vagyona. (22) Ha azonban nála er
ősebb [valaki] támad rá, és legy
őzi
őt, akkor elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja annak zsákmányát.”
(23) „Aki nincs velem, az ellenem van, ugyanis aki nem gy
űjt velem, az szétszór.”
654(24) „Ha a meg nem tisztult szellem kimegy az emberb
ől, víztelen helyeket jár be keresztül-kasul, mert megnyugvásra törekszik, de nem talál; akkor azt mondja: »Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem.« (25) S amikor megérkezik, kisöpörve és feldíszítve találja. (26) Akkor útra kel, maga mellé vesz hét másik, nála rosszabb szellemet, bemennek, és ott laknak:
annak az embernek a végs
őállapota pedig rosszabb lesz az els
őnél.”
655653 21-22. v.: ld. Mk 3,27. – Márknál csak a szövegösszefüggés mutatja, mennyire nem érti Jézus eredeti mondanivalóját, Lukácsnál maga a szöveg is tanúskodik róla. (Lukács fogalmazását erősen meghatározza Iz 49,25 és 53,12.)
654 Az „Aki nem gyűjt velem, az szétszór” nem jelentheti azt, hogy Jézus sajátjának vallotta volna a barát-ellenség sémát, amely oly pusztítóan hat a vallásokban és a „profán” történelemben egyaránt;
őt ugyanis egészen más lelkület vezérelte az „ellenséget” és a „bűnösöket”, vagy akár csak a
„másként gondolkodókat” illetően (ld. Mk 2,17; 9,38-39; 9,40; Lk 6,32-36; 9,52-56; 11,18b-19;
19,9-10).
Nem is az ő személyének középpontba állításáról, elfogadásáról vagy elutasításáról van itt szó („személyi kultuszát” mindig csírájában fojtotta el: Mk 8,30; 9,39 [Mk 525]; 10,17-18; Lk 11,27-28 – vö. Mk 455), hanem a feladatáról, megbízatásáról, a „gyűjtésről”. Ő, aki a napját jókra és gonoszokra egyaránt fölkeltő Istent képviselte (Mt 5,45), azért jött, hogy Izrael egész népét (Mt 5,15;
10,6-7!) összegyűjtse „Isten országába”, „a szeretet modell-társadalmába” (ld. Mk 601; Lk 63; ), nem pedig azért, hogy egy „igazakból” álló „elitet” gyűjtsön maga köré.
Jézus mellett azonban mások is „gyűjtöttek”: a farizeusok, a zelóták, a kumráni szerzetesek vagy éppen Keresztelő János, illetve halála után tanítványai. Csakhogy ezek a csoportosulások – az
„elveszett juhokat”, a „vámosokat és bűnösöket”, vagyis a „lumpen elemeket” összegyűjtő Jézustól eltérően – kizárólag hozzájuk illő, „derék” embereket fogadtak maguk közé, s ezzel ténylegesen
„szétszórták”, egymással hadakozó „elit csoportokra” darabolták fel a népet. Jézus tehát egyszerűen csak a tényeket állapította meg, amikor kijelentette, hogy aki nem „vele”, az ő elvei alapján, az ő módszereivel, az ő célja érdekében gyűjt „nyájat”, az szétszórja (s ezzel tönkreteszi) Izrael népét.
(Jézust még „követői” sem értették meg, vagy legalábbis nem követték, mert igen hamar maguk is
„egyedül igaz” és egymást kiközösítő csoportokra és felekezetekre bomlottak...)
Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy az „atyák” és az „ősök” elleni „hadakozásával” (pl. Mk 7,1-13; Mt 5,21-48; 10,34-36) nem osztotta-e meg maga Jézus is a népet. Első pillanatra úgy tűnik, igen, azonban mélyebben átgondolva világossá válik, hogy pontosan azért kellett olyan élesen elhatá-rolódnia amazoktól, mert az általuk képviselt elvek a szétszóráshoz vezettek. Ezzel kapcsolatos
„kemény mondásaival” tehát ugyanazt fejezte ki, mint az ittenivel.
