„Nomen est omen” – tartja a régi közmondás; és ez Bujdosó Alpár /költői/ útjára min-den tekintetben érvényes. Élete háromnegyedét az országhatáron kívül élte le; 1956–
89-ig kényszerű, azóta önkéntes számkivetettségben. Verseiben is „bujdosott”: áttételes forma-rendszert teremtett, hogy mindazt elmondhassa a világról és az életről, amit gon-dolt róla. Mert a nyílt szó kimondása a XX. század második felében itt, Közép-Európá-ban gyakorta igen súlyos következményekkel járt, még akkor is, ha az országhatárokon kívül hangzott el. Az ő sorsa, léthelyzete szimbolikusan mindazokét példázza, akik 56-ban hazájukat elhagyni kényszerültek, s bár gyökeret vertek a nagyvilág56-ban, lélekben mégse szakadtak el az édes-mostoha otthontól. Rövid életrajzi visszaemlékezésben idézi fel kalandos ifjúkorát, amelyet akár közös nemzedéki sorsnak is tekinthetünk (in: Csiga-lassúsággal; M.M. K. - 2002, 135–141. p.).
1935. dec. 18-án született Budapesten; eszmélkedése így már a háború utáni idő-szakra esett. A háború éveiben ide-oda hányódott a család; katonaédesapja a Don-ka-nyarban súlyosan megsebesült, s csak évek múlva térhetett haza. 1944-ben a németek, 1945-ben pedig az oroszok szállták meg otthonukat; majd jöttek a nehéz esztendők. A gimnáziumot még a II. Rákóczi Ferenc Érseki Katolikus Gimnáziumban kezdte, ahol latint is tanult (aminek később a költészetében nagy hasznát vette!); de már a II. Rákóczi Ferenc Állami Gimnáziumban érettségizett 1954-ben. Mindvégig kitűnő tanuló lévén, igazgatója a leningrádi diplomata-iskolába akarta őt irányítani; de apja nem engedte, nehogy janicsárt neveljenek belőle; ezért – bár már ekkor a költészet szerelmese volt, írogatott is – csak a soproni Erdőmérnöki Főiskola kapui nyíltak meg előtte.
Ott aztán csakhamar a viharos történelmi események sodrába került. 1956 januárjá-ban – a diákmozgolódások kezdetén – mint diákvezért Győrbe hurcolják kihallgatásra, két napon át verik-éheztetik, de nem vall senkire. Visszaútban Sopron közelében ki-lökik az autóból, s ő remegve-lázasan vánszorog vissza a diákotthonba. Korán ízelítőt kap tehát a proletárdiktatúra ökléből! 56 nyarán a diákokat a mohácsi árvíz romjainak eltakarításához vezénylik, ahol is esténként, tábortűz mellett, írókkal, egyetemi okta-tókkal, más intézményekből való diákokkal beszélgethettek, akik már akkor magukkal hozták az ocsúdó értelmiség friss szellemét. Októberben a soproni főiskolán megalakult a MEFESZ, amelynek vezetőségébe Bujdosó Alpárt is beválasztották társai. Október 23-án ők is tüntettek, természetesen; meghirdették az intézmény autonómiáját; közben
a katonaság és rendőrség körülvette az épületet, golyószórókkal felfegyverkezve. Aztán a katonák is átálltak a felkelőkhöz (mint annyi más helyen); általános sztrájkot hirdettek, s a diákság megszervezte a város ellátását, az Ausztriából érkező segélyszállítmányok elosztását, a fél megye közigazgatását.
