—
FELTÁRUL A M Ú LT?
BAKAY K O R N É L
FELTÁRUL A MÚLT?
A múlt jövője
M ÚZSÁK
Lektorálta: S E L M E C ^ I László
A borítót tervezte: H O R N I Á K László
A fényképfelvételeket készítette:
B A K A I Kornél L A N T O S M iklós M É S Z Á R O S András
SU G Á R Lajos
A rajzokat, grafikákat készítette:
Á R P Á S Károly B A K A I Kornél G ÁLIG Zoltán R Á K Ó C Z I Péter
© Bakay K ornél, 1989
I S B N 963 564 395 0
M úzsák Közművelődési Kiadó Felelős kiadó: Nemes Iván igazgató Készült a M úzsák Közművelődési Kiadó nyomdájában
M űszaki vezető: Horváth László Budapest, 1989j l 1481 Felelős szerkesztő: Végh Miklós M űszaki szerkesztő: Bogyó László Megjelent 3 2 £ A 15 ív terjedelemben
SOMOGYI Ág» «
Zolnay László emlékére
„Olyan szemléletesen és érthetően, ahogyan Bakay Kornél ír,
László Gyula óta senki sem írt a régészetről.
Ellentétben kortárs régészeti íróinkkal élvezetesen és világosan beszél
a régészeti munkáról s - ha olykor szkeptikusan is annak értelméről, céljáról.
Személyes kutatási élményein és eredményein keresztül,
azok tükrében ismerteti e - sokak szemében még mindig misztikus — tudomány
megannyi buktatóját, nehézségét, de a felismerések örömteli szépségét is.
Ez a könyv nem csupán élvezetes olvasmány, olyasmi, amit az ember
nehezen tesz le a kezéből,
de egyben jeles didaktikus munka is.”
Zolnay László
,M inden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll.
(S Ü T Ő A N D R Á S )
ELŐSZÓ
„A régészet ma divatos tudomány, bizonyára nemcsak azért, mert most éli ifjú korát, de mert talán valamennyi közt ő nyújt legtöbb élvezetet. Evvel foglalkozik manapság a milliomos tőzsér, a kilencágú koronás főúr és sok más, mindmegannyi dilettáns; evvel foglalkozik a tudós hivatásból s az idióta időtöltésből.” Helyettem és nevemben is fogalmazott Gyárfás István, s igazat is mondott - mégpedig 1887-ben. Az archeológia ma népszerűbb, mint valaha, és sajnos, ifjúi hamvát sem vesztette el egy évszázad alatt.
Magyarországon az elmúlt évszázadban a régészet csak relatíve fejlődött.
Az ásatásokat a XIX. század végi kezdetekhez képest csináljuk jobban, így azután - ritka kivételektől eltekintve - a világszínvonalnak a közelében sem vagyunk. Hiányos és gyenge felszereléssel folyik a hazai ásatások döntő többsége, és így a feltárt jelenségek tárgyilagos, tudományos módszerekkel alig vagy egyáltalán nem ellenőrizhetők. Márpedig minden tudomány a megfigyelésekkel, a „tények” összegyűjtésével kezdődik és az ellenőrzéssel fejeződik be. Közben meg kell vizsgálni magát a „tény”-t, osztályozással megállapítani annak tipikusságát, s csak ezt követően szabadna feltevéseket építeni reá. A történettudomány, s ezen belül a régészet különösen, nem tud meglenni feltevések nélkül, a megalapozott feltevést azonban minden eset
ben el kellene különíteni a még nem bizonyított valószínűségtől és legfőkép
pen a tudományos legendáktól.
Ebben a könyvben több mint húsz esztendős régészeti munkálkodásom alapján igyekszem őszinte képet adni hazai kutatásaink egy részéről, követ
ve tanítómestereim és példaképeim útmutató irányvonalát, mindenekelőtt a közérthetőséget. Bátran és tudatosan vállalom, hogy a művelt közönség
hez kell fordulni, és kiagyalt elmeszülemények aprólékos fejtegetése helyett meg kell kísérelni életet lehelni a múlt egy-egy szeletkéjébe. Ugyanakkor azonban ne a lebilincselő hipotézisek ködképei uralkodjanak, hanem mu
tatkozzék meg maga a régészeti anyag, a feltárt jelenség, szakszerűen, ellenőrizhetően. Az igazi régészt az amatőr kutatótól éppen az különbözteti meg, hogy a leletek értelmezéséhez tudományos módszereket alkalmaz.
Arra törekszem, hogy halványuljon az a látszat, hogy a régészettudomány egyrészről azonos az edényfül-formák, díszítőminták, baltafülek stb. tudó-
10 mányos egybevetésével, másrészről viszont kikerüljünk a nagy mesemondók táborából is, akik mindenfélét állítanak, többnyire alaptalanul. A legkor
szerűbb eszközökkel és eljárásokkal végzett régészeti kutatásnak is korlátái vannak, kiváltképpen akkor, ha azok nem teljesek, ha nem kapnak segítsé
get a rokon- és társtudományoktól. Egyáltalán nem igaz az az állítás, mely szerint a legszerényebb információ is többet ér a semminél. Ellenkezőleg.
A rossz ásatás nemcsak idő- és pénzpocsékolás, hanem félrevezetés is lehet.
Megismerhetjük-e egyáltalán ásatásaink során a múltat? Ha a régész na
gyon lelkiismeretes, nagyon rendszerető és eléggé felkészült, akkor ízelítőt kaphatunk belőle — és nem többet. Szemelvényeket tárhatunk az érdeklő
dők elé, olyan részleteket, amelyeknek egy része bizonyíthatóan valós, más része viszont elképzelt vagy egyenesen kitalált. Ha az ásatásokat nem szerencsejátéknak tekintjük, ha tudományos módszereket alkalmazunk, ha fénykép-, film- és videofelvételekkel dokumentáljuk a feltárás szakaszait, ha megvetjük a rendetlenséget, ha óvó féltéssel és nagy pontossággal kezeljük a leletanyagot, akkor az archeológia forrásértékű tudománnyá válhatik, sőt biztosabb fogódzókat adhat akár az írott forrásoknál is.
Munkámban a tudományosság talpkövének és zálogának tekintett lábjegy
zetekkel nem találkozik az olvasó. A tanulmány- és könyvcímek garmadája sem tesz értékesebbé egyetlen munkát sem, aminthogy az igazi kutató sem arról ismerszik meg, hány cikke látott napvilágot alig olvasott „nagy”
folyóiratokban. Ellenben mindenütt feltüntettem az általam használt törté
neti forrásokat, kurzív szedéssel, szöveg közti zárójelben. A csatolt iroda
lomjegyzék csak könyvcímeket tartalmaz, a folyóiratok sok ezer cikk-címét tudatosan hagytam el. A nagy történész, Leopold von Ranke tréfásan azt mondta, „a feldolgozásokat azért kell elolvasni, hogy az ember ne írja meg újra azt, ami már esetleg jobban meg volt írva.”
S hadd ajánljam könyvemet Heltai Gáspár 1566-béli, kissé talán maga
biztos intelmével: „hogyha az én munkám nem tetzik, ottan üljenek le és csináljanak jobbat”.
1988. szeptember 16. A Szerző
tHabe M ű t dich deines eigenen Verstandes zu bedienen! n
( I M M Á N U E L K A N T )
SZKÍTA SÁMÁNOK
13
sikeres élet egyik bábája a szerencse, de talán sehol sincs akkora szükség Fortuna kegyeire, mint a régészetben. Mint az MTA Régészeti Intézetének fiatal ösztöndíjasa, 1964 nyarán értesítést kaptam a Budapest közelében fekvő Nagy tárcsáról: az orvosi rendelő építése közben furcsa bronz- és vastárgyak kerültek elő. Nyomban a helyszínre utaztam, s a bejelentő pedagógus házaspár, Molnárék lakásán egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Az asztalon sorakozott 11 bronz- és 4 vastárgy. A súlyos, öntött, bikafigurákkal díszített bronz csörgők, a mellettük heverő bronz csengők és oldalpálcás vas zablák a legritkább leletei a két és fél ezer évvel ezelőtt élt keleti lovas népnek, a szkítáknak! Hihetetlen és csodálatos. Gyerünk a helyszínre!
Kiábrándító a terep. Egy épülő ház udvarán szanaszét szórt hulladé
kok, törmelékek között tátong egy 70-80 cm mély árok. A vízcső szá
mára készítették. Az építőmunkásokon a legcsekélyebb izgalomnak sincs nyoma. Sanda szemmel, gyanakodva méregetnek, miért ez a nagy felhajtás? Azok a fémkacatok itt kerültek elő, ni! Egy halomban vol
tak, mintha elrejtették volna őket. A leletegyüttes hiányosnak látszik, tehát késedelem nélkül ásatni kell. Életem első leletmentő ásatása.
