VII. ÍGY KEZDŐDÖTT
Hogy a mozgalom kiterjedését megakadályozzák, 1901 januárjában hamis áttérési bizonyítványok kiállítása és a görögkeleti lelkészek bujtogatása címén bűnvádi eljárást indí-tottak a szacsali skizmatikusok ellen. Az ügy mielőbbi megoldását Rómából is sürgették,
„nehogy a rossz példa terjesztessék”.122 Ezzel egy időben azonban a szacsaliak Craciunasiu (Cracsunás) Gergely személyében Nagycsobánkáról megkapták a görögkeleti lelkészt. Mi-vel ez ellenkezett úgy a szamosújvári görög katolikus püspök, mint az illetékes közigazgatási hivatal eljárásával, a lelkészt küldő nagyszebeni görögkeleti metropolita úgy érezte, meg kell indokolnia döntését. „… mikor láttam, hogy Szacsal község lakosainak elkeseredettsége lelkészeinek üzelmei miatt oly mérveket ölt, hogy inkább hajlandók … felekezet nélküli álla-potba átlépni, csak hogy szabaduljanak a görög katolikus lelkészeiktől, akkor keresztény pásztori kötelességemmé vált a kétségbeesett szegény népet azon egyház kebelébe befo-gadni, amelytől ősei csak politikai üzelmek folytán pártoltak el” – magyarázkodott.123
Magyarországon a szabad vallásváltoztatást törvény biztosította. Az 1868. évi LIII.
tc. kimondja, hogy „a törvény által megállapított feltételek és formaságok megtartásával mindenkinek szabadságában áll más hitfelekezet kebelébe, illetőleg más vallásra áttérni” (1.
§). A törvény 5. §-a kimondja, hogy „valamely vallásfelekezetből kilépni, vagy valamely vallásfelekezetbe belépni mindenkinek szabad, a törvényekben megállapított feltételek alatt”.124 Az áttérés, illetve az 1895. évi XLIII. tc. által „kilépés”-nek nevezett tény feltételeit az 1868. LIII. törvény a következőkben szabta meg:
2. § Áttérni annak szabad, aki életkora 18 évét betöltötte. Azonban a nők férjhezme-netelük után, ha e kort el nem érték volna is, áttérhetnek.
3. § Az áttérni szándékozó, bármely egyház tagja legyen, ebbeli szándékát önmaga által választott két tanú jelenlétében, saját egyházközsége lelkésze előtt nyilatkoztatja ki.
Ezen első nyilatkozattételtől számítandó 14 nap eltelte után, és legföllebb 30 eltelte előtt ugyan azon, vagy más, szintén általa választott két tanú jelenlétében ismét saját egyházköz-ségének lelkésze előtt jelenti ki, hogy áttérési szándéka mellett továbbra is megmarad.
4. § Az áttérni akaró mind első, mind másodízben tett nyilatkozata felől azon lelkész-től, ki előtt áttérési szándékát kijelentette, mindkét ízben külön-külön bélyegmentes bizo-nyítványt kér.
5. § Ha a lelkész a kívánt bizonyítványt bármelyik esetben, akármely okból ki nem adná, mindkét ízben tett nyilatkozatról külön-külön a jelen volt tanúk adnak bélyegmentes bizonyítványt.
6. § Az így nyert bizonyítványokat az áttérni akaró azon vallásfelekezet lelkészének, melybe át akar térni, bemutatván ez által az illető egyház fel van jogosítva őt kebelébe felvenni.
Mindebből nyilvánvaló, hogy a törvény az áttéréskor csupán formai feltételeket tá-masztott, jogilag semmi nem akadályozta a más vallásra való áttérést. Az 1895. XVIII. tc. III.
fejezetének 23. §-a a fentieken kívül csupán azt köti még ki, hogy az 1868. LIII. tc. 4. és 5. §-aiban említett bizonyítványok az illetékes elsőfokú és közigazgatási hatóságoknál mutatandók fel, s e hatóságok értesítik az illetékes lelkészt az áttérésről. Ez az a változtatás, amivel a közigazgatási hatóságok vissza tudtak élni, lehetővé téve, hogy meglévő hatalmi eszközeikkel próbáljanak az áttérők útjába állni. Míg ugyanis korábban elég volt az áttérési nyilatkozatokat egy megbízott által bemutatni a hatóságoknál, most személyesen kellett azzal megjelenni. Az áttérők közül ezt sokan nem tudták, ezért – bár a kilépési nyilatkozatok formailag rendben voltak – mégis vissza-utasították azokat, mivel benyújtásuk nem személyesen történt meg.
122 MOL K-26 1901-XXXI-704/61662 123 MOL.K-26 1910- XXV-1574
124 Magyar Törvénytár 1836-68. évi törvénycikkek. 1868:LIII. tc. a törvényesen bevett keresztyén vallásfelekezetek viszonosságáról. Budapest, 1896. 506. o.
