Ötvenhat ôszén apám a tizenkilencediket taposta. Atyját a máso-dik világháború hideglelôs lövészárkaiból Szibériába hurcolták. Ma is ott alussza örök álmát. Apai nagyapját egy emberöltôvel korábban a doberdói fennsík vagy tán az Isonzó nyelte el. Az ezredforduló elôtt pár évvel mindkettejük nevét márványba vésték szülôfalujuk fôterén.
„Csillagos ég, merre van a magyar hazám…?”
Rákosi megnyomorított országában apám korán megtapasztalta a magára maradottság minden nyûgét, keserûségét. Már gyermekfej-jel lóval szántott, kézzel vetett, és hamar elleste a felnôttektôl, hogy a beszolgáltatások elôl miként rejtse kazlakba, vermekbe a betakarított terményt, akárcsak vicsorgó dühét.
A pesti forradalom híre vékonyan csordogált a nyírségi faluba, ahol apám az édesanyjával meg az öccsével lakott. Nem mondhatni, hogy a változás szele azonnal fenekestül forgatta fel az életüket. Mint minden hétrét görnyedt, rojtos posztókendôben és viharkabátban bók-lászó kisember, ôk sem mertek sokáig felegyenesedni. Nehezen hit-ték, hogy a zsarnoksággal szervült hatalom visszavonulót fúj. Annak a gondolatát meg végképp elhessegették, hogy egyszer a forradalom hálójába gabalyodjanak.
November harmadikán, szombaton reggel azonban egy csapásra megváltozott minden: valakik vadászpuskát meg pár töltényt nyom-tak apám kezébe. Kapott háromszín karszalagot is. Öten lettek nem-zetôrök, s vigyázták a rendet az utcákon. Már amennyire kellett, mert nem igazán bolydult meg a falu. Csak néhány megtiport, kifosztott ember mert kiállni, és mások elôtt is kiönteni korábbi sérelmeit. A kocsmai hôzöngôknek ugyancsak megnôtt a bátorságuk pár fröccs után, mégis kevesen akadtak, akik vállveregetéssel biztatták volna a nemzetôröket. Egy lakodalom vendégei azonban hellyel kínálták ôket, még töltött káposztát és bort is raktak eléjük.
A váratlanul jött mámor növelte a nemzetôrök elszántságát. Fel-keresték a falu mezôôrét, aki negyvenöt után kommunistának mondta magát. Behatoltak az udvarára, a nevét kiáltozták.
– H. Szilágyi! Gyere elô! Hozd a puskádat is!
A karszalagosok egyike, a csoport eltökéltségét jelezve, a le-vegôbe is lôtt. A durranásra feltartott kezekkel elôjött a megrettent házigazda. A túlerô láttán azonnal átadta a sörétes puskáját. Nem akart ujjat húzni senkivel, csak magában morgott:
– Lesz még ennek böjtje, legények!
A legények persze mit sem törôdtek a fenyegetéssel. Elengedték a fülük mellett, mint a többit. A mezôôrt nem bántották, csak az erôszakkal elvett fegyvert vitték magukkal, és ordítva skandálták az esti utcákon:
– Ruuuszkik, haza! Ruuuszkik, haza!
Az u-kat jól megnyomták, hogy dübörögjenek, akár a koporsóra hulló rögök.
Járôrözése másnapján apám otthon az udvart seperte. Vasárnap volt, misére harangoztak. A puskáját a gémeskút kávájának támasz-totta. Azt gondolta, ha végez a munkával, pár lövéssel elriasztja a kert végébôl a varjakat.
Nagyanyám templomba készülôdött. Amint kilépett a házból, megakadt a szeme a szokatlan tárgyon. A döbbenettôl mindkét tenye-rét a halántékához szorította, úgy kiabált.
– Hát ez meg mi?! Honnan van? Bajt akarsz ránk hozni, te isten-telen?! Tüntesd el azonnal!
Már ugrott is a kúthoz, a csövénél fogva felkapta a puskát, hogy a mélybe vesse. De apám is ott termett. Megragadta a fegyver tusáját.
Pár pillanatig farkasszemet nézett egymással anya és fia. Ekkor nyi-tott be az utcakapun a falu rendôre.
– Na, add csak ide, fiam, azt a mordályt! Ezt keresem mán haj-nal óta! – szólt nyersen, majd sarkon fordult a lefoglalt fegyverrel.
