A CSONTOK?”
(B. Ezékiel 37. 3.)
H o z z á é rtő n e k tűnő szakvélemények szerint Magyarország földjében megközelítően 100 millió temetkezés lehetett a török kor végéig, vagyis négyzetkilométerenként több mint ezer halott nyugszik földünk felszíne alatt. (1983-ban Magyarországon 5633 temető volt, s csak Budapesten több mint 1 200 000 sírt tartanak nyílván.) I. e. 400 000-től i. u. 1700-ig kutatja a régészet a letűnt korok emlékeit, s — természetesen nem utolsósorban - elődeink földi m aradványait is. De vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy a múltról szerzett ismereteink valósak? Nem csalóka por- hintés-e az alig kétszáz esztendős archeológia minden eddigi erőfeszíté
se? Van-e elégséges alapunk egy-egy korszak jellemzésére, ha figyelem
be vesszük, hogy az egykori generációk számított népességének csupán élettartammal, s igen magas arányú, 35%o-es elhalálozással. Logikus, ámbár teljességgel ellenőrizhetetlen becslések szerint a IX -X II. század közötti évszázadokból a Kárpát-medence földjében 2,5 milliónyi ma
gyar nyugszik. A legutóbbi 150 év alatt megközelítően 22 ezer temet
kezésről szereztünk tudomást vagy adatokat. Egy ezreléknyi „m inta”
alapján kell(ene) megbízható történelmet írni. Nem kis feladat, nem kis felelősség. Ha a lehetőségek eleve ennyire korlátozottak, nyilvánvalóan erősíteni, fejleszteni kell a régészeti kutatásokat.
Ásatásaink alkalmával a leggyakoribb kérdések egyike: honnan tudták, hogy itt temető volt? Az adható és az adott válasz nemritkán nagyon különböző. A fontoskodó hamis prófétákat hagyjuk magukra, bár nem kevesen vannak. 1980-ban Magyarországon 196 régész dolgozott, közülük kereken 100-an vidéki múzeumokban. Rendszeres ásató tevékenységet azonban csak 130-140-en folytatnak. Az ásatások jelentős része mindmáig temetőfeltárás. A régi temetők felfedezése szinte kivétel nélkül a véletlennek köszönhető. A középkori templom körüli temetők, a halomsírok biztosan meghatározhatók, ha a templom vagy a kurgán maradványai még láthatók.
Az egyetemen, László Gyula professzor tanítványaként, a magyar őstörté
net kutatására készültem fel, érthető tehát, hogy legelső régészeti
feltárása-18 im honfoglaló magyar temetőkben folytak. Igen ám, de feltárható IX-XI.
századi magyar temetőt nem is olyan könnyű találni!
Egyetemi diplomamunkám, majd doktori disszertációm készítésekor, 1962—1964 között, átvizsgáltam minden, e korra vonatkozó régészeti ada
tot, s nem kis csodálkozással készítettem el az összesítést. 1945 előtt több mint ezer lelőhelyet ismertek, ebből 711 -et régész soha meg sem nézett, közel 400-at megszemlélt, sőt 318 esetben ásatásra is sor került. 1945-1964 között több mint 200 lelőhelyen folyt feltárás, jelenleg megközelítően 1600 lelőhelyet ismerünk. A legfrissebb ásatások némelyikén, famulusként, ma
gam is részt vehettem. (Egyetemi oktatásunkról a legnagyobb jóindulat mellett sem mondhatjuk el, hogy az elmúlt évtizedekben a tereprégészetet különösebb becsben tartotta volna, sőt legújabban már arra látunk példá
kat, hogy az oktatói kar egy része nem is ásató régész. Nem csoda hát, ha a régészhallgatók többsége a korszerű ásatástechnikáról vajmi keveset tud.
Múzeumaink, intézeteink szegénységén kívül kétségkívül ebben is keresen
dő a kevéssé megbízható feltárások nagy száma.)
