Az Új Magyar Lexikon szerint „Somogyvár község a fonyódi járásban.
Kaposvártól északra. Lakossága 2400 (1960). Erdőgazdaság, tógazdaság.
Neolitkori leletek. Régi vára, amely az Árpád-korban megyeszékhely volt, csaknem teljesen elpusztult.”
Budapestről, akár vonattal, akár gépkocsin, csak úgy juthatunk le könnye
dén Somogyvárra, ha a Balaton déli oldalán haladunk. Mind az ország
úton, mind a vaspályán Somogy megye új székvárosa, Kaposvár felé kell fordulnunk. A Fonyód-Kaposvár közötti vasúti szárnyvonal öreglaki állo
másától keletre magasodik a Kupavárhegy, amely a maga félszáz méteres
nél alig magasabb halmával szinte dölyfösen uralja az egykor vízjárta laposokat. Somogybán a lefolyástalan mélyedéseket kupáknak nevezik, a Kupa-vár is ennek az emlékét őrzi, tehát a legkevésbé sem a legendás Koppány vezér neve rejtőzik benne.
A vonatablakból nyugat felé tekintve az öreglaki halastó széles víztükrére siklik a szem. Az egykori Nagyberek maradványvizéből teremtették a hal
nevelő tavat, hiszen nem is oly’ régen még a Balatonkeresztúrtól Fonyódig tartó hatalmas homoktúrzás közel hatvanezer holdnyi területen tartotta fogságban a Balatonból kiszökött vizet. A Balaton hajdani legnagyobb öblének tekintélyes része alkotta a 22 ezer holdas Nagyberek nádasvilágát.
A fonyódi Várhegy keleti oldalán szakadt a Balatonba a Nagy-árok, amely dél felé, a Szállási patak mentén lenyúlott egészen a somogyvári Kupavár
hegyig. A Nagyberek és a Bozótos legmélyebben fekvő foltjai sem alacso
nyabbak 104,5 m-nél. Ez a szám csak akkor mond nekünk valamit, ha tudjuk, hogy a Balaton vízállását a siófoki vízmérce 0 pontjához viszonyítva adják meg, amelyet pedig az Adriai-tenger szintjéhez „kötöttek be”. Ennek a siófoki ± 0 pontnak a magasságértéke 104,09 m. Ha a Balatonnak mindig olyan alacsony lett volna a vízállása, mint manapság, nyílván sohasem szépséges vízivilágról mireánk már csak emlékezések maradtak, olyan ava
tott tollú közvetítők révén, mint például az 1970-es évekig Kaposvárott múzeumigazgatóskodó Takáts Gyula költő. A bereki tenger sűrű, fekete iszapvíz volt, amelyet nádtengerek, megbújó szigetek, a szigetek között szabályos nádfolyosók tagoltak. A lápszigetek élénkzöld pázsittakaróin vi
rult a vízitök és liliom, s élte háborítatlan világát a kócsag, a daru, a hattyú, a vadlúd, a réce, a szárcsa, a vadpulyka, a túzok, a gém és a sirály. S persze a vizekben hemzsegett a hal. A régészeti ásatások több mint egy évtizede alatt előkerült irdatlan mennyiségű állatcsont egy része halak maradványa volt: dévér keszeg (Abramis brama I.), ponty (Cyprinus carpio L.), harcsa (Silurus glanis L.) és csuka (Esex lucius L.), de akadt néhány süllő is.
(Takács István archeozoológus meghatározásai.) A túrzások löszös homok
ját felverték a bivalycsordák és a szarvasmarha gulyák vonulásai. A
bivaly-105
Ulti és marhacsordákat felúsztatták a szigetekre, a bereki pásztorok pedig kis hajóikon követték őket. A Nagyberek dél felé egyre sekélyebb volt, de a somogyvári Kupavárhegy északnyugati lábánál, méréseink szerint, a pon- tuszi agyag anyatalaj még mindig másfél m-es víztömeget tartott. A füzes, nyárfás, kákás, szittyós vízpart lankásan simult a parti dombokhoz, amely
ből hegyszerűen magasodik ki az Adria feletti, 170 m-es Kupavárhegy.
