H A T O D I K F E J E Z E T
Prehistáría
Vallás
bensőséges életében látják. De a tények azt bizonyítják, hogy a régi orosz vallásosság tisztára formalisztikus, mágikus-rituális jellegű volt, valami furcsa és nem örvendetes átmenet kereszténység és sámánizmus között. A kereszténység, amelynek magasztos taní
tásait még a tudatlan papok sem értették meg, nem szorította ki, csak átalakította a régi pogányságot, az ősi vadságot nem szelídítette meg, hanem megnövelte, mert a másvilági élet ígérete csökkentette a halálfélel
met a lelkekben. A pap továbbra is sámán marad, aki előtt kalapot emelnek, mert így kívánja a mágikus sza
bály, de a kocsmában megverik, mert útálják és lenézik.
A pravoszláv egyházat időnkint csaknem katasztrofális válságokba sodorja, hogy hivatalosan kihirdetik, mikor lesz vége a világnak; a nép nem is veti már be földjeit és a világvége nem következik be. A nagy rászkol, az egyházi szakadás, amely az orosz nép százezreit vá
lasztja ki az egyházból, azért tört ki, mert Nikon pá
triárka 1653-ban elrendelte, hogy ezentúl ne három, hanem két ujjal vessenek keresztet, mint a görögök.
Az ó-hitűek úgy gondolták, hogy ezzel menthetetlenül elveszítenék a Szentháromság jóindulatát és inkább vállalták a kimondhatatlan szenvedést, amit egy orosz üldözés jelent. A papság nem hajlandó elfogadni Nagy Péter jelöltjét pátriárkának, mert latinul tud, kocsisa a bakon ül, nem a lógós lovon és nem elég hosszú a sza
kálla. A szakáll a régi Oroszország egyik nagy szim
bóluma. Az ősi törvények tizenkét pénz büntetést mérnek arra, aki kitépi más ember szakállát — aki egy parasztot ok nélkül megöl, csak öt pénzt fizet. A másik nagy szimbólum a kancsuka.
A kancsuka nemcsak a cári eszme szolgálatában játszik nagy szerepet, hanem a családi életben is, ame
lyet később a szlavofilek oly idillikus színekkel rajzol
nak. A X V I. századi Domosztroj, a házi szabályok és tanácsok gyűjteménye (szerzője Rettenetes Iván ud
vari papja) ezeket mondja: „Zsenge korától kezdve fenyítsd fiadat, akkor nyugalmad lesz öregkorodban és
Korbács
K ie v i korszak
A reform
lelked díszére válik. És ne fogjon el gyengeség, ha gyermeked vered, nem hal bele, hanem még egész
ségesebb lesz . . . Semmiféle bűnért ne verd fülét vagy szemét és ne rúgdosd a szíve alatt, hanem korbáccsal üsd, ez okos és egészséges, ha fájdalmas is“ .
Nagy Péter levétette az udvari emberek szakállát, de nem szüntette meg, hanem a régi cárok ügybuzgal
mával használta a kancsukát. A z orosz, ha külsejére nézve be is lépett ekkor a kultúrnépek sorába, az euró
pai szemében továbbra is félelmes és nyugtalanító marad. Mindvégig érthetetlen, hogyan fér el az orosz lélekben egymás mellett ennyi vadság és ennyi krisz
tusi jóság, az orosz szellemben ennyi tiszta, nagyszerű gondolat és ennyi khaosz, amikor megvalósításra kerül sor. A z európai nem érti meg és nyugtalanítónak érzi az oroszok nagy erényeit, azt a lényegbevágó különb
séget, hogy míg Európában a becsület a legfőbb er
kölcsi érték, Oroszországban az alázat az; az európai elégtételt vesz, az orosz nyilvánosan megvallja bűnét és sírva bocsánatot kér. Hogy ez a híres orosz alázat a hosszú elnyomás következménye-e vagy pedig azért lehetett az oroszt ennyire elnyomni, mert természettől fogva ilyen alázatos, azon hiába is tűnődik az ember.
A z orosz őskornak van egy szaka, az ú. n. kievi korszak (988— 1240), amikor itt is keletkeztek vitézi énekek. Ezek a bylinák (megtörtént dolgok, gesták) nagyon sokáig éltek vándor énekmondók ajkán és egy írott műeposz is maradt fenn: Ének Igor seregéről.