1960-ban Dienes István, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze magával vitt Balotaszállás-Felsőbalotapusztára, 1961-ben Oroszházára, majd két év múlva a Hajdú-Bihar megyei Magyarhomorogra. Mindhárom helyen föld
munkák közben találtak rá honfoglalás kori temetkezésekre, méghozzá szép leletanyag kíséretében. Orosházán a lelőhely, a Csorvási út melletti Gör- bics-tanya, hat km-nyire esett a főtéren álló, kívül-belül szomorú állagú szállodától, ahol felütöttük „főhadiszállásunkat”. Műszerünk mindössze egy volt, egy fényképezőgép. A sírbontó kéziszerszámokat, rajztáblát, cso
magolóanyagokat hátizsákba gyömöszölve, kerékpáron vittük mi magunk a helyszínre. A lelőhelyen egy-egy fa alá helyeztük holmijainkat. Hasonló
képpen dolgoztunk Magyarhomorogon, a Kónyadombon is. 1959-ben ott lehettem Fitz Jenő székesfehérvári múzeumigazgató táci ásatásának indítá
sánál. A kitűnő római szakos régész a kukoricatáblák szélén állva beszélt a kiépítendő ásatási táborról, szilárd szerkezetű épületekről, raktárakról, fotós és restaurátori tereplaborokról, folyóvízről, villamosáramról, konyhá
ról. Az elegánsan öltözött, ápolt ásatásvezető valóra váltotta terveit, né
hány év múlva Gorsium a legkorszerűbb magyar ásatóhellyé változott!
1960 táján még azt hittem, önálló ásató tevékenységemet én is Székesfehér
várott kezdem el, lévén Székesfehérvár környékén 11 honfoglalás- és kora Árpád-kori temető. Amikor a fehérvári István Király Múzeumban őr
zött, rendezetlen régészeti anyagot számba vettem, szomorú döbbenet vett erőt rajtam. A leletek többsége nem hiteles ásatásokból került napvilágra.
Egy részüket a földeken dolgozó munkásemberek szerszámai fordították ki, másik részük hozzá nem értő műkedvelők ásogatásainak esett áldozatul.
Rendszeres feltáró munka csak négy temetőben folyt. Demkóhegyen 50 esztendő alatt több száz sírt feldúltak, a múzeumba azonban csak 41 sír anyaga került be. És az is hogyan? Dobozokba ömlesztve. Maroshegyen egy
„lelkes” orvos közel 500 csontvázat forgatott ki, s 400 koponyát eladott a bécsi múzeumnak. A múzeumban mindössze tíz sír anyaga árválkodik.
Sóstón 1925-ben találtak magyar sírokat, kilenc évig azonban szemlét sem tartottak. A Kanizsai úton kilenc sír feltárása után, lévén a melléklet igen szegényes, az ásatásokat abbahagyták. 1922-ben a Móri úton is nagy
sírszámú temetőre bukkantak, feltárása elmaradt. 1935-ben a Szárazréten 4 9
végzett földmunka közben a múzeum altisztje mentett meg 105 sírt, 1943-ban a Táci úti repülőtéren találtak gyönyörű honfoglaláskori tárgyakat, de ezt a lelőhelyet is vizsgálatlanul hagyták. Ásatás lényegében csak három helyen folyt. 1916-ban a Sárkeresztúri úton (31 sír), 1923-24-ben a Rádiótelepen (75 sír) és 1956-ban a vízművek területén, Sóstón. Mivel mind a Demkó- hegy, mind a Maroshegy, mind a Szárazrét és a Móri út beépült, csak néhány lelőhelyen lehetett volna ásatni. Sajnos, a lehetőségeket elszalasztot
tuk, így a magyar középkor egyik legfontosabb városában a IX -X I. századi időszakot korszerű régészeti forrásanyag nélkül kellett felvázolni.
1963-ban az ország egyik legjobban ellátott régészeti intézményébe, az MTA Régészeti Intézetébe kerültem. A nagymarosi vízierőmű tervei már akkor foglalkoztatták a szakembereket, így hamarosan hozzá kellett kezde
nünk a kijelölt dunakanyari övezet régészeti kutatásához.
A régészeti feltárásnak két fajtája van: a leletmentés és a tervásatás. A lelet
mentés tűzoltómunka, amikor mindent a körülmények határoznak meg.
(Egy tisztességesen működő múzeum a leletbejelentést követő 48 órán belül feltétlen intézkedik.) Egészen más a helyzet a tervásatással: ez a régészeti kutatómunka legfontosabb és legszebb része.
Az előkészítés nem ritkán hónapokat, vagy akár éveket vesz igénybe.Sze
rencsére a M agyar Nemzeti M úzeumnak régtől van adattára, amely - elvileg - minden régészeti adatot községenkénti bontásban nyilván
tart. így hát magától értetődik, ha az adatgyűjtést ott kezdjük. Hasonló adattára az MTA Régészeti Intézetének is van, 1977-ben kb. 40 ezer leíró tárgykartonnal rendelkezett, ez azonban a hazai összes régészeti leletnek mindössze 0,013%-a!
