A férfi türelmetlenül dobolt vézna ujjaival a kormányon. Hascsi-karás gyötörte, s a rohamok széllökésszerûen erôsödtek. A tetôzések-nél már vonaglott kínjában, de az út szélén sehol sem tudott megállni a kocsijával a magas hópadka miatt.
A távolban egy benzinkút fényeitôl sárgállott az ég alja. A férfi talpa a gázpedálra nehezedett, és már kilométerekrôl jobbra indexelt.
A jeges havon az autó farolva csúszott a benzinkút vécéjéig. A férfi remegô kézzel tépte fel az ajtót. Egy pillanatra átfutott az agyán, mi lett volna, ha hiába nyomkodja a kilincset. De szerencséje volt, a kari-kás kulcs a zárban fityegett. A szeme sarkából látta, hogy neki háttal egy kigyúrt, kopasz alak könnyít magán a piszoárnál, de ügyet sem vetett rá. Gyorsan magára zárta az egyik fülke ajtaját.
A kopasz, akinek a fülhallgatójában vad rockzene dübörgött, nemsokára végzett. Amint kilépett a vécéajtón, a zárban elfordította a kulcsot, a karikába dugta a mutatóujját, és fütyörészve ballagott az épületen körbe, egyenesen az eladótér pultjához.
A vécében a férfi megkönnyebbülten nézett a tükörbe, miközben a kezeit mosta.
– Hé, ez nem vicces! – kiáltott egy nagyot, amikor lenyomta a kilincset. Ütni-verni, rugdalni kezdte az ajtót, de mindhiába. Elszaladt egy óra. A mobilja után nyúlt, és felhívta a legjobb barátját. Elpana-szolta neki, hogy Szolnok és Debrecen között bezárták egy benzinkút vécéjébe, de fogalma sincs, melyik falu vagy város határában. A barát szorgalmasan végigtárcsázta a kutakat, de mindenütt azt mondták ne-ki, teljességgel lehetetlen, hogy ez náluk történt volna, hiszen a kul-csok a helyükön lógnak, és jó ideje nem kérte el ôket senki.
Azon az éjszakán egyetlen autós sem akadt, akinek tankoláskor vécére kellett volna mennie. A levegô egyre jobban hûlt. A férfi va-cogva húzta összébb magán borsózöld nejloningjét. Lerogyott az
egyik vécékagylóra, s a kilátástalan helyzetben vállai ütemesen ráz-kódni kezdtek a nevetéstôl. Így szenderült álomba.
Reggel a takarítónô találta meg a kihûlt férfit.
A benzinkút a saját halottjának tekintette.
Erôszak
Debreczeni Barnabás már órák óta autózott a kollégájával. Nyár volt, megszomjaztak. Megálltak egy ismeretlen falu kocsmájánál, ahol az ásító délelôtt ellenére többen tébláboltak a pult elôtt. A tár-saságból kirítt egy idôs, borostás alak. Sötétkék, földig érô kabátján ezüstszínû gombok darvadoztak. Messzirôl valami régi egyenruhának nézhette az ember, kiváltképpen azért, mert a férfi egy koszlott tá-nyérsapkát is viselt.
– Látom, maga itt fontos ember – kezdte a szóba elegyedést Debreczeni Barnabás. – Figyeljen ide! Látja azt a piros biciklit ott, az akácfának támasztva? – bökött ki a nyitott kocsmaajtón. – Na, két szeme rá! Mit iszik?
– Rumot! – csapta össze tisztelettudóan a bokáját az idôs férfi. – Ne aggódjon uraságod, vigyázok rá! Megbízhatik bennem!
Debreczeni Barnabás sört kortyolt, a kollégája ásványvizet. Fé-lig sem ürült a poharuk, amikor kintrôl artikulálatlan üvöltözés szûrôdött be.
– Értse meg már végre, vén marha, ez az én biciklim! Eressze el, mert nem is tudom, mit csinálok magával!
– Az ám, az anyád szentségit! Dehogy viszed te ezt el!
– Engedjen, mert itt fektetem meg!
– Fekteted a keresztanyádat! Elbánok én öregen is az ilyen tróge-rokkal!
Debreczeni Barnabás kihörpintette a sörét, a fejével intett a kol-légájának, hogy igyekezzen ô is. Kifelé menet az ajtóban azt látták, hogy a sötétkék kabátos öreg egy vékony, bajuszos férfival hentereg a földön. Vadul fojtogatták egymást, és szitkozódtak, mint a kocsisok.
Hol az egyik kerekedett felül, hol a másik, közben pedig olyan port kavartak, hogy az eltakarta még az akácfához támasztott piros biciklit is.
Debreczeni Barnabás beszállt az autó anyósülésére, és azt mondta rezignáltan a kollégájának:
– Na, induljunk! Nem bírom az erôszakot.
Mobiltelefon
M. Ágota nyugdíjasnak volt ugyan vonalas telefonja, de akkor derült fel igazán az arca, amikor mobiltelefont kapott a távoli város-ban élô fiától, F. Boldizsártól. Önnön fontossága tudatáváros-ban a készü-léket mindenhová magával vitte, s fûnek-fának mutogatta. Legin-kább a közvetlen szomszédjának, a szakállas kômûvesnek dicseke-dett vele.
M. Ágota úgy gondolta, a telefon akkor sem maradhat el mellôle, ha épp krumplit ültet. Mintás otthonkájának nyitott felsô zse-bébe süllyesztette a készüléket, magához vette a kapát, és lecammo-gott a ház mögötti kertbe. Gyorsan haladt a munkával: nagyobb vá-gást ejtett a földben, lenyúlt a mûanyag vödörbe egy szem krumpliért, beledobta a gödörbe, aztán a kapáról visszacsorgatta rá a földet.
Késô délutánra járt, amikor a vonalas telefon megcsörrent a la-kásban. F. Boldizsár számon kérte az anyját, hogy a mobilt miért nem veszi fel, hiszen már többször is próbálta azon hívni. M. Ágota a zse-béhez kapott, mint akit heves szívdobogás bénít, de a mobiltelefon-nak hûlt helye volt.
– Uramisten! – hasított belé a felismerés. – Amikor hajlongtam a vödör fölött, beleeshetett valamelyik gödörbe a telefon, és én bete-mettem!
F. Boldizsárnak az a mentôötlete támadt, hogy anyja a vonalas telefon segítségével hívja a mobilt, hátha meghallja a csörgést. M.
Ágota tárcsázta is a saját számát, aztán uzsgyi, kiszaladt a kertbe, térdre ereszkedett, és szép sorjában a friss krumplitövekhez nyomta a fülét. Néha le is hasalt. A vonalas telefon azonban csak rövid ideig csengetett, utána szétkapcsolt. Már szürkült, de az asszony még min-dig a ház és a kert között ingázott elszántan.
A szomszédoknak lassan feltûnt az eszelôs rohangálás. Pisszen-tettek egymásnak, és közelebb araszoltak a drótkerítéshez. A
szakál-las kômûves körbehordozta a tekintetét a többieken, és bátortalanul szólalt meg:
– Szomszédasszony, nem kell ám azt a krumplit hallgatni!
Csendben fog kikelni!
M. Ágota a mutatóujját hangtalanul a szájához emelte, a másik kezével meg dühösen legyintett. Aztán négykézlábra huppant, s ren-dületlenül folytatta a hallgatózást.
A szakállas kômûves eltûnôdött a látottakon. Lement a saját pin-céjébe, kíváncsiságból felkapott egy rücskös krumplit, és a füléhez szorította. De az néma volt.
Jó nagyot rúgott belé.