1037 (13) „Egyetlen szolga 1038 sem képes 1039 két úrnak szolgálni: ugyanis vagy gy ű lölni 1040 fogja az egyiket, és szeretni a másikat, vagy ragaszkodni fog az egyikhez, és

1) Ebben az esetben azt feltételezzük, hogy az 5-7. versben említett okirat-hamisítás újabb bű n-cselekmény az 1. versben említett vagyontékozláshoz képest, és hogy Jézus csak a 8a verset fűzte hozzá tanulságul a példabeszédhez, a 9.-iket már nem (bár az is lehetséges, hogy a példabeszéd eredetileg a jézusi magyarázat nélkül maradt fenn, tehát csak az 1-7. verset tartalmazta).

A példabeszéd mondanivalója ekkor általános jellegű: „Ahogyan az intéző egy nehéz helyzetből okosan kivágta magát, úgy kell mindenkinek okosan viselkednie az egész emberi élet megoldása (ha úgy tetszik, »Isten országa« és/vagy »az örök üdvösség«) szempontjából.” – A példabeszéd ekkor a Mt 7,24-27 // Lk 6,46-49 példázatával és a (későbbi betoldások nélkül felfogott) „tíz szűzről szóló”

példabeszéddel (Mt 25,1-4) áll egy sorban, és az okosság a helyes – az ember életét a szó teljes értelmében megmentő – cselekvést jelenti, vagyis azt, hogy valaki nem csupán hallgatja Jézus tanítását, és lelkesedik érte, vagy szóban mond rá igent, hanem tettekre is váltja.

2) Ebben az esetben azt feltételezzük, hogy az 5-7. versben említett okirat-hamisítás jelentheti a gazdag ember (1. v.) újabb megkárosítását is, de az al-haszonbérlőkkel kötött eredeti szerződés helyreállítását is (1016. lábj.), és hogy Jézus kommentárját (esetleg a 8a verssel együtt) a 9. vers tartalmazza.

A példabeszéd mondanivalója ekkor konkrét: „Ahogyan az intéző azáltal biztosította befogadását az al-haszonbérlők házába, hogy anyagilag segített rajtuk, ti is azzal biztosíthatjátok befogadáso-tokat az »örök hajlékba«, hogy a »mammonnal«, a pénzetekkel segítetek a rászorulókon, s így

»barátaitokká« teszitek őket – ők ugyanis tanúskodni fognak mellettetek Istennél, aki azonosul azokkal az éhezőkkel, akiknek enni adtatok…” (Vö. Mt 25,35-36!) – A példabeszéd ekkor ugyanazt fejezi ki, amit Jézus máskor is megfogalmazott: „Adjátok el birtokotokat, s az árát adjátok oda irgalmas adományként a szegényeknek… [Így] készítsetek magatoknak maradandó kincset Istennél”

(Lk 12,33), és konkrétan alkalmazott is például a gazdag ifjúra: „Add el mindazt, amit birtokolsz, és add a szegényeknek – így kincset birtokolsz majd Istennél” (Mk 10,21).

1034 Lukács szerkesztésében a 10-12. v. – a 8a, 8b és 9. v. után – újabb értelmezése a megelőző példa-beszédnek (amint a 13. v. is az lesz). Az intéző ezúttal – ellentmondásban Jézus szemléletével! – elrettentő példának számít, mint aki „megbízhatatlan volt a legkisebb dologban”. A 10. v. közmondás-szerű alaptételt fogalmaz meg, a 11-12. v. pedig a mammonra és az örök javakra alkalmazza azt.

Ez a három vers jézusi gondolatokra és alapértékekre épül ugyan (ld. Mt 25,21.23 // Lk 19,17 – az örök javak mint igazi értékek, a mammonnal való helyes bánásmód mint az örök javak elnyeré-sének feltétele), a kissé „szájbarágós”, a bölcsességi irodalomra emlékeztető kifejtést és megfogal-mazást azonban aligha tekinthetjük jézusinak. Ráadásul ebben a szövegösszefüggésben nem is arról van szó, mint a példázat jézusinak tekinthető kommentárjában (9. v.): amaz ugyanis javaink oda-ajándékozására biztat, ezek a sorok viszont javaink helyes kezelésére. (Persze a kettőt éppenséggel össze lehet egyeztetni, ha a javak helyes kezelésén azok odaajándékozását értjük.)