Mindezek alapján az „Aki nincs velem, ellenem van” mondásról vagy azt kell tartanunk, hogy nem Jézustól származik – hiszen aki azt mondta, hogy „aki nincs ellenünk, az értünk van” (Mk 9,40), az nem mondhatta, hogy „aki nincs velem, az ellenem van” –, vagy azt, hogy csupán általá-nosságban fogalmazza meg ugyanazt, amit az „Aki nem gyűjt velem, az szétszór” konkrétan, mert hiszen aki szétszór, az valóban az összegyűjtő Jézus (ügye) ellen van. Ebben az esetben a két mondást összekapcsoló „és”-t (kai) „értelmező vagy kifejtő és-ként”, azaz „ugyanis”-ként kell felfogni és fordítani (vö. 475. lábj.).
655 Nem tagadjuk a 24-26. versben foglalt lélektani igazságokat; például: az ember nem lehet semleges, mert vagy „tiszta”, „szent” szellem lakik benne, vagy „meg nem tisztított”, „tisztátalan” szellem (akár percenkénti váltakozással is); az ember minden pillanatban vagy fejlődik, vagy visszafejlődik, statikus állapot nincs; valamely „démon” kiűzése még nem jelenti az ember gyógyulását: új
„szellem”, új lelkület megszerzése nélkül a visszaesés elkerülhetetlen, s állapota az előzőnél is rosszabb lesz. Nem tagadjuk azt sem, hogy Jézust bizonyos mértékig meghatározta korának Sátán-hite (vö. 13,16; 22,31).
Mindezek ellenére úgy véljük, Jézustól teljesen idegen az itt megjelenő, „szőrszálhasogató”
démonológia, amely viszont nagyon is jellemző a régi Kelet, s benne a zsidóság felfogására, és
(27) Történt, hogy miközben ezeket mondta, egy asszony a tömegb
ől felemelte a hangját, és így szólt hozzá: „Szerencsés
656a méh, amely hordozott, és a mellek, amelyeket szoptál!”
657(28)
Őazonban azt mondta: „Nem! Inkább
658azok a szerencsések, akik hallják és követik Isten szavát
659.”
660(29) Amikor tömeg tódult össze, így kezdett el beszélni: „Ez a nemzedék rossz
661nemzedék, [mert] [csoda]jelet követel.
662De [Isten] nem fog [csoda]jelet adni neki, hacsak
felfedezhető benne a kumráni teológia hatása is; a 26. v. második fele közmondásszerűen élt akkori-ban, s rokon alakja ma is használatos az arab világban.656 Ld. 151. lábj.
657 Ez a jellemzően keleti áradozás a látszat ellenére nem Jézus anyjának dicsérete (tehát egyáltalán nem a Mária-tisztelet korai megnyilatkozása), hanem zsidó szokás szerint közvetett hódolat Jézus-nak (tehát a már húsvét előtt megkezdődő Jézus-tisztelet kifejeződése): ha egy tekintélyes embert meg akartak dicsérni, akkor az anyját magasztalták.
658 A görög menun szócskában együtt van a tagadás („Nem!”) és a helyesbítés, ill. fokozás mozzanata („Inkább...”), ezért fordítottuk két szóval.
Jézus ezúttal is határozottan visszautasítja személyének felmagasztalását (vö. Lk 654. lábj., 2.
bek.; Mk 587), mert ő Isten „országát”, „uralmát” hirdette (vö. Mk 22), nem pedig a sajátját, ezért következetesen képviselte, hogy csak Isten állhat a központban, ember nem – ő maga sem! Szavai folytatásában aztán megnevezi a helyes irányultságot (ld. 660. lábj.).