A továbbiakról Bujdosó Alpár korabeli naplójából – mint a leghitelesebb forrásból – értesülünk (299 nap; megjelent: M.M. K. – 1956-os Intézet, 2003). November elején Sopron körzetét is megszállták az orosz páncélosok; 3-án Bujdosó a MEFESZ-küldött-ség élén tárgyalásra ment az egyMEFESZ-küldött-ség parancsnokához (naivul Nagy Imre és Andropov megállapodására hivatkozva az orosz csapatok kivonásáról). Bántódásuk nem esett, de eredményt természetesen nem értek el. November 4-én Kéthly Anna, a Nagy Imre-kor-mány szociáldemokrata minisztere Bécsből, a Szocialista Internacionálé üléséről – út-ban Pest felé – Sopronba érkezett, s már nem mehetett tovább, mert a várost páncélosok gyűrűje vette körül. Ezért a miniszterasszony a soproni MEFESZ irodájában állította össze az ENSZ-hez küldendő delegációt, melynek diáktagjául a MEFESZ és a Nemzeti Bizottság egyhangúan Bujdosó Alpárt jelölte. Déli 12-kor már indult is a küldöttség Bécsbe; s ott az Osztrák Szociál-demokrata Párt székházában szinte azonnal eldőlt: Buj-dosó Alpár – László István álnéven (hogy ne veszélyeztesse otthon maradt családját) – Kéthly Anna és Szélig Imre társaságában még aznap New Yorkba repül.
Másnap, november 5-én hajnalban, a New York-i repülőtéren korábbi magyar emig-ránsokból és újságírókból álló népes küldöttség várta őket. Fogadás fogadást követett, míg végül november 7-én az ENSZ-ben Dag Hammarskjöld főtitkár fogadta őket, aki mindenben osztotta nézeteiket, külön menekültügyi főbiztost rendelt Bécsbe, intéz-kedett a segélyszállítmányok ügyében – csak éppen arról nem akart hallani se, hogy az ENSZ nemzetközi rendőrséget küldjön Magyarországra, amint azt Kéthly Anna a Nagy Imre-kormány nevében kérte. Holott ekkoriban a Szovjetunió tett már néhány olyan lépést Magyarország ellen, „amely félreérthetetlenül arra mutatott, hogy /…/ egyedül és kizárólag szuronyokra és fegyverekre támaszkodva akarja megoldani a magyar helyze-tet”. Viszont az újabb világháborút mindenki el akarta kerülni (i.m. 5–12. p.).
Bujdosó – alias László István – számára nagy csalódást jelentett az ENSZ tétovázása;
így a néhány forró hangulatú (de gyakorlatilag eredmény nélküli) nagygyűlés után a Diák-szövetség szervezésében körútra indult: az USA mintegy 60 egyetemén előadáso-kat, vitaesteket tartott a „magyar ügy” védelmében. Ennek eredményeképp az amerikai diákság százával küldte a leveleket, memorandumokat, táviratokat az ENSZ-hez, sőt Eisenhower elnökhöz is „a szabad, független, semleges Magyarország” megteremtése érdekében (az idevágó dokumentumokat, fényképeket, előadásai szövegét, a korabeli újságkivágatokat, Kéthly Anna hozzá írt leveleit stb. a szerző a könyve Mellékletében teszi közzé, 105–208. p.).
Később egyik novellájában (Vagy leülni a partjára) ironikusan örökíti meg az ameri-kai parlament tétovaságát, állást foglalni nem akaró / nem merő tehetetlenkedését. Egy ifjú diák az újságírók és a „fekete talárosok” népes gyülekezetében a magyar ügy igazsá-gát próbálja védeni, eredménytelenül. „Kérdeztek. Kérdezték. Tudom-e? Tudtam. Ők is tudták. Mindenki tudta. Tudatában volt. A főszerkesztő. A szerkesztő. A talárosok. A ci-vilek. Az egyenruhások. Az írástudók”. Napokon át beszélnek-vitatkoznak, de határozat nem születik. „Idő nem volt. Óra volt. Több 24 óra egy pillanatban”. A tapasztalatlan, alig-huszonéves diák végül megérti: „Erőegyensúly egyszerűen nincs. A nem-felemelt nem-ököl nem súlyos. A másik – a harmadik – a többi nem-felemelt nem-ököl NEM SÚLYOS”: itt tehát a magyar forradalom híveinek nincs mit várniuk.
