hazai történettüdomány csaknem fél évszázada dédelget néhány nagy álmot: sokan és sokszor gondoltak arra, számba kellene vennünk a történeti Magyarország múltjának egészét, a táj történettől a magyarság őstörténeté
ig. Mégpedig mindezt egy nagyhatású intézmény keretein belül! Dr. Kle- belsberg Kunó megvetette a Történettudományi Intézet alapját az 1920-as években, gr. Teleki Pál pedig létrehozta 1938-ban az Országos Táj- és Népkutató Intézetet, majd 1941-ben az Erdélyi Tudományos Intézetet. Az egyik Budapesten, a másik Kolozsvárott működött. Teleki Pál, miniszterelnöki bársonyszékéből, segítette az Eckhardt Sándor-féle Magyarságtudományi Intézet felállítását is. Utóda ma már ismét működik. Az újszülött intézetek nagyreményű terveket munkáltak k i: el akarták készíteni az ország részletes néprajzi atlaszát, nyelvjárási térképét, a magyarországi családnevek aprólé
kos elemzését, el kívánták végezni a fellelhető helynevek teljes felgyűjtését, a népköltési emlékek egybehordását. A tragikus sorsú Teleki Pál halála után a kultuszminiszter, Hóman Bálint - úgy is mint a Gr. Teleki Pál Tudom á
nyos Intézet igazgatója, a Magyar Nemzeti Múzeum elnöke, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, s természetesen úgy is, mint a Magyar Tudo
mányos Akadémia rendes tagja — a maga korában hatalmas pénzügyi támogatást biztosított a históriai kutatásoknak, évi ötszázezer pengő fel- használását engedélyezve! A tervek zöme mégsem valósult meg. Befejezet
len maradt az 1857—1948 között megjelent 41 kötetes Monumenta H ungá
riáé Historica sorozat, az Anjou-kori Okmánytár, az Olaszországi Magyar Okmánytár, a Magyar Címeres Emlékek kiadványok. Négy-öt év múlva pedig rombadőlt minden. A 60-as évekig csipkerózsika-álmukat aludták az éppenhogy elkezdett munkálatok.
A művészettörténeti topográfia, a földrajzi névgyűjtés, a helytörténeti lexi
konok, a magyarság néprajza előmunkálatai közben vetődött fel a régészeti emlékek teljességre törekvő felgyűjtésének és közreadásának gondolata.
A Tudományos Akadémia 1959-ben nem kis részben éppen ezért hozta létre a Régészeti Kutató Csoportot (amelynek 1963-tól magam is munka
társa lettem). A régészeti topográfia tervei ekkorra már készen voltak: a kutatócsoport igazgatójának elvi jóváhagyása mellett javarészt Patek Er
zsébet régésznő és Seitl Kornél mérnök munkálta ki, bevonva a kiszemelt területek legjobb szakembereit is.
A régészeti topográfia egy adott terület egy adott időpontig felfedezett
lelőhelyeinek teljes gyűjteménye, mégpedig részletes, nagyléptékű térké őskőkortól a törökkor végéig terjedő hatalmas időszak több százezer eszten
dejében a lakható és a lakott területek egyáltalán nem estek szükségszerűen egybe a maiakkal. Ha tehát kíváncsiak vagyunk arra, hogy egy meghatáro
zott földrajzi területen mikor, hol és hogyan élt az ember, fel kell derítenünk az egykori geográfiai, geológiai, hidrológiai, klimatológiai viszonyokat, nem is szólva a növény- és állatvilágról. (Mindezt persze erőteljesen leegy
szerűsíti a régész nagy „kerítője”, a Véletlen, ha ugyanis leletek kerülnek elő.) Célszerűnek látszott tehát legelőször is számba venni a kiválasztott terület már ismert lelőhelyeit és leleteit. Ezt a (szaknyelven háttérkutatásnak elke
resztelt) tevékenységet eléggé nagyszámú külső munkatársnak kellett volna elvégeznie, hiszen ki kellett gyűjteni a számba vehető szakfolyóiratok, monográfiák, helyi kiadványok, napilapok és dokumentációk minden ren
dű és rangú utalását. Ám a régészet nem nélkülözheti az írott források tanulságait sem. így tehát elsőrendű feladatként jelentkezett a római kori latin nyelvű itinerariumok, sírfeliratok, téglabélyegek vizsgálata, a közép
kori, ugyancsak latin oklevelek, krónikák kihüvelyezése, valamint a nagy
számú adóösszeírás, egyházlátogatási jegyzőkönyv (canonica visitatio) és az anyakönyvek átböngészése. A törökkori adóösszeírások (a defterek) és a helyenkénti német nyelvű források sem mellőzhetők. Igen, de elvárható-e, hogy egy régész latin, német és török forrásokat tudjon olvasni? Nyilvánva
lóan nem. Az adatokat viszont ki kell gyűjteni.
