond-tanítmond-tasd!” Akkor a mond-tanítmond-tatás még nagy ritkaság volt falun, és nagy áldozatot követelt, de apám, különösen anyám, erre érzékeny volt, és persze szerették volna, ha tanító, pap, orvos vagy jegyzõ lennék (ezeket ismerték tanult embernek). Na de hogyan?
Egyszerû szüleim csak a célt érezték. Megcélozták az általuk ismert leg-nagyobbat, Szombathelyen a Premontrei Gimnáziumot. Nehéz feladatra
2Kovács J.:Törzsökös fa haranglábaink. A Szent Korona öröksége. — Romanika Kiadó, 2008. 42 és 329 o.
vállalkoztak, és néhány ajánlás megszerzése után elérték, hogy felvettek a kis falumtól 40 km-re lévõ gimnáziumba, de csak magántanulónak úgy, hogy rendesen járhattam az elsõ osztályba, de év végén vizsgáznom kel-lett. Másodiktól már rendes tanuló lehettem. Az egyszerû parasztgye-reknek idõ kellett, hogy megszokja az egészen más szintrõl jövõ társakat.
Hat évig voltam a Premontrei Gimnázium büszke diákja, és közben a Szalézi Kollégiumban laktam. A két rend nemcsak a tanulásban volt szigo-rú és segítõ, de fegyelemre és szigoszigo-rú erkölcsi normákra nevelt. Gimná-ziumi tanulmányaimat két esemény zavarta. Az egyik, 1944 õszén apámat behívták katonának, és kivitték a frontra. Anyám hazavitt, hogy segítsek az otthoni õszi munkákban. Aztán átvonult a front. Ma is mélységes hálát érzek a nagyon szigorú és pontos gimnázium tanárai iránt, mert a front átvonulása után, 1945. nyár elején, egy-két hetes tanítással lehetõvé tették a háború miatti évvesztés elkerülését. A másik: 1948-ban a Rákosi-rendszer az iskolát államosította, és azután a tanulmányokat közelebbi gimnázium-ban folytattam. Így 1950-ben a Körmendi Kölcsey Gimnáziumgimnázium-ban érettsé-giztem, ennek az akkor alakult gimnáziumnak az elsõ végzõs osztályában.
Szerencsém volt, hogy az egyházi és az állami gimnáziumokban szak-mailag és emberileg sok kiváló tanáromra nagy hálával emlékezhetek visz-sza (az elmúlt években örömmel tartottam tájékoztató elõadásokat a Körmendi Gimnázium diákjainak az energia és a környezet összefüggé-seirõl, illetve a Paksi Atomerõmû tervezett bõvítésérõl).
Érettségi után természetes volt, hogy egyetemre jelentkezzek. Hogy hová, ezt 1950-ben nem a vágyódás, sokkal inkább a menekülés határozta meg: nem tanítónak vagy jegyzõnek, és semmiképpen sem mezõgazdasá-gi szakra. Így jelentkeztem gépészmérnöknek, amirõl akkor nem sok fogal-mam volt (csak az, hogy a vas és acél országát építjük). A kitûnõ érettségi mellett a felvétel nem nagyon volt kérdéses. A felvételim egy epizódját elmesélem. A felvételhez csak az érettségi bizonyítványt kellett benyújtani, de a kabátom zsebébõl kikandikált a gimnáziumi bizonyítványom. A há-romtagú bizottság hölgy tagja ezt elkérte, észrevette, hol állították ki, és továbbadta. Félelem fogott el, ahogy bizottság tagjai nézték a Premontrei Gimnázium sajátos bizonyítványát, aztán melegséget éreztem tekintetük-bõl. Késõbb rájöttem, hogy kiknél felvételiztem, és az akkori melegség (vagy összekacsintás) sokszor jót tett a vonalas 50-es egyetemi évek alatt.
