a M.M. körébe
Az 1989-es M.M. találkozót újra hazai földön tartják – Szabad terület, aktuális művek címmel (Szombathely, július 11–14). Pete György, az Életünk főszerkesztője és Székely Ákos vizuális költő, aki már évek óta a Magyar Műhely szerzői közé tartozott, vállalják a szervező munkát. A Szombathelyi Képtárban Szabad Terület címen 50 vizuális költő al-kotásaiból nyílik kiállítás (július 11–14.), amelyet profi tervező (Török Tamás, a Buda-pest Galéria Lajos utcai kiállítótermének rendezője Rosta József segítségével) rendezett.
A katalógusban a Bécsben élő Bortnyik Éva éppúgy szerepel, mint a budapesti Maurer Dóra, Sáry László, Szenes Zsuzsa, vagy a Párizsban lakó Lucien Hervé stb. Az Életünk 144 oldalas különszámot ad ki, amelyben a lap teljes szerzői gárdája (emigrációbeli és itthoni együttese) felvonul. A Műhely szerkesztői itt jelentik be a folyóirat hazatéré-sét. Székely Ákos Szabad levegő című emlékezésében (M.M. 2012/161. sz.) felidézi a megrendítő történelmi pillanatot, amikor „az éppen felbomlóban lévő késő Kádár-kor áporodott naftalinszagú levegője” elvegyült a Nyugatról frissen beáramló „szabad le-vegővel”, s Pete György – végre legálisan! – szólhatott „a kísérletezés szabadságáról”, a kamara-kiállítás különlegességéről (amelyen először szerepeltek egyenrangúan, egymás mellett videószövegek, installációk, textilképek, fotók, kottaképek, agyagtáblák, külön-féle elektronikus és intermediális alkotások stb. mint azonos szellemi tartományok pro-duktumai, különbözőségükben is egymásra ható, egymást magyarázó-értelmező konst-rukciók). Akkor még a „kísérletezés” szónak negatív csengése volt a „vasi hagyományok”
védelmezői szemében.
Az 1988-as év Kassák-díját Maurer Dóra, az 1989. évit Szombathy Bálint nyeri el.
1989-ben a M.M. első hazai kiadványaként jelenik meg Petőcz András Nonfiguratív című kötete, amely (korábban már itt-ott megjelent) nyelvpoétikai kísérleteit, konkrét költészeti munkáit fogja egybe.
A konferencia előadásainak zöme (most is) az avantgárd és a posztmodern viszonyáról szól. Előtérben a „kiáltás” (küldetéses) és a „jel”-típusú avantgárd egymástól való elméle-ti elhatárolása áll, valamint az a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán kétféle avantgárdról beszélni – hiszen az avantgárd lényege a nonkonform magatartásban rejlik (s mindkét alaptípusa ebből fakad: a /társadalmi, művészeti/ konzervativizmussal szemben mind-kettőt a változtatni akarás szelleme táplálja). Tóth Gábor felszólalásában élesen elutasítja
a (Szabolcsi Miklós Jel és kiáltás című művéből Petőcz által átvett) „kétféle avantgárd”- koncepciót (Válasz egy előadásra): „meglehet, hogy az avantgárd fenomenológiailag jel és kiáltás-parciumokra osztható, de szemantikailag és funkcionális konzekvenciáit illetően létforma – hangsúlyozza. Egy olyan tudatállapot, amely a legnagyobb érzékenységgel fordul egyszerre az individuum és a totális valóság minden aspektusa felé. Az avantgárd művész: maga a JEL!” A szerkesztő-triász itt már egyértelműen elhatárolódik a posztmo-dern eklektikától, s nyomatékosan leteszi voksát korábbi álláspontja mellett: az avant-gárd magatartásforma, nem stílusirányzat; s a lázadás és az újítás szelleme különbözteti meg más irányzatoktól. Így, bár még nem manifesztálódott élesen, mégis érzékelhetővé vált a lappangó ellentét a 80-as évek hazai fiatal, egyre inkább a posztmodern felé hajló csapata, valamint a M.M. eltökélten avantgárd programja között. Ami a későbbiekben végül is az ifjú csapat és a Műhely egymástól való eltávolodásához vezetett.