659 A keresztény hagyomány talaján állva hajlamosak vagyunk arra, hogy „Isten szaván” valamiféle
„objektív kinyilatkoztatást” értsünk, elsősorban „Jézus tanítását” vagy „az Újszövetség tanítását”, másodsorban pedig „az ószövetségi kinyilatkoztatást”. Ha azonban nem akarunk abba a hibába esni, hogy saját felfogásunkat „magyarázzuk bele” a szövegbe, akkor ezt a nézetet pontosítanunk kell: Bár Jézus vallotta, hogy a héber Bibliából is megismerhető Isten akarata (pl. Mk 10,18-19), s önmagát Isten kiemelkedő követének tartotta (pl. Mk 12,6; Lk 10,23-24), végső soron azt kell mondanunk: az a csendes belső hang az „Isten szava”, amelyet lelkiismeretnek hívunk, s amely kinek-kinek megmondja (ha kész meghallani), hogy számára mi az Isten akarata. Jézus is ebben a belső hangban ismerte fel Isten szavát (vö. Mk 1,11; 1,35-39; 14,36), és másokat is ehhez a belső hanghoz irányított (ld. Lk 12,57). Szerinte tehát nincs „objektíven írásba foglalt” és „objektíven értelmezett”
„kinyilatkoztatás”, amint ezt gyakori bibliakritikájával is kifejezte (pl. Mk 563, 590, 812; Lk 60).
660 Azok a valóban szerencsések, akik odafigyelnek arra, mit mond Isten, meghallják, és aztán aszerint cselekszenek is: tetteikben követik azt (az eredetiben „megőrzik, megtartják”, vö. Mk 10,20; ld. Lk 6,46.47-49; 8,21; 10,29.37), ahogyan erre maga is példát adott (ld. Mk 1,39;.14,36) – Ezen első, nyilvánvaló tartalmán túl, Jézus válasza még több fontos mondanivalót is rejt.
Jézus remekül értett ahhoz, hogy „egy lélegzettel” összekapcsolja a tökéletes istenközpontúságot (658. lábj.) és a helyes emberi cselekvés döntő fontosságát (ld. előző bek.) – vö. Mk 3,35; 10,18-19.21; 12,29-30.
A vérségi Jézushoz-tartozás, de még a Jézus iránti lelkesedés vagy akár a Jézus-kultusz sem jelent semmit sem az „Isten országába tartozás” szempontjából (vö. még Mk 3,31-35; 10,17-22); hasonló-képpen az önmagában vett emberi nagyság is kevés, csak az Isten mércéje szerinti nagyság számít (ld. Lk 7,28).
Rendkívüli prófétai öntudata ellenére (vö. Mk 13,31; Lk 10,16) Jézus nem tartotta magát „az üdvösség egyedüli letéteményesének”, ahogyan ezt még ellenfeleinek is elismerte (647. lábj.).
Jézus gondolkodása mentes a felekezetiségtől: Nem az érte lelkesedőket vagy az „igazhitűeket”
nevezi szerencsésnek (hagyományos fordításokban „boldognak”), hanem azokat, akik dogmatizált emberi szavak helyett Isten szavára figyelnek (ld. előző lábj.), és az isteni szót nemcsak helyesen értelmezik, hanem tettekre is váltják (vö. Lk 10,25-28.29.37).
661 Vö. 640. lábj.
662 Miért rossz (sok fordításban „gonosz”) az a nemzedék, amely csodajelet követel a prófétától felhatalmazásának bizonyítékául (vö. Mk 8,11-13; 11,27-33)? Hiszen léteznek hamis próféták is!
Azért, mert ha valaki megtérésre, életalakításunk megjobbítására szólít fel, akkor legfeljebb azt sza-bad megkérdezni: „Helyes-e, Isten akarata-e, amit ez itt mond?” (legyen az illető akár egy kisgyerek is), s ha igen, akkor követni kell a szavát. De a lelkiismerethez intézett felhívás elől azáltal kitérni,
nem Jónás (próféta) jelét. (30) Ahogyan ugyanis Jónás jellé lett a niniveiek számára, úgy lesz az emberfia (is) [jel] e nemzedék számára.