Elõttünk az egyetem négy és féléves volt, utánunk ötéves lett, mi négy évig tanultunk. Hogy ez elõny vagy hátrány volt-e, az vitatható, én elõny-nek tartottam, mert szerettem a gyors tempót, a tanulásban is. A zsúfolt
programot fokozta, hogy nálunk vezették be katonai képzést, benne a nyári egyhónapos bevonulást, amit gyakorlatilag végzésünkkor szüntettek meg. A katonaságról még annyit, hogy a második év végén, kifárasztásos alapon gyõzködtek, hogy hadmérnök legyek. Kitartóan sok-sok szempon-tot kellett kitalálnom, hogy hivatásos katonának alkalmatlan vagyok.
Az egyetem könnyen és gyorsan ment. Élményt jelentett több pro-fesszorom elõadása és példája. Elsõként említem Muttnyánszky és Pattanttyús professzorokat. Muttyi bácsi engem is „kiváló suszternak”
nevezett, nála elsõévesként egy színvonalas mechanikai tárgyú pályázatot nyertem meg (ennek díja volt életem elsõ keresete, amibõl teljesen felöltözhettem). Különös szeretettel emlékezem Pattyi bácsira, a mindenki kedvencére, akinek tanszékén demonstrátorként mûködhettem. A tanszék gyakori összejövetelein a tanszék munkatársai egymással diskuráltak, az
„öreggel” a tanszék legfiatalabbjaként társaloghattam. Hallgatóként is igen nagy egyéniségnek tartottam Gillemot és Gruber professzorokat. Lévai és Heller professzorokkal kapcsolatban a hallgatói élményeket a késõbbi munkatársi és közvetlen szakmai kapcsolatok természetesen felülírták.
A szakválasztásról csak annyit, hogy abban érdemi ismeretem és moti-vációm nem volt. A Gépészmérnöki Karnak akkor is sok szakja volt, közü-lük néhányat kizártam (pl. elõéletem alapján a mezõgazdasági gépészetet), és a hõerõgépész szakra jelentkeztem („hõsnek” lenni akkor elõkelõnek tûnt). Talán azt meg kell említenem, hogy szakválasztáskor Lévai és Heller professzorokról, illetve az erõmûvekrõl és az energetikáról még lényegé-ben semmit nem tudtam.
A hõerõgépész szakon Heller energiagazdálkodás, Lévai hõerõmûvek tárgyát hallgattam, nem kitüntetett érdeklõdéssel. Lévai professzor két félévben tanított, és az elsõ félévi vizsga után közölte velem, hogy szeretné, ha végzés után tanársegédje lennék, és nála készíteném a diplomatervet.
Õ fõállásban az Erõterv igazgatója volt, és két vezetõ munkatársát (Ocsay Mihály és Pethõ József) kérte meg arra, hogy diplomamunkaként idõszerû feladatot adjanak, ami az akkor épülõ Inotai Erõmû hûtõtornyainak ter-vezését jelentette. Ekkor közelebbrõl találkoztam az entrópia gyakorlati alkalmazásával, aminek fogalmát Heller professzor vezette be nálunk.
Elmélyedtem a témában, és eredményeim alapján volt vitám konzulen-seimmel, és Heller professzorral is. Heller professzor egy-egy irreverzibilis folyamat hatását eszményi folyamatok között mutatta be, én viszont valóságos folyamatok között vizsgáltam, ami több esetben (pl. keveredés) éppen ellentétes eredményre vezetett. Két vonzatot kell megemlítenem.
Tapasztalataimat cikkben írtam meg, amit Heller professzornak bemutat-tam, s mikor elfogadta érveimet, a cikk közlésérõl lemondtam. A lényege-sebb vonzat viszont az, hogy ez már a csíráját jelentette a késõbbi hõmér-séklet/entrópia-szemléletem kialakításának.
