Tükör
A reggel ugyanúgy sercen, mint máskor. Az ablakom alatt a ko-rai busz csak néhány utassal zötyög a híguló sötétben. Minden zaj be-szûrôdik hozzám.
A fürdôszobában felkapcsolom a villanyt. Tükörbe kellene néz-nem, de nehezen szánom rá magam. Táskás szemek, kócos haj, borosta.
Csak tudnám feledni a pillanatot!
Homlokomat egy hideg csempéhez szorítom. Jólesik a hûtés.
Fél szemmel, lopva megint a tükröt, ezt a fürdôszobai siratófalat szuggerálom. Ma sem dicsekedne velem az Úristen… Egyszer illene meggyónnom, hogy ezzel a hajnali pofával évekig hátráltattam EU-csatlakozásunkat… Mea culpa, mea maxima culpa!
Tapogatózva nyúlok a borotvahabos spray-ért. Felrázom. Az erôs lámpafényben megint kísérletet teszek a tükörben önnön sze-membe nézni. Minden áldott nap megállapítom magamban, hogy menthetetlenül öregszem. Ôszülök, gyérül a hajam. A ráncaim meg sûrûsödnek. Mit nem adnék érte, ha fordítva történne. Az orrom meg a fülem alattomosan nô. Aminek persze örülnék, ha nône, az az isten-nek se akar… Nem én irányítom a történéseket: a csatasorba állított vágyak sokszor vívnak tûzpárbajt a valósággal. Mérsékelt sikerrel.
Valaha egy földöntúli csodalény falovat csempészett a falaimon belülre. Legyôzôim rajzottak ki belôle: a ruháit hanyagul partra vetô idô és lubickoló segédei, a nyüzsgô atomok és a táguló tér. Mit akar-hatok én ezek ellenében? Jobb, ha megadóan feltartom a kezem.
Az nem kifejezés, hogy mennyire utálom, ha a haverjaim gú-nyosan lapogatják a hátam: „jól nézel ki”. Hogyne, tudom! Kerekebb lett a fejem, terebélyesedett a derekam. Az ölembe ejtett ujjaim látha-tóan úgy görbülnek, mintha állandóan boros poharat szorongatnék…
Felkenem az arcomra a borotvahabot. Egyszer kiszámolom, hányadszor teszem életemben. A borotválkozással eltöltött percek
hetekre, hónapokra rúghatnak, úgy sejtem. Elvesztegetett idô. Szá-mít ez? Hiszen ezzel együtt is süllyedek az idô örvényébe. Még sen-kinek sem árultam el, de már sutba vágtam a vetôhálót, mellyel éj-szakánként összefogdostam a tó tükrén remegô csillagokat. Jobban vonz az ágy. Jókat szeretnék aludni, mint ifjabb koromban, de csak forgolódom. Ha meghunyok, hagymázos látomásokkal viaskodom.
A pirkadatot meg ébren várom, s kötésig gázolok a parázna gondo-latokban.
Bekapcsolom a rádiót. Egy öblös, bariton hang búg a fülembe.
Tényeket csoportosít, gyôzköd, altat. Az az igazság, beleuntam már a hírekbe. Meg mindenbe, ami kakofonikus. Idegenkedek a kalandtól, a veszélytôl. Tulajdonképpen rest vagyok alkotni is, csupán színlelem a cselekvést. És nem érdekel, miféle sebeket kap a tavasz, a nyár, és hogy a fele népi öröm a szivárvány ívére feszül-e, vagy pedig szétfo-lyik a talpak alatt. Lesz, ami lesz.
A penge, amit használok, dupla élû. Jól vág. Már nem kaszabo-lom össze magam. (Régen Drakula autogramot kért tôlem.) A sebek csak nehezen tûntek el. Az eszközeim viszont annál könnyebben. A vitában, melyet megszokott tárgyaimmal folytatok, rendre alulmara-dok. Hol ezt keresem, hol azt. Amihez ragaszkodom, az a különös módon, magától jelölôdött porcelánbögrém. Belül, az alját egy ôziké-re emlékeztetô leverôdés díszíti. Ebbôl csak én ihatok.
Fiatalon mindig furcsán néztem azokra, akik a gyászhírekkel kezdték az újságolvasást. És mit teszek most? Ha felütöm a helyi la-pot, elôször a gyászhírekre vagyok kíváncsi: ismerôseim közül éppen kik zörgetnek a túlvilág odvas kapuján. Jókat nevettem a régi örege-ken, akik párbeszédet folytattak a tévé, a rádió hírolvasóival. Mindent kommentáltak. Idegesítô volt. Csak néhány tíz év telt el, és esténként szoborrá merevülve a fotelemben visszabeszélek a tévének. Az meg már csak hab a tortán, ha lélekemelô jelenetet látok egy filmben, vagy ha valahol magyar sportoló lép a dobogó tetejére, bámulom a plafont, hogy családom elôtt leplezzem könnyeim. Pedig be kellene már lát-nom, ahogy múlnak az évek, mind többször érzékenyülök el. Régen
hogy berzenkedtem az ilyesmi ellen! Igen, régen, amikor még bélye-geket gyûjtöttem. Egy ideje már csak haragosokat.