Sajnos, mint tudjuk, sem Kéthly Anna tárgyalásai, sem „László István” előadókörútja nem hozta meg a kívánt eredményt. Így Bujdosó Alpár 1957 januárjában – bonyodal-mas úton, okmányok nélkül – visszatér Bécsbe, ahol az osztrák diákszövetségen belül megalapítják a menekült magyar diákokkal a hazai MEFESZ-nek megfelelő UFHS-t (United Federation of Hungarian Students), amely később Kölnbe, végül Genfbe áttéve székhelyét, egészen 1965-ig intézi a külföldre menekült 6-7000 magyar diák ügyes-ba-jos dolgait. Az UFHS keretében Bujdosó – a Rákosi börtönéből szabadult Derecskey Károly tolmács kíséretében – az egykori Petőfi-körös Nagy Balázs, valamint Kiss László volt fegyenc társaságában még egy hosszas ázsiai körútra vállalkozik, a jórészt semleges távolkeleti országok diákságát a magyar ügy mellett való kiállásra, szolidaritásuk kinyil-vánítására kérve. Természetesen itt sem érnek el jelentős eredményt (i.m. 20–90. p.). A magyar forradalom ügye aztán csakhamar le is kerül az ENSZ-ben a napirendről.
Nagy Imre kivégzése 1958. június 16-án végérvényesen perfektuálta a történteket.
Bekövetkezett a majdnem-rákosista visszarendeződés, s a mintegy 200 000 magyar me-nekült – szétszóródva a nagyvilágban – a Kádár-diktatúra hosszú évtizedeiben szinte hermetikusan el lett zárva hazájától (a MEFESZ / UFHS tevékenységéről bővebben lásd: Várallyai Gyula: Tanulmányúton; Századvég – 1956-os Intézet, Bp. 1992).
1957/58-ban Bujdosó Alpár a MEFESZ / UFHS külügyekkel foglalkozó alelnöke; ez idő tájt együtt dolgozik – többek között – Nagy Pállal is, aki szintén vezetőségi tag, majd 1962-től a párizsi egyetemista csoport vezetője. Bujdosó aztán egy időre némiképp viss-zavonul: apja ösztönzésére folytatja kultúrmérnöki tanulmányait a bécsi Hochschule für Bodenkultur-on; 1962-ben megszerzi diplomáját, majd elhelyezkedik az építéstervezői szakmában. Közben 1960-ban házasságot köt a szintén ’56-os menekült Vizi Zsuzsával, akivel szoros életszövetségben élt, jóban-rosszban kitartva egymás mellett (sajnos, a hű barát és feleség 2014 karácsonyán távozott az élők sorából – így Bujdosó Alpár magára maradt). A Pragerstrasse közelében, az ’56-os menekültek számára az osztrák főváros és az ENSZ anyagi segítségével épült szép lakótelep közepén, a Berglergasse 12-ben
tele-pedtek le, otthonuk fokozatosan az emigráció egyik szellemi központja lett. 1961/63-ban Bujdosó az ekkor már Kölnbe áttelepült UFHS alelnöke újra. Most már a hazai diákszervezetekkel való együttműködést is szorgalmazzák, sőt: megkísérlik az otthon maradtakat védeni a szigorú felelősségre vonástól, enyhíteni büntetésüket, amennyire lehet (sajnos, nem nagyon lehetett). 1964/65-ben – a genfi idő-szakban – Bujdosó el-lenőri szerepet tölt be Nagy Pállal, Ambrus Jánossal, Szapáry Györggyel s ezekben az években Genfbe költözik feleségével együtt, aki szintén az UFHS tisztségviselője. Még ekkoriban is szoros baráti kapcsolatot tart fenn Kéthly Annával. Az UFHS aztán – funkcióját vesztvén – szép lassan meg is szűnik (hiszen a menekült diákok ekkorra már befejezték tanulmányaikat, munkahelyre s otthonra találtak a különböző országokban).