1954-ben végeztem. Az akkori központi munkahely-kijelölés alapján a BME Gépelemek Tanszékére osztottak be. Vörös Imre (aki elõzõleg rektor volt) tanszékén nagyon jól éreztem magam, Magyar József aspiránssal (késõbb neves professzorral) kerültem egy szobába, Kiss Gyula, Czégi József és Zsáry Árpád vezetõ oktatók irányítása mellett dolgoztam. (Vörös professzorral is közvetlen kapcsolatom volt, csúcsidõben gyakran együtt lógtunk az 59-es villamos lépcsõjén.) De Lévai professzor továbbra is kitartóan invitált, és 1955-ben átkerültem a Hõerõmûvek Tanszékre. Az átlépésben már valamennyire motivált az energetikáról szerzett benyomá-som, de az igazi dilemmát akkor még az jelentette, hogy egy régi, nagy hagyományokkal rendelkezõ, tekintélyes és hierarchizált tanszék hátsó sorából induljak-e, vagy egy új, kicsi tanszéken az elõrelépés lényegesen gyorsabb, de kockázatosabb perspektíváját válasszam. Hogy döntésem akkor jó volt-e, azt most sem tudom…
Több, mint két évtized a Lévai-ttanszéken
A legaktívabb kezdõ évtizedeket tehát a Lévai professzor vezette Hõerõ-mûvek Tanszéken éltem meg. Lévai professzor — akit a sors jóvoltából men-toromnak tekinthetek — méltatásáról manapság, születésének centenáriu-ma alkalmából számos értékelés került nyilvánosságra. Ebben, legközvet-lenebb munkatársaként, személyesen is jelentõs részt vállalhattam: Lévai pro-fesszor hatalmas szakmai és oktatói pályáját méltán állítjuk példaképnek magunk és a jövõ energetikus-generációi elé! Most viszont azt vállaltam, hogy magamról írok, ezért itt nem Lévai professzor szakmai tevékenységét méltatom (ezt több írásomban maradéktalanul megtettem), hanem az életemben meg-határozó szerepet betöltõ, Lévai professzorral átélt, több évtizedes kapcso-latomról számolok be. Az emberi kapcsolatok sohasem fehérek-feketék, nagyon is árnyaltak és változnak, de van bennük meghatározó szín!
A Lévai professzor vezette Hõerõmûvek Tanszéken — kezdettõl a megszûnésig — a tanszékvezetõ helyettese voltam. Lévai professzor sok beosztása között a tanszéket tekintette mindig otthonának. Kapcsolatom Lévai professzorral a Hõerõmûvek Tanszék fennállása alatt két szakaszra osztható. Az elsõ szakasznak (1967-ig) azt tekintem, amíg Lévai professzor fõállásban az Erõterv igazgatója, majd nehézipari miniszterhelyettes volt,
és a kis tanszéket félállásban vezette. A második idõszakban (1968–1975) viszont a megnövelt tanszék teljes állású tanszékvezetõje lett.
Az elsõ szakaszban, a tojáshéjból épphogy kibújva, a mélyvízbe kerültem, szakmai és helyettesítési kérdésekben egyaránt. Gyorsan kellett és gyorsan is ment a bekapcsolódás a tanszék erõmûves oktatásába. Izgalmas kérdés volt a kistanszék oktató-kutató gárdájának változása, és az új feladatok (fõ helyen az atomenergetika) megjelenése.
Korábban a tanszéknek, Lévai professzoron kívül, két oktatója volt.
Rabek Géza még belépésem elõtt kilépett, a félállású Réti György pedig 1956-ban disszidált (mindketten szép karriert futottak be az Egyesült Államokban). Gyulai György (évfolyamtársam) velem nagyjából azonos idõben kezdett a tanszéken dolgozni, õ kutatói státuszban, én tanársegéd-ként. Utánam kb. egy évvel jött újabb tanársegédként a frissen végzett Kováts Imre, majd õt követte tudományos munkatársként Bükky Imre (kb.