Érthető, hogy éppen Somogyvár a dél-balatoni vidék egyik vízválasztója.
A Balaton középkori magas vízállására és a Sió menti malmok tucatjára az első csapást az 1820-as években Beszédes József mérte. Amikor 1861/63-ban elkészült a siófoki zsilip, két és fél méterrel apadt az akkor megközelítően két és fél millió m3 vizet tározó tó szintje. S hiába építették meg a vasútvona
lakat, a Pest-Székesfehérvár-Siófok-Nagykanizsa pályát 1861-ben, a Ka- posvár-Fonyód szárnyvonalat 1896-ban, a bereki nádrengeteg oltalmát élvező vízivilág fennállott egészen 1911-ig. Ekkor azután lecsapolták a posványosodó ingoványt, amelyre már a X V III. században így panaszko
dott Bél Mátyás: „hol széles posvány, hol ingovány, hol sűrű vízerek szűkítik a megmunkálható fold területét vagy akadályozzák a közlekedést.
A poshadó vizeknek szaguk van.” (Notitia 103.) A gyötrő szúnyogok irtóza
tos rajai lepték el a környéket, s gyilkos csípéseik ellen csak füstöléssel lehetett védekezni. Ansbert már 1189-ben megemlíti, hogy Magyarorszá
gon sok a szúnyog és a légy. Sokszor a csata is elmaradt a szúnyogok miatt.
A XVI. században Zichy István azt írja Nádasdy Tamásnak, hogy a
„Balaton mellett a csatának nincs oly ideje, mert az bogárnak miatta sokáig nem állhatni lesbe.” ( T T 1908. 40.) Persze nemcsak a Balaton mellett volt így. 1650-ben Wesselényi Ferenc Kassáról panaszolja: „úgy csipkednek a szúnyogok”. ( T T 1880. 227.) (Sőt, a Balaton körül még fél évszázaddal
ezelőtt is voltak maláriás megbetegedések.)
A Balaton régi magyar neve minden bizonnyal Fertő volt, aminthogy a Velencei-tavat még 1690 táján is Fertőfenéknek hívták. A lápos ingoványt nevezgették még turjánynak, kopolyának, őrjegnek vagy semlyének is.
Ezeknek ma már nincs nyoma. Csak az erős romboló szélviharok a régiek.
Az elmúlt évtizedben is többször éreztették hatalmukat. Az északnyugati orkánok, gyakran jégveréssel együtt, nemegyszer letarolták a környéket. De nem kevésbé erőtlenek az északi szelek sem.
A korhű földrajzi környezet rekonstrukcióját egy régész egymagában nem képes elvégezni. Történtek kísérletek az okleveles anyag gondos átfésülésére, kiszedegetvén a szövegekből a hegy-, folyó-, patak-, domb-, halom- és faneveket (például az egykori Borsova vármegye esetében), az általános adatok azonban csak igen szerencsés esetben illenek rá a vizsgált lelőhely szűkebb környezetére. Csakis kutató közösségektől várható megbízható eredmény, olyantól, amelyben az ásatásvezető régész mellett földrajzkuta
tó, geológus, zoológus és botanikus is dolgozik. Ennek az igénye már egy évszázaddal ezelőtt felmerült. Az első zoológiái vizsgálatok ideje 1859, az első botanikai meghatározásé 1881, a legkorábbi geológiai elemzésé 1870.
Ennek ellenére ma még a legritkábban dolgozunk így. Az MTA Régészeti Intézetében működik ugyan egy ún. interdiszciplináris osztály, mindezidáig azonban egyetlen magyarországi lelőhely komplex vizsgálatát sem tették közzé!