1035 Az „igazi [érték]” a mammonnal szembeállítva csak „lelki” javakat jelenthet; Mt 25,21.23 és Mk 10,21 alapján az „üdvösségre”, az Istennel alkotott életközösségre gondolhatunk.

1036 E szembeállítás mögött talán az a felfogás húzódik meg, hogy a Föld anyagi javai voltaképpen Isten tulajdonát alkotják, s ki-ki csak „intézője”, sáfára lehet azoknak (ahogyan Izrael földje Isten tulajdonának számított, amit csak „örökségbe” kaptak az egyes törzsek, s ezért elvileg eladni sem volt szabad) – az embert „voltaképpen” megillető, „igazi” érték pedig az „üdvösség”.

1037 Amint e mondás mátéi párhuzama (6,24) mutatja, eredetileg független logionként adták tovább; az itteni összefüggésbe Lukács állította be az 1. verssel kezdődő szakasz lezárásaként (bár a téma a fejezet hátralévő részében is folytatódik).

1038 A Máténál olvasható egyszerű megfogalmazást („Senki sem képes…”) Lukács alakította át, s talán azt akarta sugallni vele, hogy az ember szükségképpen szolgája valamilyen úrnak.

meg fogja vetni a másikat.

¹⁰⁴¹

Nem vagytok képesek Istent [is] szolgálni, meg a mammont [is].”

¹⁰⁴²

(14) Hallották mindezt a farizeusok, akik pénzkedvel

ő

ek voltak

¹⁰⁴³

, és fintorgatták az orrukat. (15) Ezt mondta nekik: „Ti igazaknak

¹⁰⁴⁴

állítjátok be magatokat az emberek el

ő

tt

¹⁰⁴⁵

, Isten azonban ismeri szíveteket

¹⁰⁴⁶

;

¹⁰⁴⁷

mert ami az emberek [szemében] magas[ztos], az Isten [mércéje szerint] utálatos

¹⁰⁴⁸

.”

¹⁰⁴⁹

(16) „A törvény és a próféták

¹⁰⁵⁰

[csak] Jánosig [voltak érvényben].

¹⁰⁵¹

Attól kezd-ve

¹⁰⁵²

Isten országa hirdettetik örömüzenetként

¹⁰⁵³

, de [mégis]

¹⁰⁵⁴

minden [törvénytudó

¹⁰⁵⁵

]

1039 Jézus nem azt mondja, hogy „nem szabad” két úrnak szolgálni, hanem azt állapítja meg (a való-ságnak megfelelően), hogy „senki sem képes” erre. Arról a lehetetlenségről van szó, amelyet olyan világosan és szemléletesen fogalmaznak meg a közmondások: „Senki sem képes egy fenékkel két lovat megülni”, avagy: „Lehetetlen, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon.”

1040 „Gyűlölni…, szeretni…”: ld. 921. lábj. Minden magyarázat nélkül is nyilvánvaló, hogy a két maga-tartás kizárja egymást: nem lehet valamit egyszerre előnyben is részesíteni, meg háttérbe is szorítani.

1041 Általános érvényű alapelv ez. Mai nyelven talán így fogalmazhatnánk meg: Senki sem képes két csúcsértékkel élni – sem elvben, sem a gyakorlatban. Senki sem tarthat egyszerre két dolgot a legfon-tosabbnak, a csúcson mindenkinek az értékrendjében csak egy valami állhat, és ténylegesen mindig csak egy valami áll is: amikor valaki cselekszik, mindig egy csúcsérték szerint jár el, az ő tényleges csúcsértéke szerint (bármit képzeljen is magáról, vagy akarjon elhitetni magáról másokkal).