Ettől kezdve a Bujdosó-házaspár a szintén Bécsben letelepült képzőművész Megyik Jánossal, valamint Szépfalusi István evangélikus lelkésszel együtt (aki a berni Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem titkára, valamint a bécsi Bornemissza Péter Irodalmi Társaság alapítója volt) a bécsi magyar emigráció kulturális életének fő szervezői lettek.
Atelier Kunstverein néven egyesületet hoztak létre, amelynek segítségével a hazai és a Nyugaton élő művészek kapcsolattartását is meg tudták könnyíteni, hivatalosan hátte-ret biztosítva a hazai írók-képzőművészek meghívásához. Így Bécsbe még az intenzív határ-kontroll ellenére is viszonylag könnyű volt a kéziratokat kijuttatni; úgyhogy a vasfüggöny az irodalmi alkotások számára már a 60-as évek végén oda-vissza átjárhatóvá vált.
Természetesen, a hazai titkosszolgálat folyamatosan szemmel tartotta Bujdosó Alpárt is (mint a többi 56-os menekültet). „Bűnlajstromán” volt (és maradt sokáig) amerikai, ázsiai körútja (amiről – álneve ellenére – azonnal tudomást szereztek), s az, hogy Kéthly Anna szinte minden fontos kérdést vele beszélt meg először. 1959 után is folyamatosan gyűjtötték az adatokat róla, figyelték; 1964-ben még személyes kapcsolatot is próbáltak létesíteni vele (azaz kísérletet tettek beszervezésére), természetesen sikertelenül. Bujdosó Alpár „nagy fogás” lett volna számukra – mint Szőnyei Tamás írja: „fiatal kora ellenére jelentős tapasztalatokkal és kiterjedt politikai-kulturális kapcsolatrendszerrel rendelke-zett az emigrációban. /…/ Kéthly Anna révén kapcsolatai voltak az emigráció szociál-demokrata vonulatához, MEFESZ-munkája révén az emigráns diákszervezetekhez és a tanulmányaik befejeztével különböző pozíciókba kerülő fiatal értelmiségiekhez; /…/ a Magyar Műhely révén a nyugati és a hazai irodalmi körökhöz; civil foglalkozása révén pedig az osztrák gazdasági élet bizonyos területeihez”. Széleskörű kapcsolatai, szilárd és elvhű magatartása miatt besúgói veszélyesnek, ellenségesnek találták tevékenységét; de csakhamar be kellett látniuk, hogy „beszervezése és ügynökként való foglalkoztatása”
reménytelen. Így aztán fel is hagytak próbálkozásaikkal (minderről lásd: Szőnyei Tamás:
Titkos írás, 1956-1990; Noran Könyvesház, Bp. I. k. 941. – valamint 994–998. p.).
Bujdosó az 1962-ben szerveződött párizsi Magyar Műhellyel viszonylag hamar kiépí-tette kapcsolatait (nem volt nehéz, hiszen Márton Lászlót, Nagy Pált, Papp Tibort már az UFHS-korszakban megismerte). Ő szervezte Genfben a M.M. első irodalmi estjét 1964 nyarán. A lap ugyanez év szeptemberi számában pedig megjelent Családvita Ma-gyarországon tanulmánya; de szépírói ambícióiról majd csak később szereztek tudomást a lap szerkesztői (amikor Pallio novellája az Új Látóhatár pályázatán 1968-ban díjat nyert). Ettől kezdve aztán rendszeresen közölte írásait a párizsi lap, amelynek épp ez idő tájt kialakuló avantgárd profiljába nagyon jól beleillettek Bujdosó első „kísérleti” írásai.
Így például a Szonáta két gambára és kontinuóra (M.M. 31. sz. 1969. január), amelynek zenei szerkezete apró szöveg-mozaikok egymásba fűzéséből alakult ki. A mozaikok fel-cserélhetők egymással, szabadon variálhatók – a linearitás itt már teljesen felszámolódik.