107
4 3
ÍOfi Az eredeti földrajzi környezet emlékét őrzik a hely-, víz- és dűlőnevek, amelyek összegyűjtése régtől forrása a történetettudománynak, újabban pedig nagy lendülettel közzé is tették Zala, Somogy, Tolna, Heves, Komá
rom és Vas megye földrajzi neveit. A vaskos és drága kötetek névanyagának túlnyomó része azonban értéktelen újkori hagyaték. A tíz esztendővel ezelőtt kiadott Somogy megye földrajzi nevei című munkában például a Kupavárhegy tövében elterülő Öreglak területéről 104 helynevet tettek közzé, Somogyvárról viszont 217-et. De hány újkeletű elnevezés választan
dó le a régiekről? Melyek lehetnek középkoriak? Biztosan nem tudjuk.
A földrajzinév-gyűjtemények ugyanis semmiféle történeti adat-kiegészítést nem tartalmaznak. Úgy véljük, Öreglak határában 10, Somogyvár terüle
tén talán 35 dűlő vagy kút elnevezése hordozhat középkori hagyományt.
Jó száz esztendővel ezelőtt a kitűnő tudós, Pesty Frigyes összeíratta már a földrajzi neveket, amelyeknek történeti feldolgozásához 1888-ban hozzá is kezdett, váratlan halála azonban (1889) kéziratos kötetekbe zárta a felhal
mozott adattömeget. Az OSZK-ban és a MNM-ban megvan a 68 kötetes, gazdag gyűjtemény, ezt a munkát azonban egyesek — igaz, nem alaptalanul
— „vegyes értékűnek” nyílvánították. Pedig egészen kézenfekvő, hogy a Pesty-féle névanyagot kellett volna, néhány száz példányos rotaprint- kiadásban, közkinccsé tenni, mivel az ilyen kézikönyveket úgysem a nagy- közönség használja. (Tanúja lehettem a somogyi és a vasi névgyűjtemény születésének. Mindkettőnél elsőrendűen a megyei „honfiúi büszkeség” volt az ösztönző erő. E névrengeteget tároló kötetek hasznosságát — esetleg — meg lehet védelmezni, az egykori födrajzi környezetet azonban segítségük
kel bizonyosan nem lehet helyreállítani.)
Az élet elemi létfeltétele az ivóvíz. Magán a somogyvári Kupavárhegyen sem forrás, sem kút nincs. Aki tehát ide települt, annak vállalnia kellett az ivóvíz felhordását. A legközelebbi forrás a váraljai Hármas vagy Csurgó kút és a legendás Szentesica forrás. A község határában tíznél is több forrást és kutat számolhatunk össze. 1972-ben a legelső dolgom a vidék alapos becser- készése volt. Nem akartam elkövetni mégegyszer zsenge korom súlyos vét
két, amikor úgy írtam meg Székesfehérvár X -X I. századi temetőiről az egyetemi szakdolgozatomat, hogy a temetők pontos topográfiai fekvését nem ellenőriztem!
A természettudomány, a társadalomtudomány és a humán tudományok hármas fogatában a legmegbízhatatlanabbnak általában az emberi tevé
kenység különböző tárgyiasult emlékanyagával foglalkozó humán tudomá
nyokat tekintik. S hogy ez a tamáskodó aggodalom nem éppen alaptalan, az tömérdek példával igazolható. A természet- és társadalomtudomány alkot, a humán tudomány feltámaszt. A történettudomány lényegében rejtvényfejtés. Az egykori ismert, sőt közismert világot szeretnénk néhány száz vagy több ezer év távlatából feltámasztani és bemutatni. A legszeren
csésebb és legjobban képzett régész sem fedezhet fel olyat, amit egykoron már ne ismertek volna. A rendőrnyomozók munkája a história első unoka- testvére. Egy megtörtént, egy elkövetett cselekmény pontos újrajátszása cél.