1964-ben lendült munkába az első topográfiai kutatócsoport, mégpedig az akkoriban Veszprém megyéhez sorolt (ma már ismét Zala megyei) Keszt
hely és Tapolca vidékén. 1964-ben a két járás 180 ezer kholdnyi területén 59 község és egy város volt. A hatalmas vállalkozás pionírjai féltucatnyi létszámú csapatot sem tettek ki. A topográfiai sorozatból húsz év alatt mindössze hét kötet jelent meg! Az Akadémiai Kiadó gondozásában közzé
tett kötetek megjelenési évszámai a következők: 1966, 1969, 1970, 1972, 1979, 1982, 1986. Egy-egy kötet 200-300 ezer kholdnyi területet dolgoz fel, jelenleg 93 ezer km2-es országunk topográfiájának elkészítése tehát - óvatos becsléssel is - legfeljebb kétszáz év múlva volna befejezhető. Ez a hihetetle
nül képtelen helyzet több súlyos kérdést vet fel: ilyen körülmények között egyáltalában szabad-e, érdemes-e, szükséges-e Magyarország régészeti to
pográfiájával foglalkozni? Arányban áll-e a hatalmas munka az eredmény
nyel?
A régészeti topográfia készítői már az előkészületi munkák közben rendkí
vüli nehézségekkel találták szemben magukat. A rendezetlen múzeumi raktárak, a kezeletlen leletanyagok, a hiányos vagy hiányzó dokumentációk sok hónapon át zsigerelték erőinket. Az első és harmadik kötetet három, a többit négy-négy szakember készítette; összesen 15 régész. Hogy miért csak ennyien dolgoztunk? Miért nem vetették be a teljes gárdát? A nagy vállal
kozáshoz méltatlan vetélkedés, meg nem értés, kárörvendő kívülállás, belső
villongás és torzsalkodó perlekedés forgácsolta szét erőinket. A 60-as években 9 7
még 5185 km2-es Veszprém megyét hat év alatt feldolgoztuk, a 2254 km2-es Komárom megye és az 5668 km2-es Békés megye egy-egy kötete viszont már 15 évig készült, holott mindkét megye topográfiájának teljes kéziratanyagát 1975-re kellett volna nyomdába adni.
A régészeti topográfia értelme abban van, hogy nemcsak összegyűjti a már ismert adatokat és anyagokat, hanem minden egyes lelőhelyet a helyszínen ellenőrizve hitelesít, és 1 : 10 000-es léptékű térképszelvényeken rögzít.
S miközben a régi, már ismert lelőhelyeket ellenőrizzük, gyalogosan bejár
juk az egykor lakhatónak vélt területeket. Ezáltal számtalan új lelőhely kerül napvilágra: egy-egy kötetben a közzétett lelőhelyek 60-70% -a új. Ez rendkívül nagy szám, ámde igazi értéke csak akkor van, ha ösztönzi a további kutatást. Hogyan válhat ösztönző erővé egy-egy lelőhely? Mindenek
előtt úgy, hogy bárki által, bármikor könnyen megtalálható, azonosítható a közölt térképlapok segítségével. Igen ám, de az M RT eddigi köteteiben lényegében sematikus vaktérképeket lehetett csak megjelentetni, amelyek jól „mutatnak”, de jóformán irányjelzőnek sem pontosak. Zárt adattárak rejtik a terepen használt részletes térképszelvényeket. A lelőhely-leírások igyekeznek pótolni a silány és rossz térképeket, amennyire-annyira. Ha a lelőhelyek felszíni anyagát vizsgáljuk, tehát azokat a leleteket, amelyeket különböző földmunkák - elsősorban a mezőgazdasági művelés - felszínre vetnek, erősödik tanácstalanságunk. A túlnyomórészt cserépedény-darabo
kat csak nyomravezető jelzőknek szabadna tekinteni, hiszen történeti érté
kük roppant szerény. Lényegében csak arra valók, hogy számba vegyük őket. A számbavételt azonban komoly régészeti kutatásnak kellene követnie a történeti értékű következtetések levonása előtt. Ez azonban megvalósítha
tatlan óhaj: a megtalált lelőhelyek 1-5% -át sem sikerült ásatással megku
tatni. Talán ezzel is magyarázható, hogy a Magyarország régészeti topog
ráfiája sorozat eddigi kötetei nem lettek agyonhasznált kézikönyvek. Még a magyar régészet szakfolyóiratában, az Archaeológiai Értesítőben közzé
tett cikkek szerzői is — 1966-1984 között - mindössze harmincszor idézik.