Zsilka Tibor Zend Róbert költészete kapcsán (A posztmodernizmus és a vizuális /iro-dalmi/ szöveg, M.M., 1990/75. sz.) beszél arról, hogy „a strukturalizmus, amely a mo-dernizmussal és az avantgárd törekvésekkel fonódott össze”, már némileg anakroniszti-kus jelenség ugyan; mégis az biztosít kontinuitást és teremt lehetőséget az újabb irány-zatok megértésére, befogadására, elfogadására (elsősorban a vizuális költészetet illetően).
Elavult a hagyományos értelemben vett struktúra fogalma is, amelyben minden rész az Egésznek rendelődik alá; ugyanis az Egész, az egységes szöveg a jelenkori (posztmodern) alkotás-módban fragmentumokra töredezik szét: dekonstruálódik, destrukturálódik.
Ennek ellenére a posztmodern alkotásmód feltételezi az előszövegek - szövegtípusok - műfajsémák birtokba vételét, amelyeket pellengérre állít – parodizál – részelemeire szaggat szét. „Hiszen a posztmodern alkotások éppen a szavak, mondatok, szövegek megkövült jelentéshalmazát hivatottak kikezdeni, kétségbe vonni. /…/ Épp a képzőmű-vészet és a vizuális alkotásmód indította el ezt a folyamatot, /…/ de mindez összefügg a pop-art és az op-art térhódításával”, valamint a konceptuális művészet, a számítógépes művészet nyelvi újításaival is. A poszt-modern szöveg multiplex (átkapcsolásos) csator-nákon közvetíti az információt; előtérbe helyezi az intertextualitást és a metaszövegsze-rűséget. Az idézőjeles írásmód érinti a szöveg nonverbális megszerkesztettségét is; ami a befogadói műveltségtől függően többszintű értelmezést (primér – bonyolult – magas szintű) tesz lehetővé. A továbbiakban Zsilka Papp Tibor Szóbálvány komputeres kép-vers-sorozatát, Nagy Pál Imago!-ját is mint posztmodernbe hajló alkotásokat elemzi;
utal Bujdosó és Petőcz egy-egy kötetére, majd Zend Róbert kanadai költő Portrék ciklu-sának nyelvi újításait, ficamait, a ”kozmologikus hontalanság” nyelvi vetületét (számára a költészet: Életforma – LÉTreform”) mutatja be. Konklúziója: „A posztmodernizmus tulajdonképpen a szabadság zsarnoksága és az elvi pluralizmus korszaka, ami vonatkoz-tatható a művészetre és annak értelmezésére is”.
Ehhez hozzátehetjük mi, olvasók, az azóta eltelt bő két évtized művészeti tapasztala-tával hátunk mögött: a mű valóban komplex, üres jel, amely többféle értelmezési lehe-tőséget kínál, s amelyet a befogadó (saját indítékai szerint) tölt fel tartalmakkal – ahogy azt Bujdosó, majd Erdély Miklós állította annakidején. Az avantgárd vagy posztmodern vita viszont egyelőre lezáratlan maradt.
1989 őszén a budapesti Francia Intézet Hétköznapi párbeszéd címen háromnapos ’ese-mény-sorozatot’ rendez, amelyen Párizs-Budapest művészei komputerképek segítségével kommunikálhatnak egymással. Így már a hazai experimentális költők is közelebb kerül-nek szemléletben a komputerművészethez, s megismerik-megkedvelik annak formáit.
