Spanyol realizm us
Irodalomtörténeti furcsaság, hogy a romantika, amely az egész világon oly szívesen fordult Spanyol- ország felé, hogy tájat vagy történelmi hátteret kapjon erős színeket kereső művészetéhez, a romantika, amely annyi ihletést nyert a spanyol renaissance és barokk irodalmi emlékeitől, magában a spanyol irodalomban egyáltalán nem tudott gyökeret verni; ezzel szemben a realizmus kora gazdag és eredeti tehetségeket segí
tett diadalra.
A spanyol realizmus legerősebb vonása éppen a romantikával való leszámolás; nem az irodalmi roman
tikával, hanem a lélekben lévő romantikus hajlamok
kal, a spanyol szertelenséggel, gőggel és álomlovag- sággal, a dón quijotei vonásokkal, amelyek miatt a spanyol a X IX . században Európa egyik leghátra- maradottabb népe lett. A spanyol realizmus Sancho Panza diadala.
Témában is Sancho Panza az úr. A spanyol realiz
mus legjobb alkotásai falusi történetek, felfedezik a spanyol parasztság életét és széles, néha keserűen vádoló, de gyakrabban kedélyes tablókban mutatják be; a századközép realizmusa derűlátó hajlamú.
A külföldi szemlélő számára a spanyol realisták legsajátosabb vonása az, hogy minden antiromantikus és dezilluzionista hangulat dacára többnyire vallásos
D e zillu zio -nizmus
Népiesség
K atolicizm us
Cáballero
Valera
Pereda
katolikus célzattal írnak. Aki itt megcsömörlik a világtól, az nem süpped a lélek sívár nihilizmusába, hanem kolostorba vonul. A jezsuita, aki a század
közép rémregényeiben többnyire titokzatos intrikus, itt titokzatos jó angyal; a byroni típusú világfi, aki itt tovább tartja magát, mint máshol, végül is megtér és oltár elé vezeti angyali jóságú meny
asszonyát.
A spanyol realizmus megalapítójának Fernán Caballerot (1796— 1877) tekintik. A roppant harcias írói név, amely a Caballero, lovag szó mellé a leg
erőteljesebb spanyol királynak, Ferdinándnak nevét teszi, mint keresztnevet, tulajdonképen egy német származású hölgyet takar, Cecília Böki de Fabert.
ö is, mint a századközép többi nagy nőírója, George Sand vagy George Eliot, még mint egyenrangú fél akarja felvenni a versenyt a férfi-írókkal, ezt fejezi ki a harcias álnév; a nőírók még nem tudják, hogy számukra külön területek vannak a lélekben és az irodalomban. D e ösztönösen mégis sejtette ezt, mert
foművének, Gaviotának (1848) tárgya egy nagyon közönséges nő története, az a téma, amellyel később
a francia realisták oly kedvvel fognak foglalkozni.
A spanyol realizmus legfőbb neve Juan Valera (1824— 1905), költő, politikus, kiábrándult és fölé
nyesen okos esztétalélek, aki talán éppen kiábrándult
ságból választotta gondolatai közlésére a szórakoztató regény formáját. (Las Ilusiones dél Doctor Faustino.) A z ő főműve, a Pepita Jiménez (1874) szintén női arc
kép, a spanyol Bovaryné. A realista korhangulatra rendkívül jellemző, hogy Valera, aki bejárta az egész világot és akinek szellemi látóhatára is tág és világ
polgári volt, regényeiben andaluziai szülőhazájának szűk körét rajzolja olyan komolysággal, mintha sosem lépett volna ki városkájának falai közül.
Jósé Maria de Pereda (1833— 1906) egy másik országrésznek, az északspanyol tengerparti Asturiá- nak írója; kiábrándult, flaubertos hideg
formatökéle-tessége furcsa ellentétben áll egyházias világképével és reakciós politikai felfogásával.
Jelentősebb külföldi sikere a spanyol realisták közül csak a giccshatárhoz eléggé közelálló Pedro Antonio de Alarcónnak (1833— 1891) volt. A z ilyen
fajta népszerű írók egy kor és nép ízlésére sokkal jellemzőbbek, mint az igazán nagyok. Ha elolvassuk pl. Álarcon leghíresebb regényét, A botrányt (1875), plasztikusan előttünk áll, miben különbözik a spanyol realizmus a többitől, milyen romantikus a spanyol még akkor is, amikor úgy érzi, végérvényesen ki
ábrándult minden romantikából. „Atyám , az én nevem Antonio Luiz Fábián Fernandez de Lara y Alvarez Conde, Conde de la Umbria“ , így mutat
kozik be a regény hőse; hát ilyen névvel igazán nem lehet valaki szürke átlagember! A regényben lázas és izgalmas lovagi cselekmény bonyolódik le szemünk előtt, mintha egy fénykorbeli spanyol drámát tettek volna át a realizmus formanyelvére; fogadalmak, eskük, kezességek, elvesztett és rehabilitált becsületek köve
tik egymást, az emberek ordítanak, görcsöket kap
nak és lemondanak egész vagyonukról, megtérnek és meghalnak, — más, színesebb világ ez: Spanyol- ország. Sancho Panza sosem fogja Don Quijotét eltemetni.