A X II. szazad végén lejátszódó eseményeket mond el, Igor novgorodi fejedelem tragikus hadmenetét a polovcok (palócok!) ellen. D e a későbbi, rendkívül sötét századok, a tatár, majd a cári rémület korszakai elfojtották a megindult fejlődést és semmi irodalmi érték nem tudott létrejönni.
A z orosz kultúra alapkülönössége az, hogy a meroving-korra átmenet nélkül következik a késő
barokk és rokokó, középkor és renaissance nélkül. Ez a nagypéteri reform következménye. A nagypéteri
átalakulást Spengler a legnagyobbszerű példának tartja arra a történelmi jelenségre, amelyet
nak nevez. A pseudomorphosis, ál-alakulás abból áll, hogy egy nép vagy társadalom felveszi egy idegen nép vagy társadalom szellemi formáját és ebben az idegen ruhában növekszik tovább. íg y vette fel az ó-keresz- tény kultúra a késő antik ruháját, kisebb mértékben ilyen pseudomorphosis minden európai klasszicizmus.
A z orosz pseudomorphosis minden előzőnél nagyobb- szabású. Egy nép vezető rétege teljesen feladja ősi szokásait, életformáját, vérmérsékletét, még a nyelvét is, hogy egy tőle tökéletesen idegen magasabb kul
túrához hasonuljon. A z idegen kultúrába való átolva- dás odáig ment, hogy nagy orosz költők, mint Puskin vagy Turgenyev gyermekkorukban nem tudtak oro
szul; Turgenyev anyja soha egy sort sem olvasott el fia írásaiból, mert oroszul és szegény emberekről írt.
A z orosz szellem további életében a legfontosabb és máig sem megoldott probléma, hogyan találja meg ismét orosz-magát, amely eltűnt a pseudomorphosis- ban. Ez a probléma kettős alakban nyugtalanítja az irodalmat: i. M i a fontosabb, a civilizáció vagy az orosz hagyomány? 2. Hogyan lehet áthidalni a rette
netes szakadékot, amely a pseudomorphosist magára vevő felső réteg és a pseudomorphosistól érintetlen köznép között tátong?
A pseudomorphosis első százada nem volt Nagy Péter irodalomalkotó. Nagy Péter (uraik. 1682— 1725) maga n - nemcsak hogy nem ápolta, hanem fölöslegesnek is tar
totta és megvetette az irodalmat és kultúrpolitikáját követték közvetlen utódai is. Csak azt akarták át
ültetni az európai kultúrából, ami gyakorlatilag hasz
nos; a szellemi felső épület, gondolták, maradjon ott
hon. A helyzet csak akkor változott meg, amikor a német I I . Katalin lépett trónra (uraik. 1762— 1796).
Katalin maga is írónő, a Felvilágosodás mestereinek barátja és pártfogója, a francia írók oly megrendültén szólnak róla, mintha paradicsomot hozott volna az
52
Megújulás
I . Sándor kora
orosz földre. D e ez a paradicsom és a szellemi élet, amely a cárnő körül kialakult, csak Potemkin-falu, díszlet és hazugság. A cárnő parancsban adta ki, hogy Oroszországban mindenki boldog, a jobbágy
nak itt sokkal jobb a dolga, mint Európában, a hiva
talnokok atyai szeretettel bánnak a néppel — és aki mást mert írni, azt Szibériába vitték, mint ot és Rddiscsevet, a későbbi „leleplező" irodalom elő
futárait.
D e az orosz irodalmi élet mégis megindult. Ez a kezdeti, importált irodalom a Megújulás korának magyar irodalmára emlékeztet és emlékeztet vala
mennyi középeurópai nép irodalmi kezdeteire. Az oroszoknak is van egy irodalmi törvénymondójuk,
Kazinczyjuk: Lomonoszov;van klasszikus dráma
írójuk, Szumárokov; van elkésett La Fontaine-jük is, K rylov;van orosz népköltő, orosz Burns: K oljcov;
van klasszikus ódaköltőjük, Gyerzsávin; van klasszikus komédíaírójuk, Fonvizin — és amikor ideje eljön, megjelenik az orosz Werther, Nikolaj Mihajlovics Karamzin (1766— 1826) Szegény Lizá]z. Karamzin átvezeti az orosz irodalmat a klasszicizmusból a pre- romantikába és ő írja meg először Oroszország — erősen eszményített — történetét. Van preroman- tikus sírköltőjük is, Zsukovszkij, az idealista I. Sándor cár nevelője.