Papp Tibor francia barátaival (Ph. Bootz, J.M. Dutey, Cl. Maillard, F. Develay stb.) ugyancsak 1989-ben jelenteti meg Párizsban az első számítógépes folyóiratot, az alire-t (mozaikszó az Art, Lecture, Innovation, Recherche, Écriture szavakból), amelyen csak programozott műveket adnak ki. Kezdetben flopyn, később CD-én tárolták az anyagot.
Ez volt a világ első numerikus irodalmi folyóirata, a Pompidou Központban mutatták be. Nagyjából évente jelenik meg egy-egy száma (mindmáig!); az azóta eltelt időben mit-egy 20-22 közös munkájuk készült el. Papp Tibor fontosnak tartja ezt az új műfajt, hi-szen lazább szerkezetével esélyt ad az „aktív véletlennek”: teljesen esetleges, hogy az előre betáplált szerkezetek közül melyik variációs lehetőség lép elő (a várakozás maga fokozza a befogadó esztétikai élvezetét). Az alire-t ma már nemzetközi mezőnyben is jegyzik.
A sikeresen lezajlott rendszerváltozás természetesen a Magyar Műhely – és így a hazai avantgárd – történetében is új fejezetet nyit. 1990-ben a lap mint folyóirat bejegyzésre kerül a kultuszminisztériumban (tehát a továbbiakban a hazai intézmény-rendszer része lesz). A márciusi (75.) szám már Párizs – Bécs – Budapest hármas fókuszában jelenik meg, kibővített szerkesztőgárdával: az „ősszerkesztők” mellett Petőcz András és Székely Ákos a felelős szerkesztők; a szerkesztőbizottság tagjai pedig: Ágoston Vilmos (elnök), Fráter Zoltán, Hegyi Loránd, Juhász R. József, Szombathy Bálint. A lap impresszum-ában a teljes Munkaközösség névsora fel van tüntetve. A szám élén a Beköszöntőben az alapító szerkesztők határozottan állást foglalnak a lap irányultságát s az egyre inkább terjedő posztmodernhez való viszonyát illetően: „A Magyar Műhely az avantgárd lap-ja. Az avantgárd nem stílusirányzat, hanem gondolkodásmód és magatartásforma. A
’posztmodern’ napjainkban a posztindusztriális kor katasztrófával fenyegetőző hittérí-tőinek ideológiája. /…/ A szociális ’modernizáció’ totalitárius, utópista változatai való-ban csődöt mondtak. Az esztétikai modernitás azonvaló-ban ma is érvényes célkitűzés, az avantgárdnak nincs miért szégyenkeznie. /…/ A megújuló Magyar Műhely továbbra is irodalom- és művészetközpontú. Célja, hogy megismertesse a hazai olvasókkal azokat a
korszerű törekvéseket, elképzeléseket, amelyek napjaink művészetét, irodalmát jellem-zik. Célja az is, hogy a legújabb filozófiai áramlatokat, művészet- és nyelvelméleti gon-dolatokat közelebb hozza a magyar kultúrához. Változatlanul magas színvonalú lapot akarunk szerkeszteni, ezért minden olyan írást szívesen fogadunk, amely korunkról szól a holnap emberéhez, igényesen, avantgárd indulattal”. A szerkesztők most is – mint már korábban is – hangsúlyozzák, hogy a Magyar Műhely számára „Párizs, Bécs, Budapest, Újvidék, New York, Érsekújvár, Torontó és Nagykovácsi azonos szellemi tartományok.
Pontosabban: azonosak, amennyiben az országhatárokat, műfajhatárokat átlépő elekt-ronikus-intermediális korszak alapvetően új művészetével szinkronban vannak”. Végül bejelentik, némi szarkazmussal: a továbbiakban a lap Budapesten is megjelenik – „a tiltás, tűrés után támogatás nélkül, természetesen”.