Jósé Echegaray (1832— 1916) matematikus, mér
nök, nemzetgazdász és miniszter volt, amellett ráért arra, hogy 1874-től kezdve színdarabjaival uralkodjék a spanyol színpadon. 1904-ben Nobel-díjat kapott.
Rengeteg darabja közül messze kimagaslik E l gran Galeoto (1881) c. versdrámája. A mesteri felépítésű darabban azt látjuk, hogyan kerget egymás karjaiba egy nemes, tisztalelkű férfit és nőt a pletyka, a látszat, a rokonság kicsinyes rosszakarata, a férji féltékenység, szóval a világ, a nagy Galeoto, a nagy kerítő, ugyanaz a láthatatlan és kikerülhetetlen hatalom, amely mint Nagy Böjgen üldözi Peer Gyntöt. Nagyszerű szimbolikus kifejeződése a társadalom személytelen
Álarcán
Echegaray
Bécquer
és személyfölötti hatalmának, ami a századforduló leg
főbb élményszerű felismerései közé tartozik. A darab hőse maga is drámaíró, aki közben írja drámáját a Nagy Galeotóról és ezzel kapcsolatban mondja el a színdarab mélyebb értelmét — Echegaray ezzel a fogással is a modern irodalom mestereit, Gidet, Hux- leyt előzi meg.
A korszak egyetlen nagy lírikusa, Gustavo Adolfo Bécquer (1836— 1870) szegényen, betegen és el
hagyatva élt, versei csak halála után lettek népszerűek.
Csendes, páthoszmentes költő, akiben kevés irónia és sokszentimentalizmus keveredik Heine receptje szerint.
Olaszok
A z olasz irodalomnak a századközép a legvigasz
talanabb korszaka. Egy nagy olaszt adott a világ
nak, Carduccit;* ő sem realista, eszméivel és életével is messze átnyúlik a következő korszakba.
Carducci ahhoz a századközépi romantikaellenes, tárgyilagos, kissé hideg és formabiztos költői nemze
dékhez tartozik, amelyhez Leconte de Lisle, Tennyson, C. F. Meyer, Arany János. Természetesen olasz át
tételben: a romantikával való szakítás itt a klasszikus itáliai hagyományokhoz való visszatérést jelenti. Odi barbare (1877— 89) c. kötetével még versmértékben is visszatér az antikhoz; igyekszik újra megtalálni Ver
gilius és Horatius nyugodt, méltóságteljes állóképeit.
Erősen retorikus költő, ünnepel és dicsőít, csatát, fejedelmet, hadvezért, költőt vagy Itália jövendőjét.
Személyes mondanivalója alig van, politikai szenve
délyei a közösség szenvedélyei. Sajátos módon ez az antiromantikus költő vad forradalmár, versciklusban
* Giosué C a rd u cci szü l. 1835-ben V a l di Castelloban. 1860-tól a rétorika tanára a bolognai egyetemen. E ls ő verseskötete Rím e, 18 5 7 . 1870 és 1890 k ö zt a z olasz irodalom vezére. 1906-ban N obel- díjat kapott, M eg h . 1907-ben.
zengi a francia forradalom véres tetteit, köztársaság
párti és atheista, leghíresebb verse a hatalmas páthoszú Inno a Satana, Himnusz a Sátánhoz, amelyben nem a dekadens, századvégi kéjenc Sátánt köszönti, hanem a nagy miltoni lázadót, „az Értelem bosszúálló erejét**.
Férfias, erőteljes költő. A z olasz nép fő-artériájá
nak nevezi magát, ő táplálja az acélos izmokat. Megveti a kor tétlen önszemléletét, a bénító bánatokat, komor döngésű antikos versei a jövendőt énekelik:
N ői troppo odiammo e sojferimmo: ,
II mondo é bello,e santo é l'avvenir.*
D e talán Carduccinál is fontosabb és eredetibb Sanctis
jelenség Francesco De Sanctis (1818— 1883), az első nagy modern irodalomtörténetíró. D e Sanctis eszmélt rá elsőnek, hogy az irodalomtörténet nem csak tör
ténet, nemcsak írókról, irodalmi eseményekről és azok összefüggéséről kell beszélnie, hanem valami sokkal többről is, ami az írók és művek mögött van, — hogy az irodalomtörténet, ha úgy vesszük, a filozófia egyik ága. Ilyen filozofikus szellemben, nagyszerű lélektani éleslátással irta meg Daniéról, Petrarcáról, Leopar- diról szóló tanulmányait és főművét, a Storia delta letteratura Italianát (1870), amely mindmáig nemcsak a legjobb olasz irodalomtörténet, hanem általában a legjobb irodalomtörténeti szintézis is, Taine Angol Irodalomtörténete mellett, ő és Taine előre tudta mindazt a módszerbeli újítást, amelyre a német szel
lemtörténeti iskola 1920 körül eszmélt rá.
* M i túlságosan sokat gyűlöltünk és szenvedtünk: Szeresse
tek ! a világ szép és szent a jövendő.
H A T O D I K F E J E Z E T
Prehistáría
Vallás