egy évet dolgoztunk együtt, amikor a személyi igazolvány bevezetésekor kiderült, hogy családnevünket egyformán kell írni, és noha õ tokaji, én zalai vagyok, de elõdeink azonos helyrõl származnak, és nemcsak név-rokonok lettünk, hanem valamennyire név-rokonok is vagyunk). A most emlí-tett kollégák bizonyos kérdésekben szorosan együtt dolgoztak Lévai pro-fesszorral, pl. Kováts Imrével együtt írtuk az 1956-ban megjelent Atom-erõmûvek jegyzetet, Büki Imre pedig meghatározó szerepet játszott annak a tanulmánynak az elkészítésében, amely elsõként támasztotta alá az atomenergia-hasznosítás szükségességét Magyarországon. Mégis mind-hárman — különbözõ okokból — viszonylag hamar távoztak. Talán Kováts Imre esetét érdemes elmesélni. Egyik alkalommal, beszélgetésünk közben, felhívta Palkovits Szilárdot, Heller professzor tanársegédjét. Cserét ajánlott neki: Szilárd jöjjön Lévai professzor mellé, õ pedig menne Heller profesz-szorhoz tanársegédnek. Indoka az volt, hogy az õ intuitív természetének jobban megfelelne Heller szellemisége, és Szilárd higgadtabb természete pedig közelebb állna Lévai megfontolt szemléletéhez (és amúgy is: Szilárd nekem majdnem falubelim és barátom). Szilárd nekem este elmesélte, hogy a telefonbeszélgetést Heller professzor végighallgatta. A csere ter-mészetesen nem, csak a kilépés következett be. Sajnáltam Imrét, mert õt egy rendkívül értelmes, önjáró „titánnak” tartottam, akit ennek megfele-lõen kellett volna vezetni.
Átfedéssel új arcok jöttek. Õk már megmaradtak a tanszék megszû-néséig, sõt az utódegységekben is. Ezek sorába tartozik Csom Gyula, Bede Gábor, Petz Ernõ, Rádonyi László és Gács Iván, róluk még többször szólok.
De csatlakozott a tanszékhez több más ismert szakember is, ezek szerepe is meghatározó volt a tanszék és saját tevékenységemben.
Amikor magamról írok, elsõként azt kell közölnöm, hogy a vázolt mozgásokhoz nem volt közöm. 1956 után egyedül maradtam oktató a félállású tanszékvezetõ mellett. A Kar vezetõi engem akartak adjunktus-nak kinevezni, Lévai professzor viszont a külsõs Juhász Istvánt neveztette ki félállású adjunktusnak. Juhász Pistát egyszerre tiszteltem és szerettem, õ volt akkor az ország elsõ számú kazántervezõje és szakértõje, s nála egyszerûbb és õszintébb szakemberrel talán soha nem találkoztam.
Megbeszélte velem, hogy miért vállalta Lévai felkérését, és elmondta, hogy mit nem vállalt: nem vállalta a tanszékvezetõ helyettesítését (le volt kötve az iparban, és nem vezetõtípus volt, „csak szakember”) és nem vállalt elõadást. Helyette nekem kellett a Villamos Kar akkor nagy létszámú erõsáramú szakán az Erõmûvek gépészeti üzeme címû tárgyat elõadni.
Kazánokkal nem foglalkoztam, így Juhász Pistával mélyebb szakmai együttmûködés nem alakult ki. Õ késõbb, nyugdíjasként a szakmájához közelebb álló Kalorikus Gépek Tanszékre ment, de kapcsolatunk mind-végig bensõséges maradt. Meg volt gyõzõdve az értelmiség frissítésének szükségességérõl, az elsõ generációsok szerepérõl, talán én is emiatt élvezhettem kitüntetõ barátságát.
Viszont szoros szakmai kapcsolatom alakult ki Nagy Olivér vegyész-mérnökkel, aki a VEIKI-ben a vízkezelés-kutatás vezetõje volt, és a tan-széken is õ adta elõ a vízkezelés témakört. Elõször elõadásai alapján írtam meg a Vízkezelés jegyzetünket, majd az együttmûködés révén már együtt írtunk könyvrészletet és újabb jegyzetet. Olivér kitûnõ és elismert gyakor-lati szakember volt, széleskörû tapasztalattal rendelkezett, és érzékeny volt az újra. Akkortájt Hömig — az empíriát felváltva — elméleti alapokra helyezte a sók és a gázok oldhatóságát a telített vízben és gõzben, és én vál-lalkoztam ennek az elméletnek a hazai oktatási gyakorlatba történõ átül-tetésére. Sajnálom, hogy a vízkezelés-témát késõbb más feladataim hát-térbe szorították, de a vízüzem szívem csücske maradt, a tanszéken pedig mindig kiemelt téma.
