Szórakoztató költészet

GYERGYAI ALBERT.

História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról.

Árgirus királyfi egy aranyalma-fánál találkozik egy tündér­

leánnyal, de mindjárt el is kell válnia tőle, s ettől kezdve a szerelmes királyfi őt keresi mindenfelé. A tündérleány annyit mondott búcsúzáskor, hogy a „fekete város“-nál a „változó helyen" található meg, s hosszas bujdosás után Árgirus el is ju to tt arra a helyre.

Árgirus

Fekete városba hogy immár eljuta, Egy özvegyasszonyhoz talála szállásra, Kinek gazdagsága, kővára nagy vala.

Jókedvével asszony ifjat befogadó,

K érd é: honnan jönne s mi szándéka volna?

Nemzetét s országát asszonynak megmondó, Honnet jő s mit keres, ő azt is megmondó.

Az asszonyt végtére ifjú kérdé v a la : A változó helyet tudná-e hol volna?

Mert őneki oda még nagy gondja volna, Neki megmondaná, azon kéri vala.

„E városon csak túl az messze nem volna, Egy nagy szép ékes kert csak mellette volna, Kiben egy szép leány mindennap mulatna.

Csak egyszer napjában a leány bemenne, H at szolgáló leány megyen be ővele, Mondá, hogy ő volna tündérek királya.”

Ifjú, hogy ezt hallá, ugyan megvídula.

Szemét el nem vészi az asszony őróla, Ő sok búdosását erősen csudálja,

Járással hogy győzte? álmélkodván mondja, Az 6 szép személyét nézni el nem unja.

Királyfi őneki azt is megbeszélő,

Hogy ő a leányért jö tt volna ily messze : Mint lett volna dolga, azt is megjelenté, Kiről ím az asszony gondolkozni kezde.

Hajadon leánya asszonynak szép v o ln a : Ez gazdag királyfi! magában gondolá;

ím mely szép termetű! magában azt mondá ; Leányomat neki adom házasságra.

Álnokságot asszony azontúl gondola, Miképpen leányát őneki adhassa, Nyugodalmat ada neki éjtszakára, Inasát kihívá az házból titokra.

Nagy sok hazugsággal őtet elhiteté, Hajadon leányát őneki ígéré, Hogyha ő kéretét beteljesítené,

Beszédét az asszony ilyenképpen k ezd é:

„Mikoron bementek uraddal a kertben, Ez a kis tömlőcske legyen te kezedben, Mihelyt annak szelét uradra ereszted, Nehéz álom ottan szemeire terjed.

A szép leány ottan mikor ki-elmenend, E kicsiny kenettel ő szemeit megkend, A nehéz álomból őtet felserkentsed:

Ha úr akarsz lenni, fiamt ezt míveljed.”

Maga az asszonynak más szándéka vala, Mert édes leányát Árgirusnak szánta, De a bolond inast ím mint e lá lta tá : Asszonynak engede, urát elárulta.

Reggelt alig várja, Árgirus felkele, A megmondott helyre inasával méné ; A szép, drága kertet mikoron elérte, Lassacskán a kertnek ajtaján beméne.

Csuda ékességét a kertnek csudálja, Szép folyó forrásra a kertben talála, Mintegy olvasztott réz olyan színű vala, A helynek is nevét arról hívják vala.

Zöldellő borostyán kertet környül folyta, Ciprus- és puszpánggal a kert teljes vala, Pirosló narancsfák a kertben plántálva, Liliom-virágok nevekednek vala.

K ertnek közepiben sok füvek valának, Szagos balzsamomfák szépen illatoznak, Szép, kiterjedt, sűrű, nagy, magas cédrusfák Napnak fénye ellen árnyékot tartanak.

Egy szép tiszta forrás fáknak árnyékában Szépen gömbölyögvén, földből kibuzogván, Szép, lassú folyással kertben széjjel folyván, Gyenge szép pázsitot mindenütt áztatván.

Drága szép nyoszolya ott a kertben vala, Szép, gyenge fátyollal beborítva vala, Mindennap a leány abban nyugszik vala, Szép, leveles fáknak híves árnyékába.