Mindezek csak nevek a mi számunkra. Ilyen Karamzinok, Gyerzsávinek, Zsukovszkijk minden irodalomban vannak, ha máshol nem is ennyire jó tanulók, nem adják fel ennyire a nemzeti egyéniséget.
Oroszország egyelőre még passzív tagja az európai szellemi közösségnek.
A nagy változás a X IX . század huszas éveiben áll be. A napóleoni háborúk során Kutuzov legyőzi a ver
hetetlen császárt, mégpedig nem nyugati, hanem igazán orosz módon, passzivitással és az orosz puszták téli hidegével. A diadalmas orosz seregek utóbb Párisba is bevonulnak és I. Sándor cárt döntő szó illeti meg
Európa új térképének megrajzolásakor. A nemzeti önérzet nagyon megnövekszik. A fiatal cár a roman
tikus és liberális eszmék híve és az íróknak az eddiginél sokkal nagyobb szabadságot ad. Oroszországban, mint egész Közép- és Kelet-Európábán, felvillanyo- zóan hat a romantikus eszmevilág is, amely a nemzeti különjelleget, a néplelket és a couleur , a helyi színeket keresi.
1824-ben kezd kéziratban forogni, majd 1829-
ben előadásra kerül Gribojédov* vígjátéka, ész bajjal jár, az első mű, amelyben a sajátos orosz
problématika szólal meg. Csáckij, a darab hőse, éppen külföldről jön meg, undorral szemléli az orosz viszonyokat, meg is mondja alaposan a véleményét, mire mindenki őrültnek tartja és hátat fordít neki, legfőképen a lány, akibe szerelmes és aki szívét egy ostoba, konformista strébernek adta. Az oroszok kissé túlbecsülik ennek a vígjátéknak értékét, de Csáckij két szempontból csakugyan őse a későbbi regényalakoknak: először, mert intelligenciája által gyökértelenné vált az orosz társadalomban és másod
szor azért, mert miután véleményét megmondta, kocsiba ül, elmegy és eszébe se jut, hogy tegyen valamit.
„A z ész bajjal j á r . . . “ Mielőtt a nagy orosz A z írók sorsa
írókról beszélnénk, még egy általános jelenséget kell szóvá tennünk és ez az, hogy az ész csakugyan bajjal jár, mindig és mindenütt, de kevés helyen annyira, mint a cári Oroszországban. Az orosz irodalomtörténetekben az írók életrajza oly meg
rendítő olvasmány, hogy az ember szinte már kény
szeredetten elmosolyodik, amikor a harmincadik íróval kapcsolatban olvassa ugyanazokat a szörnyű
ségeket. Amint már mondtuk, Novikovot és csevet, az első orosz realistákat, halálra ítélték, majd
* Alekszandr Szergejevics Gribojédov szü l. 1795-ben. K atona- tiszta majd diplomata, 1828-ban teheráni követté nevezik k i, 1829-ben ér állomáshelyére, itt a felkelők kíséretével együtt felkoncolják.
Szerb’ A világirodalom története III. U
Társadalmi helyzet
Szibériába küldték; Puskint a Kaukázusba és saját birtokára száműzték, Lermontovot Puskin halálára írt ódája miatt a Kaukázusba; Puskin követői közül Polezsájevet huszonöt évi közkatonáskodásra kénysze
rítettek, a szelíd, német-romantikus Odojevszkij her
ceget tizenkét évi kényszermunkára ítéltek, azután
mint közkatona szolgált; Ryljt kivégezték, Gribo- jédovot bebörtönözték, Bjelinszkijt csak betegsége
mentette meg Szibériától, halálos ágyánál naponta érdeklődött egy csendőr, hogy nem érzi-e mégis jobban magát. Csáádejevet elmegyógyintézetbe csuk
ták, a cárizmusnak ez is kedvelt büntetése volt.
Herzen hat évig Vjatkában, majd hosszú ideig Novgo- rodban élt száműzetésben, míg végre külföldre mene
kült, Szaltikov nyolc évig élt száműzetésben, még az angyali lelkű Turgenyevet is bebörtönözték, mert nekrológot írt Gogolyról és Csemisevszkij húszéves szibériai fogsága mellett még Dosztojevszkij ismeretes sorsa is eltörpül. És ez csak néhány név.
