E L S Ő F E J E Z E T
Harmadik Köztársaság szellemével, a demokráciával és a szabadgondolattal. Ez a kor a konverziók fénykora.
A mindenben kételkedő lelkeket mágikus erővel vonzza a dogma bizonyossága, a végsőkig kifinomult esztétákat a liturgia örök-változatlan szépsége.
Idővel a megtérésből is divat lesz, mint minden
ből ebben a nagyvilágias korszakban, az írók megtér
nek, mert utánozniuk kell előkelő és híres kartársaikat.
A regény
Z o la Emilé Zola* írói pályája kissé Victor Hugóéra
emlékeztet: őt is üldözte a kritika, számkivetésbe ker
gette a közvélemény, neki is hangos és hatalmas sike
rei voltak, ő is irodalmi vezérnek született, köréje tö
mörültek mind az írók, akik szembehelyezkedtek a romantikus hagyományokkal.
N aturalizm us Zola sokszor kifejtette új irányának, a
wíMsnak elméletét, legteljesebben Le román experimen- tal (1880) c. programm-írásában. Mestereként Claude Bernard-t, a nagy orvost nevezi meg, aki az orvos
mesterséget tudománnyá alakította át a kísérleti mód
szer bevezetése által. Zola a regényírást akarja tudo
mánnyá tenni a kísérleti módszerrel. Balzac, mondja, amikor Hulot báró alakjában (B etti néni) bemutatja, hogyan hat az érzéki szenvedély az egyesre és környe
zetére, nemcsak megfigyel, hanem kísérletezik is:
nem éri be az összegyűjtött adatok reprodukálásával, hanem közvetlenül közbelép maga is, amennyiben alakjait olyan körülmények közé helyezi, amelyek
* Em ilé Z ola szü l. 1840-ben Párisban, apja olasz. Fiatalon munkába áll, a z H achette könyvkiadó cég hivatalnoka, lassan kü zd i f e l magát, újságíró lesz, 1870-ben megnősül. A nyarat M édanban tölti, itt keresik f e l hívei, akikkel együtt adja k i 1880-ban a Les Soirées de M éda n c. naturalista novellagyüjteményt. 1897-ben J yac- cuse. .. (Vádolom ) kezdetű levelével, amelyet a köztársaság elnöké
hez intéz, beavatkozik a Dreyfus-perbe, kétszer elítélik, 1898-ban Angliába menekül. Gázmérgezésben hal meg 1902-ben,
fölött a regényíró szabadon rendelkezik. íg y kell tennie a kísérleti regény írójának; alakját különböző körülmények közé kell helyeznie és meg kell figyel
nie, hogyan reagál. — D e ilyen értelemben min
den regényíró kísérleti regényíró. A z elmélet a natu
ralizmusnak nem a legerősebb oldala.
A z igazi mester nem is Claude Bemard, hanem Taitie, Comte, Herbert Spencer, Darwin: a pozitiviz
mus. A regény akkor lesz tudomány, amikor megszűnik puszta fikció lenni; amikor az író gondosan össze
gyűjtött document humainék, emberi dokumentumok alapján dolgozik. „ A kísérleti regény", mondja, „az
absztrakt, a metafizikai ember tanulmányozása helyett a fizika-kémiai törvényeknek alávetett és a környezet befolyása által meghatározott természetes ember ta
nulmányozása, szóval a mi tudományos korunknak megfelelő irodalom, mint ahogy a klasszikus és roman
tikus irodalom megfelelt a szkolasztika és theológia korának."
A zolai regény szociális beállítottságú. Ez sem újság: Sand és Sue is a szegény néposztály szomorú sorsát mesélték, a Goncourtok is megtették — de az elődöket mind a részvét ihleti, felülről lefelé, könnyes szemmel nézik a népet, míg Zola a látszólagos flauberti impassibilité mögé húzódva, nem részvétet akar fel
kelteni, hanem csak a valóságot felmutatni — és a való
ság a legerősebb vádirat. M ár nem jóindulatot és meg
értést kér, hanem a leendő nagy társadalmi átalakulást hirdeti, különösen utolsó ciklusában, a Les Quatre Evangiles-ben (1899— 1903). A francia realizmus nagy képviselőiben a nagypolgári osztály látásmódját ismer
tük fel; Zolában az elégedetlen kispolgár szólal meg, aki természetes szövetségesét látja a proletariátusban.
