„Nézd, vagyonom felét
1244, uram
1245, a szegényeknek adom, és ha valakit
ől kizsaroltam
1246valamit, négyszeresét
1247adom vissza.”
12481249
(11) Míg azok ezeket hallgatták, [Jézus] egy példázatot f
űzött hozzá, mivel közel
egyszerűen mint embernek jár neki is a „megmentés”, az „üdvösség” felkínálása, amit Jézus szállásvétele jelképez! (Sőt! Jézus szellemében azt is mondhatjuk, hogy neki ez „fokozottan” jár, mert Jézus szándéka szerint Isten országa elsősorban „az ilyenek”, a megvetettek, a kiközösítettek, – a gazdagságuk ellenére is – a társadalmi ranglétra alján állók számára van itt, ld. Mk 573).Jézus ezzel a tételével – és a 10. versben elhangzott szavaival? – igazolta „törvényszegő” eljárását. Tételének elvi alapját három példabeszéddel világította meg a 15. fejezetben, ld. 949. lábj.
1241 Bár tartalma teljesen hitelesen jézusi, bizonytalan, hogy ez a kijelentés ekkor hangzott-e el. Már az
„ugyanis” (gar) kötőszó használata is kételyt ébreszt (ld. Mk 523), aztán a kijelentés általánosító jellege, és végül az, hogy ezzel kétszeres indoklást kap Jézus eljárása (9. v.: „mivelhogy…”, 10. v.:
„ugyanis…”), noha a 9. versbeli indoklás önmagában is elégséges lenne. Ennek ellenére ezt a második indoklást nem nevezhetjük fölöslegesnek, mert új tartalmat hoz (ld. köv. lábj.).
1242 Jézus megmondja zúgolódó kísérőinek, miféle „messiás” (= Isten által küldött megmentő) ő: egy egyszerű ember (= „emberfia”, ld. Mk 68), aki azt tartja feladatának, hogy felkutassa és megmentse az elveszetteket (vö. Lk 15,3-4) – ellentétben a zúgolódókkal, akik csak elítélik őket (vö. Mk 66-67, 78).
Jézusnak ez a megnyilatkozása is tisztán tanúskodik mindenkit (vö. Mk 147, 528; Mt 5,15), még az „ellenséget” is megmenteni akaró lelkületéről (vö. 513. és 1011. lábj., 4. bek; Mk 683).
1243 Ld. 229. lábj. Az 5. és 9. v. régi hagyománya még „Jézus”-ról beszél. – Az „előállt” (sztatheisz) szintén lukácsi jellegzetesség (ld. 18,11.40).
1244 Ez messze meghaladja azt a jótékonykodást, amit a törvénymagyarázók rögzítettek a visszaélések elkerülése érdekében; azok ugyanis az összvagyon 20%-át javasolták első teljesítményként, s aztán az éves jövedelem ugyanilyen százalékát további teljesítményként.
1245 Az „uram” itt nem krisztológiai cím, hanem udvarias megszólítás (vö. 5,12; 7,6, 13,8; 14,22; 18,41).
1246 Vö. 1228. lábj. A szükophantein ige eredete bizonytalan. A szükophantész a jelentéktelen, kisstílű bűnözőket beáruló feljelentőt jelenthette. Az ebből képzett ige arra utal, hogy a szükophantész igyekezett pénzt kizsarolni áldozatától.
1247 Ez is jóval felülmúlja a jóvátételi előírásokat, amelyek az okozott kár összegét plusz annak 20%-át szabták meg, s csak állatlopás esetén köteleztek négy-ötszörös megtérítésre.
1248 Íme, így reagálhat egy bűnös a jóság meglepő, és egyáltalán meg nem érdemelt ajánlatára! Zakeus örömmel fogadja az ajánlatot (6. v.), és az öröm átalakítja őt – mint azt az embert, aki kincset talált a szántóföldben, vagy azt a kereskedőt, aki egy rendkívüli igazgyöngyre bukkant, és semmilyen árat nem tart soknak, ellenkezőleg, abszolút magától értetődő számára, hogy fontolgatás nélkül mindent odaadjon érte (Mt 13,44.45-46; ld. még Lk 7,41-43; 7,47; Tam 7, továbbá Mk 580, utolsó előtti bek.!). Örömében Zakeus elkezdi jóvátenni gaztetteit, sőt elindul a „nem kötelező” ajándékozás útján (ld. 1110. lábj.!), hogy megmaradhasson a felszabadító jóság világában.