Gyors felkészülés. Egyetemi éveimben nemegyszer vehettem részt ásatá
son, a szükséges kellékek listája így ham ar összeállt. Mérőszalag, tájoló, bontókések, ecsetek, seprők, zsineg, papírzacskók, jegyzetfüzet, íróesz
közök, rajzlapok, rajztábla, fényképezőgép (egy orosz tüköraknás gép) és néhány ezer forint munkabérre: ennyiből állt a felszerelésem. A há
tizsákos régész mindennapos látvány volt akkoriban: neves kutatók is maguk cipelték, többnyire kerékpáron vagy gyalog, régészszerszámai
kat, sőt magát a feltárt leletanyagot is. Az autóbuszon zötykölődve, akkor, bizony eszembe sem jutott, jól van-e ez így? Evans, Dörpfeld, Carter példája csak annyiban érdekelt, hogy az ő nyomdokaikon járok.
Hogy az ő nyomdokaikon járhatok!
Az orvoslakás nyers téglafalai között ütöttem fel a főhadiszállásomat. A le
letek előkerülési helye körül kijelöltem egy 3><5 m-es szelvényt. Négy emberem egyenletes munkatempója nem kecsegtetett gyors sikerrel. De legalább volt időm, egy téglarakáson ülve, átlapozni a magammal cipelt szkíta szakkönyveket.
A szkíták évezredek óta úgy szerepelnek a történelemben, mint titokzatos, félelmetes erejű nép. A Bibliában, Jeremiás jövendölésének könyvében, olvashatjuk:
„ ... Vonuljatok
a megerősített városokba!
Meneküljetek! Ne késlekedjetek!
Mert veszedelmet hozok észak felől, rettenetes pusztulást.
Az oroszlán fölkelt fekvőhelyéről;
elindult útjára a nemzetek megrontója, eljött hazájából,
hogy pusztává tegye országodat.
Városaid romhalmazzá válnak, senki sem lakik többé bennük.
... Úgy közeleg, mint a felhő, szekerei olyanok, mint a szélvész, lovai gyorsabbak a sasoknál.
Ellenség közeleg egy távoli országból:
... Lovasok
és nyilasok jönnek!
elmenekül az egész ország.
Elrejtőznek a sűrűségbe, felmásznak a sziklákra.
És egy távoli nemzetet szabadítok rátok, Egy legyőzhetetlen, régi nemzetet, olyan nemzetet,
amelynek nem ismered a nyelvét, és nem érted a beszédét.
Tegze olyan, mint a nyitott sír, s mindannyian hősök.
Fölemészti majd aratásodat és kenyeredet, fölfalja fiaidat és lányaidat,
megemészti nyájaidat és csordáidat, leszüreteli szőlődet és fügefáidat.
Sőt lerombolja megerősített városaidat is,
amelyekben annyira bízol.”
(B. Jeremiás k. 4.5—5.17) Az i. e. V III. századra keltezett ún. „népek táblázata” a Bibliában úgy tünteti fel, hogy Jafet hét fia közül Gómernek három fia volt: Askenáz, Rifat és Togarma. Minthogy más források a kimmereket Gimirri, illetőleg Gomer néven említik, nem kétséges, hogy a Biblia is a kimmerekről beszél.
II. Szargon asszír uralkodó (i. e. 722-705) a követeinek küldött levelei
ben az Urartuval szemben álló Gamirrát, azaz Kimmériát említi. 722-715 között a kimmerek megverték az urartuikat, majd 679-ben megtámadták Asszíriát is, fél évtizeddel később pedig urartui szövetségben hadakoznak.
A kimmereket üldöző szkíták, akiket az asszír források askuza, ill. iskuzai 15
névvel illettek, szövetséget kötöttek i. e. 673-ban Mannával és Médiával, majd az asszírok ellen vonultak. Az első ismert szkíta vezér Ispakai volt, őt fia, Partatua követte, aki a Urmia-tó vidékén, Szakiz környékén vetette meg a lábát. I. e. 654-ben Partatua fia szétverte a kimmereket, akik ezután nem is szerepelnek a forrásokban. A Cicero által a „történetírás atyjának”
nevezett Hérodotosz (i. e. 484-^26) történeti könyvében (Szküthika) azt írja, hogy „a szkíták 28 évig uralmuk alatt tartották Ázsia felső területét.
A kimmereket üldözve hatoltak be Ázsiába, és megdöntötték a médek uralmát, akik addig Ázsia urai voltak.” (IV. 1.) Mindenesetre 625 körül Nabopalasar babiloni király szövetséget kötött a médekkel az asszírok és a szkíták ellen - a babiloni feliratok a szkítákat umman-manda néven szere
peltetik-, bár egyelőre hadjáratait nem kísérte szerencse. A szkíták tovább nyomultak, egészen Egyiptomig, ahol i. e. 611-ben I. Pszammetikosz fáraó tartóztatta fel őket. Mikor i. e. 612-ben az asszír birodalom szétesett, a médek Küaxarész királyuk vezetése alatt kiűzték a szkítákat területeikről, miután 591-ben a méd király a szkíta vezéreket vendégség ürügyén legyil- koltatta. A szkíta seregek a Karmir Bluron épült Teisebani urartui erősséget és várat elfoglalták, és gyors ütemben visszavonultak észak felé, a Fekete
tenger feletti hatalmas sztyeppékre.
A Fekete-tenger vidéki szkítákról igen színes és részletes leírást ad Hérodo
tosz, aki maga is já rt a szkíták földjén. Feírása I. Dareiosz perzsa királynak i. e. 513-ban lezajlott ama nagy hadjáratáról számol be, melyet a szkíták ellen vezetett. A perzsák a szkítákat szakáknak hívták, s Hérodotosz szerint a szkíta nevet csak a hellének ragasztották rájuk. A görög történetírók közül még Sztrabón beszél a „trákokon és gétákon túl lakó szekérlakó szkítákról”, de a nagy hírű ókori orvos, Hippokratész (i. e. 460-377) is hosszan foglalko
zik velük. Hippokratész azt írja, hogy az Azovi-tenger mentén él egy szkíta nép, amelyet szauromatának is neveznek. Sajnos, a későbbi évszázadokban egyre ritkábban hallunk a szkíta népről, földjük mindinkább kiesik a helle
nisztikus, a római és később a bizánci érdeklődés látóteréből. Ez érthető, hiszen már az i. e. VE században Aiszkhülosz azt írja róluk: „Elérkeztünk a Föld távoli határához, a szkíták vidékére, a hozzáférhetetlen pusztaság
b a ... ez már a föld legszélső pereme. . . ”
Az i. e. III—II. században egyre kisebb területre szorultak össze a szkíta népek, létrejött a krími szkíta fejedelemség, majd ez is teljesen elgörögösö- dött.
Az írott forrásokból tehát minden kétséget kizáróan kiderül, hogy az i. e. V III—II. század között szerepel a szkítának nevezett nép, amely kelet felől nyomult későbbi területeire.
A legfrissebb szakkönyvek közül W. F. Albright History Archeology and Christian Humanism című munkája ragadta meg a figyelmemet (New York-Fondon, 1964). A szerző némi iróniával beszél a földünkön folyó régészeti ásatások valóságos zűrzavaráról, rámutatva, hogy az előkerült tárgyak összehasonlítgatása, mint alapvető kutatási módszer, hozzá sem mérhető az új fizikai-kémiai eljárásokhoz, amelyek közül a legnagyobb jelentőségű az 1948-ban közzétett - rádiókarbon (C14) segítségével végre
hajtható - időmeghatározás. Majd így folytatja: „A természettudomány-
16 nak a régészetre gyakorolt közvetlen hatása olyan eredményekhez fog vezetni, amelyekről néhány évvel ezelőtt álmodni sem lehetett. Például a geofizikusok felfedezték, hogy az ókori edényégető kemencék és az égetett agyagtárgyak vasmolekuláiban a mágneses elhajlás gondos mérése nemcsak a régészeti időpontok meghatározásának új módszerét teszi lehetővé, ha
nem végeredményben a mágneses észak az elmúlt néhány ezer esztendő során végbement változásainak teljes regisztrálását eredményezheti. A ta
lajkutatók is rájöttek arra, hogy szorosan együtt kell működniük a régészek
kel azért, hogy meghatározhassák a régi és a mai talajféleségek jellemző tulajdonságait. Néhány téves nekilendülés után a régészek most ismét együttműködnek a meteorológusokkal. Mindezeket, valamint a természet- tudomány és a régészet szoros együttműködésének sok egyéb új formáját össze kell kapcsolni a vegyészek, a botanikusok, a zoológusok között régóta fennálló együttműködéssel..