Az ünnepi szám megjelenése alkalmából a TIT és a M.M. Baráti Köre 1990. április 6-án bemutatkozó estet szervez a Kossuth Klubban; majd május 3.-án Szombathelyen is a Berzsenyi Társaság meghívására. A lap most már egyenrangú magyarországi folyó-iratként vesz részt az irodalmi közéletben – ha a hazai konzervatív szemléletű periodikák ezt nem is fogadják el, s szeretnének tudomást sem venni létéről. A képzőművészekkel közös galériát is bérelnek (Bercsényi 23–28.), amely már a 60/70-es évek fordulóján is azavantgárd rendezvények, happeningek színhelye volt. A nagyhírű korábbi kiállító-terem örökségét vállalva és folytatva rendezik estjeiket; a helyiség programját közösen állítva össze. „Nem újrakezdeni: folytatni akarjuk! A Bercsényi és a Magyar Műhely olyan gondolkodásmódot és olyan – ebből fakadó – lehetőségeket teremt, amit továbbra is vállalni kell. Azt valljuk, amit eddig is vallottunk; azt csináljuk, amit eddig is csináltunk – a különbség mindössze annyi, hogy egy galéria és egy folyóirat most közösen teszi mindezt”. Jó kiállításokat, performanszokat, érdekes eseményeket szeretnének szervezni – ehhez kérik minden avantgárd művész támogatását.
Az érsekújvári Stúdió RT szervezésében Juhász R. József meghívja a 3. nemzetközi alternatív művészeti fesztiválra (1990. június 29–július 1.) az immár hazatért M.M.
körét, s kiállítást rendez a résztvevők vizuális munkáiból a Kassák Művészeti Galériá-ban. A fesztivál keretében tartott szimpóziumon (Lappangó tendenciák) Papp Tibor a komputerművészet irodalmi, R.Ruzic’ka a zenei, M. Klivar a grafikai vonatkozásairól tart előadást. A M.M. is mind több vizuális munkát közöl az idegen ajkú művészektől, bizonyítva, hogy a művészet valójában „nyelven túli /avagy éppen nyelv előtti/ létta-pasztalatokat” közvetít.
Az 1990. júniusi (76.) szám a vizuális költészet eddig még nem látott gazdagságával tüntet. Bujdosó Alpár (Vádliharapásban), Nagy Pál (Viperária – videogramma), Papp Tibor (Hétköznapi séták), Petőcz András (Betűkompozíció 1-2, Minimal 4-5), Székely
Ákos (Állatöv I-IV. - videogramma), Henry Chopin írógépversei, Bócsai Ágnes képver-sei, Szombathy Bálint Négy Kassák-értelmezése, Monty Cantsin Tézisszerű önarcképei, Németh István, Juhász R. József vizuális kompozíciói, Molnár Gergely álomleírásai stb a magyar irodalmi életben teljesen szokatlan (és sokak számára megbotránkoztató, sok-koló) látványt nyújtanak. A szeptemberi (77.) számtól pedig már az újabb generáció képviselői is megjelennek az ismert idősebbek mellett (Géczi János, Lipcsey Emőke, Szkárosi Endre stb. mellett Bohár András, Csillag Ádám, Krausz Tivadar, Wehner Tibor neve tűnik fel mind gyakrabban). 1991 szeptemberében az újvidéki TV Vicsek Károly rendezésében Szombathy Bálint Vizuális költészetét mutatja be. 1991. október 10–20-án Bohár András állítja ki elektrografikáit a Vasas Művészegyüttes Minigalériájában;
alkotásai ekkor már rendszeresen megjelennek a M.M. számaiban. A Bercsényi - M.M.
Galériában is sorra nyílnak a kiállítások: fe Lugossy László (november 28.); Kelényi Béla (december 19.); Szombathy Bálint (1992. január 29.), Makettek (február 13.); Fehér Márta (március 5.), Érmezei Zoltán emlékkiállítás (március 19.) stb. stb.