A nagymarosi vízierőmű terve nemcsak a Dunát érintette, hanem az Ipoly árterét is, így megvizsgáltam valamennyi dunakanyari honfoglalás kori lelőhelyet. Szob volt a legcsábítóbb: itt 1920-tól 1964-ig öt X-XI. századi temető is napvilágra került. A régészeti adattár több száz sír leírását tartal
mazta, azonban egyet sem hivatásos régész tárt fel!
A szobi temetők megmentett régészeti anyagát a Nemzeti Múzeumban tanulmányozhattam, s különösen magukra vonták a figyelmemet a nehéz, kétélű vaskardok. Amikor a székesfehérvári temetők leleteit vizsgálgattam, a szó szoros értelmében éjjel-nappal együtt éltem a tárgyakkal, minthogy a múzeum könyvtárszobájában volt a „hálószobám” is. Magam köré rak
hattam és - tudatosan félretolva a muzeális tárgyak iránt kötelező szent áhítatot — óvatosan ugyan, de használni próbáltam őket. (Milyen magya- rázhatatlanul különös, régen is, ma is, hogy olyan emberek elemeznek hosszasan lószerszámokat, fegyvereket, kézműves eszközöket, akik lovat nemhogy nem ültek soha, de közelről sem igen láttak, akik karddal még suhintani sem tudnak, nemhogy forgatni tudnák akármelyik szúró- vagy vágófegyvert, akik tudós elemző munkájuk szüneteiben a szöggel-kalapács- csal is szerencsétlenkedve bánnak. Olyasforma dolog ez, mint amikor úgy ír egy poéta szenvedélyes szerelmes verseket, telistele tűzdelve erotikus képekkel, mámoros hangulatokkal, hogy eközben eleven nőt még az ujjahe- gyével sem igen érintett.)
5 0 Professzorom és ifjúkori példaképem, László Gyula nemegyszer írt és beszélt arról, milyen fontos szerepet játszottak egykoron a kétélű, nehéz kardok, amelyek a maguk korában sokkal korszerűbbek voltak, mint a hajlított pengéjű, könnyű szablyák. A szablya pengéjének hossza - átlagolva sok-sok mérésemet - 80 cm, súlya 50 dkg, a kétélű egyenes kard pengehossza 90 cm, súlya azonban egy kiló! Gimnazista koromban éveken át tanultam a kard
vívás sportszabályait és fortélyait, kíváncsiságom tehát egyre nagyobb lett.
Vajon miért korszerűbb a kétélű, egyenes, nehéz kard a tenyérbe illő, pontosan kiegyensúlyozott szablyánál, amellyel nemcsak pengeéllel lehet hasítani, hanem az ún. fokéllel is? Gyakornok koromban jópár honfoglalás
kori magyar szablyát lemértem, szemlélgettem. Igazából kézbe venni azon
ban nem mertem egyiket sem. Most megszállt a kisördög: lesz, ami lesz, meg kell próbálnom, hogyan hasított az ősök szablyája és hogyan vágott a kétélű kard. Esti és éjszakai magányomban kísérletezgettem. Kiválasztot
tam a legjobb állapotú fegyvereket, és hadakozni kezdtem velük. Nyilván
valóvá vált, hiába van hegye, a szablya szúrásra nemigen alkalmas. A kes
keny, 2-3 cm széles penge csapásának nincs súlya. Ha a penge nem függőle
gesen sújt le, lapjára fordul és félresiklik, magyarán hatástalan. A kétélű, 5' cm széles pengéjű, nehéz kardot egészen másként kell kézbefogni. Nem a csukló mozgatja, hanem az egész kar. A felsőtest egész súlyát „beleadja”
a harcos a csapásba. Ha nem téveszt célt, a páncélt is átvághatja. Egyik mérnök barátommal kiszámítottuk a szablya és a kard forgatónyomatékát.
Kiderült, hogy a kard forgatónyomatéka 2,4-szerese a szablyáénak!
Mind a székesfehérvári, mind a szobi kardok olyan temetők sírjaiból kerül
tek elő, amelyek nagyobb sírszámúak, s lényegében szerény mellékletűek.
Hozzákezdtem valamennyi kétélű kard adatainak összegyűjtéséhez.