Felpillantva a gazdagon illusztrált könyv lapjairól, a „kétszer kettő józansá
ga hull rám ”. A 15 m2-es szelvényben 20—25 cm-es rétegekben haladunk lefelé. Gödrök nyomait, állatcsontot és edénycserepeket találunk csak. Tér
demre fektetett jegyzetfüzetemben írogatom a mélységet jelző adatokat.
Szintező műszerem nincs, egyáltalán semmiféle műszerem sincs, hacsak nem léptetem elő annak a viharvert tájolómat. A községi tanács régi katasz
teri térképein próbálom kifürkészni az egykori terepviszonyokat. De az az„egykor” 2500 évvel ezelőtt volt! Mit tudhat ez a hevenyészett, félszáz esztendős falusi térkép arról, milyen volt itt a felszín, a növényzet, a vízjárás három évezreddel korábban?
Való igaz, hogy a régészet az elmúlt két évszázad alatt kitalálta és ki is munkálta saját módszerét, amely két műszóval így foglalható össze: stratig- raphia és tipológia. Vagyis rétegtan és a tárgyak összehasonlítása. Ha tehát egy adott területen emberkéz alkotta tárgyak és jelenségek sorjáznak egy
más felett, akkor - elvileg - a felszínhez legközelebb eső réteg anyaga a legfiatalabb, az alatta lévő ennél idősebb, az ez alatt fekvő pedig a legidő
sebb. Alapkövetelmény tehát a régész pontos és lelkiismeretes munkája a terepen! Legelőször is meg kell figyelnie a mai felszínt, nincs-e olyan újkori bolygatás a területen, amely a rétegtani következtetéseket meggátolja vagy legalábbis bizonytalanná teszi. El kell készíttetnie a kutatási terület rétegvo
nalas térképét. H át igen, a térkép volna a kiindulópont! Az MTA Régészeti Kutató Csoportnak csak 50 és 75 ezres léptékű szelvényei vannak!
A fejem fölött repülőgépek húznak el. Ábrándozva elmélkedem. Milyen különös, hogy a 20. század két világháborúja ajándékozta meg az archeoló
giát egy egészen új kutatási módszerrel: a légifotóval. Az angol Crawford és Allén, a francia Poidebard volt az első, aki rájött a légifényképezés semmivel sem pótolható nagyszerűségére. A második világháború idején az amerikai hadsereg térképészeti osztálya, az U.S. Army M ap Service elkészí
tette a világ nagy részének felmérését, légifelvételek segítségével, 50 ezres léptékben. Mi azonban ezt a módszert általában ma sem használhatjuk, közel negyvenegynéhány évvel a háború után. M arad a gyalogos terep
szemle, a terepbejárás.
A lelőhely környékén a terepformákat figyelem, felfedezhető-e valahol szabályos, emberkéz rakta domb. Elvégre a szkíták életéről, temetési szer-
tartásairól páratlan értékű írásos beszámoló maradt fenn, mégpedig a nagy 1 7
ókori utazó, Hérodotosz munkáiban. (Történeti könyvei IV. Szküthika.)
„Ha a király meghal, egy nagy négyszögletű sírt árnak. Evvel elkészülvén, előveszik a halottat, testét viasszal bevonják, hasát felvágják és kitisztítják, azután összetört fűszerrel megtöltik és ismét összevarrják, és szekéren egy másik néphez viszik. Akik pedig átveszik a halottat, úgy tesznek, mint a királyi szkíták: levágnak egy darabot a fülükből, hajukat körülnyírják, karjukat megvágják, arcukat és orrukat összekarmolják és balkezükön nyi
lat szúrnak át. Miután a halott szállítása közben mindenkihez eljutott — a sírhoz viszik.
A halottat a sírban egy emelvényre teszik, kétfelől lándzsákat szúrnak le, póznákat tesznek rájuk és náddal befödik. A tágas sír üreges részében egy megfojtott ágyast is eltemetnek, továbbá a pohárnokot, a szakácsot, a lovászt, a szolgát, a hírnököt és mindenféle arany edényeket. Ennek végez
tével nagy földrakást emelnek. Egy év leforgása után megfogják a legügye
sebb szolgákat, s ezek közül ötvenet megfojtanak, úgyszintén ötven szép lovat, melyeknek hasát kiürítvén polyvával megtöltik és összevarrják, majd vastag rudakat vonnak át hosszában a lovakon a nyakig, és tartó abroncsra teszik. Azután zablát és kantárt dobnak a lovakra. Az ötven megfojtott ifjat lóra ültetik éspedig úgy, hogy minden halottnak a hátgerincén egyenes póznát szúrnak át nyakig.. ."(IV. 71.)
Egyelőre semmi nyomra vezető lelet nem mutatkozik. Asztal helyett a hátizsákomra rakom ki a bronz csörgőket, csengőket és a vas zablákat.
Nyilvánvaló, most csakis a tipológia segíthet. Meg kell keresnem mindazo
kat a tárgyakat, amelyek éppen ilyenek vagy csaknem ilyenek. A formai és tartalmi összehasonlítás (tipológia) révén meghatározható egyrészt az, hogy Eurázsia mely területein találtak hasonló leleteket, milyen körülmények között, másrészt az is, mikor éltek azok, akik egykor ezeket az eszközöket használták. A régészet holt néprajz — a néprajz eleven régészet — szoktuk mondogatni. Azt a módszert, amikor egy régi tárgyat formailag összehason
lítunk más leletekkel, Albert Kiekebusch „kultúrrégészetnek” nevezte el.
E módszernél nincs jelentősége annak, hogy a tárgyak milyen környezetben kerültek elő. Csak maga a TÁRGY uralkodik. Útjelzők a tárgyak is, ez kétségtelen. S pótolhatatlan mankók. A tárgyaknak van anyaga, formája, mérete, készítési technikája, díszítése és funkciója. A felsorolt jellemzők közül az első négy adott, mérhető, leírható. Kezdjük tehát ezzel a kutató
munkát.
A nagytarcsai csörgők és csengők szakszerű leírása egy kissé száraz, de szeretném érzékeltetni a régész aprómunkáját is.
1. Hengeres köpűn csonkakúp alakú test, végén állatalak. A köpű hossza (baloldali nézetben) 72 mm, (elölnézetben) 74,5 mm, a köpű alsó síkja tehát nem egyenes. Alsó átmérője 35 mm, felső átmérője 24 mm, falvastag
sága 4,5 mm. A köpű alsó részén két lyuk van, az egyik szabályos köralakú, átmérője 6 mm, a másik - öntési hiba következtében - szabálytalan, mérete 14x6 mm. A lyukak az állatalak hossztengelyére merőleges vonal
ban helyezkednek el.
18 A csonkakúp alakú test magassága 93 mm, alsó átmérője 60 x 59 mm, felső átmérője 18,5 mm. A csonkakúp alakú testen merőleges elrendeződésben 4 háromszög alakú rés van, melyeknek m éretei: az elölnézeti rés hossza 60 mm, alsó szélesség 13 mm, jobbra a második hossza 61 mm, alsó szélessége 13 mm, a harmadik hossza 53 mm, alsó szélessége 13 mm;
a negyedik hossza 57 mm, alsó szélessége 11 mm. A rések alján több helyen félkörös kiképzés látható. Talán szándékos!
Az állatalak téglalap alakú lábazaton áll, melynek hossza 30 mm, szélessé
ge 10 mm. Állattani jellege: kétségtelenül szarvasmarha. Vaskos, görbe szarv, elálló nagy fülek, kidülledt szemek, erőteljes pofa. A szarvak hossza 16,5 mm, a fej hossza 21 mm, szélessége 9 mm, illetve a fülnél 22 mm. A fej rövid (8 mm), vaskos, ovális ( 12x5 mm), nyakhoz illeszkedik, mely hosz- szú, hengeres törzsben folytatódik. A durva megmunkálású, tagolatlan, síkokból összetett lábak mereven nyújtottak. Az első láb hossza 37 mm, szélessége 9 mm, a hátsó láb hossza 38 mm, szélessége 10 mm. Mind az első, mind a hátsó lábnál a combkiképzés egyforma; pántszerűen ível át a törzsön, s attól élesen elkülönül. A mellső láb combhajlatánál háromszög alakú kiképzés, melynek szélessége 3,5 mm, mélysége 3 mm. A hátsó combhajlatban félkörös kiképzések mindkét oldalon. Szélessége 4-5 mm, mélysége 2-3 mm. A hátsó comb folytatása a merev farok, melynek vége a lábhoz tapad.