Az evangéliumokban talán ez a legragyogóbb gyakorlati példája annak, hogy a jóság gyakor-lásának való igazi elkötelezettség mindig csak válasz a jóság (az emberi jóságban Isten jóságának) megtapasztalására. A megtérés „Isten országa eljövetelének” következménye (Mk 1,15) – viszont az is igaz, hogy a megtérés „hozza létre” Isten országát (Lk 17,21). Ez nem ellentmondás, hanem csak
„az érem két oldala”, ha úgy tetszik: Isten és az ember kapcsolatának dialektikája.
1249 A mínákról szóló példabeszéd „eredetijének” a talentumok Mt 25,14-30-ban olvasható példabeszédét tarthatjuk, amelynek értelmezését ott fogjuk megadni. Noha már a mátéi változat is tartalmaz betoldásokat és változtatásokat (a feltételezhető jézusi megfogalmazáshoz képest), Lukács oly mértékig dolgozta át azt, hogy az eredményt semmiképp sem tarthatjuk hitelesen jézusinak.
A kisebb jelentőségű változtatások: „egy ember” helyett „egy előkelő származású ember” (akiből aztán király lesz), három szolga helyett tíz, az eltérő „induló tőke” (5, 2, 1 talentum) helyett 1-1 mína, a pénznek a szolgákra történt egyszerű rábízása helyett kifejezett „használati utasítás” adása, a talentum elásása a helyett a mína kendőbe rejtése, az örömlakomára szóló meghívás helyett városok kormányzása a jutalom, ráadásul a kicsinyességig menő igazságossággal (10 város, 5 város), s a második szolga itt nem kap dicséretet.
volt Jeruzsálemhez, és azok úgy vélték, azonnal meg fog nyilvánulni Isten országa
1250. (12) Ezt
1251mondta tehát: „Egy el
őkel
őszármazású ember elutazott egy távoli országba, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és aztán visszatérjen. (13) [Magához] hívta hát tíz rabszolgáját, átadott nekik tíz mínát
1252, és ezt mondta nekik: »Üzleteljetek
1253vele, amíg megjövök!«
1254(14) Polgártársai azonban gy
űlölték
őt, és követséget küldtek utána, mondván:
»Nem akarjuk, hogy ez legyen a király rajtunk.« (15) És történt, hogy amikor a királyi méltóság megszerzése után újból visszatért, magához hívatta azokat a rabszolgákat, akiknek el
őz
őleg
1255a pénzt adta, hogy megtudja, ki milyen nyereségre tett szert üzletelésével
1256. (16)
Sokkal rosszabb az előbbieknél a két döntő változtatás: a) Lukács kihagyja azokat a jelzőket, amelyek az értelmezés szempontjából alapvető jelentőségűek: „jó és bízó” (pisztosz) szolga helyett csak „jó szolgáról”, „rossz és habozó/tétovázó (oknérosz) szolga” helyett csak „rossz szolgáról”beszél. b) Az eredeti példabeszédet apokaliptikus bevezetéssel és apokaliptikus allegóriával toldja meg (vö. Mk 773): Az előkelő származású ember (Jézus) távoli országba (a mennybe) utazik.
Polgártársai (a zsidók) gyűlölik (vö. 14. v.: „nem akarjuk”, ill. 13,34: „nem akartátok”), és meg akarják akadályozni, hogy királyuk legyen. A királyi méltóság birtokában azonban visszatér („Jézus második eljövetele”), s ami a legrosszabb: szeme láttára lemészároltatja ellenségeit (végítélet, pokol). – Ennek az elméletnek a képtelensége már abból is következik, hogy Jézus aligha hason-líthatta magát ahhoz emberhez, aki „leemeli, amit nem fektetett be”, sem ahhoz a keleti despotához, aki szemei előtt lemészárolt ellenségei halálában gyönyörködik. (Jézus „második eljövetelének”
apokaliptikus tana ezzel ismét hiteltelennek bizonyul, vö. 1129. lábj. és Mk 921.)