1963—64-ben végigutaztam az ország múzeumait: 70 kardról sikerült töb- bé-kevésbé hiteles adatokat összeszednem. (Ma, két évtized távlatából, tudom, hogy anyaggyűjtésem nem volt teljes, mert a Kárpát-medence földjéből csaknem egy tucattal több X-XI. századi kard került napvilágra.
A megfigyelésekből levont következtetések azonban, úgy tűnik, időtállóak maradtak.) Mivel a felsorakoztatott lelőhelyek közül alig több, mint egy féltucat esetében folyt valódi régészeti feltáró munka, a legsürgetőbb fel
adatnak azt tekintettem, hogy egy-két kulcsfontosságú lelőhelyen hitelesít
sük az adatokat.
*
1964 őszén, a Balaton-környéki, más irányú munkálatokból hazatérve, váratlan ajánlatot kaptam a Régészeti Intézet vezetőitől: azonnal ásatáso
kat kezdhetek Szobon, ha vállalom a novemberi hideg időjárás viszontagsá
gait. A kutatásokra 18-20 ezer forintot biztosítanak. (A magyarországi gyakorlat szerint a felajánlott pénzösszeg jelentősnek volt mondható, hiszen akkoriban a leletmentések fedezete ötezer Ft körül mozgott, a tervásatásoké 20-30 ezer körül, de a 10 ezer forintot ritkán lépte túl. Manapság egy-egy komolyabb ásatás fedezete 2-300 ezer forint, de van példa másfél milliós támogatásra is, mint a kis-balatoni kutatások.)
1964. november 9-én, fagypont körüli hőmérsékletnél léptem le a vonatról a szobi vasútállomáson. Az állomással éppen átellenben magasodik a
Kiser-;
19
5 4 dőnek nevezett domb, ahol a szobi honfoglalás kori temetők legnevezeteseb- bike rejtőzködött. Felszerelésem egy bőröndben elfért, szállásom - az állo
másfőnök jóindulata folytán — a MÁV pihenőházában volt. Ebben az évben már két alkalommal végeztem önálló ásató tevékenységet, Hévizén és Nagy tárcsán, mégis izgatott voltam. Korszerűen szerettem volna dolgozni:
nyilvánvaló tényeket összegyűjteni. A „tények” azonban - mint már emlí
tettem - nemcsak igazak lehetnek, hanem olykor „hamisak” is. A „tény”
felismerése elsősorban a kutató felfogásától, ismeretanyagától függ. Amikor történelmi értékítéletet hozunk létre, személyiségünktől sohasem tudunk elszakadni. Mindenekelőtt ki kell dolgozni a legtárgyilagosabb munkamód
szert. Sok-sok részletadat egybehalmozása után meg kell kísérelni szétvá
lasztani a tipikusát és az egyedit. Nos, ez csak az első pillantásra tűnhetik egyszerűnek.
A kétélű, nehéz kardok adatainak összegyűjtése közben néhány törvénysze
rűséget már észrevettem. A karddal felszerelt harcosok többnyire egyszerű mellékletűek, megegyezően a temető többi halottjával. Lovasok voltak, mert vagy lócsontok, vagy lószerszám-maradványok voltak a sírjaikban.
A magyar fejedelemség egykori területének bizonyos pontjain fordultak elő, illetőleg meghatározott helyeken sűrűsödtek. A temetkezések kivétel nélkül pogány rítusúak voltak. A legfőbb kérdés most már az, kiknek a katonái ezek a harcosok?
A szob-kiserdei temetőben két sírban, a szob-vedelini temetőben egy sírban volt kétélű egyenes kard - a kutatási hely kiválasztása tehát helyes. Ha sikerül ezeket a temetőket korszerűen feltárni, akkor - remélhetőleg - a nyitott kérdésekre is felelni lehet. „Korszerűen” - írtam az imént, de mi a korszerűség? Pillanatnyi lehetőségeink maximuma, vagy a nemzetközi kö
vetelmények követése?
A csípős dunai szélben egyszál magamban álltam a Kiserdei dombtetőn, kezemben egy szögtükörrel. 12 munkásom várakozóan pislogott rám. A ná
lam éppen kétannyi idős csapatvezető, Szolnyik Vince ifjúkorában maga is részt vett a nagymarosi Horváth Adolf János tanár úr amatőr ásatásain, így a helyismerete aranyat ért. Márpedig minden régészeti tevékenység alfája, hol és hogyan indítjuk a kutatásokat? Holjelöljük ki az első kutatóár
kot vagy szelvényt, s mit találunk benne? Tekintélyünk is ezen múlik. (Húsz év alatt egyetlen esetben fordult elő, hogy egy biztosnak látszó lelőhelyen lényegében semmit sem találtunk. Ez azonban jó tíz esztendővel később, a Somogy megyei Tengőd-Hékútpusztán történt.)