A legapróbb nyom is fontos lehet, feltéve persze, ha értelmezni tudjuk, s ha a hátrahagyott nyomokat tárgyilagos hitelességgel rögzíteni lehetett. A si
keres nyomozás próbája és bizonysága a tettes kézrekerítése. Előfordul
azonban ártatlan emberek bűnössé nyilvánítása is. Ritkábban tudatos hamisítás révén, gyakrabban tévedések következtében. Ugyanez a történel
mi kutatások során hatványozott számban megesik.
109
*
A kupavárhegyi bencés monostor egykor központi fekvésű volt, az ásatások megkezdésekor azonban (1972) keskeny dűlőutak vezettek csak erre. Közel 50 esztendővel ezelőtt Glaser Lajos kísérletet tett a középkori Magyarország úthálózatának rekonstrukciójára. Munkája zárszavában ezt írja: „ilyennek képzelhetjük (!) Dunántúl középkori úthálózatát. Hogy valójában ilyen volt-e, nem tudjuk.” Az bizonyos, hogy a Somogyvár és Boglár közötti műút jelenlegi Beslia-völgyi szakasza egészen új, a 30-as években épült.
Érdekes a Beslia név. A földrajzi névgyűjtemény nem tud róla, a török forrásokban viszont gyakran szerepel a besli aga: ( B B 1 . 3 . 1 0 5 . ) M cm azonban út Tótin át Boglárra régen is, de közvetlenül a Kupavárhegy keleti lábánál. Az eszéki nagy út, amelyet később a török is használt, Osztopán- Laska-puszta-Pamuk-Ság falun át tarthatott Somogy vár-Váralj a (később Somogyvár-Hidas 1410: £SO 3 5 3 . )felé. Az ezen az úton haladók a somogy- vári várat csak messziről láthatták. Ezt a somogyi „nagyutat” ( PRT 1 . 2 0 9 . )
már 1324-ben is megemlítik (magna via de Kaposfeu ad Sumuguar: AO II.
1 3 9 . ) , sőt valószínűleg ez volt a somogyi monostor és a Kaposszerdahely
közötti Guzsalyút is (via publica Gwsalwuth 1346: AO IV.6 4 0 . ) . Somogy
vár-Váralj áról mehettek nyugat felé Kölkedre vagy Csömenden át Marcali
ba. Somogyvár város vámját a Kőröshegy és Somogy túr közötti út kapcsán említik 1220-ban (ÁUO 1 . 1 6 7 ) . A középkori Korthó és Vitya fontos állomá
sai voltak a Bakonyon át vezető veszprémi nagy útnak, amely a mai Nyaka-dűlő alatt, tehát közvetlenül a Kupavárhegy keleti-északkeleti olda
lában kerülte meg a várat, s haladt tovább a Beslia-hegy nyugati peremén észak felé, az öreglaki vasútállomásnál érve el a tóti, szőllősi utat. A monos
tortól a mai Kupavár és Várhegy utcákon át, a régi Ürüs-horog nyomvona
lán vezethetett út a Váraljára, s ezen az úton lehetett csak felszállítani a hegyre a Csurgó-kút vizét is. Somogyvárról Kovácsin át haladhatott út Bélavárra, s egy kisebb út Vámos felé.
A M ursa-Sopianae-Savaria római út somogyi nyomvonalát nem ismerjük.
Az antik forrásokat kitűnően olvasó kutatók nagyobbrészt íróasztal mellett rajzolgatják térképlapokra a kiötlött nyomvonalakat, vajmi keveset törődve azzal, milyenek is voltak a valóságos terepviszonyok annak idején. „Belső útvonalainkat, sokszor még a legfontosabbakat sem ismerjük a szükséges pontossággal. Az adataink többnyire nem értékelhetők.” - véli Szakály Ferenc is. Mivel az ásatások a Somogy vári Kupavárhegyen néhány szór
vány emléken kívül római emléket nem hoztak felszínre, erősen valószínű, hogy mind a Sopianae—Tricciana (Pécs—Ságvár), mind a Sopianae—Valcum (Pécs-Fenékpuszta) közötti út elkerülte a somogyvári Kupavárhegyet.