1042 Az iménti, egyetemes érvényű alaptételt alkalmazza Jézus a „mammonra” (vagyonra, pénzre – vö.

1029. lábj.) és Istenre mint két „úrra”, és kivételt nem ismerő érvénnyel kimondja: senki sem

„szeretheti”, állíthatja törekvései középpontjába egyszerre a pénzt is, meg Istent is. Isten ugyanis azt kívánja az embertől, hogy adja oda „vagyonát” az éhezőknek és a nyomorgóknak (Lk 11,41; 12,33;

14,33; 16,9; Mt 25,35-36) – a Mammon viszont azt kívánja azt embertől, hogy magának (és legfeljebb családjának) szerezze meg, tartsa meg, és a lehető legnagyobb mértékben gyarapítsa.

Jézus félreérthetetlenül leszögezi: Nincs alku! „Könnyebb a tevének átmennie a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia Isten országába” (Mk 10,21; ld. Mk 597). Még az sem lehetséges, hogy valaki-nek, bár tettei a pénz körül forognak, a szíve Istennél legyen – mert „ahol a kincse, ott lesz a szíve is” (Lk 12,34).

E mondásával Jézus azt is világossá teszi, hogy a pénzközpontúság voltaképpen a Mammon vallásos szolgálata, bálványimádás, hiszen ez a szolgálat kizárólag Istent, az „egyetlen urat” illeti meg: az embernek őt kell szeretnie („előnyben részesítenie”, 921. lábj.), mégpedig „teljes szívével, teljes lényével, teljes gondolkodásával és teljes erejével” (Mk 12,29-30; a magyarázatból különösen fontos Mk 736, 2. bek. és 741: az „erő” a héberben azt is jelenti: tőke, vagyon, pénz).

Nyilvánvaló tehát: Vallásosnak is lenni, meg gazdagnak is lenni nem lehet. A „vallásos gazdag”

fából vaskarika. A történelmi kereszténység ezt a fából vaskarikát valósította meg, és valósítja meg ma is. A szó igaz értelmében vett vallásos ember csak szegény lehet. (Ami nem jelenti azt, hogy minden szegény automatikusan a szó igazi értelmében vett vallásos ember: aki gazdagságra áhítozik vagy sóvárog, az ebből a szempontból a gazdagok kategóriájába tartozik.)

1043 Bár vannak adatok erre nézve a korabeli forrásokban, ezt a tulajdonságukat Jézus sosem állította pellengérre.

1044 Vö. 798. lábj.

1045 Vö. Mt 6,2.5.16.

1046 Vö. Mk 7,6-13.14-23. Ld. még Mt 5,8.

1047 Ennek a mondásnak az alapelemei önmagukban véve többé-kevésbé igazak, minden farizeusra történő, általánosítva elítélő megfogalmazásuk azonban aligha származik Jézustól. (Vö. Mk 338.)

1048 Vö. Lk 14,11.

1049 A mondat második fele egy hagyományos alaptételt fogalmaz meg, amely igazságtartalma ellenére ebben az általánosításban nem érvényes, és ráadásul nincs értelme indoklásként kapcsolni a mondat első feléhez: a másodikból nem következik az első (tehát megint „árulkodó” a „mert”, ld. 1024. lábj., c) pont).

1050 Máté szövegösszefüggésében (11,12-13) még csak van értelme a próféták említésének (sőt, ott néhány kódex épp „a törvényt” hagyja ki, s joggal, mert az előzményekben a „prófétáláson” van a

1056

er

ő

szakosan lép föl ellene.

¹⁰⁵⁷

(17) [Azt mondják ugyanis:

¹⁰⁵⁸

] »Könnyebben múlik el az ég és a föld, mint hogy [csak] egy vonás

¹⁰⁵⁹

[is] elvesszen a törvényb

ő

l.«

¹⁰⁶⁰

(18)

¹⁰⁶¹

Mindaz,

hangsúly, ld. 1052. lábj.), az itteni szövegösszefüggésből („Törvény” kontra „Isten országa”) és Jézus egész nyilvános működésének tapasztalataiból azonban az következik, hogy „a próféták” itt csak egy szabványos fordulat alkotórészeiként (vö. Mt 7,12), tehát alaptalanul kerültek a szövegbe.

Megerősítheti ezt, hogy „a próféták” sokszor maguk is küzdöttek „a törvény” ellen.