A természettudományos gondolkozás legfőbb ellenségének az Egyházat tekintette. A jezsuiták Zolá
nál sem játszanak rokonszenvesebb szerepet, mint Sue rémregényeiben (Plassans meghódítása, 1874), egész regényciklust szán a „papi csalások" leleplezésére
Pozitivizmus
Társadalm i tendencia
A n tiklerika-
lizmus
123
Átöröklés
A Csúnya
Erotikám
(Trois villes: Lourdes, 1894; , 1896; Paris, 1898);
az Egyház indexre tette.
A természettudományos világnézet Zola regé
nyeiben, mint az átöröklés kísértete jelenik meg. Zola átvette Balzactól a totális regény becsvágyával együtt a regényciklus formáját is. Egy húszkötetes sorozat
ban, a Rougon-Macquart család történetében bemu
tatja egész Franciaországot a Második Császárság alatt.
A sorozat kötetei sokkal szervesebben függnek össze, mint a Comédie Humaine részei, egy család sorsát mesé
lik el, amelynek tagjaiban az átöröklés révén a családi tulajdonságok, az öröklődő végzetes hajlamok meghatá
rozzák az egyének sorsát. A ciklus leghíresebb részei:
L ’Assomoir (A patkányirtó, 1877), a pálinka rombolá
sának rettenetes rajza, Nana (1880), a nagy demimonde élete, Germinal (1885), a fizikai munka és a sztrájk regénye és La Débácle (Az összeomlás, 1892), a francia-porosz háborúról.
A naturalizmus az irodalom számára elsősorban tárgyi újítást hozott. Zola és iskolája csakugyan új területet hódított meg: az élet csúnya oldalát. A klasz- szikusokon nevelt ízlés a valóság ábrázolásában mindig csak bizonyos határig ment el s ami azon túl volt, azt kizárta a művészetből. A naturalizmus nemcsak hogy polgárjogot biztosít a csúnyaságnak, hanem valósággal keresi is, részben az újszerűség kedvéért, részben, mert pesszimizmusában csúnyának látja az életet.
A szerelem testi dolgainak kimondásához a X IX . században, a világtörténelem legszemérmesebb szá
zadában, amikor még az asztallábakra is harisnyát húz
tak, hogy ne álljanak meztelenül, nagyon sok merészség kellett. A Mme Bovaryt elkobozták, ma már nem is értjük, miért, a Germinie Lacerteux is mint „merész“
regény volt nevezetes. Zola messze túltett elődein.
Nemcsak olyan dolgokat írt le, amelyekről előtte hall
gattak, hanem szavakat is, amelyek előtte nem tűrtek nyomdafestéket. Ez természetszerűen következett a naturalista elvből, — de a nagyközönség pornográfiá
nak tekintette; ennek köszönheti Zola százezres pél
dányszámait odahaza és külföldön. D e ennek köszön
heti azt is, hogy rossz hírbe került a komoly kritika előtt és a közönség is elfordult tőle, amikor rossz
hiszemű utánzói, akik tiszta pornográfiát adtak, tár
sadalmi szenvedély nélkül, rálicitáltak. Csak most kezdik felfedezni Zolában azt, ami nem szenzáció, hanem igazi érték.
Stílusa, a csúnya szavaktól eltekintve, nem naturalista, vagyis nem szürke és hétköznapi, hanem színes, romantikus. Kifejezésmódja is kissé Hugóra emlékeztet. Ő is szereti a hatásos felsorolásokat, belőle is bőven ömlik a szó és ő is szigorúan komponál, a jeleneteket egy nagy drámai finálé felé terelve.
