A Borsodban megbúvó falucska, Kurityán százhatos számú vá-jártanuló-iskolájában megállt az élet ötvenhat szép ôszén. Napok alatt egymásba csúsztak a korábban zsinórmértékül szolgáló rendezôelvek, s a káoszban a legjobb megoldásnak a tanítási szünet elrendelése lát-szott. A szélnek eresztett diákoknak annyit mondott az igazgató, hogy értesítést küldenek, ha majd megkezdôdik az oktatás.
Apám tizennégy éves öccse felöltötte sötétkék színû bá-nyászegyenruháját, amit az iskola adott minden tanulójának, bôrönd-be gyömöszölte a gönceit, és elhagyta Kurityánt. Nem búslakodott a váratlanul rámosolygott október végi szabadság miatt, sôt egyenesen Isten ujját sejdítette a dolgok mögött. A tanév eleje óta kétségek gyö-törték amiatt, hogy tavasszal helyesen döntött-e, amikor a nyírségi fa-luból ebbe az intézménybe jelentkezett.
Kazincbarcikán jegyet váltott Debrecenig, de Füzesabonyban át kellett szállnia. Amíg a csatlakozásra várt, bebarangolta a vasútál-lomás épületét. Az egyik sarokban hazatérô katonák huszonegyez-tek, hangoskodva kísérték a lapjárást. A pénztártól nem messze egy jelvényárus kínálta a portékáit: körömnyi, fehér porcelánokra ége-tett, háromszínû Kossuth-címereket. Túlharsogta a katonákat is rig-musával: „Kossuth-címer magyar címer, minden ember kettôt vi-sel!” Egy forint volt darabja. A kurityáni diák mindjárt hármat vett.
A katonák sem fukarkodtak, marékszám vitték a jelvényt, egyet-egyet ki is tûztek a zubbonyukra, a sapkájukra, tán még az utasok-nak is osztogattak.
A szénbányászat szünetelése miatt a vasútnak kevés fûtôanyag jutott, a vonatokon hamar elfogyott a szén. A debreceni járat is több helyen megállt a nyílt pályán, az utasok leugráltak róla, és a földeken kúpba rakott, elsárgult kukoricaszárakat dobálták a gôzmozdony üres szerkocsijára, ahonnan a fûtô a kazánba vetette a kévéket. Órákon át
döcögtek szárkúptól szárkúpig, de Debrecenig nem értek el, az elôtte huszonöt kilométerre fekvô Balmazújváros lett a végállomás.
A diák a sínek mellôl többedmagával a Debrecen felé vezetô kö-vesútra gyalogolt, ahol egy teherautót intettek le. A platón a ponyva alatt húzták meg magukat. A nagyváros alá érve, Kismacsnál orosz tankokat, teherautókat láttak vonulni az ellenkezô irányba. Minden fi-gyelmeztetés nélkül egyszer csak gépfegyver ugatott fel mögöttük. A golyók a diák feje fölött süvítettek el, s elöl a ponyván lyukakat ütöt-tek, amelyeken hideg levegô préselôdött a platóra. A sofôr nem állt meg, pánikszerûen továbbhajtott.
Sosem derült ki, hogy az oroszok miért lôttek a teherautóra…
Otthon nagyanyám úgy fogadta kisebbik gyermekét, mint a szülôi házba megtért tékozló fiút, aki ugyan nem dacosan távozott szeptember elején, és vagyont sem herdált el, merthogy nem is volt neki, de amíg a messzi Borsodban barátkozott a bányászélettel, üres volt a ház nélküle. A háború után özvegyen maradt nagyanyám ezt se-hogyan sem nézte jó szemmel.
A bányászruháról együtt vették le a füzesabonyi állomáson vá-sárolt Kossuth-címert, majd örömmel hajtogatták össze a zakót és a nadrágot, papírdobozba rakták a sapkával együtt, és postán vissza-küldték a kurityáni iskolának. Ezzel eldôlt, hogy a családból vájár-ként senki nem fogja öregbíteni a magyar szénbányászat hírnevét.
A forradalom leverése után a diáknak esze ágában sem volt el-dobni az idôközben betiltott jelvényeket. Kettôt az otthoni tükrös szekrény fiókjába süllyesztett, a harmadikat, télikabát híján, zakójá-nak a hajtókája alá erôsítette. A tû végét visszagörbítette, hogy vélet-lenül se hagyja el a becses ereklyét, amit rajta kívül ugyan senki nem láthatott, de ô tudta, hogy ott lapul a szíve fölött, bármikor megtapo-gathatja, sôt lopva rá is pillanthat. S ez megért minden kockázatot.