663(31)
664Dél királyn
őjét [Isten] talpra fogja állítani (az ítéletkor) e nemzedék férfiaival [együtt], és [Dél királyn
ője] el fogja ítélni
őket, mert [
ő] eljött a föld legtávolabb es
ővégéb
ől, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét, de íme, Salamonnál több van itt! (32) [A] ninivei férfiak felkelnek majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel [együtt], és el fogják ítélni azt, mert [
ők] [már]
665Jónás prédikációjára
666megváltoztatták gondolkodásukat és életüket
667; de íme, Jónásnál több van itt
668!”
669
(33) „Senki, aki lámpást gyújtott, nem teszi rejtett zugba, sem a véka alá, hanem a mécstartóra, hogy akik bemennek, lássák a fényt.”
(34) „A test[ed] fényforrása
670a szemed. Ha a szemed egyszer
ű, akkor az egész tested is fényes [lesz]; de ha [a szemed] rossz, akkor tested is sötét [lesz].
671(35) Ellen
őrizd
hogy ellene vetjük: „Előbb mutasd meg (törvénytudói, teológusi) diplomádat!”, vagy: „Előbb igazold csodával, hogy Isten szól belőled!” – ez kétségtelenül rossz („gonosz”) viselkedés. Az effajta
„megvizsgálás” ugyanis a megtérés elutasításának szándékából fakad (vö. Mk 10,2; 15,32).
663 Jónás könyve szerint Isten egy zsidó prófétát küldött bűnbánati felhívással a „pogány” nagy-városba, Ninivébe. Ezek a pogányok megtértek (vö. Mk 23), mégpedig csodabizonyítékok nélkül, Isten követének puszta szavára (Jón 3,1-5)! Más „jelet”, „bizonyítékot” egyetlen nemzedék sem kaphat, Jézusé sem (ld. Mk 400!). Ahogyan Jónás egyszerű emberi (= „emberfia”, ld. Mk 68) mivoltában, pusztán prédikációjával lett „jellé” a niniveiek számára, ugyanúgy Jézus is pusztán
„emberfiaként”, igehirdetésével válik megtérésre hívó „jellé” a maga nemzedéke számára.
Ezt állítva Jézus nem kerül ellentmondásba azokkal a kijelentéseivel, amelyekben „csodás” gyógyí-tásaira hivatkozik mint Isten országának, illetve küldetésének jeleire (11,20; 7,22). E gyógyítások ugyanis csak „utólagos következtetés” alapjául szolgálnak, nem pedig „előzetes bizonyítékul” (vö.
652. lábj.)!
664 A Dél királynőjére hivatkozás tartalmilag részben beleillik ugyan a szövegösszefüggésbe, mégis Lukács betoldásának kell tartanunk, mert a 31-32. v. összevetéséből látható, hogy őt elsősorban a Jézus, illetve Jónás és Salamon személye közötti különbség érdekli (vö. 668. lábj.), továbbá Jézusnak a szövegösszefüggésből kilógó, az őskeresztény teológiát viszont nagyon is izgató „bölcsessége”
(vö. 2,40.52; továbbá 21,15 összevetve Mk 13,11-gyel, valamint 1Kor 1,24!).
665 Ti. anélkül, hogy csodabizonyítékot követeltek volna tőle (vö. 663. lábj.).
666 A „prédikáció” (kérügma) „hírnöki kiáltást, kikiáltást” jelent, illetve ennek a „kikiáltásnak” a tartalmát (kérüx = hírnök, követ; az evangéliumokban csak a szó igei alakjával találkozunk [kérüsszein = hirdet], de azzal gyakran, pl. Mk 1,38; 3,14; Lk 4,18-19).