Ezek a drámai tablók már nem naturalista jellegűek, nem apró emberi adatok, hanem mélyen az emlékezetbe vésődő hugói túlzások: pl. az a jelenet, amikor a magasrangú államhivatalnok szerel
mében odaaljasodik, hogy eltűri, hogy Nana lábbal tiporjon rajta, amint összes rendjelével a földön fekszik. Ez már szimbolikus jelenet; az ilyen igen gyakori Zola regényeiben. Ilyen Germinalban a hatal
mas, megrázó sztrájk-jelenet vége: a tetőről lezuhant fűszeres megcsonkított holtteste ott fekszik a földön, a polgárok reszketnek a redők mögött, a bányászok fejvesztve menekülnek a közeledő zsandárok elől — és a zsandárok mögött megérkezik a pék kocsija és elhozza a vol-au-vent-t, amelyet a banyaigazgatóék szakácsnéja oly izgatottan várt, félve, hogy nem készül el a vacsorával.
Brandes Zola-tanulmányában felhívja a figyelmet a libára, amelyet a L ’Assomoirban szereplő család eszik, olyan lendülettel, a környéknek, az egész város
negyednek oly élénk részvétele mellett, hogy ha egész elefántot tálalnak fel, mondja Brandes, akkor se lehetne máskép beszélni róla.
Legjobb regényei, így elsősorban a Germiml, helyenkint lélekzetelállítóan drámaiak és
monumenta-Stílusa
D rám ai erő
M aradan-
dóság
A költő
M aupassant
litásban is felveszik a versenyt a nagy oroszokkal.
A z ember azt hiszi, már nem is lehet tovább fokozni a tragédiát, annyi baj érte a szerencsétlen bányászokat, hogy több már nem is jöhet, amikor újabb és újabb csapás szakad rájuk. A regény állandó robbanásokkal halad előre, mint az automobil. Az „élet“ nem ilyen, — Germinal a magas tragédia sűrített levegőjében ját
szódik.
A későbbi és a külföldi naturalisták messze túl
szárnyalták mesterüket abban, ami művészetében igazán naturalista, a részletek pontos megfigyelésé
ben, a külső valóság tárgyilagos rajzában, a csúnya hétköznapok ábrázolásában. Zolából az él tovább, ami nem naturalista, a hugoi bőség és a latin élet
szeretet. Mert Zolának csak világnézete pesszimista, világérzése nem az. Olyan lendülettel, olyan szívesen és ízesen írja le az életet, olyan rabelais-i áradás van szavaiban, amikor evés-ivásról vagy a szerelem örömei
ről beszél, hogy az olvasó még a nyomasztó környezet
ben is jól érzi magát vele és kedvet kap az élethez.
Az elfojtott, a rossz útra tért költőt szeretjük benne. A költőt egyszer szabadjára engedte, amikor a Le Réve-et írta (1890), ezt a német-romantikus, bájos és ábrándos, talán túlságosan is ábrándos sze
relmi történetet, — de néha feltör a költő más művei
ben is, a legváratlanabb helyeken és akarata ellenére széppé varázsolja a bányát, a pincelakást, a kocsmát, amelyre tekintete hull.
Zola médani köréhez tartozott Guy de
sant, (1850— 1893), aki Flaubert személyes tanít
ványa is, — de már első írásaiban megtalálta egyéni hangját, amely világhírűvé tette. Tehetsége olyan műfajban érvényesült, amely maga is új és „század- végi“ : a tüntetőén türelmetlen kornak megfelelő rövid novellában, a tárcában. Regényei kevésbbé önállóak; sokat tanult a zolai naturalizmustól (B el Ami, 1885, magyarul Szép fiú) és a századvégi lélek
tani iskolától (ÍJne vie, 1883, Egy élet, Notre ,
1890, A mi szívünk). A novellának azonban önálló és klasszikus mestere. Itt kerüli a naturalizmus rész
letező pepecselését, a lélekelemzők magyarázgatását;
oly szigorúan klasszikus a vonalvezetése, mint a régi francia és olasz novellistáké, tiszta epikus, csak az események elmondására szorítkozik. Ha mulat
ságos történetet beszél el, ő maga közben sosem tréfál, stílusának egy arcizma sem rándul meg, csak maga a történet hat, a stílus világosságán és a kompo
zíció tökéletességén keresztül.