A csonkakúp alakú testben 16 mm átmérőjű vasgolyó mozog. A csörgő anyaga ónbronz. A csörgő súlya 520 gramm. Készítési technikája: viaszve- szejtéses eljárással egy darabban öntött. Ezt bizonyltja, hogy külső öntő
varratok nincsenek a tárgyon. Öntés után vésővel és reszelővei dolgozták meg a felületet. így képezték ki az állat szájvonalát, az elülső láb körmöt utánzó vonalkáit, a háromszög alakú áttörések oldalfalait.
A köpü belső felületén a lyuk - öntésből eredő - pereme jól kivehető.
Kopásnyom alig figyelhető meg a tárgyon, tehát igen kevéssé használt.
2. Hengeres köpűn, csonkakúp alakú test, végén állatalak. A köpű hossza 66 mm, alsó átmérője 40,5 x 38 mm (nem köralakú!), felső átmérője 26 mm. Falvastagsága 3 mm. A köpű alsó peremétől 10 ill. 14 mm-re magasabban - az állat tengelyére merőleges irányban — egy-egy 6 mm átmérőjű kerek lyuk van. A csonkakúp alakú test magassága 115 mm, alsó átmérője 67 x69 mm, felső átmérője 20 x 15 mm. A csonkakúp alakú testen szimmetrikus elrendezésben három háromszög alakú rés és több lyuk van. A rések tervezett alakja alul-középen bemélyedő, tehát fecskefa- rok-szerűen villás lehetett, melyet azonban az öntés eltorzított. A rések mérete: elölnézeti hossza 30,5 mm, szélessége (legnagyobb) 6,5 mm; jobb
ra a második hossza 30,5 mm, szélessége 17 mm; a harmadiké 32 mm, szélessége 9,5 mm. A második rés jobb széle kitörött.
Az állatalak maga alá hajtott lábai képezik a talapzatot, melynek hossza 29,5 mm, szélessége 12 mm. Állattani jellege: szarvasmarha (bika). Vas
kos, görbe szarv, elálló nagy fülek,kidülledt szemek. A szarv hossza 19 mm, a fej hossza 20,5 mm, szélessége 7,5 mm, illetve a füleknél 19 mm. A fejtar- tás összhangban áll a lábak helyzetével, amelyet még jobban hangsúlyoz a nyújtott nyak. A nyak hossza 14 mm, átmérője 9,5 x 7 mm, tehát ovális.
Mindez a pihenő állat testtartására jellemző. A nyak folytatása az egyenes hengeres törzs, hossza 52 mm. A nyak és a törzs is síkokból tevődik össze.
Az első láb combkiképzése az 1. számú csörgőével megegyezik, a hátsó comb azonban eltérő. Az erőteljes farok is laza tartásban csüng le, hossza
V
21 mm. A hátsó combhajlatnál a jellegzetes félköríves kiképzés látható, szélessége 3,5 mm, mélysége 4 mm. A csonkakúp alakú testben 16 mm átmérőjű vasgolyó mozog.
A csörgő anyaga ónbronz. A csörgő súlya 760 gramm. Készítési technikája az 1. számú csörgőével megegyező. Az állatalak lábai kevésbé kimunkál
tak, különösen a mellső láb hátsó fele. A köpű és a test között lyuk van, a köpű belsejében jól kivehetők az öntővarratok. Alig használt példány.
A testen látható lyukak közül némelyik szándékos kiképzésűnek látszik.
19
3. Hengeres köpűn csonkakúp alakú test, vége letörött. A köpű hossza 74 mm, ill. 67,5 mm, tehát alsó sikja nem egyenes. Alsó átmérő
je 36,5 x 35 mm, felső átmérője 20 mm. Falvastagsága 2,5 mm. A köpű peremétől 15 mm-rel feljebb két szabályos 6 mm átmérőjű lyuk van, ezen kívül még négy nagyobb, szabálytalan lyuk található a köpűn, melyek minden bizonnyal öntési hiba következményei.
A csonkakúp alakú test magassága 94 mm, alsó átmérője 62 x 60 mm, felső átmérője 20 mm. Rajta négy, szabályosan elhelyezett háromszög alakú rés. Méretei: hossza 57 mm, szélessége 14,5 mm; hossza 46,5 mm, szé
lessége 10 mm; hossza 51 mm, szélessége 9 mm; hossza 52 mm, szé
lessége 9 mm. A testen öt nagyobb, öntési hibából eredő lyuk is látha
tó. A csonkakúp alakú test felső vége törött. A törésfelület egyenletes oxidrétege mutatja, hogy a törés korabeli. Ezt bizonyítja a test felső részén húzódó 21 mm hosszú repedés is, amely belülről ható feszítőerő következ
tében alakult olyanná, hogy a peremek kifelé hajlanak. Hogyan követke
zett ez be? A csörgő öntőmintáját úgy kellett elkészíteni, hogy a testüreget kitöltő homokforma már tartalmazza a vasgolyót. A mi esetünkben a homokforma felső része széteshetett, s így a vasgolyó felszorult a csörgőtest felső végébe. A hűlés következtében beállott különböző arányú és időtarta
mú térfogatcsökkenés miatt a gyorsabban hűlő bronz köpeny megrepedt.
A felszorult vasgolyó jól látható. Feltehető, hogy az állati figura is ezért hiányzik. A csörgőn megfigyelhető éles öntési varratok (a köpű peremének belső vonalán, a lyukaknál) bizonyítják, hogy egyáltalán nem is használ
ták. A csörgő anyaga ónbronz. A csörgő súlya 400 gramm.
Következzenek a bronz csengők.
1. Teljesen zárt köpenyű öntött bronz csengő. Pereméből egy helyen kitörött egy darab. A megmaradt peremen öt helyen szabályos félkörös bevágás látható. Magassága 94 mm ill. 92 mm, alsó átmérője 49 x 48 mm.
Tömör fülének szélessége 2,2 mm, vastagsága 9,5 mm, a fül belső átmérője 15 x 12 mm, falvastagsága 2 mm. Súlya 153,85 gramm.
2. Egy darabból öntött „hasított” köpenyű bronz csengő. A bevágás hossza 67 mm. 52 mm-nél összeér, majd cseppalakú lyukat képez. A fül alatt további 5 lyuk látható. Magassága 98 mm, alsó átmérője 48 mm.
A köpeny két széle lent 7 mm-re van egymástól. A fül szélessége 25 mm, vastagsága 11 mm, a fül belső átmérője 13,5 x 10,5 mm, falvastagsá
ga 2,5 mm. Súlya 164,7 gramm.
3. Egy darabból öntött, oldalán háromszög alakú réssel ellátott bronz csengő. A rés hossza 52 mm. A csengő magassága 100 mm, alsó átmérője 50x48 mm, a fül szélessége 25 mm, vastagsága 10 mm, a fül belső
2 0 átmérője 15x11 mm. A végén félkörösen meghajlított vas nyelv a fül alatti lyukon keresztül van felerősítve. A nyelv hossza 88 mm. A csengő falvas- tagsága 2 mm; súlya 193,55 gramm.
4. Bronzból öntött zárt csengő, pereme egy helyen hiányos. Magas
sága 97 mm, alsó átmérője 52 x 50 mm, a fül szélessége 25 mm, vas
tagsága 9 mm, a fül belső átmérője 12,5 x 10 mm, falvastagsága 2,5 mm.
Súlya 190,1 gramm. A négyszögletű vas nyelv ( 7 x 4 mm) kampósan behajlik, kampós vége azonban letörött. Hossza 89 mm, súlya 9,75 gramm.
A fülnél csekély kopásnyom látszik.
5. Egyik oldalán nyitott öntött bronz csengő. A rés hossza 48 mm, majd efölött egy 15,5 mm-es lyuk. A csengő magassága 98 ill. 92 mm, tehát alsó pereme nem egyenes síkú. Alsó átmérője 43 x 37 mm. A perem közelében még egy kis lyuk és egy csorbulás látható. A fül szélessége 28 mm, vastagsá
ga 12 mm. A fül belső átmérője 14 x 13 mm. Súlya 158,1 gramm.
6. Egyik oldalán nyitott öntött bronz csengő. A rés 4 mm széles. A csengő magassága 93 ill. 88 mm, tehát ferde az alsó síkja. Alsó átmérője 48 x 47 mm, a föl szélessége 23 mm, vastagsága 9,5 mm, a föl belső átmérője 17x10 mm.
Falvastagsága 2 mm, súlya 153,00 gramm.
7. Zárt testű öntött bronz csengő, egyik oldalán 36,5 mm hosszú szabály
talan lyukkal. Magassága 100 ill. 94 mm, alsó átmérője 50 x 47 mm. A fül szélessége 23,5 mm; vastagsága 10 mm, a fül belső átmérője 1 3 x l l mm.