A felszíni nyomok alapján a hetesi út nyomvonalát tarthatjuk római útnak, ahol 1987-ben fel is tártak egy római villát (Pamuk-Resterica).
Különös dolog, hogy a tudományok történetében, de kiváltképpen a törté
nettudományban, milyen szívósak a tévhitek! Az egyszer kitalált „adatok”
110 mennyire elpusztíthatatlanok. Az egyik szerző átveszi a másiktól, nem néz utána, nem gondolkodik el felette, csak másol, csak körmöl, s a legjobb esetben: hivatkozik. 1876. janu ár 29-én Lejtényi György, a somogyvári Széchenyi-uradalom egykori gazdatisztje, ekkoriban már pécsváradi ura
dalmi kormányzó, levelet írt Rómer Flóris Ferencnek, s ebben úgy véleke
dett: „kellett tehát Somogy váron már előbb egy római telepnek lennie.
Ezen általam vélt római faragványokon mithológikus állatok, istenségek voltak s több darabon cifraságul a szőlőlevél díszlett.” ( OMF A 467\10.) Lejtényi már 1855-ben azt állította, hogy feliratos római kövek voltak a somogyvári monostorba befalazva. Ez a közlés eljutott Rómerhez, aki 1866 táján még hitelt adott Lejtényinek, de eljutott M átray Gáboron keresztül Mommsenhez is, a CIL tudós szerkesztőjéhez, aki nagy művében két római kőről is azt állítja, hogy a somogyi Szent Egyed bencés apátság régi romjai között találták. (CIL 111.4122-4123.)
így kezdődött Somogyvár római története. S a múlt század végére már történeti „ténnyé” izmosodott e feltételezés. Rómer Flóris kéziratos jegyze
teit nemigen forgatták, így hát későbbi intelmével sem sokat törődtek: „a kövek római eredetűek, de más kérdés, vajon ugyanazon a helyen, vagy közel Somogyvárhoz voltak-é találva? A Balatontól hozhatták ide őket.
Legalább addig, amíg más érvekkel nem lesz Somogyvárnak a rómaisága bebizonyítva... ezen kövekre nagy súlyt nem fektethetek” ( OMF A 467\75.) Ha ő nem is, mások annál inkább. Gr. Széchenyi Imre 1896-ban, a saját költségén megjelentetett fiizetecskéjében messzire ragadtatta magát: „A rómaiak korában lakva volt nem csupán e hely, de az egész hozzátartozó vidék, miről nemcsak a töméntelen római tégla, néhány agyagtál, mécses és üvegedény, sőt egy Papirus consul (C. PAPIRIVS helyett) nevét viselő felírásos kő, de legkiváltképp a számtalan római érem tanúskodik, amelyet anélkül, hogy valaha keresnők, hihetetlen mennyiségben találtunk.”
1897-ben Gerecze Péter tényként közli, hogy „a régi rómaiaknak is voltak itten kolóniáik.” Félévszázad múlva már csak odavetett közlés: „a római korban is fontos hely volt”. Járdányi-Paulovics Istvánt követve a közelmúlt egyik tanulmánya ellentmondást nem tűrően megállapítja: „A somogyvári templom téglaburkolatának az anyaga félreismerhetetlenül peremes római tégla. A másodlagosan beépített római eredetű falazóanyag olyan mennyi
ségben fordul elő az épület romfalaiban, hogy joggal feltételezhetjük: a somogyvári apátság római épületek romjainak felhasználásával épült.” Az első kérdés itt az, hogyan tudhatták ezt megállapítani, amikor a monostor teljes egészében föld alatt volt már a 40-es évek végén? A második kérdés:
nem volna-é alapvető, hogy a középkori és a római téglát szakemberek meg tudják különböztetni egymástól? A harmadik pedig az, hogy 14 évi ásatás alatt mi egyetlen római érmét sem találtunk hiteles rétegben.