Kedvenc témája az ellentét civilizáció és ösztön között. A komikus hatást az váltja ki, hogyan diadal
maskodik az ösztön a polgári és nyárspolgári konven
ciókon. A polgár könnyen feladja szigorú erkölcseit, ha érdekei úgy kívánják, ezt látjuk első mesterművé
ben, a Boule de S uij-btn (A gömböc, 1880, a Les soirées de Médanban): az előkelő társaság nem hajlandó szóbaállni a Párisból velük együtt menekülő kis kokottal, de azután lelkesen rábeszélik, hogy töltse az éjszakát a porosz tiszttel, aki nem hajlandó máskép továbbengedni őket. Másnap azonban, amikor továbbutaznak, rá sem néznek az eltévelyedett nőre.
Pikáns történeteiben nincs semmi ellenszenves csámcsogás a részletek fölött, ellenben — ez a század
végi és sátános benne — minduntalan valami enyhén szentségtörő hajlam bukkan ki. A Maison Tellier-bea (1881) szereplő nyilvános ház lakói mind elmennek az egyik hölgy kislányának első szentáldozására és a kapura táblát tesznek ki: „Első szentáldozás miatt zárva“ . A Rondoli-lányok (1884) pokoli komikuma abból a magátólértetődőségből ered, amellyel az olasz anya tudomásul veszi lányai foglalkozását; az anyai szerep méltóságát más novelláiban is szívesen kezdi ki.
Kortársai benne látták az egészségeset, a klasz- szikust, a természetest a beteges korban. Annál le- sujtóbb volt Maupassant tragédiája: utolsó éveit az őrülettől való rettegés teszi tönkre, ez ihleti félelmes
Sikere
Daudet
Reakció Z ola ellen
késői novelláit is (pl. Le Horla, 1887) és nem is sikerült elmenekülnie a fenyegető rém elől.
Maupassant még Zolánál is inkább „m erész"
témáinak köszönhette roppant népszerűségét. Évtize
deken át ő volt a tilos író az ifjúság számára, a pikáns francia a külföld szemében. A kortárs-kritikusok formai tökéletességéért tisztelték, az utókor nem be
csüli eléggé. Azok közé tartozik, akik idővel ponyvára kerülhetnek.
Maupassant-nal osztozott népszerűségben/á//>^öwse Daudet (1840— 1897), a délvidéki franciaság képvise
lője. Neki sikerült, ami egyik naturalistának sem:
délvidéki alakja, Tarasconi Tartarin a regénytől (1872) függetlenül is él és mint legendás alak megmarad.
Daudet a szív embere ebben a nemzedékben; legfőbb mestere Dickens. Nem tagadja meg magától azt a gyönyörűséget, hogy meleg, sőt néha túlságosan is ellágyuló részvéttel ne kísérje hősének életútját, — különösen ha hőse kisfiú, mint az önéletrajzi, a Copperfieldre emlékeztető Le petit bán (A kis Izé, 1868). A kor kedvenc témájával, a demimonde- dal foglalkozik leginkább maradandó regénye, a Sapho (1884), az öregedő nő és a szakítani nem tudó férfi regénye, mint B. Constant Adolphe-ja. Az operett- meséjű Les rois en exil (Száműzött királyok, 1879) humora erősen elavult, alakjai, különösen a nők, kissé giccsesek. D e elevenek maradnak délfrancia novellái, átütő édességű tájhangulatukkal: Léttres de mon moulin (1866).
A 80-as évek elején teljesnek látszik a naturaliz
mus győzelme; de 1887-ben a Figaro hasábjain Zolának öt legjobb tanítványa bejelenti, hogy szakít a naturalizmussal és azzal a pozitivista-materialista szabadgondolkozással, amely mögötte áll, mint világ
nézet; 1891-ben Jules Húrét ankétjára 64 irodalmi ember úgy nyilatkozik, hogy a naturalizmus már halott. — A naturalizmus azóta sem halt meg, csak lejjebb szállt a ranglétrán és az átlagirodalomban él
128
tovább. A 90-es években beálló Zola-ellenes reakció lényege az, hogy az aktivistáktól az esztéták kezébe megy át a vezetés, aminek következtében a társadalmi problémák mellett ismét előtérbe kerülnek a lelki és a vallási kérdések is.