A fül egyik oldalán 9 mm hosszú bemélyedés látszik azon a helyen, ahol a föl kampója kihajlott, de ez nem kopástól származik. Súlya 172,05 gramm.
8. Zárt, öntött bronz csengő, egy helyen berepedt. Magassága 102 mm, alsó átmérője 50 mm, a föl szélessége 22 mm, vastagsága 10 mm, a föl belső átmérője l l , 5 x 10 mm, falvastagsága 2,5 mm. A csengő peremén két helyen félkörös bevágás van. Súlya 168,55 gramm.
A Kárpát-medencében eddig előkerült hasonló csörgők és csengők pontos vizsgálata a soron következő feladat. Igen ám, de most ennél sürgetőbb feladatom van! Meg kell figyelni a lelőhely minden részletét. A kiásott szelvényekben gödrök körvonalai rajzolódnak ki.
Nemcsak 1964-ben, de többnyire még ma is magányos kézműves a régész.
Legalábbis nálunk. Többnyire egyedül van, s egyszemélyben mindenes.
Adottság, szorgalom, akarat, szerencse kérdése, mit tud, mit képes megol
dani. A gyakorlati régészet tudományos módszertanát nem Kelet-Európá- ban munkálták ki, s ha nem is büszkélkedhet évszázados hagyományokkal, eléggé egyetemesek az előírásai. „Egy ásatásnál a szerencse és a megalkuvás lehetősége mindig jelen van, bármilyen gonddal készítették is elő. A tudo
mányos ásatás azonban mégsem tekinthető szerencsejátéknak” - mondotta M. Wheeler már 30 esztendővel ezelőtt. Wheeler szavait azonban ki kell egészíteni: minden ásatás, sőt minden régészeti szituáció egyszeri és megis
mételhetetlen. A jelenségeket tehát olyan aprólékosan, olyan körültekintő
en kell megfigyelni és dokumentálni, hogy a legszigorúbb tudományos ellenőrzésnek is megfeleljenek. Azaz: így kellene dolgoznunk. Ha egy ré-
1
2 3
gész, bármilyen okból, ennek az alapkövetelménynek nem tud megfelelni, 2 5
amatőr régiséggyűjtő csupán.
Számba veszem a magammal hozott „felszerelésem”. Filléres holmik sora
koznak a kiterített csomagolópapíron: bontókések (spaknik), ecsetek, sep
rők, papírzacskók, mérőszalagok, tájoló, fényképezőgép, rajztábla és ceru
zák. Semmi több. A szelvényekben kirajzolódó gödröket rétegesen tárom fel. Allatcsontokat és cserépdarabokat tartalmaznak. A leleteket és gödröket 1:10 léptékű szelvényrajzon rögzítem. Magam mérek és rajzolok. A függő
leges rétegződés mélységadatait csak a mai felszínhez tudom viszonyítani.
Szintező műszerem nincs, rétegvonalas helyszínrajzom sincs. A csodálatos bronz és vas tárgyak 70 cm mélyen feküdtek, ugyanebben a mélységben csak újkőkori (neolitikus) agyagedények darabjai hevernek szanaszét.
A gödrök elszíneződése jelzi, ezeket sokkal később ásták le 180-210 cm mélyre. Ló-, szarvasmarha- és sertéscsontok gyűjtőhelyei. Döggödrök lehet
tek?
A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Kutató Csoportja csak 1959- ben jö tt létre, s bizony nem a Smithsonian Institution (USA) példája alapján látták el felszereléssel. Csak olvasmányokból tudhattuk, hogy a korszerű régészeti kutatások hatalmas apparátussal folynak és sok pénzt emésztenek fel. A kis Magyarországnak nincs National Science Foundation- je, amely dollárezreket áldozhatna az archeológiára. A zsebemben ezer forint lapult, ebből gazdálkodhattam. Nyilvánvaló, hogy a leletmentő ása
tásnak egyhamar végeszakadt. A harmadik napon, az állatcsontokat, az edénycserepeket is hátizsákba rakva, elbúcsúztam a falutól. 45 m2-nyi területet vizsgálhattam át, és a csörgőimről semmit sem tudhattam meg.
A kutatószenvedély, akárcsak a szerelem, mámorító, akadályt nem ismerő és szakadatlan optimista.
Elég a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításain végigsétálni ahhoz, hogy a nagytarcsai csörgők és csengők rokondarabjait felfedezzük. Bronz csörgőket találtak már Gyöngyösön, Aszódon, Szurdokpüspökin, Mihályfán, Gernye- szegen, Gyulafehérvárott és Somhidon. Elődeimnek talán kedvezőbb és szerencsésebb volt a helyzete, véltem akkoriban, s pontos ásatásokat végez
hettek. Keservesen csalódtam. Aszódon 1875-ben került elő a torzó csörgő és a bronz csengő, lényegében szórványleletként. Gyöngyösön 1907-ben, Nagytarcsához hasonlóan, földmunka közben bukkantak rá a munkások 6 bronz csörgőre, 5 bronz csengőre, 2 oldalpálcás vas zablára, sok egyéb tárgy mellett. A kísérő leletek között kocsivasalások is voltak. Márton Lajos, a Magyar Nemzeti Múzeum jeles régésze ásatást is végzett a lelőhelyen, de csak hamvasztásos urnasírokat talált, amelyeknek - bizonyíthatóan - sem
mi közük nem volt a csörgőkhöz és csengőkhöz. Szurdokpüspökin, a Zagyva partján, egy barackosban, faültetés közben akadtak rá egy bronz csörgőre.
A faültetők csak arra emlékeztek, hogy alig egy méternyi mélyen hevert a tárgy, s talán több is volt belőle. A lelőhelyet soha senki nem vizsgálta meg.
1901-ben, a mihályfai Fenyősi-dűlőben, a kis Fenyősi patak közelében a szántó-vető emberek figyeltek fel arra, hogy négy állatalakos bronz tárgy fekszik egymás mellett sorban. Összeszedték, bevitték a múzeumba. A lelő
helyen ásatás soha sem volt! Az erdélyi lelőhelyek egyikét sem látta szakem
ber soha. Gernyeszegen a 1890-es években, Somhidon 1899-ben, Gyulafe-
2 6 hérvárott 1901-ben „találtak” egy-egy bronz csörgőt. Hihetetlen! Ilyen
„adatokból” tanuljuk mi elődeink történelmét?
A hazai anyag gondos és tüzetes vizsgálatával jó egy esztendőt töltöttem el.
Minden tárgyat kézbe vettem, és a nyomozók aprómunkájával fürkésztem a legapróbb részleteket. Ereztem elődeim és a magam „bűnös mulasztását”, már ami az ásatásokat illeti, mégsem adhattam fel a leletek „életre keltésé
nek” kísérletét. A korábbi régészeti gyakorlattól eltérően a leghétköznapibb adatokat is csoportosítottam: teljes magasság, a köpű és a csörgőtest aránya, a csörgők súlya, a köpűk átmérője, a csörgőtesteken látható lyukak és rések száma, mérete. Az összesítő táblázatok eleinte semmi érdemlegessel nem kecsegtettek. A nyilvánvaló különbségeket pontosították a számok. A legki
sebb csörgő 82 mm magas, a legnagyobb 260 mm. Egy-egy csoporton belül a méretek többé-kevésbé azonosak, de mégsem egyformák. A nagytarcsai csörgők átlagosan 220, a gyöngyösiek 80-150, a mihályfaiak 130-140 mm- esek. A csörgőknek egykor fa nyelük volt, a nyélrudakat vagy köpűbe illesztették, vagy vas tüskére húzták rá. A nyélrudak 20—35 mm átmérőjűek lehettek. A csörgők súlya is erősen különböző. 210 grammtól 930 grammig váltakozott a súly. Az első váratlan megfigyelés ekkor született! Miért oly jelentős a súlykülönbség egy-egy csoporton belül is? A nagytarcsai csörgők súlya: 400—520—760 gramm, a gyöngyösieké: 600—680—690—710—930 gramm! Ugyanakkor a csörgőtestek palástján kisebb-nagyobb lyukak lát
hatók, különböző elhelyezésben. S ami a legdöntőbb: a csörgőtestekbe vasgolyót helyeztek el. Nyilvánvalóan azért, hogy mozgatásuk révén han
got keltsenek velük.
Az előttem sorakozó bronz csengőket kettesével egy-egy személy kezébe nyomtam. M intha villanófény csapott volna a szoba sötétjébe, úgy ugrott be az agyamba a megoldás! Kíváncsi és izgatott tekintetek merednek rám.
Két és félezer éves tárgyakat szólaltatunk meg. Az egyszerre csengő-bongó, csilingelő instrumentumok élvezhető zenét, igen zenét adtak. Méghozzá különös összhangzásban. Döbbenetes és felemelő érzés. Most gyorsan szólal
tassuk meg a csörgőket is! A vasgolyók ütemes mozgatása élvezhető muzsi
kát nem kelt, nyilván valamiféle ritmust ütöttek ki velük.