Apám elnehezült karokkal, szótlanul álldogált a kút mellett. Rá-diót nem hallgatott aznap, de sejtette, hogy valami hirtelen
megválto-zott, mert a rendôr visszanyerte bátorságát, és a tekintete újra hara-gosra váltott. Nem fecsegett, nem is fenyegetôzött, de távoztában a kaput nagy erôvel vágta be maga után.
Apám friss vizet húzott a kútból. A tornácon megmosta a kezét, az arcát. A tisztaszobában felvette az ágyra kikészített fehér ingét és az egyetlen öltönyét. A vasalt nadrág szárát ruhacsipesszel összetûzte, majd elbiciklizett a misére.
A templomban a karzatra húzódott, a férfiak közé. A tekintete összeakadt az idôsebbekével. Senki nem szólt egy szót sem, nem su-tyorgott, mint máskor. Mindannyian érezték: azon a bánatszürke reg-gelen esôpermet hullott a parázsló napokra, s kihûlt a remény.
Moszkvában már összegyûlt harminc ezüst…
Sztrájkokkal, kormányfenyegetésekkel szaladt el a hónap. Az utolsó napok egyikén rozoga Csepel teherautó állt meg nagyanyám háza elôtt. Helybéli fiatalok szorongtak a ponyva alatt, csak a szemük villogott a hajnali félhomályban. Apám is felmászott a platóra tizen-hét esztendôs menyasszonyával. Az egyik lóca végére kuporodtak le.
A sofôr túráztatta a motort. A kezek búcsúintegetésre lendültek.
A hátsó kerék mellett tébláboló nagyanyám tétován emelte a karját.
Nem tudott örömöt hazudni. Szeptember eleje óta a két fia közül csak a nagyobbik volt otthon, a kisebbik Borsodban tanult vájárnak. Igaz, önként tért haza a forradalom napjaiban, de most meg a nagyobbik kerekedne fel, pedig ô az egyetlen felnôtt férfi a háznál. Ki tudja, lát-ja-e még egyszer az életben. Mi van, ha soha többé?…
A felismerés villámcsapásként érte nagyanyámat, és könyörgôre fogta.
– Fiam! Fiam! Ne hagyj itt! Mihez kezdek özvegyen, betegen?
Belepusztulok, ha…
Elcsuklott a hangja.
Apám elszántnak mutatkozott. Úgy érezte, semmi sem marasz-talhatja ebben a furcsán megbolydult országban. Más élet után vá-gyott. Az anyai esdeklés sem indította meg.
A teherautón már türelmetlenül tekingettek körbe a menekülôk, köztük a volt nemzetôrök.
Nagyanyám sírva, indulatosan markolta meg apám karját, és húzta-cibálta lefelé. Az épp csak felnôtt férfiú kénytelen-kelletlen le-mászott a platóról. Az Ígéret Földje és a szülôföld képzeletbeli mezs-gyéjén bevérzett lélekkel, nyakán dagadó erekkel cövekelt le. Jegye-se, a késôbbi édesanyám is lekászálódott a Csepelrôl. A vezetô gázt adott, és kis idô múltán Amerika apró ponttá zsugorodott a láthatá-ron…
Néhány évig még szélhárfákon sivított a bánat a nyírségi falu-ban, aztán elcsendesült minden. Senkinek sem jutott eszébe a szabad-ság szürke szennyesét kimosni… Akik itthon maradtak, megpróbálták rendbe hozni összekuszálódott életüket. Már amennyire lehetett.
Apámat megóvta a büntetéstôl a faluközösség akolmelege. A he-lyi hatalom lelkiismeretesnek mutatkozott: méltányolták, hogy lövés-re nem használta a valahonnan szerzett puskáját, és hogy félárván, nélkülözve nôtt fel. Ha bíróságra viszik az ügyét, könnyen rásüthették volna a fegyveres szervezkedés bélyegét.
Amikor a forradalmat hallgatás és mellébeszélés sújtotta évtize-dekig, apám szûkszavúan mesélt nekem arról, hogy egykor, a végjá-tékban kurtán-furcsán segített kiszellôztetni az áporodott levegôjû or-szágot. A kilencvenes rendszerváltozás után már döngethette volna a mellét. De nem tette.
Ô tudja, miért.