1051 Bár az evangélisták mindent megtettek annak érdekében, hogy összhangba hozzák Keresztelő Jánost és Jézust (ld. a János és Jézus c. tanulmányt a Függelékben), a valóságban ők két külön világot képviseltek. Ahogyan Jézus kezdettől fogva nem tűrte a „régi” és az „új” vegyítését (ld. Lk 5,36.37-38), ugyanúgy húz itt világos választóvonalat a mózesi törvény között, amely még megha-tározta Jánost, az isteni büntető ítélet prófétáját is (vö. Mt 3,10.12; Lk 3,17), és Isten országának örömüzenete között, amelyet ő maga hirdetett.

Máté kifejezetten (11,12: „Keresztelő János napjaitól fogva…”), Lukács a szövegösszefüggés révén (azzal, hogy ide helyezi el a 17. és 18. versben foglalt mondásokat) akarja a Törvény

„pontosításaként”, „betöltéseként” (ld. Mt 5,17-19) beállítani Isten országának hirdetését. Csakhogy egyszerűen lehetetlen, hogy ugyanaz a Jézus, aki gondtalanul átlépett a szombattal, a rituális tisztasággal, a válással stb. kapcsolatos törvényeken (vö. Mk 2,15-17; 2,18-19a; 7,5-8.9-13.14-23;

10,2-9; Lk 145; 11,39-41; 19,5-7), annak érdekében, hogy Isten akaratát jobban teljesíthesse, egyúttal azt állította volna, hogy a Törvény szövegéből egy vonásnak sem szabad elvesznie.

Ellenkezőleg: a Törvény „bőséges felülmúlását” jelölte meg az Isten országába belépés feltételeként (Mt 5,20; 5,21-22.23-24.27-28.33-37).

1052 Máté 11,13 helyesen mondja (bár helytelen szövegösszefüggésben), hogy a Törvény és a próféták (csak) „prófétálták”, azaz egy bizonytalan jövőre vonatkozóan ígérték Isten országának örömét Izrael népének (vö. Lk 10,23-24). Jézus azonban következetesen képviselte, hogy általa „elérkezett”,

„itt van” Isten országa (ld. Mk 1,15; [10,14]; Mt 11,5; 12,28; Lk 4,19!; 11,20 – vö. Mk 22!) – s az embernek csak meg kell nyitnia a szívét, ki kell nyújtania érte a karját (vö. Lk 17,21b).

1053 Az „örömüzenetként hirdettetik” fordítást illetően ld. 87. lábj. A kifejezés egészen pontos értelme itt: „…hirdettetik, mégpedig örömüzenetként”.

1054 A görög kai-t a következő lábjegyzetben említett értelmezési változatoknak megfelelően – nyelv-tanilag teljesen szabályosan – lehet „és”-nek is fordítani, meg „de”-nek is (vö. Mk 77; Lk 888). Az itteni szövegösszefüggésben a „de mégis” fejezi ki legjobban a „de” igazi értelmét (ld. 1057. lábj.).

1055 Elvileg itt komolyan lehetne venni (vö. 935. lábj.) a „mindenki” értelmű „minden”-t (pász), s azt lehetne mondani, „mindenki erőszakot tett Isten országán”, például a zelóták a maguk fizikai erőalkalmazásával (vö. Mk 580, 2a pont; Lk 806), a farizeusok gúnyolódásukkal (Lk 16,14), a tömeg határozatlanságával (Lk 7,31-34), a tanítványok értetlenségükkel (pl. Mk 8,17) – de a közvetlen szövegösszefüggés (Jézus és a Törvény konfliktusáról van szó!) és a tágabb tematikai összefüggés (vö. Lk 11,52) miatt határozottan és igazolhatóan csak az írástudók illenek ide (esetleg tágabban a

„mértékadók”, tehát a Jézussal ellenséges farizeusok, szadduceusok, főpapok is).

1056 A biadzeszthai igét visszaható értelemben is fel lehetne fogni (a kai-t ekkor „és”-ként kellene fordítani, a „minden” pedig azt jelentené: mindenki); a mondat értelme így az lenne, hogy „mindenki (csak) önmagán erőszakot véve” juthat be Isten országába, vagyis a mondanivaló ez esetben azonos lenne a 13,24-beli tanításéval (ld. 844. lábj.).