Mik a hangkeltés legfontosabb feltételei? Először is a hangkeltő eszköz anyaga, az ütő anyaga és súlya, a „hangszekrény” alakja, mérete és tagolt
sága, és természetesen a súlya. Újabb mérések. A csörgők térfogata egészen különböző, akárcsak a súlyuk. Vannak 50 cm3-esek és 245 cm3-esek. Ugyan
így a csengőknél is megvannak a törvényszerűségek. Egy-egy sorozaton belül mindegyik csengőnek más a magassága, az alsó átmérője, a súlya, a térfogata, de még a csengő köpenyének a falvastagsága is. Van 24 grammos kis csengő és 190 grammos „kisharang”.
A régész egymagában vajmi kevés tudományos kérdést tud megoldani, hiszen az archeológia olyan tudományág, amely kézzel fogható tárgyakkal, leírható és ellenőrizhető jelenségekkel dolgozik, ugyanakkor arra törekszik, hogy humán következtetéseket vonjon le. Ez a kettősség a nehézsége és a semmivel sem hasonlítható szépsége. Mindebből persze nyomban követke
zik, hogy egy régésznek nagyon is szükséges együtt dolgoznia antropológus
sal, zoológussal, geológussal, geomorfológussal, botanikussal, paleontoló
gussal, statisztikussal, fizikussal, kémikussal, sőt zenetörténészekkel is.
Felkerestem a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportját, 2 7
kérve, műszeresen is végezzék el a hangvizsgálatokat. Sztanó Pál hanggene
rátor és oszcilloszkóp segítségével meghatározta az alaphangok és a felhar- mónikusok frekvenciáját. Semmi kétség, szabályos hangsorok keletkeztek az állatfigurákkal díszített bronz csörgők és csengők ütemes mozgatása révén.
Az indiai Sarngaweda szerint a hangokat maguk az állatok is kifejezik, mégpedig a következő módon: dó az elefánt, re a páva, mi az ökör, fa a kecske, szó a daru, la a kakukk és ti a ló. A spanyolországi San Cugat de Valles kolostor kerengőoszlopainak állatfiguráit - a fentiek alapján - M. Schneider „lekottázta”, és muzsikát kapott! Lehetséges ilyesmi a szkítáknál is? Elvileg igen.
*
A feldolgozás során elérkeztem a legsúlyosabb kérdéshez: mik voltak tulaj
donképpen ezek az ősi zeneszerszámfélék, s miképpen kerültek ide a K ár
pát-medencébe?
Az első finnugor kongresszusra Helsinkibe utazván, 1965-ben látogathat
tam el először Moszkvába. A rendelkezésre álló rövid idő csak az ösztönzés
re volt elegendő. A moszkvai Történeti Múzeum kiállításain megpillanthat
tam a keleti párhuzamokat. Nyilvánvaló, hogy a megoldás kulcsa az orosz- földi anyagban rejlik.
Nagy Péter cár kincstárába, Szentpétervárra 1715-ben olyan arany ékszere
ket szállítottak Szibériából, amelyek régi halomsírokból származtak. Péter cár csakhamar szigorú utasítást adott Szibéria kormányzójának, Gagarin hercegnek a műkincsek összegyűjtésére, és az 1718-ban kelt rendelet ránk is maradt. A rendelet kimondja, hogy „ha valaki a földben vagy a vízben bármilyen régiséget talál, nevezetesen szokatlan kőemlékeket, bármilyen régi feliratos követ, vas, réz vagy másféle régi, nem közönséges fegyvert, edényt vagy más tárg y a t... azokat értékesíteni nem szabad.” A cár elren
delte, hogy ezeket a műtárgyakat el kell kobozni a kincstár javára. Bár a cári ukáznak még hosszú évtizedekig nem sok foganatja volt, mégis ettől az időtől számíthatjuk a szkíták régészeti hagyatékának kutatását.
1763-ban II. Katalin cárnő kormányzó tábornoka - Alekszej Petrovics Melgunov — a mai Kirovgrádtól 30 versztnyire elkezdte a Cservonnaja Mogilának vagy Litoj kurgánnak nevezett halomsír feltárását. A kurgán- ban 180 cm mélységben kőlapokból összeállított koporsót találtak csodála
tos arany tárgyakkal, arany diadémmal, madáralakos arany lemezekkel, s egy tőrrel, amelynek aranylemez-borításos hüvelyén emberfejű, oroszlán
testű fantasztikus lények, különböző állatfigurák láthatók. Az ásatást a hideg idő beköszöntése miatt nem fejezték be, s így ennek a gazdag fejedelmi temetkezésnek csak azokat a leleteit ismerjük, amelyeket akkor Melgunov Pétervárra küldött. Ezek a tárgyak ma is a lenningrádi Ermitázs műkincsei között vannak. Ha a kutatások nem is voltak még rendszeresek, az érdeklő
dés mindenesetre feltámadt a kutatókban, és kezdték számba venni a hatalmas kurgántemetkezéseket. 1781-ben Vaszilij Fedorovics Zujev, a Búg és a Dnyeper közötti területen észrevette a csertomliki kurgánt. 1794- ben N. S. Pallas felfedezte az ókori Olbiát Parutyina falu mellett, s bár
2 8 ő nem volt régész vagy történész, nagyon érdekes leírást adott erről a kulcsfontosságú görög városról. 1799-ben Pável Ivanovics Szumarokov Olbia után az ókori Pantikapeiont is azonosította a mai Keres helyén.
Szumarokov már összegyűjtötte a régészeti leleteket is. Pontosan leírta a Keres melletti Arany-kurgánt és a többi kisebb halomsírt. A X V III. század végén és a X IX. század elején a Fekete-tenger vidéke katonai bázissá alakult át, mivel a török uralom alól nemrégiben felszabadított területeken nagyszabású erődítmények építését kezdték el. Ezek a munkálatok is sok régészeti objektumot hoztak a felszínre. Érdekes, hogy a generálisok többsé
ge szívesen régészkedett. 1 799-ben Wanderweide tábornok végezte az első ásatást a Tamany-félszigeten. S a X IX . század első fele végre meghozta a régen várt nagy eredményeket! Az érdeklődés mellé egyre nagyobb lelkese
dés is párosult, amit jól példáz, hogy 1820-ban, krími utazásakor, Puskin is áradozva beszélt a Fekete-tenger melletti régiségekről.
Alig egy évtizeddel Puskin utazása után megkezdődött Keres mellett a kul-obai halom feltárása. Tulajdonképpen ez sem ásatásnak indult; követ termeltek ki a hatalmas dombból, és eközben bukkantak rá a sírépítmény bejáratára, a dromosznak nevezett folyosóra, majd a tudós hajlamú Pável Dubrux irányításával beléptek a sírkamrába, ahol három halott nyugodott.
A ki nem fosztott, érintetlen temetkezések lenyűgöző látványt nyújtottak.
A fő halott, egy hatalmas termetű katonaember, ünnepi díszben feküdt festett és faragott fa szarkofágban. Fején csúcsos nemezsapka - a baslyk - aranylemezekkel gazdagon díszítve, nyakán tömör és súlyos arany nyakpe
rec, végein szkíta lovasokkal; karjain mitológiai jelenetekkel és szfinkszekkel díszített arany karperecek, mellette fegyverei: kard, íj nyílhegyekkel, bronz kések. A kardtok és az íjtegez fejlett művészi ízléssel díszített aranylemezek
kel van beborítva, rajta görögös állatábrázolások sorozata, s a hüvely végénél görögbetűs felirat: FIOPNAXO. Ez a név vagy a tárgyat készítő mester neve, vagy talán a kard tulajdonosáé. Ugyanitt került elő egy pompásan díszített aranycsésze, amelyet a görög mitológia félelmetes alak
jaival, Gorgó-fejekkel és az öreg szatír, Silenos képével díszítettek. A fejedel
mi személy mellé temették megfojtott asszonyát vagy ágyasát.
Az előkelő szkíta asszony cédrusfából készített koporsóját elefántcsont leme
zekkel borították be. Ruhájára az arany- és elektron lemezek tömegét varrták fel, fején elektron diadém volt, fülében súlyos arany függők Pallas Athéné képével, s ezenkívül még egy pár arany fülbevalót is leltek. Nyakán arany nyakperec, 473 g-os, karján széles arany karkötők, kezénél nyeles bronz tükör és sok gyűrű. Lábai előtt pedig egy elektron edény hevert, amelynek oldalára szkíta harcosokat mintáztak, rendkívül reálisan és nagy művészi erővel.