A fenyegető sorshoz gondoljuk hozzá az orosz író sívár elhagyatottságát. Aki a cári Oroszországban író vagy más módon az „ “ tagja lett, kiközösítette magát a társadalomból. A felsőbb osz
tálybeliek kerülték, mint gyanús elemet, akinek tár
sasága kompromittáló, művelt középosztály nem volt, a nép pedig, amelyért szenvedett a gyökértelenné vált intellectuel, még olvasni sem tudott. Az intelligencia kicsiny csoportja az egymásrautaltságot erősebben érzi, mint máshol; olyanok, mint a szektáriusok, mindig együtt vannak, végnélküli orosz beszélgetése
ket folytatnak (az orosz ‘duma* szó beszélgetést és egyúttal elmélkedést is jelent), barátságaik és ellen
ségeskedéseik intenzívebbek, mint máshol. Ilymód az orosz írók melankóliáját és forradalmi hajlamát nem
csak a szláv lélek magyarázza meg, hanem még inkább az orosz írók sorsa és helyzete.
Orosz romantika
A z első világirodalmi név . * Az udvari arisztokráciából származik, anyai ágon néger vér is van benne, Hannibálnak, Nagy Péter néger tisztjének révén; az arcképek után ítélve Puskin arca csakugyan négeres lehetett.
Puskin irodalomtörténeti hivatása, hogy oroszra ültette át a közös-európai romantikát és ugyan
akkor megtalálta a romantika sajátosan orosz válto
zatát; ez az orosz romantika pedig már átmegy a realizmusba. Puskin életműve híd három korszak között: pályáját könnyű és trágár rokokó versekkel kezdi, majd megteremti az orosz romantikát és Anyeginjével útnak indítja az orosz realizmust.
Rá is, mint az egész orosz irodalomra, Byron és E. T. A . Hoffmann hatott a legerősebben. Különösen Byron, mind a két Byron, az elbeszélő költemények és drámák „végzetes embere** éppúgy, mint a Don Juan cinikus vüágfia. Nélküle talán nem fedezi fel Puskin az orosz romantika tájait, a Kaukázust és a Fekete-tenger vadregényes partvidékét. Bizonyára Byron kellett ahhoz is, hogy költeményt írjon a
Kaukázusi Fogolytól,vagyis önmagáról. Byroni kor
hangulat tükröződik a Cigánybán is, az elbeszélő költemény hőse kiábrándulva elhagyja a várost,
„bennszülött** lesz a cigányok közt, de nem tudja le
vetni végzetes sötét természetét, féltékenységében
* Aleksza ndr Szergejevics Puskin szül. 1799-ben M oszkvában.
18 17-ben kitiltják a z egyetemről, de költői hírét eddigre már meg
alapozta. 1820-ban a Szabadsághoz irt ódája m iatt D él-Oroszországba szám űzik3 m ajd 18 2 4 -tő l mihajlovszkojei birtokán kell tartózkodnia, mígnem 1826-ban visszatérhet M oszkvába, de szabadság-eszméinek feláldozása árán. E zen tú l maga a cár cenzúrázza verseit, nem sokkal több intelligenciával, mint a hivatásos cenzorok. 1830-ban feleségül vesz egy ünnepelt udvari szépséget és hogy annak életszínvonalát biztosítsa, 1834-ben kisszerű udvari állást vá llal> kamarás-apród lesz és ezzel elveszti népszerűségét a z intelligencia körében. 1837-ben felesége miatt párbajt vív egy külföldi kalandorral és sebébe belehal.
Puskin
Történelmi helye
Byron
Anyegin
megöli cigánylány szeretőjét, mire a cigányok ki
közösítik maguk közül.
D e mindez még csak helyi jelentőségű; a világ- irodalomban Puskin egy művével szerepel, Jevgénij Anyeginnel (1825— 31).
A versesregény hőse, Anyegin, Csáckij típusának továbbképzése: intellektuális nemes, akinek számára az ész bajjal jár, mert elszakítja földjétől, önmagától.
Csáckij plusz Byron: Anyegin meghasonlott lélek, élete értelmét vesztette, mielőtt megtalálta volna, otthontalan ember, szórakozásokban és a byroni póz hiúságában keres sovány vigasztalást. Longus post me ordo, mondhatná ő is, utána az otthontalan orosz nemesek hosszú sora következik az irodalomban.