A szövegösszefüggésbe és Jézus mondanivalójába azonban (ld. 1057. lábj., 1. bek.) az ige aktív értelmének alkalmazása illik bele, jelentése így: „erőszakosan lép fel” (latin: vim facere); a kai-t ekkor „de”-ként kell fordítani, a „minden” pedig a törvénytudókra vonatkozik.

Megerősíti és egyértelművé teszi ezt az értelmezést a párhuzamos mátéi helyen (11,12) olvasható kiegészítés: kai biasztai harpadzuszin autén = „és erőszaktevők ragadják el azt [az emberektől]”. A teljes és világos szöveg tehát így hangzana: „…de [mégis] minden [törvénytudó] erőszakosan lép föl ellene, és erőszaktevők ragadják el azt [az emberektől]”.

1057 Bár Jézus „örömüzenetként”, azaz Isten ingyenes ajándékaként kínálta fel „Isten országát” (vö. Mk 580, 4. bek.), mégis azt tapasztalta (főleg Jeruzsálemben), hogy a „hozzáértők” (és a „mértékadók”) nem nyitottsággal közeledtek feléje, és nem tisztességes vitákban közölték ellenvetéseiket, hanem agresszíven léptek fel vele szemben: rágalmazással, hitelrontással (Mk 3,22), fenyegetésekkel (Lk 13,31), üldözéssel (Mk 316; Jn 11,53.57) és végül „dorongokkal” (Mk 14,58). Sőt, ezek az

aki elbocsátja feleségét, és másik [n

ő

t] vesz feleségül, házasságot tör, és aki férjét

ő

l el-bocsátott [n

ő

t] vesz feleségül, házasságot tör.”

1062

(19) „Volt egy gazdag ember. Bíborba és nagyon finom lenvászonba öltözött

¹⁰⁶³

, és naponta fény

ű

z

ő

en vigadozott

¹⁰⁶⁴

. (20) Volt egy Lázár

¹⁰⁶⁵

nev

ű

nyomorgó is. Fekélyekkel borítottan

¹⁰⁶⁶

[ott] feküdt

¹⁰⁶⁷

[a gazdag] kapuja el

ő

tt, (21) és szívesen jóllakott volna [csak]

erőszakosak a nyitottságot és lelkesedést tanúsító néptől is elragadták Isten országát: „Jaj nektek, törvénytudóknak, mert elvettétek a megismerés kulcsát: magatok nem mentetek be, a bemenni akarók elől pedig elálltátok az utat” (Lk 11,52; ld. 693-698. lábj.; vö. Mk 3,22: Mk 125).

De miből is fakadt a törvénytudók ellenállása Jézussal szemben? Egyrészt abból, hogy abszolu-tizálták a Törvényt, amit jól szemléltet az, hogy a korabeli spekulációk értelmében Isten először a mózesi törvényt teremtette meg, s önmagát örökre ahhoz kötötte; a világot a Törvény kedvéért és a Törvény segítségével alkotta meg. Ennek a gondolkodásmódnak a figyelembevételével nagyon is érthető Jézus ellenfeleinek álláspontja: „Könnyebben múlik el az ég és a föld, mint hogy egy vonás is elvesszen a Törvény [szövegéből]” (17. v.). Másrészt a törvénytudók teológiájából. Éppen az volt a bajuk Jézussal, hogy ő örömüzenetként, ingyenes ajándékként kínálta fel Isten országát; nekik ugyanis az volt a meggyőződésük, hogy Isten országát a korrekt törvényteljesítéssel szerzett érde-mekkel kell megszolgálni (ld. Mk 10,15; Mk 580, 2. pont, 1-2. bek., de a 3. bek. figyelembevéte-lével!). Ezért, nem pedig puszta gonoszságból tartották tévtanításnak Jézus felszabadító üzenetét.