„Nem törődnek az emberek a régiekkel” (Prédikátor k. 1.11.), illetőleg csak annyiban, amennyiben, többnyire titkon, meríthetnek eredményeikből.
Alig van olyan ember, aki hallgatna Sirák fia Jézus intelmére: „Ami túl nehéz neked, azt ne kutasd, és ami erődön felül van, azt ne vizsgáld.” (Sirák 3.21.) Ellenkezőleg: nekihevülten szoktuk kiollózni az adatokat elfelejtett régi munkákból. Ez tulajdonképpen érthető, ha meggondoljuk, hogy egy millió emberre legfeljebb 5-10 tudományos kiválóság esik (F. Galton adata),
a tudományokkal foglalkozók száma ugyanakkor a teljes népesség 6 -8 % -a 111 lehet (Derek de Solla Price adata). Mindez talán rendben is volna, ha legalább tisztességgel hivatkoznánk forrásainkra. Csakhogy sokszor lehe
tünk tanúi olyan esetnek, amikor hajdani szerzők ötletei bukkannak fel mai írók munkáiban, olykor még akadémiai székfoglalókban is. Ilyesféle mél
tánytalanság történt Somogyvár első kutatójával, M átray Gáborral.
Mátray Gábor (1797-1875) - eredetileg Rótkrepf-nek hívták - 1817-től élt Somogyváron, majd 1830-ban Pestre került, s a Nemzeti Múzeum könyvtá
rának őre (mai szóval főkönyvtárosa) lett. M átray igen jól képzett tudós ember volt, aki figyelemre méltó szerepet játszott a reformkor irodalmi életében, szerkesztője volt 1833-tól 1841-ig az első magyar szépirodalmi és divatlapnak, a Regélőnek és a Honművésznek. Noha valójában zenetudós és irodalmár, nagy ügybuzgalommal törődött a somogyvári apátság és vár kutatásával. Csaknem minden alapadatot ő gyűjtött össze, sőt Johann Keglevich grófnak, a bécsi műemlékek bizottsága konzervátorának a bizta
tására hozzá is látott K upavár történetének a megírásához, német nyelvű műve azonban (Eine Burg von Kupavár) a 14. oldalon abbamaradt. Közel harminc oklevelet másolt le és tartott együtt a Nemzeti Múzeumban, s ezen felül minden elérhető somogyvári adatot feljegyzett. M ár 1824 júniusában elkészítette a „Bevezető tudósítás a Kupavárról” című írását. Kéziratának fontosabb részeit Gerecze Péter (1856-1914), Somogyvár első monográfusa 1897-ben közzétette. Sajnos, Rómer Flóris Ferenc (1815-1889) sem adózott túlságosan nagy megbecsüléssel akadémikus társa emlékének, jóllehet M át
ray halála után azonnal megszerezte magának kéziratait és jegyzeteit.
Rómer Flóris igyekezete egészen érthető, hiszen e jeles és fontos hely kutatá
sának minden addigi eredménye M átray Gábor kezében volt. Ó birtokolta az egykori somogyvári tiszttartó, Harsányi Ferenc 1829. július 6-án kelt levelét is, aki elsőként számolt be a somogyvári Kupavárhegy Árpád-kori váráról. Gerecze szóról szóra leközölte a levelet, de nem találta érdekesnek.
Pedig nem akármiről adott számot: „ 1799-ben a vár némely helyein három, két és egy lábnyi falai fenn állottak, termőkőből és sok mésszel építve.”
Harsányi tehát a várról beszél, és nem a monostorról.