A naturalizmus ellen lázadók a régibb írók közül U j romantika
kettőt tarthattak mesterüknek, Barbey
és Villiers de VIsle-Adam ot,a két romantikust, akik annyira elkéstek, hogy már egy új romantikával talál
ták magukat szemközt. Mindkettejük arisztokrata, rojalista és katolikus a szónak valami egyéni, sátános értelmében — Isten létezésében nem egészen bizto
sak, de az ördög legalább jelent valamit számukra.
Mindkettejük inkább élő alakjával, pózaival és szelle
mes mondásaival hatott, mintsem írásaival. Ebben a korban, amikor a költők a munka tökéletességében találták büszkeségüket, ők ketten kitartottak a főúri, byroni eszmény mellett, amelyet Ady egy sora oly jól kifejez: „É n voltam Ú r, a Vers csak cifra szolga".
Jules Barbey d’Aurevilly (1808— 1889) a tehet- Barbey
ségesebb és igazibb, amennyiben e két szándékosan d’Aurev,lly mesterkélt íróval kapcsolatban igaziról beszélni lehet.
Novellái, amelyeket Les Diaboliques (Az ördöngősök, 1874) címen foglalt össze, előkelő franciák különös szerelmeit adják elő nagyon egyéni, gazdag, felkiáltá
sokban bővelkedő nyelven; akkoriban nagyon modern volt és sokan követték, azóta pedig olyannyira elavult,
hogy szinte már megint újszerűén hat. Auguste Villiers Villiers de
de UIsle-Adam (1838— 1889) novellái (Contes cruels, Cudar mesék, 1883) meglehetősen kiagyaltak, nyomot hagyott rajtuk a német idealista filozófiával való műkedvelő foglalkozás. Egyikük-másikuk Poe légies
ségét és halott-kultuszát utánozza, mások nagyon is cerebrális iróniával harcolnak az üzleties kor ellen;
a Machine á gloire-bán pl. feltalálja, mint groteszk lehetetlenséget, hogy az égre kellene világító hirde
téseket írni. Ez az akkor vadromantikus ötlet ma már
Huystnans
valóság és sajnos, nem is groteszk; mennyi minden vált azóta valóra az agyrémekből!
A Zolától elszakadó írók közül a legjelentéke
nyebb Zola nagy reménysége, Huystnans.* Pályáját naturalista regényekkel kezdte, ettől az iránytól A rebours (Fonákjáról, 1885) c. regényével kezd eltávolodni. Ez a regény a dekadencia kézikönyve.
Hőse, Des Esseintes herceg (természetesen herceg, hatalmas család utolsó sarja, de ezt Huysmans csak mellesleg és kedvetlenül említi meg), miután kiábrán
dult a társas életből és gyenge idegrendszere nem bírja tovább a testi örömöket, visszavonul a falusi magányba és házát saját elgondolása szerint rendezi be. Elve, hogy a természetes dolgok kora már lejárt, az artifice, a mesterséges az ember géniuszának meg
különböztető jele. A természet „tájainak és egeinek undorító egyformasága által határozottan kimerítette a kifinomultak türelmes várakozását. . . micsoda egyhangú raktára a mezőknek és fáknak, micsoda banális ügynöksége a hegyeknek és erdőknek!" Az ő házában minden mesterséges. Az ebédlő (szoba a szobában) hajókabinnak van maszkírozva, egyik ablaka akváriumra nyílik, a vízben óraműre járó mű-halak úszkálnak. Hálószobája kolostori cella, de ez is mfí- cella, a legfinomabb vászonnal bevont fal csak utá
nozza a meszelést stb. Itt él, könyvei közt, amelyek közül már csak a legkésőbbi latin írók érdeklik és közben visszatekint elmúlt életére. Eszébe jutnak sátánoskodó kísérletei más emberek leikével, eszébe jut szerelme, a hasbeszélőnő, aki intim együttlétük közben riasztó „külső zajt" tudott produkálni. Bána
tában ital- és szag-koncertekkel vigasztalja magát, olyan művésziesen keverve az íz- és szag-érzéseket, mint a zenész a hangokat. M íg végre idegei a
magány-* J o r is-K a r l Huysmans szü l. 1848-ban Pdrisban, hollandi festőcsaládból. Polgári foglalkozására nézve minisztériumi tiszt- viselő^ m ajd megtérése után benedekrendi oblátus gyanánt kolostor
ban él. M egh. 1907-ben.
bán teljesen felmondják a szolgálatot és vissza kell térnie az emberek közé. Fel-felcsillan már a katolikum vonzása is, egyelőre mint reménytelen lehetőség.