A két halott mellett feküdt a megölt szolga csontváza, mellette azonban csak késeket találtak. A sírkamra délnyugati sarkában temették el a fejedelem lovát és a további mellékleteket: négy görög amforát, bronzüstöket, ezüste
dényeket, kosfejes ezüst ivókürtöket, vas lándzsákat, vas sisakot, több száz bronz nyílhegyet, bronz hydriát (bronzedényt), bronztányért, számtalan aranygombot és lemezt, amelyek egykor a ruhákat díszítették.
A fejedelmi sír gazdagsága elkápráztatta az embereket. A korabeli ogyesszai újság azt írta: „Vidékünkön még soha nem volt ehhez hasonló feltárás. Az
8
■
3 0 aranytárgyak súlya meghaladja a nyolc fontot (3,2 kg).” Pedig a felsorolt leletek nem is tekinthetők az egykor a sírba rakott tárgyak teljes listájának, mivel az ásatás egyik rövid szünetét felhasználva, a sírt vandál módon kirabolták. A feltehetően nagyszámú rablott holmi közül csak egy nyakpe
rec és egy lemezből készített arany szarvas került be a múzeumba. A szarvas testén griff-, nyúl-, oroszlán- és kutyaábrázolás látható, a nyaknál pedig IIAI görög felirat olvasható.
A régészek legádázabb ellenségei mindmáig a sírrablók, a kincskeresők s mai kései utódaik, a fanatikus műgyűjtők. A sírvilág nyugalmát csaknem a temetés napjától veszély fenyegette. Különösen, ha az elhunyt mesés gazdagságú fáraó, vagy nem kevésbé káprázatos kincsű szkíta fejedelem volt. Amikor a régi orosz irodalmat kezdtem áttanulmányozni, egyszerűen tudomásul vettem a sírrablást mint jelenséget. Nem sejtettem, hogy alig egy évtized múlva tudományos érdeklődésem homlokterébe fog kerülni a sírok kifosztásának kérdése. Pedig a gazdag szkíta kurgános temetkezések túlnyo
mó többségét kegyetlenül kirabolták. A leghíresebbeket is.
1862/63-ban I. E. Zabelin, 42 esztendős korában, ásatta ki élete szenzáció
ját, a csertomliki nagykurgánt, a Tolsztája Mogilát. Ennek a halomsírnak a kerülete 350 m, a magassága 20 méter. Csak az alexandronopoli kurgán mérhető hozzá! Zabelin,. kihasználva Sztroganov gróf nagylelkűségét, több mint 12 ezer rubelt gyűjtött össze az ásatáshoz. A 12 méter mélységben levő temetkezést, alig néhány hónappal a temetés után, tehát még az i. e. IV.
században, kifosztották. A rablóaknában nemcsak szerteszét szórt aranytár
gyak, lemezek, kardok, íj- és nyíltegez-veretek voltak, hanem a sírrablók egyikének meggörbedt holtteste is. A mohó sírrablóra ráomlott a laza föld.
Hiába ismerjük azonban a csertomliki kurgán pompázatos leletanyagát, köztük a világhírű elektronvázát, 1781-től — tíz év híján - kétszáz esztendeig váratott magára az első, igazán érintetlen szkíta fejedelmi temetkezés!
Hány orosz és nem-orosz kutató remélte a szenzációt! E. H. Minns Camb- ridge-ben, 1913-ban megjelent hatalmas munkájában kísérletet tett az írott források, elsősorban Hérodotosz munkájának közvetlen régészeti „hasznosí
tására”, majd M. I. Rosztovcev két vaskos monográfiában megismételte a kísérletet. Az irániak és a görögök Dél-Oroszországban című könyve ango
lul jelent meg Oxfordban, jelezvén azt az érdeklődést, amely Szkítia iránt megnyilvánult a kezdetektől máig. Az alapvető és legnagyobb tömegű irodalom azonban orosz nyelvű volt és az is maradt. Elvégre az ókori Szkítia a Dontól a Dunáig terjedő hatalmas sávban keresendő, a Fekete-tenger, az ókor „vendégszerető tengere” : a Pontosz Euxeinosz északi partvidékén, a kaukázusi Kubán folyó vidékét is ideértve. A Don, a Dnyeper, a Dnyeszter, a Donyec, a Deszna, a Búg és a Duna vize egyaránt itatóhelye volt a nagyállattartó, nomád szkíták aprótermetű, gyors lovainak. Hérodotosz a
„Gerrhoszok földjének” nevezi azt a vidéket, ahol például Csertomlik is fekszik. Más szóval: ez a fejedelmi szkíták földje, ahol a leggazdagabb temetkezések felfedezése várható.
Éppen azon a nyáron, amikor én Nagytarcsán a bikafejes csörgőket meglel
tem, ezernél több kilométernyire tőlem B. Ny. Mozolevszkij is terepszemlét tartott a csertomliki kurgántól (a mai Ordzsonikidze közelében) alig 10 km-re sorakozó halomsírok között. Egy 70 méter átmérőjű halmot
„nézett ki” magának. A módszeres nagy ásatások azonban igen komoly 31
előkészületeket kívánnak: Mozolevszkij nagyon is jól tudta ezt, és a pontos és lelkiismeretes ásatás meghozta a gyümölcsét. Aminthogy 1954-ben A. I.
Tyerenózskin kolléga három és fél hónapos ásatása is mesés anyagot hozott felszínre Melitopolban. Melitopolban a 2300 évvel korábban élt szkíták minden temetési óvintézkedést igyekeztek végrehajtani. M ár-már furfan
gosnak nevezhetnénk az alkalmazott módszereket. Mindenáron meg akar
ták óvni féltett halottjukat, ezért a 12 m mélyen lévő fősírt előbb kőlapokkal fedték le, majd a sírkamrához vezető folyosó bejáratát gyeptéglával rejtet
ték el. De hiába! A sírkamrában nem m aradt más, csak néhány bronz nyílcsúcs, szétszórt páncélpikkely és itt-ott aranylemezkék. Az oldalsó sír
kamrában pedig egy melléklet nélküli kisgyermek váza árválkodott. Ennyi
ért kellett volna dolgoznia hónapokon át? Csakhogy az archeológia, úgy hiszem, egynegyed rész szaktudás, egynegyed rész vasszorgalom és pontos
ság, egynegyed rész intuitív „megálmodás” - és egynegyed rész Szerencse!
így, nagybetűvel írva. Az első módszeresen megásott szkíta halomsírban természetesen Tyerenózskin is tovább folytatta a munkát! Az oldalsó sír
kamrában, a padló alatt mindössze húsz cm-nyire (!) egy rejtekhelyre bukkantak. Ilyenkor csak a mellkas zihál, a régész keze nyugodt. Egy halomba rakva találtak rá egy aranyveretes tegezre, benne hetven nyílhegy
gyei, a tegez függesztő bőrszíjának ötven arany díszére, s egy bronzveretes harci övre. Noha a harmadik temetkezés, a fejedelemasszony teteme is fel volt dúlva, az ásatás 3500 db arany tárgyat eredményezett. A szkíta kutatás
újabb lendületet kapott.
Az orosz és szovjet irodalom lehetőség szerinti teljes áttekintése most a legfontosabb. Előttem B. N. Grákov 1947-ben kiadott szkíta könyve (ame
lyet 24 év múltán újra írt, és németül Berlinben jelentetett meg), s a bevezetését sem értem. A tudás fája égigérő fává nyúlt, amelynek áhított gyümölcse csaknem elérhetetlen. Mennyi mindent kellett tanulnunk hosszú éveken át, de egyetlen világnyelvet sem sajátítottunk el tisztességesen!
A Régészeti Intézet szakkönyvtárában az új szerzemények között ott talál
tam J. A. H. Potratz könyvét, a Die Scythen in dér SüdruBland-ot, amely Baselben hagyta el a nyomdát, 1963-ban. Szótárral és segítséggel tudtam csak tájékozódni benne. Ki kell jutnom a Szovjetunióba! Nyelvet kell tanulnom és anyagot gyűjtenem.
Végre 1967-ben több hónapos szovjet ösztöndíjat kaptam. Megismerhettem Kijev, Moszkva és Leningrád csodálatos múzeumait. És megtanultam oroszul. Három évi anyaggyűjtésem kárpótolt az erőfeszítésekért.
A Szovjetunió területéről eddig ismert 121 db szkíta csörgő közül 1970-ig 94 db adatait sikerült összegyűjtenem. Mivel a 121 példány közül mindösz- sze 42 volt ún. szórványlelet, olyan tehát, amelynek a lelőkörülményeit egyáltalán nem ismerjük, joggal remélhettem, feleletet kell kapnom kérdé
seimre. Először is arra, milyen körülmények között találták a régészek ezeket a csörgőket?
