Az Alapító Atyák ekkor már – túllépvén 60. életévüket – egyre inkább azon vannak, hogy a szerkesztés mindennapi gondját letegyék vállukról. Sok erőt s figyelmet áldoz-tak a Műhely „hazamenekítésére”, honi meggyökereztetésére; elérkezett az idő, hogy küzdelmes életük tapasztalatait összegezzék. Alkotói pályájuk, életművük kiteljesítése most már mindennél fontosabb számukra. Elméleti tanulmányok, életrajzi emlékezések sorában idézték, idézik meg az „eltűnt időt”. Az utóbbi másfél évtizedben születtek meg áttekintő műveik a korról, amelyben élniük adatott, és az avantgárd elismertetéséért vívott harcaikról. Bujdosó Alpár Avantgárd és irodalomelmélet című könyve, amelyben a Műhely-találkozók művészeti-szellemi hozadékát méri fel (M.M. 2000/2–3. sz.); Csiga-lassúsággal című képverskötete, amelyben utóbb készült elméleti tanulmányait is közzé-teszi (2002), A kötchei iratok (Nagy Pállal közös műve, M.M. 119. sz.- 2001.), valamint 1956-os naplója – 299 nap, 2003; Nagy Pál: Journal in-time, él/e/tem I-III. – 2001, 2002, 2004; A virágnak agyara van – tanulmányok az avantgárdról, 2005; Egy másik élet, 2009; Papp Tibor három önéletrajzi fogantatású regénye (Egy kisfiú háborús mo-zaikja, 2003; Olivér könyve, 2005; Innen el, 2012), elméleti kötet-sorozata (Avantgárd szemmel…- 2004, 2007, 2008), valamint Prágai Tamással készült „beszélgető könyve”, A pálya mentén, 2007. – mind-mind a XX. század második felének szellemi és irodalmi életét feltáró-őrző alapdokumentumok.
„A hazai viszonyok között egyre nehezebben birkóztunk meg az adminisztratív aka-dályokkal – emlékezik Papp Tibor. – Egyre nagyobb terhet jelentett kétlakiságunk, még Bujdosó Alpárnak is, aki Bécsből járt át. Úgy éreztük, a Műhely avantgardistaságára szüksége van a magyar irodalmi és kulturális életnek /…/ Éveken át kerestünk olyan, kimondottan tehetséges avantgárd, vagy az avantgárd irányában nyitott fiatal írókat, költőket, akikben találunk elegendő önzetlenséget, az irodalom iránti odaadást és kul-turális hátteret”. Végül L. Simon Lászlóban látták meg azt a markáns egyéniséget, aki
„csapattársaival” (Sőrés Zsolt, Kovács Zsolt, Somogyi Gyula) és a munkában addig is már velük tartó korábbi munkatársakkal (Szombathy Bálint, Juhász R. József) méltó-képpen folytatni tudják az eddigi irányt. A szerkesztés gondját-baját tehát a legifjabb nemzedékre bízzák; csupán arra ügyelve, hogy a lap profilja alapvetően ne változzon meg, s a vállalkozó szellemű ifjú csapat kezén megfrissüljön az ekkor már 30-33 évet megért Műhely (vö: Papp-Prágai: i.m. 217–219. p.).
1995-ben látott napvilágot az ifjú generáció vizuális költészeti antológiája, a VizU-állásjelentés (szerkeszti L. Simon László), amelyben az experimentális költészet újabb generációja – 11 fiatal alkotó – bemutatkozott (Abajkovics Péter, Balázs Áron, Bohár András, Kiss Zoltán Péter, Séra Bálint, L. Simon László, Somogyi Gyula, Sőrés Zsolt, Urbán Tibor, Vass Tibor, Zsubori Ervin). A vizuális költészet kimeríthetetlen lehető-ségeit próbálgató csapat eredeti ötletességgel kereste a korszerű önkifejezés módjait a régi-új műfajok ötlet-gazdag variálásával (kollázs, különféle grafikai kompozíciók, szá-mítógépen kreált alkotások, fénymásolóval egymásra fényképezett művek –a dekonst-ruktív-konstruktív alkotási mód különféle változatai). A téridő korlátait szétrobbantva, merész rajként indultak az előttük járók által vágott csapásokon; az empirikus való-ságsíktól elszakadva, az élet absztrakt, lényegi összefüggéseit kutatják. L. Simon László Torzója azt sugallja: „Csak a Teljesség láttán támad hiányérzetem”. Hiszen a Teljességhez már nincs mit hozzátenni – s akkor mi dolga lehet még? A szabadság illúzióját szeretné a magáénak tudni ez a nemzedék – ha másban nem, hát az életérzésben és a formák kialakításában. Az elektrografikai alkotások sokfélesége (ikon-, index-jellegű képek, a figurális és absztrakt formák szövevényes alakzatai, szita-nyomatok, ujjlenyomatokból formált konstrukciók, a konkrét költészet megannyi variánsa) demonstratíve jelzi: az avantgárd még mindig képes a megújulásra, a Teremtésre.