Bár az áttérés lehetősége biztosított volt, ez azonban nem felelt meg sem a görög katolikus püspök, sem a nagypolitika elvárásainak, hiszen attól lehetett tartani, hogy ha Szacsal esetében jóváhagyják a kilépéseket, ezzel a többieket is az elszakadásra serkentenék.
Fel kellett oldani azt a dilemmát, ami a szabad vallásváltoztatást szavatoló törvény és az áttérések akadályozása között feszült. Emiatt intézett 1901. június 11-én a miniszterelnök a nagyszebeni görögkeleti metropolitához egy igen bizalmas átiratot, melyben a kiküldött gö-rögkeleti pap visszahívását kérte. Óhaját így indokolta: „Távol áll tőlem állampolgárainkat lelki meggyőződésük követésében megakadályozni, mert a liberalismus szellemével sem tarta-nám összeegyeztethetőnek e téren bárkit is, bármely irányban befolyásolni, s hogy ennek dacára e kérdéssel foglalkozom, ennek indoka abban keresendő, hogy az izaszacsali hívők között nem tisztán vallási mozgalom indult meg, hanem inkább politikai célokat szolgáló moz-galommal állunk szemben, ahová ilyen körülmények között propagandát csináló görögkeleti lelkészt küldeni – éppen ezen okból – feltétlenül veszedelmesnek tartanám, és az ebből szár-mazó bonyodalmakért az illetékes hatóságok sem vállalnának felelősséget.”125 Ebben az uta-sítással felérő véleményben két olyan motívum is feltűnik, amelyeket a későbbiekben gyakran fog majd hangoztatni a világi hatóság: az egyik, hogy a kormányzat a görög katolikus papság nem kellő mértékű együttműködése esetén minden felelősséget elhárít magáról; a másik az áttérők politikai céljainak hangsúlyozása, amelyet azok külföldi – orosz vagy amerikai – közreműködéssel kívánnak megvalósítani.
Az 1901 nyarán indított közigazgatási vizsgálat fél évvel később, 1902. február 18-án megállapította, hogy az áttéréseknél a „törvény rendelkezései be nem tartattak, s az áttérési bizonylatok kiállítása körül visszaélések követtettek el”.126 Ezek szerint a szabálytalanul vég-rehajtott kilépés nem érvényes, így nem lehet törvényesen alakult görögkeleti hitközségről beszélni. Ráadásul az áttérteket izgatás címén a máramarosi törvényszék elé idézték, ám ügyük felmentéssel végződött, amiben minden valószínűség szerint a román görögkeleti egyház közbenjárásának is szerepe volt.
A szacsaliak felmentését mind a sajtó, mind a görög katolikus egyház hibás döntésnek tartotta, mivel szerintük ezt a környező román községek lakossága biztatásnak tekintette. Ba-logh Mihály, a munkácsi püspök máramarosi külhelynöke akkor fogalmazta meg véleményét, amikor a skizma már a rutén falvakra is átterjedt: „Iza-Szacsal volt az a község, honnét e mozga-lom kiindult, és fájdamozga-lom, oly gyorsan terjed, hogy dacára a kormány és a közigazgatási hatóság legerélyesebb, s mondhatom, erőszakos intézkedéseinek, a román nép nagy részének szívét a schizma megnyerte, s ma görög katholikus román papok megfosztva stólától, napszámtól, s úgyszólván minden jövedelmi forrástól, kétségbeesett harcot vívnak a terjedő veszéllyel”127.
A görögkeleti metropolita már ekkor tiltakozott a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszté-riumnál, kifejtve, hogy a skizma terjedésének oka a görög katolikus papok által kirótt nagyszá-mú illetmény, melyeket a koldusszegény nép nem tud teljesíteni. „Ez indította a görögkeleti vallásra való áttérési mozgalmat Szacsal községben és ez a körülmény fog az áttérés okául szolgálni más községekben is.”128 A fenntartások ellenére azonban a görögkeleti egyházi vezetés nem mert a szabad vallásváltoztatást garantáló törvényre hagyatkozni, hanem min-den egyes, a ruszin skizmatikusokra vonatkozó döntését megelőzően konzultált a világi hata-lom képviselőivel. Mind az ortodox, mind az unitus egyház magyarországi prominensei fon-tosabbnak ítélték a kormánnyal való jó viszony megőrzését, mint a törvény betűjéhez való szigorú ragaszkodást. Ebből a szempontból Firczák munkácsi püspök bizonyos mértékig 125 MOL K-26 1903-XLI-2338
126 MOL K-26 1901-XXXI-1550
127 KÁL Fond151, opisz 3, Nr. 947. 6. o. Kelt 1903. május 20-án.
128 MOL.K-26 1910- XXV-1574
kivételt jelent, hiszen ő időnként felvállalta a konfliktust is népének boldogulása érdekében, és nem volt olyan feltétlen híve a magyarosító politikának sem, mint például eperjesi kollégá-ja. Ezért kerülhetett sor arra, hogy a skizma fellángolásának okául némelyek Vályi püspök túlzottan magyarbarát magatartását tekintették.