Anyegin egy dologban sokkal különb irodalmi szem
pontból byroni elődeinél: míg azok előkelő idegenek maradnak a valóságban, Anyegint ezer szál köti le az orosz környezethez és a környezet valósága által Anyegin byroni pózból élő alakká válik. Byron a semmi
ből és önmagából teremtette alakjait, Puskin élő embert rajzol, azt az emberfajtát, amely a byronizmus hatása alatt valóban elárasztotta a világot. És a még mindig kissé elvont, könyvön nevelt Anyegin találkozik a legkétségbevonhatatlanabb „élettel**, Tatjánával, aki szerelmes lesz belé. Tatjána szerelmet vall a világ- irodalom legszebb szerelmes levelében. Az orosz irodalomban általában a nők a kezdeményezők a szerelemben, ez is mutatja az oroszok eredendően realisztikus látását. Őket nem kötötték lovagi és petrarcai hagyományok ahhoz a fikcióhoz, hogy a férfialt üldözik szerelmükkel a hideg és vonakodó hölgyeket. Szerelmi vallomásával Tatjána nem lesz semmivel sem kevésbbé nőies, kevésbbé szűzies — csak Anyegint sajnáljuk, hogy erre a szerelemre a világfi fanyar fölényességével válaszol. Nyilván igaza van Dosztojevszkijnek, aki azt mondja, Anyegin halálosan belé is szeretne Tatjánába, ha erre példát találna Byron költészetében.
A költemény különös, el nem avuló vonzóerejét atmoszférája adja meg. Anyegin tökéletes művészi kifejeződése egy társadalmi rétegnek, amely az oroszon kívül a magyar életben is döntő szerepet játszott: a földbirtokos nemesség világának. A magyar hangulat legfőbb képviselőjének, Krúdy Gyulának bizonyára azért volt annyira kedves ez a költemény, mert oly otthonosan érezte magát benne, mintha egy magyar nemesi kúriáról beszélne, a magyar multszázadról.
Ha meg akarnék mondani, mi az igazán szép Anyegin
ben, arról kellene beszélni, mi volt olyan szép ezek
nek a nemesi kúriáknak az életében — de prózában nehéz lenne kifejezni a meghatározhatatlan harmóniát, derűt, küzdelemmentes célhoz érést, ösztönös élet
művészetet és a nagy-nagy belékapcsolódást a földbe, az évszakokba, a múltba, a legmélyebb és legcsönde
sebb valóságokba. Puskin nem idealizál; a költe
ményben kitűnő, enyhén komikus mellékalakok van
nak, mint pl. Tatjána anyja, aki háztartás, birka
nyírás, cselédekkel való vesződés közben nagylassan eífelejti, hogy Richardson hőseibe volt szerelmes — és ezért nem érezzük üres idealizálásnak Tatjána alakját sem. Tatjána a nemesi kúria megdicsőülése.
A z orosz romantika másik nagy neve M ihájl Jurjevics Lermontov (1814— 1841), úgy egészíti ki Puskin alakját, mint a sötétség a világosságot. Sorsuk hasonlított és egybefonódott : Puskin néger ősére büszke, Lermontov családjának skót eredetére (Lear- mouth), Lermontovot is eltávolítják az egyetemről, őt is a Kaukázusba száműzik, mégpedig éppen Puskin halálára írt ódája miatt, ő is egy fajankóval vívott párbajban esik el. Mindkettejük számára Byron a legfőbb mintakép és mind a kettő messze távolodik Byrontól a realizmus felé. D e míg a vidám, könnyed Puskint mindenfelé szeretik és maga is szerető barát, a fiatalok pártfogója, Lermontovot ellenszenv szigeteli el a világtól, féltékenység és sértett önérzet teszi emberkerülővé. Puskin harmonikus tiszta
mű-Netnesi világ
Lermontov
vész, igazi területe az idill, Lermontovval kezdetét veszi az orosz irodalom démoniája.
M ü v e i Verset, prózát egyaránt írt, mint Puskin. Fiatal
kori versei még erősebben nyugati hatás alatt állnak, mint Puskinéi, Démonja, pl. változata a bukott angyal által elcsábított lány témájának, amelyet a francia romantika annyira szeretett. Puskinnál mélyebb és sejtelmesebb lírikus; Palesztinái pálmaág c. verséről még rossz fordításon keresztül is sejthetjük, hogy az eredeti hatalmas, Shelley-Keats-szerű költemény lehet.