Most már tehát a M.M. negyedik kísérletező nemzedéke állt készen arra, hogy átve-gye a stafétabotot. Az 1995. márciusi (95.) számtól a Magyar Műhely szerkesztőbizott-sága új tagokkal bővült: Bujdosó Alpár – Hegyi Loránd – Juhász R. József – Nagy Pál – Papp Tibor – Székely Ákos – Szombathy Bálint mellett megjelentek a fiatalok: Kovács Zsolt – L. Simon László – Somogyi Gyula – Sőrés Zsolt. Felállt tehát az új csapat, amely kész volt folytatni az Alapító Atyák munkáját. Az 1995. júniusi (96.) számtól kezdve ismét új (még fiatalabb) szerzők is feltűnnek (Balázs Áron, Bohár András, Erdély Dáni-el, Székelyhidi Zsolt, Pető Tóth Károly, Kárpáti Zsolt, Kovács Zsolt, Nyírfalvi Károly, Tóth András György, Farkas Attila Márton, Vilcsek Béla, Szepessy Ákos, Szacsva Pál, Séra Bálint, Vass Tibor, Zsubori Ervin stb.); akik lassan-fokozatosan birtokukba veszik a lapot. Az 1996. szeptemberi (99.) szám a búcsúszám: L. Simon László az Árnyékkötők csoportról, Bohár András elektrografikáiról, a fénymásológép újszerű művészi felhasz-nálásának távlatos lehetőségeiről mint a jövő művészetéről szól (Fénymásolatok a Fészek Galériában). E cikk (és maga a kiállítás) jelzi már az új irányt is: miként változik az ember/a művész gondolkodása „az általa teremtett eszközök segítségével?”
A 100.ünnepi szám (1996. szeptember) az immár 35. évfolyamába lépő M.M. rep-rezentatív különszáma, amelyben a M.M. Baráti Köréhez tartozó alkotók (irodalmárok és képzőművészek, zenészek – összesen 98-an) visszaemlékezésükkel vagy egy-egy mű-vükkel köszöntik a jubiláló lap szerkesztőit; kifejezve, mit is jelentett számukra a M.M.
a szellemi sötétség korszakában. A Műhely-triász áldozatos és kitartó munkájának kö-szönhető, hogy az avantgárd szellemiség a diktatúra éveiben is élő maradt, s az is, hogy az újdonságra, a kísérletezésre mindig fogékony fiatal és még fiatalabb nemzedékeknek volt hová fordulniuk alkotásaikkal. A szerkesztő-triász tehát búcsúzik; természetesen nem válnak meg a folyóirattól, de nem is ragaszkodnak mereven saját szerkesztői kon-cepciójuk tovább-viteléhez. Hiszen tudják: a kísérletezés jogát továbbra is „szentnek”
kell tekinteni. Az új nemzedék gondjaira bízzák hát a lapot: a Kossuth Klubban 1996.
szeptember 27-én rendezett ünnepi esten nyilvánosan át is adják a stafétabotot az „uno-káknak”. Ahogy szabadságot kívántak annakidején önmaguk számára – úgy biztosítják most a szabadságot az utánuk jövők számára is.