A hat rész tetszés szerinti kombinációkban újra és újra összerakható; a szöveg feszültsé-gét a csoportmozgás dinamikája adja (két pár kószál Velencében – a Szent Márk téren, a Sóhajok hídja környékén). Kötetlenül csevegnek művészetről, köznapi dolgokról, a vízen tovasikló gondolákról – szabadon csapongó asszociációikból a város több néző-pontból kialakított képe bontakozik ki. Tehát többszólamú szöveggel van dolgunk. Az író úgy véli: nem elmesélni, leírni kell a történéseket; a valóságról sokkal komplexebb élményt tud nyújtani, ha több szereplő szemüvegén át láttatja.
Bujdosó – kikerülve a hazai irodalom bűvköréből – egészen más típusú írásmóddal kísérletezett, mint amilyenhez itthon hozzászoktunk. Amint azt Sz. Molnár Szilviának adott interjújában elmondja: Nyugatra kerülvén, olyan írókat olvasott, „akiknek a nevét akkoriban Magyarországon még csak nem is lehetett hallani (E. Pound, T. S. Eliot, M.
Proust, Saint Exupery, E. Canetti; a német irodalomban H. Böll és generációja a Wiener Gruppe írói stb.). „Volt egy kis avantgárd csoport is, akikkel együtt dolgoztunk. Min-denki modernül gondolkodott”. Szobrász barátjával, Megyik Jánossal sokat vitatkoztak a művészet természetéről, mibenlétéről, felülvizsgálva a hagyományos irodalomról val-lott korábbi nézeteiket. „Nekünk akkoriban Alain Robbe-Grillet volt a példaképünk, az ő teóriája a regényről, valamint „új regényei” – kb. ez volt akkoriban a mi elképzelésünk is az alkotásról. Felismerték: a nézőpontok váltogatásával az író jóval gazdagabb képet tud nyújtani a dolgok világáról, mint a lineáris leírással, hiszen többféle aspektusból láttatja azt (Sz. Molnár Szilvia: Szavak visszavonulóban – B. A. intermediális művészete, Ráció K. 2012; 15–16., illetve 130–131. p.). A 60-as évek derekán-végén kialakítja a maga új szövegszervezési metódusát, amely a korabeli magyar irodalomban páratlan.
Megbontja a linearitást, a szövegtestet apró, egymással nem összefüggő pillanatképek, jelenet-töredékek mozaik-szövevényéből alakítja ki; nincsenek valódi szereplők, csupán belső monológ-szegmentumokat futtat egymás mellett, különböző nézőpontokból lát-tatva a történéseket.
A M.M. éppen ez idő tájt teszi le voksát az experimentális irodalom mellett, így 1972-ben a szerkesztők már ki is adják Bujdosó első kötetét, s munkatársukul fogadják őt.
A Zárt világ egyik legjellegzetesebb darabja az A pont: van című polifon kompozíció, amely szinte egy sűrített abszurd drámára emlékeztet. A színen 8–10 szereplő van jelen;
a szerző az ABC betűivel különbözteti meg őket egymástól. Nem valódi személyek, csupán egy-egy absztrakt létélmény-variáns (az 56-os és az utána következő események) szócsövei. Hol egyikük, hol másikuk lép előtérbe s mondja a magáét: nincs közöttük valódi kommunikáció. Monológjaikból az olvasónak kell kibontania, összeraknia a tör-ténéseket. Hideg, füstszagú vonaton, lélegzetpárától fülledt fülkében érkeztek, véletlen-szerűen verődtek össze egy nagy hodályban, s most ki-ki tudatalattijából feltörnek az emlékei. Minden a pont körül forog, mindenki ahhoz tér vissza, hiszen mindannyian a Törvény (megmásíthatatlan történelmi tények) áldozatai. Csakhogy a pont: „dimenzi-ótlan”, azaz: „sehonnan, sehová, semmiért”. A kiinduló helyzethez visszatérni lehetet-len. Két pont között az egyenes: az az út, amit megtettek mindnyájan, amely „megy va-lamerre”. De merre? Van-e kiút? Hiszen az egyenesek – síkot alkotva – metszik egymást, az egymást metsző síkok pedig három metszéspont által zárt teret alkotnak, amelyben nincs többé irány. Hiába mozdulnak hát el a /holt/ pontról, hiába próbálják helyzetüket a kitágult pont (gömb) felől szemlélni – mindig vissza kell térniük a ponthoz (eredeti élményeikhez). „Most valamennyien börtönben vannak”: önkörükbe zárva. A ’farkába harapó kígyó’ öleli körül őket. Nincs megoldás a sorsukra.