Tragikus volt a Törvény őreinek ellenállása Jézussal szemben, mert mindkét oldal, Jézus is, meg ők is a maguk Isten iránti, persze egészen ellentétesen értelmezett hűségük alapján cselekedtek. (Más kérdés, hogyan vegyült ebbe a törvénytudók részéről tekintélyféltés, becsvágy, hatalomvágy, félelem és hasonlók.) Nem kevésbé tragikus azonban az a tény, hogy már Máté és Lukács is Jézusnak tulajdonította a Törvény szövegének abszolút voltáról szóló mondást, jóllehet oly gyakran számoltak be Jézusnak a Törvénnyel és a hagyománnyal szembeni szabadságáról!

1058 E kiegészítés elengedhetetlen betoldása mellett tartalmilag az szól, hogy az 1051. lábjegyzetben jellemzett Jézus nem vallhatta azt, hogy „egy vonás sem veszhet el a Törvény szövegéből”, formailag pedig az, hogy sem az arámban, sem a görögben nem használtak központozást, így idéző -jeleket sem, viszont Jézusnak nem egy mondása csak úgy érthető, illetve helyezhető el tanításának és magatartásának egészében, ha idézetként fogjuk fel (pl. Lk 7,27; 22,36 – vö. 262. lábj.!)

1059 Mivel a görög világ számára nem mondott semmit a jod mint a héber ábécé legkisebb betűje (Mt 5,18), Lukács a „szarvacska, horgocska, vesszőcske” szóval helyettesíti.

1060 Jézus minden valószínűség szerint ezzel az írástudói felfogással állította szembe Mk 13,31-ben olvasható kijelentését: „Az ég és a föld elmúlik, az én szavaim azonban nem múlnak el” (ld. Mk 812!).

1061 Ld. Mk 10,11-12 (Mk 566). Lukács azért állítja ide ezt a mondást, mert – tévesen (vö. 1051. lábj.) – „a Törvény beteljesítéseként” értelmezi.

1062 Az alábbi példaelbeszélés arra az egyiptomi mesére támaszkodik, amely hasonló történetet mond el, és ezzel a mondattal fejeződik be: „Aki a földön jó, ahhoz a holtak országában is jók, aki azonban a földön rossz, ahhoz [ott] is rosszak.” Ez a mese alexandriai zsidók közvetítésével került Palesztinába, ahol hét különböző változata terjedt el, amelyek közül legismertebb a szegény írástudó és a gazdag vámos, Bar Ma‘jan története volt.

1063 A bíborcsiga nedvével festett gyapjúból készült felsőruháról, illetve nagyon finom egyiptomi lenvászonból készült alsóruháról van szó: mindkettő méregdrága volt.

1064 A vigadozás – akárcsak Lk 15,23-24.29.32-ben – (zenével, tánccal kísért) ünnepi lakomát jelent.

A gazdag úgy élt, ahogy akkoriban helyesnek tartották, hiszen úgy vélték, a gazdagságot és a szegénységet egyaránt Isten „osztja ki”, s ő tudja, miért; magatartásában egyrészt az az „ártatlan-ság”, magától értetődőség rettenetes, amellyel függetlenítette magát környezetétől (vö. Lk 17,27-28), másrészt az a szívtelenség, amely ennek a függetlenedésnek (is) következménye (vö. Lk 10,31-32).

Viselkedésének „naiv magától értetődősége” nem menti őt.

1065 Egyetlen más példabeszédben sem találkozunk a szereplők nevével, ezért e megnevezésnek inkább teológiai jelentősége van, hiszen az ’El‘azar azt jelenti, „Isten segít”, és talán arra utal, hogy az illető türelemmel és megadással viselte sorsát, és egyetlen menedékének a segítő Istent tartotta. Ez azonban még nem mond semmit erkölcsi jóságáról.

1066 A kifejezés valamilyen bőrbetegségre utal.

azzal [is], amit a gazdag asztaláról a földre dobtak

¹⁰⁶⁸

, de [ráadásul még] a kutyák is odamentek, és nyalogatták fekélyeit

¹⁰⁶⁹

.