Eljárásában nyilvánvaló szándék vezeti Lukácsot, s ezt egyértelműen meg is fogalmazza a szintén saját maga által készített bevezetésben: A „közeli vég”, Krisztus közeli „második eljöve-telének” (vö. 1Tessz 4,15-18) várásába lassan belefáradó keresztényeket akarja bátorítani azzal, hogy azt sugallja: nem „azonnal” fog „megnyilvánulni Isten országa”, illetve a végső leszámolás kegyetlenségével akarja „éberségre”, helyes életvitelre inteni őket.
Ez utóbbi szempont arra is utal, hogy jézusi szemmel nézve a példabeszédet és annak bevezetését, elvileg akár „az apokaliptikából a morálba való átkapcsolás” (843. és 1126. lábj.) újabb esetéről is beszélhetnénk: egy apokaliptikus élű várakozásra („közeli Isten országa”, vö. 17,20) morális válasz következik („a kapott mína kamatoztatásával kell foglalkozni”). Ennek persze ellene mond a formai
„hiba” is (senki sem tesz fel apokaliptikus jellegű kérdést), és még inkább az említett tartalmi ellentmondások.
1250 Itt természetesen nem a jézusi értelemben vett „Isten országáról” (Mk 22) van szó (ahogyan a farizeusok 17,20-beli kérdésében sem), hanem ahogyan azt Jézus tanítványai és kísérői értették, azaz a messiási ország megvalósulásáról (vö. Mk 10,37; ApCsel 1,6). Vö. 1424. lábj.
1251 Elképzelhető, hogy két, már az evangélium írása előtt egybeolvadt példabeszédről van itt szó: az egyik a talentumok (Lukács vagy „saját anyaga” által átalakított) példabeszéde (Mt 25), a másik egy elveszett példabeszéd a trónkövetelőről (vö. példabeszéd a merénylőről, Mk 533, 3. bek.). Ez utóbbi a 12.14.15a.17.19.27. versekből állhatott, s a „varrat” (vö. Mk 713, d) pont) különösen is világosan látszik a 24-25. versben: az első szolga kiegészítő megjutalmazása 1 mínával, valamint a körülállók megjegyzése, hogy hiszen már 10 mínája van, „értelmetlen” azok után, hogy e szolgát épp most nevezték ki tíz város kormányzójává.
1252 A mína a talentum hatvanad része, egy mína 100 dénárt vagy drachmát ért (vö. 299. és 962. lábj).
1253 A görögben: pragmateueszthai. A 21-23. versből arra lehet következtetni, hogy az előkelő ember hitelügyletekre gondol.
1254 A 14-15a. és a 27. v. mögött valós események húzódnak meg, amelyekről Josephus Flavius mindkét művében beszámol: Kr. e. 4-ben, Nagy Heródes halála után egyik fia, Arkhelaosz, utóbb Júdea, Szamaria és Idumea etnarchája („nagyfejedelme”; közbülső rang a tetrarcha = „negyedes fejedelem” és a király között) Rómába utazott, hogy megerősíttesse uralmát. Egyidejűleg ötven tagú zsidó követség is Rómába utazott, hogy megpróbálja megakadályozni kinevezését. Visszatérése után Arkhelaosz véres bosszút állt.
1255 A görögben praeteritum perfectum áll.
1256 A „nyereségre tett szert üzletelésével”-t a görögben egyetlen szó fejezi ki, a diapragmateueszthai ige megfelelő alakja.
Megjelent az els
ő, és ezt mondta: »Uram, mínád [még] tíz mínát szerzett hozzá.« (17) Ezt mondta neki: »Jól van hát
1257, jó rabszolgám! Mivel h
ű1258voltál a kevésben
1259, legyen hatalmad tíz városon!« (18) Megjött a második, és ezt mondta: »A mínád, uram, [további] öt mínát jövedelmezett.« (19) Ennek is ezt mondta: »Te is légy föléje [rendelve] öt városnak!«
(20) Megjött a harmadik
1260is, és ezt mondta: »Uram, itt van a mínád, amelyet egy kend
őben
1261 őrizve tartottam
1262, (21) ugyanis féltem t
őled, mert szigorú ember vagy:
leemeled, amit nem fektettél be
1263, és learatod, amit nem vetettél el.« (22) Azt mondta
1264neki: »Saját szavaid alapján
1265ítéllek meg, rossz rabszolgám! [Eleve
1266] tudtad, hogy én
1267szigorú ember vagyok, és leemelem, amit nem fektettem be, és learatom, amit nem vetettem el.