Fráter Zoltán irodalomtörténész ujjongó írást közöl a Magyar Műhelyről (Magyar Mámor), az Ady-megénekelte Magyar Pimodánhoz mérve jelentőségét. Kassákra is viss-zautal, természetesen: „/F/éljünk a mi időnkben! – ez a mi időnk!” „A Magyar Műhely az avantgárd lapja, a magyar mámor példája. Mi az avantgART feladata ma? Milyen legyen a megújuló Magyar Műhely? /…/ Legyen akár jelszerű és vizuális, számítógépes avagy videóművész – úttörő legyen, továbbra is szokatlan és merész. Nem okvetlen polgárpuk-kasztó: a polgárok, ha voltak, megpukkadtak már; az újak, ha vannak: közönyösek. /…/
Az avantgárd az irodalom robbanómotorja, hajtóműve, lüktető ereje – nélküle a nemzet félkarú ÓRÁS!” (M.M. 77. sz. – 1990. szeptember).
A lap a továbbiakban az anyagi nehézségek ellenére is terjeszkedik és bővül: évente 4 száma jelenik meg, s könyvkiadása megsokszorozódik. Pedig a hazai összeomlott támo-gatási rendszerbe végképp nem fér bele művészetszemlélete, s jelentősebb anyagi segítsé-get nem kap sehonnan. A szerkesztőségen belül komoly viták folynak arról, hogy esetleg
„tágítani” kellene a profilján, utat nyitva a nem kifejezetten avantgárd szemléletű, de / poszt/modern alkotók felé. Végül mégis abban maradnak, hogy folyóiratuk a magyar s nem magyar ajkú középeurópai avantgardisták fóruma maradjon, szervesen kapcsolódva a világköltészet experimentális áramlataihoz.
Egyelőre a népes hazai szerzőgárda úgy érzi: végre „szabad utat” kap/hat/ kísérletező hajlamai kibontakoztatásához. Miután a politika részéről megszűnt az állandó kontroll fenyegetése, korlátok nélkül átad/hat/ják magukat az elmélyült műhelymunkának. Pe-tőcz – generációja nevében – végleg „búcsút vesz” a „küldetéses avantgárd” korábban általa is tisztelt hagyományától. 1990-ben kiadja az avantgárd örökséggel kapcsolatos, Kassákról, Tamkó Sirató Károlyról, Weöresről, saját nemzedéke legjobbjairól írt
tanul-mányait s a Műhely-triásszal készült interjúit A jelben létezés méltósága c. könyvében. A bevezető tanulmányban (A médium art jelenléte) a megváltozott társadalmi szituációra reagálva hangsúlyozza: ma a művészek „másként-gondolkodása” a szellemi függetlenség ismérve. „Jog és kiváltság az egyéniség kívülállására, szabadon megfogalmazható külön-véleményére”. Az un. „kiáltás” típusú, közösségi elkötelezettségű küldetéses avantgárd a XX. század 10-es, majd 60/70-es éveiben jogos és érthető volt; de a pártállami diktatúra összeomlása után erre a ’világmegváltó’ magatartásra már nincs szükség – vélekedik;
„a civil társadalomban élő avantgárd alkotó joga a tisztán művészi önfelmutatás”. Az író a politikai küzdelemtől eltávolodva, magában a művészetben keres ’menedéket’ és gyógyírt meg-nem-értettségére. Számára az egyetlen érték: „a jelben létezés méltósága, a megmunkálandó anyag öntörvényű értékeinek kinyilvánítása”.
Ennek az elképzelésnek a jegyében jelenteti meg az évekkel korábban Fráter Zoltán-nal közösen szerkesztett Médium Art antológiát a JAK-füzetek 51. számaként az 1990-es Ünnepi Könyvhétre, mintegy 50 alkotó műveiből válogatva. A szerkesztők – bevezető szövegükben – kifejtik, hogy a vizuális költészetet „olyan önálló művészeti és irodalmi műfajnak” tartják, „amely a verbalitás zeneisége helyett annak képiségével foglalkozik”.