A jól képzett régésznek sokoldalúnak, határozottnak, erősnek kell lennie.
Ismernie kell a térképet, a mérési módszereket, tudnia kell kezelni a fényké
pezőgépeket, kell legyen rajzkészsége. Fel kell ismernie a talajfajtákat, a bolygatási rétegeket. A régészeti kutatás mindig csapatmunka, tehát alap
vető a helyes irányítás és a példamutatás. De mit sem ér mindez, ha nincs megfelelő felszerelés! A régészet Magyarországon, valójában még ma is, csak ritkán tudomány! Hiányzik hozzá mind a személyi, mind a tárgyi háttér. Az ásatásokon az elvégzendő feladatokkal eleve nem birkózhatik meg egyedül egyetlen régész. A tervásatásokon a munkát elindítani sem szabadna geológus, felmérő geodéta, antropológus, restaurátorok és rajzo
lók nélkül. De szükséges volna magán az ásatásvezetőn kívül legalább két
régész munkatárs is! Az amerikai expedíciók húsz-harminc főből állnak!
A régész szakos egyetemi hallgatók számára írott tankönyv 1953-ban ké
szült, címe: Régészeti kézikönyv. A Tankönyvkiadó 1954-ben jelentette meg 1500 példányban. Nagyon is jellemző, hogy harminc év óta nem jelent meg hasonló munka! Az ásatási felszerelés ajánlott listája mindössze tizen
hat tételből áll: tájoló, mérőszalagok, szögtükör, szintező, jelzőkarók, rajz
asztal, kitűző rudak, körző, rajzeszközök, bontókések, ecsetek, söprűk, zacs
kók, mentőláda, fényképezőgép és konzerváló anyagok. A felsorolt kellékek közül csak a szintező műszer és a rajzasztal képez komolyabb értéket, így nem csoda, ha mindmáig alig használják őket.
1964-ben, a szobi ásatáson természetesen nekem sem voltak műszereim.
A kutató árkokat észak-déli irányban jelöltem ki, mivel a honfoglaló ma
gyarok a halottaikat nyugat-keleti tájolásban fektették a sírgödörbe.
A szob-kiserdei dombtetőről távcsővel át lehet látni a jobbparti Pilismarói
ra, ahol akkoriban már állt egy valóságos régészeti kutató tábor! A mellő
zött és méltatlanul meghurcolt nagy tudós, Fettich Nándor ásatott ott egy avar temetőt több régész és antropológus közreműködésével. Ezen az ásatá
son láttam először szervezett, komoly munkát. Dolgoztak itt műszaki rajzo
lók, fényképészek, sőt időnként egy archeo-zoológus és egy botanikus is.
Hasonló élményekkel térhettem vissza az Ipoly-parti Letkés községből is, ahol a 10 évvel ezelőtt elhunyt Papp László, a mohácsi csatamező fel tárója ásatott. Lelkesített a példa, és bizakodóvá tett. A talajmenti fagyok ellen tűzrakással védekezve tártuk fel a sírokat. Igyekeztem mindent megfigyelni, mindent megmenteni.
A teljesen feltárt szob-kiserdei temető anyaga megerősítette korábbi feltevé
seimet, hogy ti. a kardos vitézek közrendű szabad magyarok voltak, akik 970-1020 között éltek, és Géza fejedelem seregében harcoltak. M ár a szobi ásatás második évében megjelent első tanulmányom, a pécsi Dunántúli Dolgozatok első köteteként. Amikor két esztendő múlva ugyanez a munkám kibővítve napvilágot látott németül az Acta Archaeologica-ban, saját bőrö
mön kellett éreznem, a történelem sohasem tud elszakadni a politikától, még az ún. napi politikától sem mindig: a határokon túli méltatások központi kérdése lett, hogy a kardos vitézek nem magyarok voltak, hanem szlávok.