Des Esseintes kifinomult ízlése ma rendkívül ízléstelen benyomást tesz, az ember rosszul lenne narancssárga-kék dolgozószobájában, választékossága nagyképű és amit végső előkelőségnek tart, inkább végső pedantéria. Mégis ez a regény, minden hóbor
tossága és végtelenül elavult afifektációi dacára moder
nebb valamennyi kortársánál; itt csakugyan elkezdő
dik valami, ami túlmegy a naturalizmuson, itt kezdődik a nagy fordulat a külső világtól a belső felé, ahol nem a dolgok fontosak, hanem a benyomások. Des Esseintes szagok és ízek által kiváltott emlékezésében már a prousti nagy emlékezés veti előre árnyát. (Mint érdekességet megemlítjük, hogy Des Esseintes modellje állítólag ugyanaz a Róbert de Montesquiou gróf, szim
bolista költő (1855— 1921), akit Proust mint Charlus bárót örökített meg.)
Következő regénye, Lá-bas (Ott lenn, 1891) egy lépéssel tovább halad a katolicizmus felé. Hőse, Durtal, könyvet akar írni Gilles de Raisről, a középkor félel
metes Kékszakállú Hercegéről; a erről a témá
ról való beszélgetéseit tartalmazza. Középpontjában a sátánosok állnak, Durtal ráeszmél, hogy a modern Párisban is akadnak, résztvesz szertartásukon. . . ez a regény leggyengébb része; elsősorban mégis „tár
salgási regény**. Des Esseintes és Durtal egyben roko
nok: mindentől undorodnak, amit már mások gon
doltak és éreztek, ez már nem is arisztokratizmus náluk, nem is póz, hanem művészi és izgalmas hisz
téria. Ez az a betegség, amelyben a századvég elitje szenvedett, és Huysmans a legavatottabb ábrázolója.
Ez az iszonyodás a banálistól vezeti el Durtal- Huymanst a katolicizmushoz. Következő regényei, En route (Utón, 1895), La Cathédrale (1898) stb. már a megtért írót mutatják be, aki a katolikum örök-állan
dóságában találta meg az örök-újat, amire szomjazott.
Szecesszió
Sátánosság
Megtérése
Stílusa
Bourget
L e lk i válságok
M int stiliszta is irtózik a megszokott formáktól és a Goncourtok és Barbey d’Aurevilly után a nyelvi szempontból oly tartózkodó francia irodalom egyik legmerészebb újítója. Vad önkénnyel alakít igékből főneveket és viszont, ennyiben az izmusok előfutára.
Irodalomtörténeti helyzete nagyon kétarcú: minden
kinél inkább foglya saját pillanatának, gyűjtője a szá
zadvég minden modorosságának és pedantériájának;
de ugyanakkor minden kortársánál magasabb nívójú, ő az első nagy intellektuális regényíró. Regényeit (vájjon regények-e egyáltalán?) azért írja, hogy for
mába öntse a vallás, tudomány, művészet értékeit, úgy amint azok egyéniségében feloldódva új egységbe állottak össze.
A másik nevezetes konvertita regényíró, Bourget (1852— 1936) inkább divatnagyságnak bizo
nyult, híre enyészőben van. Pedig ő is a legnagyobbat akarta, ő is szellemi élményeit akarta művészi formába önteni. Pályáját két esszé-kötettel kezdte (Essais de psychologie contemporaine, 1881— 83), mestereit, az egyéniségét kiformáló hatásokat vizsgálta meg. Ezek az esszék egy okos, de nem félelmesen okos polgári és rendszerető szellem tájékozódásai a gondolat és forma világában. Bourget tiszteli a tudományt, mint vala
mennyi kortársa, különösen a francia alkatnak annyira megfelelő lélektant. A regényírást alkalmazott lélek
tannak tekinti és lenézi Zolát, aki inkább a külső jelen
ségek írója, mint a lelki életé.