Ifjú, szép Árgirus mihelyen meglátá, Az ágyra borulván ugyan megvídula, Az ő szeretőjét fáradt testtel várja,

Inasa csak közel nyoszolyához álla.

Asszonytól adatott tömlőt megszorítja, Álomhozó szellőt urára bocsáta,

Mely m iatt Árgirus úgy elaludt vala, Mintegy holt-eleven ágyra borult vala.

Nem sok idő múlva a leány eljuta, Ki páva módjára ajtón benyomtata, H at szép, gyenge leány őutána vala, ő szokott helyére menni siet vala.

Igen kellemetes, meleg üdő vala,

Földig terjedt haja mint egy sátor vala, Szép, fényes, tündöklő, aranyszínű haja Szép, gyenge személynek árnyékot ta rt vala.

Testén ingadozik testszínű ruhája, Lengedező fátyol fejére borítva,

Gyenge zöld pázsitot azzal ő csapdossa, Gyenge, piros színe mintha mosolyogna.

Fejér, gyenge lába mint hattyúnak tolla, Saru az ő lábán akkoron nem vala, Csak a lába feje, mint hó látszik vala, Zöld, harmatos pázsit nedvesíti vala.

Mihelen Árgirust nyoszolyán meg látá, Megismeré, mindjárt reája borula, Gyenge keszkenővel orcáját bevonja, Verítékét m indjárt megenyhíté rajta.

Monda : „Édes lelkem, serkenj fel álmodból!

Hadd vigasztaljalak sok búdosásidról, Értekezzem tőled sok fáradságidról, Ez ideig való próbán forgásidról.

Ne resteld elhadni érettem álm o d at:

Lám, nem restelted te sok fáradságidat, Felvettél érettem, szívem, sok m u n k ák at;

Kelj fel, édes lelkem! hadd halljam meg szódat."

Az ő feje felett tőn sok sírásokat, Inasának végre monda ilyen sz ó k a t:

„lm, látom uradnak veszedelmes álmát,

Ha felserken, mondd meg tőlem hallott szókat : A te szép szeretőd itt vala — azt mondjad — De te el nem hagytad érette álmodat,

Még csak kétszer eljő látnia tehozzád,

De többször el nem jő, ezt bizonnyal tudjad."

E beszédek után buzgó óhajtással A leány elméne keserves sírással. . .

A háromszori elalvás megint elveszteti Árgirussal a tündér­

leányt. Végre a három ördögfiútól csellel elvett bűvös palást, bocskor és ostor segítségével szerelmesének közelében terem, s boldog pár lesz belőlük.

Ezt a verses elbeszélést az egyébként teljesen ismeretlen Gyergyai Albert olasz szövegből dolgozta át. Verses elbeszéléseinknek az a cso­

portja, melyhez ez tartozik, már nincs szerves kapcsolatban sem vallásos, sem hazafias alapeszmével. Az ilyen elbeszélő költeményeket széphis­

tóriáknak nevezzük. Az olvasás szeretete egyre tágabb körökre terjedt, s immár nemcsak erkölcsi épülést, hanem a naiv képzelet kielégülését, könnyed szórakozást is kerestek a könyvekben az emberek. Minthogy az ilyesmi a XVI. századi magyar irodalomban még újdonság volt,

62

érthető, hogy eleinte csak utánzásról lehet szó : idegen históriák fordí­

tásáról vagy átdolgozásáról.

Szép históriáink tárgyai részint mesei, részint mondái, részint adomai jellegűek ; e tárgyfajok vegyülnek is egymással. Az „Árgirus“

a mesei tárgyú csoportba tartozik. Nyelve, előadásmódja feltűnően csinos és kellemes.

ILOSVAI SELYMES PÉTER.

Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história.

Lásd Arany János „Toldi“-jának a IV. osztály számára készült kiadásában.

Ez a széphistória a mondái tárgyúak közé tartozik, de egy-két adomaszerű elem is akad benne ; a nagyobbrészt külföldi (nemzetközi) mondái elemek egy valósággal élt magyar embernek, Toldi Miklósnak alakjához kapcsolódtak több magyar vidék népének köztudatában, s Ilosvai már ebből a hazaivá lett mondakincsből merített.