667 Ezt jelenti a metanoein ige (vö. Mk 23).
668 Ez a konkrét témát („ahogyan Jónás..., úgy az emberfia is...”) meghaladó toldalék származhat ugyan Jézustól is (mint prófétai öntudatának kifejezése), de az evangélistától is. Mindenesetre a szóban forgó „többlet” nem állhat Jézus személyének rendkívüliségében, ahogyan a későbbi kriszto-lógia ábrázolja, hiszen ez az értelmezés érvénytelenítené Jézus itteni mondanivalóját („A prófétai felhívás, a prófétai üzenet önmagában elegendő jel”). Jónáshoz képest Jézus tényleges többlete megbízatásának nagyságában áll: ő nem büntető ítéletet hirdet meg, mint Jónás (vagy Keresztelő János), hanem Isten egyetemes szeretetének „uralmát” kínálja fel (ld. Mk 1,15; Mt 5,44-45; Lk 4,19;
vö. 10,23; 16,16).
Ha erre gondolunk, elbizonytalanodhatunk a 32. v. többi részének hitelességét illetően is; három ok miatt mégis megmaradtunk annak eredetisége mellett: a) Hitelesen tartalmazza a 29-30. v.
„ahogyan Jónás, úgy Jézus” párhuzamát, tehát a jézusi mondanivaló lényegét. b) Jónás e világi büntető ítéletet, fizikai pusztulást hirdetett meg (Jón 3,4), ez a szöveg viszont túlvilági, az „üdvös-séggel” kapcsolatos ítéletről beszél. c) A transzcendens ítélet gondolata önmagában véve nem idegen Jézustól (vö. Mk 3,29; 11,25-26; 12,40; Lk 6,37).
669 Ezt a mondást más összefüggésben és kissé más alakban már közölte Lukács a 8,16-ban.
Magyarázatát ld. Mt 5,15-nél.
670 Az eredetiben: „mécses, lámpás, fáklya”; ugyanez vonatkozik a 36. versbeli szóhasználatra.
tehát, vajon a benned lév
őfény nem sötétség-e!
672(36) Ha tehát tested egészen fényes, és nincs [már] olyan része, amely sötét, akkor olyan fényes lesz az egész, mint amikor a fényforrás [mintegy] villámfénybe állít téged.”
673671 Olyan kis példázattal van itt dolgunk, amelynek a megfejtése „hiányzik”, mivel nem hagyomá-nyozták át a konkrét helyzetet, amelyben elhangzott. Mondanivalóját azonban megfejthetjük, ha tekintetbe vesszük Jézusnak a szemmel kapcsolatos egyéb nyilatkozatait.
Mindenekelőtt az „elégedetlen napszámosokról” szóló példabeszédet (Mt 20,1-15), amelyben nyilvánvaló, hogy a „rossz szem” az irigykedő tekintetet jelenti, amely megakadályozza, hogy az illetők helyesen mérjék fel a (pozitív) valóságot: a szőlősgazda nem járt el igazságtalanul, illetve a későn munkába álltakat nem várt szerencse érte. A szálka-gerenda példázatában (Lk 6,41-42) a
„törvény”, Isten akarata helytelen értelmezéséhez ragaszkodó, előítéletes magatartás jelképe a rossz látás. Hasonlót feltételezhetünk abban az esetben is, amikor Jézus vaksággal vádolja korának szellemi vezetőit (Mt 15,14).
Úgy tűnik tehát, hogy Jézus szóhasználatában a „rossz szem” a helytelen, illetve rosszindulatú valóságszemléletet, főként az Isten és a világ közti összefüggések rosszindulatú szemléletét jelképezi, aminek következtében az illető sötétebbnek látja a valóságot, mint amilyen az ténylegesen, s ezért ő maga is sötétségbe borul.