1268(23) Akkor miért nem adtad oda pénzemet a banknak
1269? Én pedig, amikor megjöttem, kamatostul hajtottam [volna] be.« (24) Azután ezt mondta a mellette állóknak: »Vegyétek [csak]
1270el t
őle a mínát, és adjátok [csak] oda annak, akinek tíz mínája van!« (25)
1271[Azok]
ezt mondták neki: »Uram, [már] tíz mínája van!« (26)
1272»Mondom nektek, hogy mindenkinek, akinek van, még adatik majd, akinek pedig nincs, [attól
1273] [még az] is elvétetik majd, amije van. (27) Egyébként azokat az ellenségeimet, akik nem akarták, hogy királlyá legyek rajtuk, vezessétek [csak] ide, és mészároljátok [csak] le
őket a szemem láttára
1274!«”
1257 Sok kódexben csak „jól van”. (Vö. 11,8; 18,5.)
1258 Itt valóban „hű”-nek kell fordítani a pisztosz-t, mert az első két szolga járt el az úr utasításának (13.
v.) megfelelően. A talentumok példabeszédében azonban (Mt 25) ugyanezt a pisztosz-t „bízó”-nak kell fordítani, mert ott semmiféle határozott utasítás nem hangzott el, s a talentumok kamatoztatása, azaz részben azok kockáztatása az első két szolga uruk iránti bizalmának megnyilvánulása; ott éppen hogy a harmadik, a „rossz” szolga volt „hű”, mert gondosan és sértetlenül megőrizte a rábízott pénzt.
(Ennyire óvatosan kell bánni a fordítással…)
1259 Szó szerint „a legcsekélyebben” (vö. 12,26; 16,10).
1260 Az eredetiben: „másik”.
1261 A pamutból készült, kb. egy négyzetméter nagyságú, a perzselő naptól védő fejkendőről van szó.
1262 Az elásás (Mt 25,18) a rabbinikus jog szerint a tolvajok elleni legbiztosabb védelemnek számított:
aki átvétele után rögtön elásta a letétet vagy zálogot, az mentesült a kárfelelősségtől. Ha viszont valaki kendőbe kötötte a rábízott pénzt, akkor annak eltűnése esetén – elégtelen gondoskodás miatt – kártalanításra kötelezték.
1263 A „leemelés” és a „befektetés” egyaránt banktechnikai kifejezés; a kettő együtt kapzsi, nyereséghajhászó embert jelöl.
1264 Az eredetiben: „mondja”, praesens historicum (vö. 296. és 814. lábj.).
1265 Szó szerint: „a te szádból”.
1266 A praeteritum perfectum itt talán erre utal. Megerősítheti ezt a következő kérdés: „Akkor miért nem…?”
1267 A görögben hangsúlyos egó.
1268 Lehetne kérdő mondatként is fordítani. (Akkor az „eleve” helyett azt lehetne írni: „úgy”.)
1269 Szó szerint: „az asztalra”, ti. a pénzváltók asztalára.
1270 A görögben nem egyszerű felszólító mód áll, hanem nyomatékos aoristos imperativus. A gőgös,
„csinált” „király” beszél belőle (ilyen volt Arkhelaosz), akárcsak a mondat folytatásában és a 27.
versben is.
1271 Ez a vers nincs benne minden szövegváltozatban.
1272 Bár az itt következő mondat benne van a talentumok példabeszédében is, eredetileg annak sem volt része, hanem utólag került be oda Mk 4,25-ből (ahol hitelesnek tekinthető), s onnan (ill. Lk 8,18b-ből) ide. Tehát nem része a példabeszédnek (ezért annak értelmezéséből is ki kell hagyni, Máténál és Lukácsnál egyaránt), hanem csak az evangélista szerinti (egyik) tanulság, Jézus szájába adva.
1273 A Mk 4,25 / Lk 8,18b / Mt 13,12 / Mt 25,29-ben mindenütt meglévő „tőle” (ap’ autu) itt nincs benne a szövegben.
1274 Szó szerint: „előttem, színem előtt”.
(28) Miután ezeket elmondta, [Jézus] tovább haladt, Jeruzsálembe menve fel.
12751276