K oru nk ő is csak egy könyve révén szerepel a világ- Höse irodalomban: ez regénye, a Korunk Hőse (i 839— 1840).
Amint már címe is mutatja, ez is a byronizmus hatása alatt kialakult új embertípus tárgyilagos ábrázolása.
D e Anyegin és a Korunk Hőse közt eltelt egy évtized.
Pecsorin, a regény (vagyis inkább novellaciklus) hőse szintén fáradtan játszik élettel-halállal, párbajban öl, mint Anyegin, Tatjána szerepét Mary hercegnő tölti be, — de míg Anyegin minden mélabúja dacára felü
letes és életszerető világfi, Pecsorinban van valami meghatározhatatlan ördögi vonás, amely sokkal reáli
sabb és sokkal kicsinyesebb, mint a byroni satanizmus.
Hiányzik belőle a byroni hősök nagyszerűsége. Nem
csak gonosz, hanem időnkint komisz is. Az a rész, amelyben párbajban lelövi ellenfelét, már annyira orosz írás, mint Dosztojevszkij vagy Tolsztoj nagy részletei. Az orosz irodalom itt már kilép a Nyugatról hozott világosságból, itt már a Sötétség Birodalma szólal meg. Kortársai nem is értették; hírneve csak a század végén növekszik meg, amikor Dosztojevszkij már fogékonnyá tette a lelkeket az orosz démonia számára.
Orosz realizmus
Világirodalmi Puskin Anyeginje már átvezet az orosz realiz-
pillanatmusba. Puskin az orosz realizmus megalapítójának, Gogolynak tisztelője és pártfogója, sőt ő adja az eszmét
Gogoly néhány legfontosabb írásához. Hogy az oro
szok legnagyobb romantikusa már realista is, mutatja, hogy a realizmus oly lényegszerűen hozzátartozik az orosz szellemhez, mint a franciához a klasszicizmus, a némethez a romantika. Aki nézte már távcsővel a csil
lagos égboltot, ismeri azt a nagyszerű érzést, amikor egy szép és fényes csillag méltóságteljes lassúsággal beúszik a távcső látókörébe; a nemzeteknek is vannak ilyen boldog pillanataik. A világ iránya találkozik a nép belső hajlandóságával és a szellemi hégemónia minden erőltetés nélkül, magától hull a nemzet ölébe.
Ilyen kor az orosz számára a múlt század közepe és második fele, a realizmus kora.
Minden népnek van egy irodalmi formája, amely- orosz ben mondanivalói természetesen helyezkednek el,
mert a forma megfelel a nép lelki tempójának és szer
kezetének: a világosfejű és héroikus ízlésű franciák formája a dráma, az érzelmes németeké a líra, az orosz számára az úgyszólván egyedül lehetséges forma a for
mátlan, össze-vissza, de az élet minden gazdagságát és önellentmondását befogadni tudó regény. Az orosz irodalom fénykora szükségképen egybeesik a regény fénykorával.
Az orosz regény bámulatos kivirágzását politikai Politika i okok
okok is elősegítették. 1825-től, az ú. n. dekabrista moz
galom leleplezésétől kezdve a hatvanas évekig Orosz
országra megint a legszigorúbb rendőri önkényuralom nehezedik. Minthogy a cenzúra nem engedte meg, hogy nyíltan beszéljenek társadalmi kérdésekről, a reform- gondolat kénytelen volt az ártalmatlannak látszó és éppen ezért aránylag kevésbbé ellenőrzött szépiro
dalom és szépirodalmi kritika köntösében megjelenni.
Minden szellemi energia a regénybe áramlott bele.
Az orosz regényt átfűtő reformvágy és forradal- Szociális
miság, amint tudjuk, szociális jellegű. Az orosz regény- erzek írók felfedezik a szegényeket: a kisembereket a tár
sadalomban, az alázatosakat és megalázottakat a lélek
ben, a szenvedőket, mint kollektívumot,
embercso-portot, emberfajt, a nem-szentimentális, nem-előkelő, reális szenvedőket. A nép romantikus fogalmának is ők adnak határozott és fogható értelmet. Emberi szempontból ez az orosz irodalom legnagyobb tette.