A művek nagy része műfaji határeset; s a költői performansz dokumentumainak, sőt néhány fonikus és konkrét költészeti alkotásnak is jut benne hely. Együtt van itt az experimentális művészet derékhada (a Műhely-triász mellett Attalai Gábor, Bari Károly, Bíró József, Csernik Attila, Elek István, Fábián István, Fenyvesi Ottó, fenyvesi Tóth Ár-pád, Géczi János, Hegedűs Mária, Kelényi Béla, Molnár Katalin, Ladik Katalin, Lakner László, Lantos Ferenc, Páskándi Géza, Perneczky Géza, Swierkiewicz Róbert, Székely Ákos, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre, Szombathy Bálint, Tandori Dezső, Tót Endre, Tóth Gábor, Zalán Tibor stb.) az akkori – mára már szintén tekintélyt és hírnevet szer-zett – fiatalabb generációval (Aranyi László, Farkas Gábor, Háy János, Juhász /R./ Jó-zsef, Krausz Tivadar, Kurdi Imre, Lipcsey Emőke, Més-záros István, Mészáros Ottó, Mikola Péter, Nagy Attila Kristóf, Sziládi Zoltán, Tatár Sándor stb.). És természetesen jelen van Petőcz András a maga „roncsolt szövegeivel”, Jolán-imitációival, betűkonst-rukcióival. A szerzők jelentős része „határon túli”, a legfiatalabb és a legidősebb között több korosztálynyi a különbség.
Az elegáns kiállítású, tipográfiailag is műalkotásként megformált reprezentatív album könyvheti bemutatóját (Óbudai Művelődési Központ) a fiatal közönség nagy érdeklő-déssel fogadja; a szerzők maguk adják elő műveiket. Az Írók Boltja is bemutatkozó estet szervez számukra. Persze az idősebb írástudók egy része fanyalogva vesz róla tudomást.
Utólag úgy látjuk: a Médium Art valamiképp összefoglaló jelentőségű album volt, első-sorban a látható nyelv sokirányú kísérleti kiaknázása szempontjából. Bizonyos értelem-ben lezárta a hazai vizuális költészet 80-as évekbeli virágkorának fejezetét. E nemzedék
tagjai – erős egyéniségek lévén – más-más irányban indultak tovább; de a vizuális kísér-letezés tapasztalatait mindannyian beépítették életművükbe. A Kossuth Klubban az an-tológia bemutatását (június 6.) a szerzőkkel való beszélgetés követi, amelyen Juhász R.
József, Fráter Zoltán, Mészáros Ottó, Papp Tibor, Petőcz András, Sáry László, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre, Tóth Gábor vesznek részt. Ezzel végérvényesen dokumentálódik:
az experimentális költészet a hazai mezőnyben is polgárjogot nyert.
Petőcz András – mint láttuk – elméletileg némiképp távolodni kezdett már ekkor a Magyar Műhely poétikai szemléletétől. Ez természetesen nem zárta ki, hogy az 1990/91 folyamán rendezett számos irodalmi esten a M.M. Baráti Köre képviseletében vegyen részt, illetve vállalja a szervezőmunkát. Budapesten a Kossuth Klubban, az Írószövet-ség Klubjában, a FMK-ban, különböző művelődési házakban és a vidéki városokban is rendszeresen szerepelnek, elősegítve a nyugati magyar alkotók műveinek „repatriálá-sát”. Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván interjúkötetek sorában mutatja be a határon túli alkotókat (a Nyugaton élőket is), rendhagyó irodalomórákat szervez számukra. Rövid időre úgy tűnik: végre minden irányzat elfoglalhatja az őt megillető helyet a művészeti életben, s az irodalomban is lezajlik a már egy évtizede megkezdődött rendszerváltás, s a modernizmus keretén belül helye lesz az avantgárdnak is. Nem így történt. Mintha az új politikai hatalom is gyanúsnak, sőt „kártékonynak” tartotta volna az experimentális művészetet – a Nyugatról hazatért avantgárd alkotókat távolságtartóan, szinte eluta-sítóan kezelte. A másik oldalról nézvést viszont a Soros Alapítvány alakította a hazai értékrendet – csakhogy Soros (és köre) nem értékelte (és nem támogatta) az avant-gárd művészetet. Így érthető, hogy a Magyar Műhely 80-as évekbeli ifjú szerzőavant-gárdája részben irányt váltott; s a posztmodern iróniába menekült. Míg az avantgárd követői mindvégig ragaszkodtak a protest-magatartás (a hazugság világával való szembeszegülés) alapértékéhez, addig a posztmodern hívei a szemlélődés pozícióját választva, továbbra is ironikusan ellebegtek a valóság fölött. A „nagyidai cigányok”-hoz hasonlóan (Arany János keserű-humoros elbeszélő költeménye 1848 után!) tudomásul vették: megbicsak-lottak a rendszerváltó törekvések /most is/, s „keserű kacajjal” nyugtázták a vereséget.