A következő szám (101.- 1996. december) már új impresszummal s kissé megválto-zott formátummal jelenik meg; zömmel a fiatalok vizuális alkotásaival van tele. Az „ős-szerkesztők” (később: alapító szerkesztők) neve természetesen mindmáig fel van tüntetve;
mellettük a fiatalok (Kovács Zsolt, L. Simon László, Somogyi Gyula, Sőrés Zsolt); a szerkesztőbizottság tagjai pedig /ekkor még/ Hegyi Lóránd, Juhász R. József, Szombathy Bálint. A lap élén – programcikk helyett – nagy fekete téglalapon csak ennyi áll: New Ton – vagyis: új hang. A valódi szerkesztői beköszöntő csak a 105. számban lát napvilágot (1997 telén), Kovács Zsolt, L. Simon László, Sőrés Zsolt (az ekkori szerkesztő-triász) aláírásával. A szerkesztők határozottan leszögezik: továbbra is egyetértenek az ’ősszer-kesztőknek’ a 75. számban megfogalmazott programjával: „A M.M. sohasem gondol-kozott földrajzi kategóriákban. Nem kellett bizonygatnia magyarságát, európaiságát;
számára Bécs – Párizs – Újvidék – Érsekújvár – New York – Torontó és Nagykovácsi azonos szellemi tartományok. Pontosabban: azonosak, amennyiben az országhatárokat, műfajhatárokat átlépő elektronikus-intermediális korszak alapvetően új művészetével szinkronban vannak, s idegenek (távoliak), amennyiben egy rosszul értelmezett nemzeti hagyomány rezervátumai”.
S hogy a Fiúk mennyire élő kapcsolatban maradtak az Atyákkal, azt a 70. szüle-tés-napjukat köszöntő gazdag méltatások, gyönyörű ünnepi kiadványok is bizonyítják.
„Nagy Pál vagy Pál” (szerkeszti: L. Simon László, Sőrés Zsolt, 2004); Görbülő Fény (szerkeszti L. Simon László, 2005); Reminiszcencia (szerkeszti: L. Simon László, 2006) A kötetekben szinte mindenki, aki a M.M. köréhez tartozott, tartozik, emlékező írással vagy saját alkotásával tiszteleg a Mesterek előtt.
2010 óta Juhász R. József, Sőrés Zsolt szerkesztik a lapot; felelős szerkesztő: Szomba-thy Bálint; főmunkatárs: L. Simon László. A Magyar Műhely él és virul; 2012 tavaszán már 50. évfordulóján is túljutott (amit a Petőfi Múzeumban szervezett nagyszabású konferenciával és vizuális költészeti kiállítással ünnepelt). A konferencia anyaga a M.M.
2012/161–162. számában jelent meg. Az alapító szerkesztők eleven, izgalmas előadá-sai különböző aspektusból világították meg a lap történeti jelentőségét (Nagy Pál: A Magyar Műhely 50 éve /tanulságok/, Papp Tibor: A Magyar Műhely könyvkiadói tevé-kenysége, nemzetközi kapcsolatai; Bujdosó Alpár: A Magyar Műhely találkozói; Márton László: Értékváltozás a különszámok tükrében). Több előadás a folyóirat kultúrtörténeti jelentőségét, az ezredforduló irodalmi/művészeti életében betöltött szerepét méltatta (L.
Simon László: A Magyar Műhely helyzete és jelentősége az ezredfordulón; G. Komoróczy Emőke: A párizsi Magyar Műhely szerepe a kassáki örökség ébrentartásában; Juhász R. Jó-zsef: A Magyar Műhely hatása a nemlétező határokon túli magyar irodalmi-művészeti élet-re; Szkárosi Endre: A Magyar Műhely szerepe a magyar performanszkultúra alakításában;
Szombathy Bálint: A hazatérő Magyar Műhely; Petőcz András: Örökös Magyar Műhely-nosztalgia 2.; Sz. Molnár Szilvia: A Magyar Műhely a magyar irodalom történetében; Szé-kely Ákos: Szabad levegő – A Magyar Műhely szombathelyi találkozóiról; Philippe Dome:
Egy vallon Párizsban. A Magyar Műhely előzményeiről és a körülötte történt dolgokról…).
A 90-es években debütált generáció nyomába azóta még ifjabbak is léptek (immár a 70/80-as évek szülöttei); de a Magyar Műhely szellemisége, avantgárd elkötelezettsége alapvetően nem változott. Az Alapító Atyák újításai nyomán kialakult új műfajok (a komputerköltészet, kinetikus, dinamikus képversek, elektrografika, konceptuális mű-vészet, videóköltészet, performansz, happening, verskoncertek, fonikus költészet stb.) ma már széles körben ismertek és elfogadottak. E korszak új műfajainak számbavételét, az avantgárd újabb jelenségeinek elméleti megalapozását a korán elhunyt költő-filozó-fus, Bohár András végezte el (Aktuális avantgárd :M.M., 2002, Poétikák és világlátások, 2008). Ő indította útjára az Aktuális avantgárd sorozatot, amelyben a Magyar Műhely egyes kiemelkedő alkotóinak életművét (többségükben fiatal) irodalomtörténészek dol-gozzák fel.