¹⁰⁷⁰

(22) Történt pedig, hogy meghalt a nyomorgó, s az angyalok elvitték Ábrahám kebelére

¹⁰⁷¹

. Meghalt aztán a gazdag is, és eltemették. (23) Amikor a holtak országában

¹⁰⁷²

kínok között felemelte szemét, messzir

ő

l meglátta Ábrahámot, és Lázárt Ábrahám kebelén. – (24) Felkiáltott, és ezt mondta: »Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy [csak] mártsa vízbe ujja hegyét, és h

ű

tse le nyelvemet

¹⁰⁷³

, mert szenvedek e lángban

¹⁰⁷⁴

.« (25) Ábrahám azonban azt mondta: »Gyermekem

¹⁰⁷⁵

, emlékezzél meg arról, hogy életedben megkaptad javaidat, hasonlóan Lázár is a rosszat:

ő

t most itt vigasztalják, te viszont szenvedsz. (26) Mindemellett köztünk és köztetek nagy szakadék van,

¹⁰⁷⁶

hogy akik át akarnak menni innen hozzátok, ne legyenek képesek rá, se onnan hozzánk át ne keljenek

¹⁰⁷⁷

.« (27) Erre [a gazdag] azt mondta: »Akkor hát arra kérlek,

1067 Szó szerint: „odavettetett”. Minden valószínűség szerint béna koldusról van szó, akinek a gazdag kapubejáratánál volt a koldulóhelye.

1068 Nem kenyérmorzsákról van szó, hanem azokról a kenyérdarabokról, amelyekkel jómódú házaknál az ujjaikat törölték meg az emberek, illetve amelyekbe a tálba mártás után már beleharaptak, de a fertőzés elkerülésére még egyszer már nem mártottak be őket: az ilyen darabkákat mindkét esetben a földre dobták (s persze takarításkor összeszedték).

E megjegyzés után több kódex betoldja: „de senki nem adott neki” – ez azonban nyilvánvaló átvétel a 15,16-ból.

1069 Kóbor kutyákról van szó, amelyeket bénasága miatt a koldus nem tudott elzavarni, és el kellett viselnie, hogy érdes nyelvükkel sebeit nyalogassák. Ráadásul a kutyák tisztátalan állatoknak számí-tottak – tehát semmiképpen sem úgy kell itt rájuk tekinteni, mintha irgalmasabbak lettek volna a gazdagnál; szerepeltetésük a koldus nyomorúságát akarja még jobban aláhúzni.

1070 22-25. v.: Létezik olyan magyarázat, amelynek értelmében ezek a versek, s egyáltalán az egész példázat nem földi magatartásunk túlvilági következményeiről szól, hanem egyszerűen a „szívtelen gazdagság” bírálata akar lenni, és felhívás az osztozásra a szegényekkel és a hátrányos helyzetűekkel (vö. Lk 14,13). Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a szöveg mégiscsak Isten kiegyenlítő igazságosságát („a mérleg törvényét”, ld. 171. lábj., 4. pont) hirdeti, konkrétan pedig azt, hogy a szegény auto-matikusan „üdvözül”, a gazdag pedig autoauto-matikusan „elkárhozik”.

Ezzel szemben Jézus mindenkit, tehát a szegényeket is óvta attól, hogy egyre többet akarjanak birtokolni (Lk 12,15), és rokonszenvet mutatott a jóra törekvő, de gazdag ifjú iránt is (Mk 10,21), ám ennél is fontosabb, hogy a szegényeket és a gazdagokat egyaránt az ajándékozás és az osztozás lelkületére és gyakorlatára biztatta (Mk 10,21; Lk 14,33; 16.9.13).

1071 „Ábrahám kebele” (vagy „Ábrahám öle”) a díszhelyet jelenti Ábrahám mellett a mennyei lakomán.

1072 A „holtak országa” (hadész) megkülönböztetendő a „gehennától” (a „pokoltól”); a bibliai szóhasz-nálatban a halál és végítélet között elhelyezkedő átmeneti állapotot jelöli. Ellentmond ennek, hogy a

„bemenés (vagy: összegyűjtés) az atyákhoz” (1Móz 15,15; 47,30; 5Móz 31,16) és az együttlét Ábrahámmal (Mt 8,11) a végérvényes békét írja le, továbbá az, hogy a 26. v. minden kétséget kizáróan végérvényes állapotról beszél. Nem tisztázható tehát teljes biztonsággal, hogy végül is csak a feltámadás előtti, különböző „várakozóhelyekre” kell-e gondolnunk, vagy végállapotokra.