A 30-as évektől egyre jelentősebb telepásatások indultak a Szovjetunióban, tehát nemcsak az egykori temetkezéseket tárták fel, hanem azokat a terüle
teket is, ahol az egykori lakóhelyek álltak. Az írott forrásokból tudjuk, hogy a szkíták, nomád nép lévén, nem házakban laktak, hanem jurtákban, és
ernyős szekereken hordták magukkal mindenüket. Mégis voltak hatalmas erődített földváraik is, különösen az i. e. IV. század után. 1938-1950 között feltárták a Dnyeper balpartján, Kámenki földjén a 12 km2-es kámenszkoje gorogyiscsét (földvárat), a szkíták egyik „fővárosát”. Csörgőt azonban min
deddig egyetlen településen sem találtak! Csakis sírok mellékletei között fordulnak elő. Azaz, pontosabban kell fogalmaznunk, a temetkezés kellékei között találták a csörgők és csengők együtteseit. A Kubán vidékén, Keler- meszen a fősír mellett 24 ló váza feküdt. A lótetemek felett hevert két bronz csörgő, a lócsontvázak között szintén találtak még további tíz példányt, összesen tehát 12 db volt egyetlen kurgánban! Egy másik kelermeszi halom
sírban, ahol 16 lócsontvázat tártak fel, a lovak nyakánál hevertek bronz csengők, a lovak felett pedig 4 csörgő volt. Még a múlt század végén találtak a Kubán vidékén olyan óriási szkíta halomsírt, amely 15 méter magas volt, s a fősír körül 360 lovat (!) temettek el, valamint 8 ökröt és 2 öszvért. Itt is a lócsontok környékén hevertek a csörgők. Ny. I. Veszelovszkij orosz régész olyan kurgánt is feltárt, ahol a 18 lótetem közelében 5 bronz csörgőt és 16 bronz csengőt talált. A Szula folyó partján feltárt, Sztarsa Mogilának nevezett halomsír különösen becses adatokat szolgáltat, mivel ennél a te
metkezésnél lovat nem találtak; találtak ellenben a két bronz csörgő mellett 32 db zablát, egy halomba szórva. Emlékezzünk Nagytarcsára, ahol a három csörgő és a nyolc csengő mellett négy vas zabla volt. Azután az sem kerülte el a kitűnő orosz kolléga, D. J. Szamokvaszov figyelmét, hogy a csörgőknek fa nyele volt, amelynek a hosszát is megmérte: 140 cm-t jegyzett fel a naplójába. A Volkovcü határában feltárt 1. számú halomsírban sem voltak lócsontok, csak négy csörgő és nyolc csengő. Ugyanitt a 476. kurgán
ban a hat csörgő mellett ismét csak zablák feküdtek.
Máig megfigyelhető általános szokás az, hogy magáról az ásatásról alig tesznek közzé eredeti fényképfelvételeket. Nos, természetesen másként íté
lendő meg ez a jelenség a X IX . század végén, mint ma, mégis hitelrontó, ha csak a betű és a rekonstrukciós rajz a bizonyíték. A jó régésznek minden részletkérdést tárgyilagosan kell dokumentálnia. Az ásatási napló jegyzetei mindennél fontosabbak, ámde ki tagadhatná, hogy kivétel nélkül szubjektí- ve „értelmezett” adatokat tartalmaznak. Csak azt tudjuk leírni, amit észre
vettünk, amit többé-kevésbé megértettünk. Ezért nélkülözhetetlen a fényképfelvétel, és ma már a mozgófilm is. Hogyne örültem volna, ami
kor M. Rosztovcev német nyelvű könyvében ráakadtam egy eredeti fo
tóra, amely a Volkovcü melletti 477. kurgán feltárásánál készült. Kitűnően látható a képen, hogy a négy vas csörgő szép rendben, egymás mellé fektetve sorakozik, mögöttük 6 bronz csengő, mellettük 4 zabla. De a Volkovcü melletti egyik kurgánban (szám szerint a 7.-ben) volt még valami fontos dolog. Egy látszólag jelentéktelen, apró megfigyelése az ásatónak. Az tudniillik, hogy az egyik bronz csörgőt megforrasztották! Miért fontos ez?
Azért, mert arra mutat, hogy ezeket a rejtélyes bronz és vas csörgőket nem a temetés szertartására készítették, hanem egyébként is használták valami
re, s amikor meghibásodott, nem dobhatták el, inkább megjavították.
A Szula vidéki Budki falu határában kiásott kurgán egyik tárgyát nézeget
ve, nem is érti az ember, hogyan tudtak elődeink elsiklani igen kézenfekvő dolgok mellett. Egy kúpalakú bronz tárcsa körül, melynek peremén 26 lyuk
látható, éppen 26 db bronz csengő feküdt. Nyilvánvaló, hogy eredetileg a 3 3
csengőket a tárcsára erősítették rá. S legalább ilyen nyilvánvaló, hogy ezzel céljuk volt. Mit lehet egy templomi csengőre emlékeztető eszközzel csinálni?
Rázni és így hangot kelteni.
A. A. Bobrinszkij olyan halomsírt is lelt, amelyben a csörgők a férfi és női csontváz között feküdtek (Zsurovka, 407. kurgán). Az írott forráskból tud
juk, hogy a szkíták az i. e. VII. század elején győzelmes csatákat vívtak, és i. e. 673-ban már az asszírok ellen vonultak. Évszázadokkal később azon
ban, jószerével az i. e. IV. századtól, a Fekete-tenger vidéki szkíta fejede
lemség egyre erőteljesebben elgörögösödött. Megváltozott a szkíta előkelők életmódja, s megváltozott természetesen a hitvilága is. Az ősi, nomád hagyományok átalakultak. Nem hagyták el őseik szokásait, csak — úgy véljük - nemigen értették már igazán az ősi jelképeket és szertartásokat.
A Dnyeper alsó folyásvidékén, a hatalmas alexandronopoli kurgán halmá
ban, amely 21 m magas volt, egy kővel körülrakott rejtekhelyen keleti szárnyas isteneket ábrázoló rúdvégeket találtak. A nyugati részben további hat db szárnyas griffes rúdvéget ástak ki, amelyeken két-két csengő is volt.
A Zabelin által feltárt csertomliki kurgán töltésföldjfében, a felszíntől 6,5 méternyire, egy halomba rakva találtak madár- és szarvasalakos csörgőket.
A kurgánban lósírok is voltak, az egyik ló nyakán nyolc bronz csengő feküdt, ám a többi tíz ló mellett csengő nem volt. A csertomliki, az alexand
ronopoli kurgánokhoz hasonlóan a X IX. században ásták ki a kraszno- kutszki kurgánt is. Az ásatást vezető I. E. Zabelin mindenre figyelt, szokása szerint aprólékosan feljegyezgette a mellékleteket is. A felszín közelében bukkant rá egy temetési kocsi maradványaira, a közelükben pedig tíz darab - sárkány, szárnyas oroszlán és madár figurájával díszített - köpűs rúdvég- re. M ár nem is lepődünk meg, hogy a rúdvégek mellett 16 bronz csengő volt, sőt 70 db vas zabla is.
A korszerű módszerekkel, hitelesen feltárt legújabb szkíta temetkezésekből, sajnos, csörgők nem kerültek elő, így meg kell elégednünk a régi adatokkal.
Amikor meglehetősen nagy anyaggyűjtésemet elrendeztem, megkíséreltem levonni a tanulságokat. Egészen bizonyosnak látszott, hogy a bronz és vas csörgők, a bronz csengők és a halomba rakott vas zablák nem hétköznapi kellékek voltak, hiszen egyrészt településen sohasem fordultak elő, másrészt a temetkezéseknél is elsősorban a lovakhoz kötődtek. Illetőleg lófelszerelési tárgyakhoz (zablákhoz). A Kárpát-medencei lelőhelyeknél egy csörgőt ta
láltak 6 esetben, 3 db-ot, 4 db-ot és 6 db-ot egy-egy esetben. A Szovjetunió területén, a hiteles lelőkörülményű példányok között 23 esetben volt egyet
len példány, 27 esetben 2-2 db, 8 esetben 3 db és 21 esetben 4 db.
*
Minden valamirevaló régész igyekszik a tárgyak valódi rendeltetését meg
határozni, s minden valamelyest okos ember felhasználja az elődök szellemi tőkéjét. Lássuk hát, mit gondoltak eleddig az elődök? Voltak, akik zászlódí
szeknek gondolták a csörgőket, mások állatok terelésére alkalmas pásztor
bot díszének kiáltották ki, ismét mások hadijelvényeket láttak bennük.
Többen képzelték sátorpóznák csúcsdíszeinek, még többen kocsik lőcsein