Az író tehát sokrétű utalásrendszerrel érzékelteti, mi mehetett, mi ment végbe a számkiűzöttek ezreiben. Ugyanakkor – tágabb vonatkozásban – az egész XX. század abszurd élményét, a létidegenséget teszi megfoghatóvá: a ma embere ki van szolgáltatva a személytelen hatalmaknak, a történelem sodrásának (amit F. Kafka már a század elején jelzett). A „világbörtön” foglyaként alapélménye csakis a szorongás, a félelem lehet: eg-zisztenciális helyzete megrendült, elvesztette kapcsolatát Istennel – így az evilági hatalmi játékok eszközévé vált. A „fortélyos félelem” bilincsébe zártan vergődik.
Maga a kötet-címadó kis vizuális konstrukció a könyv centrumába kerül, mintegy plasztikusan megjelenítve a magány képzetköreit (egymástól elkülönült névszó-hal-maz). Mintha egy tágasabb térbe helyezett láthatatlan íróasztalon sorakoznának a szerző számára fontos tárgyak: az íráshoz szükséges kellékek (lámpa – hamutartó – töltőtoll – akta – fénykép – telefon stb.). A szövegszigetek közti helyek a csend jelképei. Kilépni a zárt világból maga az író sem tud: párnázott forgószékében ide-odaforogva töpreng, szavakból konstruál egy képzeleti valóságot.
A kötet többi darabja is a zárt világot idézi meg, különböző változatokban. Nemcsak a külső tér zárt, hanem a szereplők belvilága is. A mini-elbeszélések mégis mintha rejtett szálon egymáshoz kapcsolódnának: a tudatáramban megjelenő széttöredezett epizódok
egy kis kreatív fantáziával a befogadói képzeletben összeilleszthetők. Azaz a történésfo-lyamat élményháttere bizonyos mértékben rekonstruálható. Egyik-másik történetben az elhagyott haza-börtön képe bukkan fel; másutt a menekülés, üldözöttség képzetkö-rei, a vérebek, a „zsákos ember”, a sötétség rémei. A fiktív alakok vagy bíróság előtt áll-nak, ítéletre várva, vagy a börtön / elmegyógyintézet rácsai között vergődnek. Az alagút vége sehol sem látszik – legfeljebb a börtön odakint kissé tágasabb, mint idebenn volt;
de a félbetört életek fuldokló magánya feloldhatatlan. Az emberek részvétlenül mennek el egymás mellett, mint kísértetkastélyban a kísértetek; senki nem törődik a megtiport áldozatokkal (Amennyit ad az Úr, Mielőtt az óra csöngött, És szent emberek legyetek énelőt-tem, Játék, Egy, kilenc, öt, Staccato, Montázs).
Az író az orális nyelvi eszközökkel érzékelteti azt a végtelen és áthidalhatatlan távol-ságot, amely az emberek között feszül: nincs valódi párbeszéd, csak odavetett félszavak, szavak, mondattöredékek – az eleven kapcsolati háló szétszakadt darabkái vérzik egy-mást át meg át. A társas magány kietlen közegében a szereplők kvázi-dialógust foly-tatnak egymással, hiszen egymás sebeire nem tudnak gyógyírt kínálni. A civilizációs létbörtön kietlenségét csak egyetlen (látszólag hagyományos) elbeszélésben oldja fel az író (A mi kis városunknak 23 kerülete van). Két változatban meséli el egy kislány a saját
’szenvedéstörténetét’ (naplószerűen, illetve iskolai dolgozat formájában). Az ellenséges intézeti viszonyok közül egy véletlen baleset folytán szabadul ki: kórházba kerül, ahol végre szeretetet kap. A közöny burkát áttöri boldog mosolya: ideiglenesen a figyelem központjába kerül, feloldódik benső magánya – megjön az életkedve. Ez lenne hát a megoldás? Igen, ez – sugallja az író.