Mások pedig a konzervativizmus fedezékébe húzódtak. Petőcz egyik szélsőséghez sem tartozott.
A M.M. azonban rendületlenül kitartott az avantgárd értékek mellett; akár tetszett ez a hivatalos fórumoknak, akár nem. Egyre inkább igyekezett bevonni hatósugarába a közép-európai magyar (és nem magyar) ajkú fiatalokat. Az érsekújvári Studió Erté most már évente megrendezte nemzetközi alternatív művészeti fesztiválját, s a Kassák Művészeti Galériában kiállítást is szervezett a résztvevők vizuális munkáiból. A M.M.
1990. decemberi /78./ számában gunyoros hangvételű versek, képversek sora (Bujdosó
Alpár– Határ Győző – Garaczi László – Kemenes Géfin László stb. tollából) parodizálja a hazai költői kánonokat. Péntek Imre remek kis pillanatképe (amit Béládi Miklósnak küld „az örök avantgárd vadász-mezőkre”) játékos nyelvficamokkal érzékelteti a zűrzava-ros „szóhalmaz”-állapotot, amely anakronisztikus viszonyainkból fakad: „kér ész életű paprikajancsik fejében ópiumnak kifőzött axió mák háziasszonyok házi ba/á/lján az ár-pádkori árvaházban marcona marci pánok ropják harci mamuszt bérelve /föl/ tartárjárás óta nyenyere/g/ alatt puhult /sz/óda víz spriccel az ág/y/ról szak/l/adt ágyneműtartó alól pir ulásra késztetve a szedett /vedelt/ lírapirulákat”. Ugyanitt Papp Tibor a Szép versek
’89 hazai költészeti antológiát mutatja be (Gyorsfénykép bizonytalan háttérrel), ironikus felhanggal. Szigorú statisztikai adatokkal támasztja alá megállapításait, amelyekből ki-tűnik: az Aczél-korszak ízlés- és értékrendje még mindig keményen tartja magát. „A létező irányzatokat – úgy tűnik – nem bolygatta meg a vastagbetűs év: egytől egyig megvannak, még azok is, amelyekről a Szép Versek nem vesz tudomást”. Ez évben is
„kevéske hely jutott a Kassák-követő modernistáknak, még kevesebb a konceptistáknak;
a vizuális irányzatból pedig csak egyetlen amatőr játékos került be”; a fonikus és elekt-ronikus költészetnek pedig még csak híre-nyoma sincs, a performanszról talán nem is hallottak a szerkesztők. Itt lenne hát az idő – vonja le a következtetést – hogy revideáljuk értékrendünket, figyelembe véve a költészet valós változásait, s integráljuk az irodalom fogalmába az egyre gazdagabb művészi formákat, műfajokat is.
Hogy a fonikus költészet térhódítását ország-világ előtt demonstrálják, a budapesti
Hogy a fonikus költészet térhódítását ország-világ előtt demonstrálják, a budapesti