Szilágyi és Hajmási.

Egy szép dologról én emléközném, ha meghallgatnátok, Azkinek mását, nyilván jó tudom, ti nem hallottátok, Török császárnak szép leányáról, kin csodálkozhattok.

Egy idő korban két vitéz úrfi rabbá esött vala, Kustancinápolban török császárnak bévitettek vala, Azért az császár ű tömlöcében bévettette vala.

Nem messze azért császár házátúl lám az tömlöc vala, Kiben két vitéz és fő úrfiak bévettettek vala,

Kobza kezében, keserves nótát azon veri vala.

Nagy fohászkodván keserűséggel ez szót mondja vala : ,,Esztendő ez nap űri házamnál vígan lakom vala,

Az én atyámmal és vén anyámmal, hajadon húgommal.“

Azért akkoron császár leánya kikönyöklött vala, Palota ablakáról ő óhajtását leány hallja vala.

Császár leánya titkon egykoron hozzájok ment vala, Szomorú szívét leány Mihálynak vigasztalja vala, Nagy szépségösen császár leánya ez szót mondja vala : ,,Te vitéz úrfi! ha fölfogadnád te igaz hitödre,

Hogy el-kivinnél Magyarországban, te lakó földedben, És feleségül magadnak vennél, én felelnék e rre !...

Valahogy lenne, kimentenélek az tömlőé kénjából, Csakhogy fogadd föl, vitéz, énnéköm te igaz hitödre.“

Mihelt ezt hallá Szilágyi Mihály, néki ezt feleié :

„Csak szabadíts ki, én fölfogadom én igaz hitömre, Császár leánya, tégöd elviszlek én lakó földemre.“

Leány akkoron tömlöctartóval megszerződött vala, Egy éjfelikor az vitézöket fölviteti vala,

Leány elvivé, atyja lovának hol szállások vala.

Ada az leány az úrfiaknak két aranyos szablyát, Lovászmestörnek és lovászoknak fejőket elszedték, És nyergeiének m indjárt ű magok három fű lovakat.

Felöltözének m indjárt ű magok szép drága ruhába, Császár leányát ám fölülteték az egyik fű lóra, Az több lovaknak az ű nyakokat elcsapkodták vala.

Császárnak szolgák reggel mindjárást bemondották vala, Hogy az úrfiak ám az tömlőéből kiszaladtak vala, Lovászmestörnek és lovászoknak fejőket elszedték.

Harmincadokon1 őket kérdözék, hogy hova mennének, Nagyszombat felé az farkasokkal szerencsét késértnek, Hogyha az Isten szerencsét adna, oda igyeköznek.

Nagy hamarsággal azért az császár az ő jó vitézit, Oda hívatá ű fő vajdáit, hagyá, parancsolá :

„Legyetök utánnok nagy hamarsággal, hozzátok előmben!“

Harmincadokon és az vámokon vajdák parancsolnak:

„H a ily embörök ezfelé jönnek, m indjárt megfogjátok, Török császárnak Kustancinápolyba m indjárt bévigyétök.“

Vitéz úrfiak harmincadokon általmennek vala, Harmincadokon eszökben vevék, föltámadtak vala, És nagy viadalt velők tártának, általmennek vala.

Hírökkel adák harmincadosok császár szolgáinak,

Vajdák elérék, egy szép szigetnél, szömbe megvívának, Isten akará, az viadalban vajdák meghalának.

Viadal előtt császár leányát az szigetben küldék, Mert féltik vala leánt, az harcon hogy el ne vesztenék, Leánt elküldék és az vitézök ott megharcolának.

1 Harmincad = a behozott vagy kivitt áruk értékének-harmincad- része, mint királyi vám. Költeményünkben az országhatáron levő vám­

hivatalokat jelenti. „

64

Immár vitézük császár leányát hogy keresik vala, Gyönge siralmát vitéz Szilágyi hogy hallotta vala, Vitéz Szilágyin császár leánya keserűdött vala.

Császár leánya azt mondja vala gyönge siralmában :

^Kegyelmes Isten! ím el-kijövék vitéz úrfiakkal, ja j hova legyek vadon erdőben nagy keserűséggel?