A M.M. körében felnövekedett jelentős költő és irodalomszervező egyéniség L. Si-mon László, aki hosszú éveken át a Magyar Írószövetség titkáraként küzdött az avant-gárd „egyenjogúsításáért”, azaz a magyar irodalom többi irányzatával való egyenérté-kűségének elismertetéséért.. Újabban neves irodalompolitikusként a parlamentben s kormányzati szinten is harcol a magyar irodalom érték-egyensúlyának megteremtéséért, a modern kultúra életbe vágóan fontos szerepének tudatosításáért. L. Simon Lászlónak jelentős szerepe volt abban, hogy 2004-ben az Akácfa utca 20.-ban megnyílhatott a Magyar Műhely Galéria (M.M.G). A tárlatok, költészeti bemutatók jó alkalmat terem-tenek arra, hogy a korban – stílusban – műfajban egymástól eltérő, már „befutott” és még ismeretlen experimentális művészek kapcsolatba kerüljenek egymással, megismer-jék egymás törekvéseit. 2008-ban megalakult a Magyar Írók Szövetsége keretein belül
az Avantgárd Szakosztály, amely az időközben elhunyt Bohár András Kör nevet vette fel, s évente több ízben rendez konferenciákat az avantgárd elméleti kérdéseinek megvita-tására. A Szakosztály elnöke Szombathy Bálint, helyettese pedig Petőcz András, akinek útja – némi kitérő után – visszakanyarodott az avantgárdhoz.
Szombathy Bálint a M.M. 50. évfordulóját ünneplő konferencián (PIM, 2012. má-jus 10–12.) tartott előadásában (A hazatérő Magyar Műhely) áttekintő képet ad a M.M.
folyamatos, voltaképpen már a 80-as évek dereka óta tartó repatriálásáról. „A Műhely nem légüres térbe érkezett” 1989-ben, hiszen a hazai közeg ekkorra már „megérett arra, hogy magába fogadja a lapot /…/ s biztosítsa a magyar lapkiadásban is ritkaságszám-ba menő hosszú életét. A szellemi közösség készen állt rá, hogy a lap ügyét közvetlen hozzájárulásával szolgálja.” Mindez annak volt köszönhető, „hogy a M.M. magvetői termékeny talajba vetették a magot, és önfeláldozó munkájuk két és fél évtized múltán sikeresen beérett”. A lap jelentősége az azóta eltelt évtizedek során egyre inkább meg-növekedett, egyre fontosabb szerepet töltött be Közép/kelet/Európa multimediális fesz-tiváljainak szervezésében. „A fiatalabb szerkesztőtársak természetes módon építették be szemléletükbe a nemzetközi szellemi áramlatok új s újabb ideáit. /…/ A lap 100. számát követő néhány esztendőben /…/ gyökeres átalakuláson ment át”: irodalmi folyóiratból egyre inkább összművészeti folyóirattá vált. Egyre számottevőbb helyet kapott benne a médiaművészet és az intermédia elmélete; Sőrés Zsolt jóvoltából pedig a kortárs kísérleti és improvizatív zene teóriája is hosszú időn át napirenden volt. „A lap egyre markánsabb képzőművészeti irányvételének köszönhetően” 2004-ben megnyíló Magyar Műhely Galéria /M.M.G/ „testközelbe hozta mindazt a művészeti produkciót, amely mindad-dig csak nyomtatott formában volt elérhető a folyóirat oldalain”. Az azóta eltelt nyolc év alatt a nyitott irányvételt hirdető M.M.G „felküzdötte magát a kortárs fővárosi galériák felső körébe. /…/ Mindazonáltal megőrizte alapvetően irodalmi jellegét”. A M.M. azóta is folyamatos változásban van: „Maga mögött tudja és tiszteli önnön történelmét, ám mindig alakítja önmagát, a saját jelenét. A történelmi folyamatok részeként nem tehet mást, mint hogy változik, megőrizve identitását” (M.M. 2012/161–162. sz.).