Regényeiben tehát a lélektani vizsgálódás mód
szerét alkalmazza. Olyan lelki válságokon, amilyenek
kel Bourget foglalkozik, inkább csak nagyon jómódú és ráérő lelkek szoktak keresztülmenni, ezzel Bourget is tisztában volt, naív sznobizmusában nem is tagadta.
Elsősorban szerelmi és házassági válságok érdekelték.
Leghíresebb műve, a Le Disciple (A tanítvány, 1889) ugyan egy plebejus tudósjelölt lelki válságát mutatja be, de arisztokrata környezetben: a taine-i determiniz
musnak a lélekre gyakorolt bomlasztó hatását akarja 132
égy — meglehetősen valószínűtlen — példán szemlél
tetni. Lélektana a lehető legolcsóbb. A lélek mélyeiről fogalma sem volt, csak azt látta, ami az orra előtt feküdt.
Nem jelenítette meg a lelki folyamatokat, mint D o
sztojevszkij, nem elemezte őket atomokra, mint Sten- dhal, hanem magyarázott, pálcával mutogatott, demon
strált. Babona, hogy csak a németek pedánsak: ilyen író pl., mint Bourget, Franciaországra sokkal jellem
zőbb.
Pedantériája, rendszeretete vihette a konzervatív táborba, a megtéréshez is. L ’Etape (1902) c. regénye arról szól, hogy a szabadgondolkozás és annak poli
tikai következménye, a köztársaság csak rendetlen
séget okozhat; már pedig Bourget, aki nagyon sze
rette a közismert igazságokat, büszkén vallotta, hogy rend a lelke mindennek.
Zolának egy másik nagy ellenfele,
a bölcs kritikusok minden jóslata dacára sem tért meg, sőt hosszú élete folyamán egyre inkább „balra toló
dott'*.
Anatole Francé Renan életművét folytatja és tel
jesíti szépirodalmi, népszerűsítő és politikai irányban.
Renan, amint mondtuk, a vallással szemben új állás- foglalást talált: nem hivő és nem hitetlen, hanem
„megértő** volt. Tudomásul vette a vallást, mint rea
litást, de nem mint objektív, hanem mint szubjektív realitást. Ez a megértés, amellyel Francé műveiben is találkozunk, talán még rombolóbb a voltaireiánusok meg nem értésénél; azok gyűlölték a vallást, mint hatalmas ellenséget, ezek becézik, mint megbocsát
ható emberi gyengeséget.
Anatole Francé legfélelmesebb fegyvere az
ál-* Anatole Francé (Frangois-Antoine Thibault) szü l. 18 4 4 - ben Párisban. A p ja könyvkereskedő. A Lemerre-kiadó lektor ay m ajd a szenátus könyvtárába kerül ( 1 8 7 6 ) . író i pályáját pamassien költeményekkel kezdi. 1880-ban megnősül. E lső nagy sikere L e crime de Sylvestre Bonnards 1 8 8 1. Dreyfus mellett síkra szállj m ajd nagy híve Jaurés szocializmusának. 19 2 1-b en N obel-díjat kap. M egh.
1924-ben.