A somogyvári monostor első kutatója, sőt első ásató kutatója tehát M átray Gábor volt. Ez a férfiú a legelső magyar régészek egyike! (S nem feledhet
jük, hogy 1803-1817 között kezdték az első ásatásokat az athéni Akropoli- son és a római Fórum Romanum-on.) Jegyzetei fennmaradtak, munkája nyomon követhető. Azok azonban, akik csaknem minden adatát felhasznál
ták, becsmérlésen kívül másban nem részesítették. Gerecze Péter gyarló leírásának és ákombákomos rajznak nevezi az anyagát, hasonlóképpen tesz Dercsényi Dezső. A későbbiek pedig már a nevét is száműzték. Igaz, hogy a somogyvári vár és a monostor módszeres pusztításnak esett áldozatul, hiszen Széchenyi Zsigmond a „magasan fennálló falakat hordatta el”
(1715-1733 között), Széchenyi Ferenc (1754-1820) „a vár felső részében észrevett vastagabb falakat, rész szerént puskaporral, rész szerént emberei által széjjelhányatni kezdette” ; igaz, hogy a község mai temploma 1828- ban, a kukovitzai malom, a magtár s számos más épület a kupíávári temp
lom és kolostor anyagából készült el; azonban az is igaz, hogy Széchenyi Lajos gróf 1825 és 1855 között megtisztíttatta a romterületet, s kiásatta a
112 várfalakat északon, északnyugaton. A falak magassága még másfél ölnyi, azaz közel három méter volt! M átray Gábor jegyzeteit zagyvának minősítik csak azért, mert nem ismervén a helyszínt, tanácstalanok. 1982-ig senki sem hitte el, hogy Somogy vármegye egykori székhelyén egykor valódi vár Egyed monostorról, a helyet elvéti: „die Abtei des heil. Egidius zu Sümegh in dér Szalader Gespannschaft”, azaz a Zala megyei Sümegen kereste a somogyvári monostort. (1.686.) A fellelhető kisebb hibák ellenére elgondol
kodtató, hogy 170 évvel Fessler munkája után alig tudunk többet, mint amit ő tudott! Összevetve az új (1985. évi) Magyarország történetének Szent Lászlóra vonatkozó fejezetét Fesslerével, alig van eltérés.
A somogyvári várról mindenesetre az írott források is szólnak, mégpedig elég korán. A somogyvári vár körül támadt bizonytalanságot nyilván az váltotta ki, hogy a somogyi monostor ún. alapító levelében (1091) a várról szó sem esik. Ezt a nagy fontosságú oklevelet Horvát István, majd Fejér György tette közzé 1828/29-ben, amikor is Fejér a Codex Diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis című, hatalmas könyvsorozatát elkezdte megjelentetni. 1829 és 1844 között 42 kötetet adott ki 27 288 oldal összterje- delemben! Ez a nagyszerű és egészen magában álló vállalkozás nem volt hibamentes, de hiszen Fejér egyedül dolgozott, és tizenöt év alatt az akkor
hozzáférhető teljes forrásanyagot közreadta, (v.ö. Fuxhoffer 222-223.) Tizenöt évvel ezelőtt, amikor életemben először léptem a somogyvári Ku
pavárhegy területére, magam sem gondoltam, hogy egykor a korai magyar királyság egyik erős vára állhatott itt. Az északi oldal gondozott szőlőtábláit sűrű akácerdők övezték, délebbre elvadult bozótos takargatta a falu egyik szemétlerakó helyét. A dombtető délkeleti oldalán vaskos falmaradvány alig egy méteres csonkja dacolt az idővel és a helybéliek pusztító kedvével.
S látható volt még egy kútszerű építmény. Ennyi maradt volna mindössze?
Fél tucat esztendővel a régészdiploma megszerzése után nem túlságosan magabiztos az ember egy harmincezer m2-es terület láttán. Kibe, mibe fogódzzon? Valójában a régész hallgatókat sem akkoriban, sem manapság senki meg nem tanította az igazán nagyléptékű feltárások módszertanára. nagy része pontosan megismétlődik Gerecze munkájában. Imre gróf