Vagyis megvalósítja a kassáki programot: „Éljünk a mi időnkben!” Ami nem más, mint a változó valóság változó törvényszerűségeinek felmutatásához szükséges változó nyelvezet és művészi megközelítésmódok megtalálása - megteremtése.
Az 50. évforduló alkalmából a PIM-ben Betűk kockajátéka címen vizuális költészeti kiállítást is rendeztek (2012. május 10–október 28.). Szombathy Bálint a Katalógusban fontos adalékokat sorakoztat fel A párizsi Magyar Műhely öt évtizedével kapcsolatban (Nincs művészet adatok nélkül); a kiállított 59 műtárgy gazdag és szemléletes képet nyújt az alkotók sokszínű vizuális tevékenységéről. Szombathy hangsúlyozza: „nem kötelez-tük el magunkat egyetlen művészeti doktrina mellett /…/ Galériánk ’felhozatala’
egé-szében véve poétikai sokszínűséget mutat”. Havonta rendeznek új kiállítást, ami évente 12-, 8 éves távlatból nézve pedig kb. 100 bemutatót jelent. „A csoportos kiállításoknak köszönhetően a művészek száma ennél jóval több, a külföldi alkotók pedig mindennek a negyedét teszik ki”. A háttérben „egy terebélyes munkatársi és szimpatizánsi körrel rendelkező kollektíva” áll. A M.M. Galéria rovatában pedig rendszeresen közzéteszik a képes anyaggal kiegészített megnyitó szövegeket.
2012 óta évente katalógust is kiadnak (eddig megjelent: M.M.G’ 12; M.M.G’13).
Az avantgárd életképességét bizonyítja, hogy immár egy teljes évszázada virulens, erőteljes irányzat a művészet sokszínű palettáján, s még mindig vannak tartalékai a megújuláshoz. Az avantgárd művész helyzete ma sem könnyebb, mint volt a korábbi évtizedekben; csakhogy most, a konzumkultúra térhódítása idején nem politikai indít-tatású, hanem gazdasági köntösbe bujtatott retorziókkal kell szembenéznie. Ezért élő és hatékony ma is az az üzenet, amely Kassák óta minden avantgárd nemzedék alkotásai-ból sugárzik felénk: „Éljünk a mi időnkben!” – Azaz a művész saját korának problémáit korszerű, a saját korához szóló eszközökkel fejezze ki. Az avantgárd művészet feltételezi mind az alkotó, mind a befogadó szellemi autonómiáját, az új s újabb jelenségek iránti fogékonyságát. Ebből fakad protest-jellege: szembefordul az elavulttal, a megszokottal, a konvencionálissal, „kísérletezik” – vagyis önnön lelki / gondolati tartalmainak meg-felelő adekvát formarendszert teremt. Ezért állít/hat/juk: az avantgárd: magatartás- és életforma. Az avantgárd művész nem illeszkedik bele soha a politikai – ideológiai – esz-tétikai elvárásrendszerbe, nem tesz engedményt a „közízlésnek”; természetes tehát, hogy minden korban a kultúrpolitika „mostohagyermeke”. Ennek ellenére: minden korszak művészeti palettáján helye van. A XX. század legnagyobb életművei szinte kivétel nél-kül avantgárd indíttatásúak, s még azok is, amelyek később más irányba kanyarodtak, mindvégig magukon viselték az avantgárd kézjegyét.
Éppen ezért az irodalmi köztudatnak (és a tradicionális irodalomelméletnek is) előbb-utóbb el kell fogadnia az is-is álláspontot. Nem lehet az experimentális művésze-tet a művészet fogalmából kirekeszteni, s főként nem lehet a hagyományos és a koncep-tuális, absztrakt, vizuális, akusztikai művészetet kijátszani egymás ellen. Az irodalom gyűjtőfogalmába minden irányzat egyenrangúan beletartozik. Talán éppen a konceptuá-lis, elidegenítő művészet az, amelyre napjainkban a befogadók tömegének szüksége van /lenne/, mert az meghökkentő és gondolkodtató metódusával fölébreszt/het/i (és nem elaltatja) az emberi lelkiismeretet – ami az erkölcsi/emberi/nemzeti megújulás forrása lehet/ne/ (s erre ma mindennél nagyobb szükség van).