Papp Tibor a könyv újdonságát abban látja, hogy „a kötet 15 írása a cafatokra sza-kadozó valóság és az elemeire bomló, az atomok felmutatásában megújuló irodalom jegyében fogant. Írója könyörtelen minimalista. Több opusában mintha utcakövekből rakná ki a világ és az általa említésre érdemes dolgok képét” (Álarcok és agyagtáblák – a 60 éves Bujdosó Alpár köszöntése; M.M. 1996/98. sz.).
Maga a szerző első kötete jelentőségét a későbbiekben így határozza meg Nagy Pálnak adott interjújában: „Akkor, amikor ennek a kötetnek a szövegei születtek, úgy gondol-tam, hogy a valóság nem az, amit látunk-tapasztalunk vagy érzékszerveinkkel tudo-másul veszünk; a valóság ennél sokkal komplikáltabb”. Ekkorra már felismerte, hogy a világ „valójában úgy működik, ahogy annakidején Herakleitosz kezdte elgondolni:
nagyon sok dolog létezik egymás mellett, néha ellent is mond egymásnak, és ezeket az ellentmondó pontokat nyugodtan össze lehet egymással egyeztetni”. Úgy vélte: „a világról való tapasztalatainkat elsősorban a nyelven keresztül szerezzük” – azaz nem ann-yira a világot tapasztaljuk, mint annak nyelvi megfogalmazását (ezzel voltaképpen a modern kommunikációelmélet alapkérdéseit érinti). Kilépett hát „a logikusan felépülő
gondolatvilágból, hogy az ellentmondásos és több gócon egyszerre működő valóságot”
hitelesen fejezhesse ki. S azóta is úgy hiszi, hogy „ez a fajta irodalom az egyetlen lehető megközelítése a valóságnak” (Az öröm az én múzsám – M.M. 1996/98. sz.).
Nagy Pál szerint is Bujdosó az első kötetével „letette voksát a nyelvi manifesztációjú szövegirodalom mellett. Ekkor persze még közelebb állt a valósághoz, mint a nyelvhez.
A későbbiekben az lesz a jellemző, hogy a nyelvben lubickol, a nyelvben él” (uo.).
Párhuzamosan szövegirodalmi kísérleteivel, Bujdosó Alpár Megyik Jánossal közösen kidolgozza elméleti tanulmányát, A semmi konstrukcióját. Időközben megismerve U.
Eco nyitott mű- elméletét, összefoglalják mindazt, amit a modern műstruktúráról, az alkotó-befogadó viszonyáról akkoriban gondoltak. Az 1971/72-ben elkészült tanul-mányt a szerzőpáros a M.M. ugyanez évi 1. Marly-i konferenciáján mutatja be (s a lap 1974/43–44. számában jelenik meg; a tanulmány ismertetését lásd az I. fejezetben).
E tanulmány – nyugodtan mondhatjuk – olyan intenzív „erjedési folyamatot” indí-tott el a M.M. körén belül, amely végül a szövegalkotás új módszereinek kialakításához, a strukturalista poétika interiorizálásához vezetett. A hazai művészeti gondolkodást is katalizálta, s a későbbiekben igen jelentős eredményekkel gyarapította ismereteinket a
E tanulmány – nyugodtan mondhatjuk – olyan intenzív „erjedési folyamatot” indí-tott el a M.M. körén belül, amely végül a szövegalkotás új módszereinek kialakításához, a strukturalista poétika interiorizálásához vezetett. A hazai művészeti gondolkodást is katalizálta, s a későbbiekben igen jelentős eredményekkel gyarapította ismereteinket a