Szánom magamat, de sokkal inkább vitéz úrfiakat, Szablyára hánták nagy kegy ötlenül vajdák szegény őket, Szörnyű halálra ezönnel adom éröttök magamat.

Ez vadon erdőn temető helyöm leszön mast énnéköm, Vadak, madarak és az farkasok lesznek siratóim, Csak te kezedben édös Istenöm ajánlom lelkűmet!“

Szilágyi Mihály nagy hamar Sággal odasiet vala, Az leány látá m átkáját, éltén igen örül vala, Leánt nagy szépen kezénél fogva el-kivitte \vala.

Elindulának és igön mennek Magyarország felé, És az határban hogy béjönnének, Hajmási feleié :

,Víjjunk mi ketten azért leányért, hogy legyen együnké!“

Felele néki Szilágyi Mihály, Hajmási Lászlónak :

,,Szerelmes társom, az nagy Istenért kérlek én tégödet, Engedd énnéköm, mert néköd vagyon, azt mindnyájan tudjok.“

Igön esedözik császár leánya ott az vitézöknek : ,,Nem illik értem ily vitézöknek az ű veszödelmök,

Hányjatok engöm inkább szablyára, hogynemmint ez légy ön!“

Nem akar ebben egyebet tenni az Hajmási László, Szablyát rántának, öszvecsapának és az csapkodásban Szilágyi Mihály Hajmási kezét elcsapá bokában.

Ezt mondá néki vitéz Hajmási, Szilágyi Mihálynak :

„ Szerelmes társom, az nagy Istenért én tégödet kérlek, Megbocsáss néköm, mert ez jutalm a az bűnös embörnek.

Énnéköm vagyon két szép kis fiam, jámbor házastársam, Az nagy úristen nagy bűnöm szörént vere meg engömet, Légy egészséggel szerelmes társom, megbocsáss énnéköm!“

Az két úrfiak szép búcsúzással egymástúl válának, Szilágyi Mihály császár leányával mikor béjutának, Vitéz Szilágyi, császár leánya ott megesküvének.

Ezerötszázban és hatvan fölött hogy írnának egyben, Egy ifjú szörzé veszteg ültében Szöndörő várában, Egy poétának az ű versében, szomoró kedvében.

mondái, mint a Toldiról szólóé. Az ismeretlen szerzőt az irodalomtörténet úgy em legeti: a szendrői névtelen. Ez a hazai vonatkozású monda nép- balladai alakban is évszázadokon át élt a székelység között. Magának a széphistóriának előadásmódját is balladás élénkség jellemzi. E verses szövegnek két változata maradt ránk két XVII. századi kódexben.

Ezt a tárgyat újabb költőink közül többen feldolgozták (Vörösmarty Mihály, Gyulai Pál, Jakab Ödön).

PESTI (MIZSÉR) GÁBOR.

A farkasról és a daruról.

Mikoron a farkas báránt ennék, az tetem e1 törtínet szerint2 torkába akada. Keres, kér segítséget; nem mieli3 senki, min­

denek azt mondják, hogy mit torkosságával keresett, meglelte.

Végre sok hízelkedő beszéddel rejá bírá az darut, hogy az ő hosszú nyakát torkába nyújtaná, és a tetem et kivenné. Miko­

ron kegyig4 a daru kivötte volna és jutalm at kérne, megcsúfolá őtet, mondván : Éktelen, menj el előlem, mégsem elégedtél-é meg rajta, hogy élsz? Nekem köszönjed a z t ; m ert ha akarom vala, az nyakadat ketté haraphatom vala, mikoron az torkomba bocsátád.

Értelme :

Ha valamit valaki hálátlannal teszen, Mint a darunak munkája, héjába leszen ; Mert jóért jót ember mastan ritkán vészén.

Pesti (Mizsér) Gábor 185 állatmesét nyomatott ki Bécsben 1536-ban e cím m el: Esopus fabulái.

A világi tárgyú magyar széppróza első termékei is a XVI. századból valók. A gyönyörködtetés mellett többnyire oktató cél is vezeti a szerzőket. Ezt a kettős célt szolgálja egyszerre a tanítómese műfaja.