A jobbágyság A szegények felfedezésének is volt külső, poli
tikai oka: a jobbágyság problémája. A negyvenes évek folyamán fellépő demokratikus közszellem min
denütt eltörli a jobbágyságot, ez az intézmény (amely az újkorban sokkal pokolibb súllyal nehezedett a népre, mint a középkorban) már csak Oroszországban él tovább. Az orosz irodalomnak ez a kérdés ad köz
vetlen tárgyat 1861-ig, amikor II. Sándor cár végre eltörli a jobbágyságot. Azontúl pedig hatalmas ön
érzettel és felelősségérzéssel tölti el az orosz írót a tudat, hogy a jobbágyság felszabadítása nagyrészben
K r im i neki köszönhető. A z irodalmi tiltakozást megerősítette
háború a krímj[ háború (1854— 55). Ekkor derült ki, mennyi gyengeséget leplez a cári önkényuralom, kiderült, hogy e tekintélyrendszernek még csak az a megokolása sem helytálló, hogy erőssé teszi a nemzetet. Az orosz külön
ben is könnyen elveszti önbizalmát és szívesen mond el magáról minden rosszat; most a vereség után fejlődik ki igazán az ú. n. vádoló vagy leleplező irodalom, a századközépi orosz forma.
D e a szociális hajlam mindig is megvolt az orosz lélekben; már a régi korokban is, amikor Nyugaton még alig találni ilyen hangokat. Már Ilya , a nemzeti mondák hőse is lelövi a templomokról az aranygombokat és az így szerzett pénzen megvendégeli a mezítlábasokat és a szegénylegényeket. Az orosz népköltészet büszkesége az ősrégi , mint a csodálatos „N e susogj, zölderdő anyácskám . . . “ kez
detű. Az orosz nép, amint már Gogoly megírta, a bű
nösökben szerencsétleneket lát és megajándékozza a foglyokat, amint a falun áthaladnak. Az orosz Wer- theriáda, Karamzin Szegény Lizája már szociális pro
blémán épül fel, az orosz Werther jobbágylány, aki öngyilkos lesz, amikor nemesi szeretője elhagyja; és
Gogoly Köpenyét, amelyet a kisember-irodalom kez
detének szokás tekinteni, egy preromantikus-szenti- mentális írónak, Csulkovnak egy elbeszélése ihlette — itt már a preromantika is szociális jellegű.
A szociális vonás mellett az orosz regény legin
kább szembetűnő tulajdonsága a vallásos jelleg — a legnagyobbaknál a kettőt nem is lehet szétválasztani.
Az orosz számára minden probléma vallási probléma, akármiről beszél az orosz író, mindig lelkünk üdvös
ségéről van szó. Az orosz jobboldal, a szlavofilek az orosz kereszténységtől várják a világ megváltását, az orosz baloldal pedig a nagy forradalmat várja éppolyan vallásos lelkesedéssel, mint amilyennel őseik várták a világ végét az egyház által kijelölt időpontokban. Ez a vallásosság választja el leginkább Oroszországot a hűvös és még vallásosságában is racionális Nyugattól.
Bjelinszkijről, a nagy kritikusról mesélik, hogy egy is
merősénél volt és éppen Isten létezéséről vitatkoztak, amikor az inas bejelentette, hogy kész az ebéd és a házigazda felkelt. „H ogyan ?“ kiáltott fel Bjelinszkij,
„m ég el sem döntöttük, hogy van-e Isten és Ön már enni akar?“ Van-e Isten? és ha van, hogyan kell élnem? vagy ha nincs, lehet-e tovább élnem? — erről szólnak a legnagyobb orosz regények. Tyucsev sokat idézett verse szerint Oroszország szent föld, mert minden faluját bejárta Krisztus Urunk szolga képében.
M ég egy szót az orosz regény társadalmi helyze
téről. A regény a polgárosztály műfaja. Oroszország
ban, bár az ország a század folyamán rohamosan pol
gárosodik, sőt nyárspolgárosodik, nincsen még művelt polgári réteg; itt is, mint a X IX . századi Magyarorszá
gon, a nemességből kiszakadt intelligencia ugrik be a polgárság szerepébe. D e míg Magyarországon az intellectuellé lett nemes is megőrzi osztályöntudatát és méltóságát, Oroszországban „bűnbánó nemes“
lesz belőle, szégyelli, hogy őt vagy őseit a jobbágyok tartották el, maga fordul legerősebben a nemesi ki
váltságok ellen. Ilyen bűnbánó nemes Turgenyev,
Vallás
A bűnbánó nemes