K on zerv a tivizmus
A natole Francé
M egértő szkepszis
Ssterl: A világirodalom története III 9 133
Történelem
naivitás. Illetve csak félig álságos: Francé őszinte szeretettel vonzódik a régiség legendáihoz és történe
teihez és csodálatos ügyességgel tudja ellesni naív hangjukat. Újra meséli a legendákat és csak egy ici
picit változtat rajtuk; csak éppen annyit, hogy ellen
kező legyen az értelmük, mint eredetileg. íg y alakítja át egész könyvre terjedő, Flaubert Tentation)éxa hason
lító legendaszimfóniává Thais (1890), a megtérő alexandriai kurtizán történetét olyképpen, hogy meg
térítő je, a zordon Paphnutius közben menthetetlenül elkárhozik az érzéki vágyak örvényében. íg y cáfolja meg Szent Scholastica koporsójából kiszólva azt a tanulságot, amelyet a szent házaspár szűzi életéből le kellene vonni. Üj életre kelti a firenzei renaissacce küzdelmét a keresztény erkölcs ellen legszebb novel- láskötetében, a Szent Klára kútjában (1895). A Fel
világosodás kívülről nézte és támadta a vallási tanítá
sokat, Francé belülről aknázza alá a szent falakat.
Legkivált a legendák és mithoszok születése érdekli.
Egy percig sem hiszi már, hogy hazug mesék ezek amelyeket a nép bolondítására találtak ki. Tudja jól, hogy a mithoszok csakugyan születnek és hogy a mi- thikus alakoknak nagyobb realitásuk lehet, mint a valóságos embereknek: példa rá Putois, a nemlétező kertész, akit Bergeret úr anyja kohol, de azután ön
állósítja magát, az egész várost izgalomban tartja, többen látják is, a lapok közlik személyleírását és végül Bergeret úr anyja is hinni kezd létezésében.
Francé kételkedése a történelemre is kiterjed.
A történelmi tények is mithoszok, ezeknek is csak lelki realitásuk van. A Pingvinek ben (1908) újra írja Franciaország történetét, paródiákban vonultatva fel a történelem mondáit, kifigurázva a történetírókat.
A valóságban minden egészen máskép történt, mint ahogy a történetírók elmondják. Legjobb példa rá Pontius Pilátus története: a volt judaeai helytartó baiaei üdülésekor barátaival azon elmélkedik, milyenek lesznek az új istenek, akik felváltják majd az elavult
régieket, de amikor Krisztust említik, nem emlékszik a nevére sem. A történelem mindig utólag alakul ki.
Minthogy minden mithosz megszületett egyszer, a költőnek jogában áll új mithoszt teremteni, újra földre hozni a Lázadó Angyalokat (1914), leírni, mint döntik meg majd Jehova trónját a szabadság és huma
nizmus nevében.
Az irónia legnagyobb mestere ebben a korban, Irónia Swift és Voltaire örököse. Mint azok, ő is szereti pikáns történetkékkel fűszerezni elvont tárgyú elbe
széléseit. „ A z élet igazán nagyon szomorú lenne", mondja, „h a a sikamlós gondolatok rózsás raja nem jönne olykor megvigasztalni a rendes emberek öreg
korát." Közönségsikerének ez az egyik magyarázata.
Üdítővé teszi írásait nagy és őszinte vonzalma a szél
hámosok, a megbízhatatlanok iránt is. A feledhetetlen Rolisseríe de la Reine Pédauque (Lúdláb királyné, 1893) felidézi a casanovai, szélhámos tündérlábakon járó X V III. századot, középpontjában a bölcs, min
dent megértő Coignard abbé alakjával.
Varázsát talán úgy tudjuk leginkább megmagya
rázni, ha két halhatatlan alakját, Coignard abbét és Bergeret urat, az Histoire contemporaine hősét össze
hasonlítjuk Swifttel és Voltaire-rel. Coignard abbé és Bergeret úr semmivel sem látja a világ folyását értel
mesebb egésznek, nem tartja az embert különb élő
lénynek, nem hisz inkább a múltban, nem bízik inkább a jövőben, mint a két nagy ironikus. D e hiányzik belő
lük Voltaire ekrazitja és Swift vitriolja. Inkább Eras- mushoz és Montaigne-hez állnak közel. Maguk is esendő figurák a köznapi életben, amelyet nem a könyvemberek számára találtak ki; alapérzésük a szá
nalom azzal a nagy bolondsággal szemben, ami a világ. Francé késői ember, fáradt és dekadens, század
végi, civilizáció-végi. Stílusvarázsa az az utolsó nap
fény, amely alkonyaikor tör elő viharfelhők alól a látó
határ szélén és fájdalmas méz-színnel borítja be a világot.
135