Megjelenik ez a gondolat olyan helyeken is, ahol konkrétan nincs szó a szemről. A legszebb virágot is lehet pesszimistán nézni, s ettől az ember maga is pesszimista lesz: El fog száradni, minden élet a halál martaléka. Jézus ugyanezt a valóságot látja, de „világos tekintettel”: Jóllehet holnap elszárad, Isten Salamonnál is szebben öltözteti – mennyivel inkább gondoskodik tehát rólatok (Lk 12,27-28). Hasonlóképpen: Aki nyílt tekintettel, a tisztasági előírások rácsozata nélkül figyeli meg, mi az ételek útja, észre fogja venni, hogy a szívet nem érintik, tehát a „tisztátalan ételek” nem tehetik tisztátalanná az embert Isten előtt (Mk 7,14-23).
Az „egyszerű” szem tehát annak az elfogulatlan, tárgyilagos érzékelésnek, odafigyelésnek,
„hozzáállásnak” a jelképe, amelyet nem tesz zavarossá, homályossá, sötétté valamilyen „hátsó gondolat” vagy „mögöttes szándék”. Ahogyan maga a szó is sugallja: egy-szerű, egy-féle – nem összetett, nem kevert (vö. Mt 10,16), hanem vegyítetlen, más szóval: tiszta. Ezért minden további nélkül párhuzamba állíthatjuk a „tiszta szívvel” (Mt 5,8), amely szintén képes arra, hogy „meglássa Istent”, vagyis helyesen ismerje fel, ki ő, és mit akar, például hogy a gonoszokra is fölkelti napját, s a bűnösöknek is ad esőt, s azt kívánja, hogy egyetemes jóságát mi is kövessük (Mt 5,44-48; vö. 204.
lábj. vége). Akinek viszont ez nem fér bele a rendszerébe, az el fogja fedni a valóságot a maga sötét gondolataival (például: „Isten – ha most nem is, de egyszer – majd leszámol a gonoszokkal!”), és maga is „sötétté válik” (vö. Róm 12,17-20!).
A most elmondottak összefoglalásának tekinthetjük Mk 4,25 rejtélyesnek tűnő kijelentését, illetve az itteni, képes megfogalmazásokat felfoghatjuk az ottani „elméleti tétel” kifejtésének.
672 Ez a figyelmeztetés (ahogyan a megelőző példázat is) valószínűleg teológiai ellenfeleinek szólt, akiknek Jézus többször vetett a szemére „szembetegséget” (Lk 6,41-42; Mt 15,14; 23,23a). Egyi-küknek mondhatta: „Te úgy véled, hogy teológiai tudásod és helyes ítéleteid révén világosság van benned. Nézz utána alaposan, hogy vélt világosságod valójában nem sötétség-e! Ellenőrizd, hogy elfogultságod mint valami homályos ablak nem akadályoz-e a helyes megismerésben!”
Jézus figyelmeztetéséből az következik, hogy választásunk és akaratunk függvénye, vajon
„egyszerű szeműek” vagy „rossz szeműek” leszünk-e – hiszen csak ebben az esetben van értelme a figyelmeztetésnek –, és így világos vagy sötét lesz-e az életünk.
673 Igen problematikus ez a vers, mert úgy tűnik, második fele ugyanazt mondja, mint az első, vagyis úgy látszik, mintha tautológiával lenne dolgunk. (Több ősi szövegtanú el is hagyja.) Ezt azonban nem feltételezhetjük Jézusról. Ha nem akarunk egyszerűen szövegromlást feltételezni, akkor két magyarázattal kísérletezhetünk.
1) Az előző két lábjegyzet alapján ezt a gondolatmenetet követhetjük: Ha az ember a teljes valóságot akarja látni, akkor nem hagyja figyelmen kívül azt sem, ami szerinte nem illik bele a képbe, illetve nem fantáziálja hozzá a maga elképzeléseit és vágyait, és semmit sem fog félelemből, bosszúságból vagy bosszúvágyból feketének látni. Ily módon megvilágosodik számára, ami sötétnek és zavarosnak tűnt, s „egész teste (= lénye) fényes lesz”. „A végén pedig – mondja talán Jézus –, ha
674