Pesti Gábor munkája fordítás ; rövidségre törekszik a prózai mese elmondásában, a tanulságot pedig mindig három verssorba szorítja bele.

HELTAI GÁSPÁR.

Az oroszlánról, tulokról és szamárról.

Egy oroszlány idős és koros, megerőtlenedett vala, és csak ellég5 ballaghat vala. És midőn elnyútózott volna, eljőve egy vadkan és tajtékot túrván, megvágá hosszú fogaival az

orosz-1 Csontja.

2 Történetesen, véletlenül.

3 Míveli.

4 Pedig.

5 Alig.

Z sigm ond F. : M agyar Irodalm i O lvasókönyv. V II. o, 5

66

lánnak az oldalát. Másfelől eljővén a tulok, éles szarvaival megöklelé az oroszlánt. Midőn a szamár azt látná, m o n d a:

Bezzeg gonosz vad ez ; még őseimnek is halálos ellensége v o lt;

és neki menvén az utoljával, megrugá az oroszlánt. Az oroszlán igen fohászkodván, m o n d a: Jól v ag y o n : mikoron iffiu és erőbe volnék, nagy becsületbe és tisztességbe v a lé k ; mert minden vadak tisztelnek vala engemet, és az én híremet hall­

ván, igen megijedének; egynihánynak is meghorcoltam a háta bőrét. De mostan nincs mit tönnem, mert kiaggottam belőle ; bosszút nem állhatok. Ezokáért látom, hogy minden reám tám ad, még az is, kinek nem gonosszal, hanem jóval voltam.

Látom ezokáért, hogy csak addig ta rt a tisztesség és a becsü­

let, méglen a félelem ta rt. Bezzeg híjába volt minden dicső­

ségem. No, csak békösséggel kell elszenvednem.

É rtelm e:

E fabula inti a dósokat és hatalmasokat avagy kegyet­

leneket, hogy el ne higgyék magokat, és a jó szerencsébe ne bízzanak, mert nem állandó és igen hamar vége lészen és meg­

változik. Ezokáért isteni félelemmel és kegyességgel uralkod­

janak és bírják az ő alatta valókat, és úgy viseljék magokat, hogy ne féljék csak, hanem minden ember szeresse őket. Mert noha urak és hatalmasok, azért ugyan őreájok is érközhetik a nyavalya, mint az egyéb emberekre is. Igaz az Isten, ki mind a kegyetlenséget, mind a dölyfösséget megutálja. A kevélyek- nek ellene áll (úgymond szent Péter). De az alázatosokat szereti és megajándékozza azokat.

Heltai Gáspár (kb. 1520—1575) kolozsvári evangélikus, majd refor­

mátus, később unitárius lelkipásztor és könyvnyomda-tulajdonos.

Német származása ellenére igen jó magyar nyelven tudott írni. Mint meseíró már bőbeszédűbb Pesti Gábornál; a mese cselekvénye is szé­

lesebb mederben halad, a tanulság meg éppen részletezővé, néha való­

ságos kis prédikációvá nő. A tulajdonképpeni mesei álarcot végül nagy kedvvel tépi le, hogy aztán ritka erkölcsi bátorsággal nyíltan meg­

ostorozza az emberek (főként a gazdagok és hatalmasok) bűneit. Itt bemutatott meséjének végén már bennfoglaltatik a tanulság is, de Heltai még külön is megmagyarázza a mese „értelmét".

A Salamon és Markalf-ból.

Markalf elalvék és erősen kezd fúni. Kinek Salamon király m o n d a : Mégis aluszol, Markalf.

Markalf. Nem aluszom, de csak gondolkodom.

Salamon. Mit gondolkodói?

Markalf. Arról gondolkodom, hogy nagyobb a természet az szokásnál.

Salamon. Ha meg nem bizonyíthatod, m eghalsz...

Markalf. Várj így keveset, és minekelőtte elalunnál, meg­

m utatom ezt is tenéked.