Novemberben az iskolák kinyitották kapuikat, a kurityáni diák-nak azonban esélye sem volt egy másikban kezdeni. Túl késô volt az átiratkozáshoz. Az a tanév nélküle telt. De nem akarta kenyérpusztító-ként múlatni a napjait, a szülôfaluban munka után nézett. Az
unoka-testvére is dolog és iskola nélkül ténfergett, így hát együtt határozták el ötvenhét kora tavaszán, hogy pékinasnak állnak, mert a helyi sütö-de épp tanulókat keresett. A papírokat Debrecenben intézték, a me-gyei sütôipari vállalat központjában, a Vörös Hadsereg út ötvennégy szám alatt.
Hamar végeztek, mindketten megfeleltek. A hazafelé induló vo-natig még volt jócskán idejük, beültek a székházzal majdnem szem-ben lévô Apolló moziba. A film végére a városban feltámadt a szél. A meleg nézôtérrôl kijövet a két fiú fázósan húzta össze magán a kabá-tot, a zakót. A volt diák a gallérját is felhajtotta, így indultak a szélre dôlve a Nagyállomás felé.
Még nem sötétedett, az utcai lámpák, a kirakatok hunyorogva várták az estét.
Kôhajításnyira sem jártak a mozitól, amikor szemben velük két rendôr közeledett. Az egyik magas volt, szikár, a másik alacsony, ke-rek képû. Lassan lépkedtek, szürke bôrkabátjuk nyikorgását csizmáik ütemes kopogása tette rémisztôbbé. Menet közben a kezüket hátra-kulcsolták, és a derekukon fityegô járôrtáskákat emelgették a tenye-rükkel.
A fiúk kitértek volna elôlük, de az alacsonyabb hirtelen felkiál-tott:
– Megállni!
A két kamasznak földbe gyökerezett a lába, mert az ôsszel véget ért Rákosi-rendszerben azt hallották a felnôttektôl, hogy egy rendôr köszönés nélküli parancsszava nem sok jót ígér.
– Mi az ott? – bökött mogorván a kerek képû a volt diák zakójá-ra. A fiúval fordult egyet a világ. Megfeledkezett a hajtókája fonákján ôrzött Kossuth-címerrôl, ami a nemzeti színek miatt már messzirôl vi-ríthatott. Meg sem tudott szólalni. A rendôr megragadta a jelvényt, és ordítva ráncigálni kezdte:
– Vedd le! Vedd le! Hallod?! Nem tudod, hogy ilyet nem szabad viselni?
A görbített végû tû azonban ellenállt, a zakó erôs szövete
nem-különben. A rendôr dühében tenyérrel és kézfejjel két hatalmas pofont adott a fiúnak. Az unokatestvér dermedten figyelte a jelenetet, a ma-gasabbik rendôr sem szólt egy szót sem, csak nézett egykedvûen, mintha nem lenne köze az egészhez.
A megütött fiú némán leoldotta a jelvényt a hajtókájáról, az iz-galomtól remegô kézzel nyújtotta át a toporzékoló rendôrnek, aki le-dobta a kövezetre, és csizmája vasalt sarkával porrá taposta az elbu-kott forradalom jelképét.
– Na, takarodjatok! – förmedt rájuk dolga végeztével, de ez az ordenáré hang már egyáltalán nem fájt a megalázott fiúnak. Könnybe lábadt szemekkel nézett le a megtiport jelvényre, s úgy érezte, mintha ezer tûvel döfködnék legbelül. Abban a pillanatban megértett valamit a világból, valamit, amitôl más lesz az ember. Szótlanabb, töprengôbb s talán igazabb.
Az egykori diák ma nyugdíjas építész. Azóta nem járt a borsodi faluban, mióta ötvenhat ôszén elment oda szerencsét próbálni. Nôsü-lése után hazulról Debrecenbe költözött. Úgy hozta az élet, hogy hat-szor váltott lakást a városban, de a hurcolkodásokkor is tüntetôen ügyelt arra a két jelvényre, amelyet a szülôi házban valaha a szek-rényfiókba rejtett. Az egyiket fél évszázad múltán nekem, az unoka-öccsének adta, a másikról úgy rendelkezett szóban, hogy halála után a koporsójába tegyék, mert a sírban is ôrizni szeretné néma lázongásá-nak jelképét.