Engem az elsõ években alapvetõen az atomenergia kötött le. Hallga-tóként 1953/54-ben Lévai professzortól az atomenergia hasznosításáról még semmit nem hallhattunk. Ugyanis csak 1955-ben rendezték az I. Genfi Atomkonferenciát, amelyen elõször tették közzé az atomreaktorok elméletét és technikáját. A kis tanszéken lázasan kezdtük el a reaktortech-nika és atomerõmûvek tanulmányozását. A szervezett tanulást segítette
Simonyi Károly reaktorfizikáról, Lévai András reaktortechnikáról és atom-erõmûvekrõl 1956-ban tartott közös mérnöktovábbképzõ elõadássorozata.
A továbbképzõ elõadássorozatnak hallgatója voltam, de ért egy meg-tisztelés, ami az „én 56-omat” is jelentette. Lévai professzor megkért, hogy az egyik soron következõ elõadását, október 26-án tartsam meg helyette, mert õ akkor a Bécsben rendezett Energia Világkonferencián vesz részt.
Persze, hogy készültem életem elsõ nagy elõadására, párhuzamosan azzal, amikor Mûegyetemen a tüntetés elõkészületei folytak. Amikor a Bem térre vonultunk és a Kossuth téren hallgattuk Nagy Imrét, még nem gondoltam, hogy az elõadás elmarad, de amikor éjfél után hazaértem farkasréti albér-letembe, és hallhattam a lövéseket, már aggódtam, de még reménykedtem az elõadás miatt. Az aggódás okán nem tekinthetem magam igazi for-radalmárnak. A nagyon várt elõadásom a forradalom miatt elmaradt, sõt a sorozatot Lévai professzor csak 1957-ben folytathatta. Maradandó kár-pótlás viszont, hogy az említett, Lévai professzorral és Kováts Imrével közösen írt Atomerõmûvek egyetemi jegyzetünk még 1956-ban megjelent.
Az atomenergetikai oktatás és kutatás hazai kezdetével kapcsolatban több eseményt említhetek. Elsõként azt, hogy a Lévai tanszék a KFKI-val együtt-mûködve, az Országos Atomenergia Bizottság és az Oktatási Minisztérium támogatása mellett elkezdte a kétéves, szakmérnöki oklevelet adó Atomtech-nikai Tanfolyamok szervezését. Ebben a tanszék minden fiatal munkatársa jelentõs feladatot kapott. A szervezés mellett én az általános reaktortechnikát, az atomerõmûvek számos kérdését, kiemelten pedig a reaktorhûtés termo-dinamikáját oktattam. Az általunk szervezett Atomtechnikai Tanfolyamok jelentették az okleveles szakmérnökképzés elsõ elismert megoldásait.
Itt említem meg, hogy elég gyorsan jelentkeztem hazai aspirantúrára.
Az elbírálás idõszakában behívtak a TMB-re, és váratlanul közölték velem:
Büki elvtársat Moszkvába akarjuk kiküldeni aspirantúrára! Meghökken-tem, erre a lehetõségre nem gondoltam, de gyorsan kialakult bennem a kérdés, hogy milyen témában? Amikor mondták, hogy témám a nagy-nyomású kazánok lenne, nyert ügyem lett. Bõven, és talán meggyõzõen kifejtettem, hogy nagyon intenzíven az atomenergia-hasznosítással foglalkozom, és ettõl nem szeretnék eltérni. (Azt viszont ma sem értem, hogy a vonalas/brossúrás személyzetisek miért nem csaptak le az „atome-nergia” említésére, aminek igazán Moszkva volt a számunkra elérhetõ
„Mekkája”.) Nehéz megítélni, hogyan alakult volna sorsom, ha elfogadom az ajánlatot, mert ez a beszélgetés még 1956 tavaszán történt, és elfogadás esetén 1956 õszét már Moszkvában töltöttem volna. Így felvettek
ösztöndí-jas hazai aspiránsnak, de Lévai professzor kérésére azonnal átminõsítettek
ösztöndí-jas hazai aspiránsnak, de Lévai professzor kérésére azonnal átminõsítettek