Mikor immár a nap elnyugodt volna, és a vacsorának ideje elközelgetett volna, a király leüle az vacsorához nagy készü­

lettel, mind az udvarnépével egyetembe. És Markalf ülvén az több szolgákkal, három egereket rekesztett vala a köntös­

ujjába. Mert vala az király udvarában egy macska, kit úgy szoktattak vala, hogy minden vacsorának idején gyertyát tartan a az király előtt és mind az udvar népe előtt, állván a két utolsó lábán és az ketteivel a világot tartván. Mikor azért immár mindnyájan vacsoráltanak volna, Markalf kibocsáta eggyet az egerek közül, kit hogy látott volna a macska és utána akart volna indulni, a király megfenyegeté és nem moz- dula ki helyéből; a másikkal is hasonlatosképpen lön a dolog.

H arm adikat is Markalf kibocsátá, melyet hogy megláta a macska, tovább nem ta rth a tá a gyertyát, hanem elveté és az egér után futamék és megfogá futtában.

E zt látván Markalf, mondá a k irály n ak : ímé király, te előtted megbizonyítám, hogy nagyobb a természet a szokásnál és tanításnál.

Salamon felele : Űzzétek el őtet és vessétek ki szemem elől.

És ha többször ide jövend, huszítsátok reá az én ebeimet, szaggassák el!

Markalf m o n d a: Mostan tudom bizonnyal és nyilván mondhatom, hogy o tt vagyon gonosz udvar, ahol nincsen igazság.

Mikor azért kiűzték volna az udvarból Markalfot, kezde magában ekképpen beszélgetni: Sem ím így, sem ám úgy az bölcs Salamonnak nem lészen nyugodalma M arkalftól: meg­

látja. Másodnap azért felkelvén ágyából, gondolkodni kezde, miképpen mehetne a király udvarába, úgy, hogy a király ebei őtet meg ne szaggatnák? És elméne, vön egy eleven nyulat és ruhája alá takarítá és úgy téré a király udvarába. K it mikor az szolgák megláttak volna, az ebeket őreája husziták. Markalf penig az nyulat kibocsátá és mindjárást az ebek Markalfot el- hagyák és az nyúl után rohanának. Ekképpen Markalf az király eleibe felméne. K it hogy az király megláta, monda : Ki bocsátott ide be tégedet? Markalf felele : Nem kevés ravasz­

ság! Salamon m o n d a: Mit űznek az ebek? Markalf felele : Azmi előttek fut. Salamon : Mi fut előttek? M arkalf: Amit űznek!

. . . (Markalf szemtelen viselkedésén megbosszankodva Sa­

lamon) monda a szolgáknak : fogjátok meg és akasszátok fel a latrot!

Mikor azért megfogták volna, szóla Markalf az király­

nak, monda : Uram király, csak azt nyerhessem meg tőled, hogy azmely fát én szeretendek, arra akasszanak fel.

Salamon m o n d a: Legyen úgy, am int könyörgesz, mert énnékem kis gondom vagyon arra, micsoda fára akasszaiíak.

5»

6 8

Akkor az szolgák azért megfogták Markalfot és kivivék az várasról, hogy felakasszák és általmenvén Josaphát völ­

gyén, jutának az Olajhegynek tetejére, mind Jerichóig járván és semmi fát nem találának, kire szerette volna m agát Markalf akasztani. Innét általmenének az Jordán vizén és bejárák egész Arábiát és mégis egy fát sem találának, kit Markalf magának választana. Ezeknek utána Carmelusnak ligetjét, berkét mind bejárák és az Libanus hegynek cedrusfáit és az pusztáknak minden helyeit meglátogaták az Yerestenger mellett és ugyan sehul egy fát sem szerété Markalf, kire akarta volna magát

gyén, jutának az Olajhegynek tetejére, mind Jerichóig járván és semmi fát nem találának, kire szerette volna m agát Markalf akasztani. Innét általmenének az Jordán vizén és bejárák egész Arábiát és mégis egy fát sem találának, kit Markalf magának választana. Ezeknek utána Carmelusnak ligetjét, berkét mind bejárák és az Libanus hegynek cedrusfáit és az pusztáknak minden helyeit meglátogaták az Yerestenger mellett és ugyan sehul egy fát sem szerété Markalf, kire akarta volna magát

In document OLVASÓKÖNYV MAGYAR IRODALMI (Pldal 63-127)