*
Semmit sem ér a múlttal foglalkozni, ha a munkánkat a jelen tudomásul sem veszi, vagy csak tétován rácsodálkozik a letűnt világokra. De mit adhat a régészet a mának? Az önnön lábán megálló, önmagában kiemelkedő művészi-esztétikai értéket képviselő műremekek feltárása a ritka események között is kivétel. Káprázatos arany fejedelmi ékszerek, lenyűgöző szépségű kőszobrok, római mozaikok, hitvány vakolatok rabságából szabadult, ko
pottan is tündöklő freskók pirosbetűs ünnepek a régészetben. A leletek nagyon nagy többsége ilyen értékkel nem bír. Ha a régészeti leletek és jelenségek tengerében valamelyes rendet kívánunk tenni, négy csoportot
■választhatunk szét. Az elsőbe tartoznak a temetkezések, a másodikba tele
püléstörténeti emlékek, a harmadikba a kincsleletek, míg a negyedikbe az
56' általunk nem ismert módon napvilágra került tárgyak, amelyeket szakmai nyelven szórványleleteknek szoktunk nevezni. Minthogy minden régészeti jelenség emberalkotta, sőt kizárólag ezért érdekes számunkra, magától értetődőnek kellene lennie, hogy a legfontosabb régészeti forráscsoportot az emberi temetkezések alkotják. Nemcsak azért, mert a sírokban maga az EMBER nyugszik, hanem azért, mert minden temetkezés, legyen az kőkori vagy tegnapi, az egyszeri, a meg nem ismételhető, a sem előtte, sem utána élők egyikéhez sem hasonlítható Egyén maradványa. Tárgyilagosan meg kell mondanunk, ma még távol vagyunk az eltemetettek megbecsülő tiszte
letétől. A régészet a tárgyak tudományaként virul, s láthatólag ballasztként cipeli csak porhüvelyünk többé-kevésbé szilárd maradványait, a csontokat.
Hiába adott néhány hazai szakember útbaigazítást már 1905-ben, mond
ván: „a kulturális tárgyak és az emberi csontvázak egymást kiegészítő leletek, ami szükségessé teszi, hogy a kutató a kulturális tárgyakkal egyenlő értékű, sőt akárhányszor azoknál értékesebb emberi csontvázat a maga egészében is megismerje”, 1950 tájáig sem Magyarországon, sem külföldön nemigen volt szokásban a feltárt csontvázak megmentése, zömmel csak a koponyát emelték ki, de csak akkor, ha „szép” vagy „jellegzetes” volt. Mi lett ennek a következménye? Az, hogy a magyar honfoglalás korából jelenleg talán ezer koponyánk van, közzétéve ugyan háromszáz sem! 1980- ig 260, s ez az — elméletileg kiszámítható — egykori népességnek mindössze 0,1 %-a! A Kárpát-medence birtokbavételétől (900 körül) a magyar király
ság megerősödéséig (1100 körül) elhalt 2,5 millió ember közül mindössze nyolcezer csontvázával dolgozhatnak az antropológusok, az embertan ku
tatói.
A régész feltárja a sírt, gondosan ügyelve a legapróbb részletekre. A bontó szerszámok ügyes kezelése alapvető ugyan, mégsem több technikusi rutin
munkánál. Sírbontás közben még megkülönböztetett figyelem illeti meg, legalábbis általában, az emberi csontvázat, később azonban a régész figyel
me egyre inkább a tárgyakra tapad. Az emberi csontvázat vagy annak maradványait csak egy-két évtized óta gyűjtjük gondosabban. Pedig fél
évszázaddal ezelőtt figyelmeztetett már a nagy antropológus, Bartucz La
jos: „A magyarság rasszbeli összetételének megismeréséhez, faji eredetének megfejtéséhez csak úgy juthatunk el, ha egyfelől a történelmi kútfők sovány adatait s a hiteles honfoglalás kori magyar sírok csontvázanyagát, másfelől a mai magyarság... embertani jellegzetességeit tüzetes és módszeres össze
hasonlítás tárgyává tesszük.”
Húsz év óta alapkövetelménynek tartom az embercsontok maradéktalan összegyűjtését és gondos csomagolását. Célul tűztem magam elé: nagy és hiteles sorozatokat, szériákat kell biztosítani a magyar antropológia számá
ra! Akkoriban még hittem abban is, hogy az embertan kutatói, közös erőfeszítéssel, megteremtik a magyar központi embertani tárat, ahol egy- egy korszak teljes anyagát őrzik majd. A budapesti, Bajza utcai Embertani T ár létezik ugyan, de végeredményben csak minta-sorozatokkal rendelke
zik. Egyetlen régiségtudománnyal foglalkozó intézményünkben sincs olyan
zik. Egyetlen régiségtudománnyal foglalkozó intézményünkben sincs olyan