Pár húzás a borotvával, és kész. A fiam azt mondja, valami pi-hent agyú alak kiszámolta, hogy a férfiak száznál is többször siklatják végig az arcukon a pengét, mire elégedettek bôrük simaságával. Hi-hetô ez? Nekem úgy tûnik, húsz-harminc rántás, és passz. És nem azért, mert türelmetlen vagyok, hanem talán rutinos. Az idô megtaní-tott egyre s másra. Magam sem hittem volna, hogy egykori dacos ke-ménységem, hevületem szép lassan türelemmé nemesül. Ez már fel-tûnt a környezetemnek is. Viszonzásként babusgatást várok a kedve-semtôl, aki elôtûnik az árnyékomból, mint az ezresen a vízjel. A sors-tól a körmöm alá vert tüskéket is ô szedi ki, s örök Évaként visszaránt a szikláról, ha az élet fonákságain merengve kiállok a mélységgel ka-cérkodni. Nem tudok elég hálás lenni neki. Végtelen türelemmel vise-li zaklatottságaimat, útkereséseimet, a férfiatlan hisztiket. Pedig nem lehet könnyû megérteni azokat a helyzeteket, amikor egyszer tíz kö-römmel kapaszkodnék egy közösségbe, máskor meg magányra vá-gyom, és mindenféle kötöttséget oldanék.
Ridegtartással terelgetem a gondolataimat, magam sem tudom, mit akarok néha, mi a dolgom, csak rovom az egyre kurtább ösvényt – elhajolván az ágak elôl, pedig régen azzal sem törôdtem, ha futás közben homlokomat verdesték a zöld gallyak.
Leszámoltam az illúziókkal. Tudom, Az életcímû színjáték las-san az utolsó felvonásához közeledik. Olyan érzésem van, már kibúj-tak a tojásból azok a keselyûfiókák, amelyek egyszer majd felkere-kednek, hogy a fejem fölött körözzenek. Még növeszti lombkoronáját a tölgyfa is, leendô koporsóm alapanyaga. Bár az is megeshet, sôt in-kább az a valószínû, hogy poraimat a Tiszába szóratom, s nem lesz hantom, sem giccses vagy szellemeskedô sírversem. Elkószált katoli-kusként a lélekharangra talán számíthatok. És egy sárga rózsára a kedvesemtôl. Nem kétséges, csak ideig-óráig beszélnek rólam, aztán kivet az emlékezet.
Na, végre sima a bôröm, mint egy babapopsi. Jöhet az arcszesz.
Csíp, persze, hogy csíp! Az ördög vinné el! De bosszantó tud lenni egy apró vágás az állon! Miért is gondolom, hogy egyszer lesz olyan reggel, amikor megúszom az arcnyúzás elsô fázisát? Hányszor, de hányszor elhatároztam már, hogy meghagyom a szakállam! Régen te-lente eldobtam a borotvát. De ma? Vonakodom a deres szakáll látvá-nyától. Az utóbbi években csak egyszer voltam kíváncsi rá. A munka-helyemen azonnal befogtak volna Mikulásnak december hatodikán, ha hagyom magam, ám nem éreztem különösebb késztetést a gü-gyögôs szereplésre. Pedig a krampuszok valóságos örömtáncot lejtet-tek: végre nem kell csalódniuk a gyerekeknek, ha majd tamáskodva tépkedik a Mikulás szakállát. Az igazat megvallva, nem tudok én már kisgyerekül. Tán sohasem tudtam. Az egyik ünnepi dalocskát is felül-írja nálam egy felnôtteknek szóló sor: Télanyó itt van, jó a sunája…
Sikertelen befírolásom után az élelmiszerboltban szakállasan álltam a sor végén. Két tízévesforma gyerek váratlanul elôre furako-dott. A pénztáros rájuk ripakodott, csak akkor szolgálja ki ôket, ha nem tolakszanak. Az egyik odaszólt a másiknak: gyere, álljunk az öreg bácsi mögé. Az öreg bácsi én lettem volna… Gondolatban a gyereket felemeltem a fülénél fogva, és leordítottam az összes haját.
Aztán néhány pofon után kicsit meg is rugdostam az ebadtát. Sivalko-dott, de úgy kellett neki!
Képzelgésembôl a pénztáros hangja zökkentett ki:
– Számolhatok? Adja a kosarát!
Hazasiettem, és azonnal levágtam a szakállam. Azóta reggelen-ként gyötröm magam. Megpróbálom feledni azt a pillanatot, amikor a fürdôszobában félálomban felkapcsolom a villanyt, és a tükörbe né-zek…