1073 A kínok nagyságát akarja szemléltetni, hogy már egy csepp víz is enyhülést jelentene.

1074 Amint láttuk, Jézus nem habozott, hogy akár erőszakos képekkel is szemléltesse tanítását (ld. 929.

lábj.). Annál meghökkentőbb, hogy bár nem tagadta: az ember „örök sorsa” negatívan is alakulhat (vö. Mk 135), ezt sosem festette le erőszakos képekkel. A Gehenna képét és az egyéb brutális büntetéseket a kutatók egybehangzó véleménye szerint később toldották be tanításába (s ezzel szét is robbantották eredeti mondanivalóját, ld. pl. Mk 12,9; Mt 13,49-50; 18,34, 22,7; 25,30).

1075 E megszólítás kifejezi, hogy az elbeszélő nem vonja kétségbe a gazdag Ábrahámhoz tartozását, amire az „atyám” megszólítással hivatkozik, de hangsúlyozza, hogy a fizikai leszármazás „nem elegendő az üdvösséghez” (vö. Lk 3,7-8).

1076 „A pokol és a mennyország között nincs átjárás” tétel ellentétes mind Isten abszolút jóságával, mind az emberi szabadsággal, s az ezeket valló Jézus felfogásával is.

1077 A mondat átkelést kifejező igéi (diabainein, diaperan) arra utalnak, hogy a szóban forgó elkép-zelés szerint a szakadékot víz tölti ki (vö. Zsid 11,29 – Mk 5,21; 6,53).

atyám, hogy küldd el

ő

t apám házába. (28) Van ugyanis öt testvérem; nyomatékosan

¹⁰⁷⁸

tegyen nekik tanúságot, nehogy

ő

k is ide kerüljenek, a kínok e helyére.« (29) Ábrahám azonban azt mondta:

¹⁰⁷⁹

»Ott van nekik Mózes és a próféták, hallgassanak azokra!« (30)

Ő

azonban azt mondta: »Nem [úgy van az

¹⁰⁸⁰

], atyám, Ábrahám! Hanem ha valaki a halottaktól megy el hozzájuk

¹⁰⁸¹

, [akkor] meg fognak térni.« (31) [Ábrahám] azonban azt mondta neki:

»Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor az sem gy

ő

zi meg

ő

ket, ha valaki feltámad a halottak közül

¹⁰⁸²

.«”

¹⁰⁸³

17

(1) Aztán így szólt tanítványaihoz: „Lehetetlen, hogy [Isten útjától való] eltántorítá-sok

¹⁰⁸⁴

ne történjenek

¹⁰⁸⁵

, de jaj annak, aki által történik

¹⁰⁸⁶

. (2) El

ő

nyösebb lenne neki, ha

1078 Az eredetiben diamartürein; úgy is lehetne fordítani: „erősítse meg”, ti. azt, mekkora szenvedés lett testvérük osztályrésze.

1079 Bár Jézus valóban elfogadta Mózes és a próféták bizonyos tanításait, egyáltalán nem lehet állítani, hogy önmagukban elegendőeknek tartotta azokat; ellenkezőleg: sokszor nemcsak kevésnek tartotta, hanem felül is bírálta őket (vö. 1051. lábj., 2. bek.; 60. lábj.).

1080 Az ukhi nyomatékos „nem”-et jelent, egyfajta esküdözés.

1081 Talán álomra vagy látomásra kell gondolnunk.

1082 A „feltámad a halottak közül” a kora keresztény terminológia megnyilvánulása, ld. Mk 9,9 (Mk

1082 A „feltámad a halottak közül” a kora keresztény terminológia megnyilvánulása, ld. Mk 9,9 (Mk

In document 2 Jézus evangéliuma LUKÁCS tolmácsolásában 2 Jézus evangéliuma LUKÁCS tolmácsolásában (Pldal 131-144)