Jószerével alig használják e vaskos, sok millió forintba került köteteket; igen sok adata más szakmunkákban is fellelhető (műemléki topográfia, földrajzi névgyűjtemények, helytörténeti lexikonok), a régészeti jelzéseket pedig ke
vesen böngészik.
Holott maga a régészeti topográfiai kutatómunka nemcsak érdekes, hanem élvezetes is. 1964—1972 között munkatársaimmal több ezer km2-nyi terüle
tet barangoltam be gépkocsin, motorkerékpáron, lóháton és persze na
gyobbrészt gyalog. Megfigyeléseinket jegyzőkönyvekben rögzítettük, íme egy az ezernyi lap közül:
Térképlap szelvényszáma: 5266/2 és L-34/43-A.
A község neve és sorszáma: Szeghalom, 11. Békés megye.
A lelőhely sorszáma: 11/50.
A lelőhely leírása:
Szeghalomtól délre (légvonalban 3 km-re), a Kistulakörös nevű határrész
ben, a Sebes Körös magas gátakkal övezett vonulatától északra kb. 400
m méterre, az egykori (holt) Sebes Körös balpartján emelkedik a Kovács
halom. (A helybéliek, így Hajdú József 73 éves lakos, Kovács-dombnak is mondják.) A szakirodalomban a Kovács-halom elnevezés is ismert, amely minden bizonnyal Darnay Kálmán közleménye nyomán terjedt el
( A rch É r t. 2 5 .1 9 0 5 .6 6 .) Az ovális domb erőteljesen emelkedik ki a környeze
téből. A hajdani Sebes Körös medrének nyomvonala különösen élesen látszik a délkeleti és a keleti oldalon, ahol az egykori mederben nagyobb esőzések idején ma is víz áll. Darnay Kálmán és Szeghalmy Gyula szerint a dombot hajdan teljesen körülvette a víz. ( A rch. É r t. 3 3 .1 9 1 3 .3 7 .) A Ko
vács-halom jelenleg 3,5 méternyire emelkedik ki a környezetéből. 1913- ban még 5 m magas volt, amikor is az Adria feletti magassága 90,6 m volt.
Az erőteljes lepusztulás fő oka a földművelés és az erózió.
A dombon Darnay Kálmán 1904-ben, Szeghalmy Gyula 1913-ban vég
zett ásatást. A domb felszínén igen nagyszámú régészeti anyag található.
Az északkeleti oldalon nagyszámú paticsot találtunk, kerámiával vegye
sen. A leletanyag legnagyobb része a rézkori tiszapolgári és bodrogkeresz- túri kultúra körébe tartozik. A Kovács-domb nyugati peremén szórványo
san emberi csontváz-maradványok hevertek, kis számuk arra utal, hogy a dombban rejtőző temetők lényegében bolygatatlanok. A rendkívül érde
kes és fontos lelőhely feltárása szükséges! A Kovács-domb közelében tanya vagy más épület nincs. A legközelebbi épület nyugat felé fél kilométernyire az Ambrus-tanya, jelenleg a Rákóczi tsz gazdasági épülete.
A régészeti leletanyag helye: Erkel Ferenc Múzeum, Gyula Leltári számok: 71.116.1-72.116.34.
A terepbejárást végezte: Bakay Kornél és Horváth László 1969. április 16-án.
A magyar régészeti topográfia nemes vállalkozás, de ma már egészen nyilvánvaló, hogy célravezetőbb módszerekkel kellett volna dolgozni. Az MTA Régészeti Intézete már az induláskor tanácstalan és bizonytalan volt.
A jóformán csak vezető munkatársakból álló intézetben nem voltak meg sem a személyi, sem a tárgyi feltételek. S legfőképpen nem volt célratörő alkotóközösség! Az első években az intézet három régésze iparkodott ered
ményt elérni, roppant egyszerű felszereléssel. Gépkocsin és a térképlapokon kívül egyéb segítségünk nem volt. Evek múlva sikerült - átmenetileg - rádiótelefonokat beszerezni. Minden bajok között a legsúlyosabb azonban az volt, hogy sem a vezetés, sem a rangidős és befolyásos tagság nem tartotta komoly tudományos munkának a régészeti topográfiát. Ki-ki a maga hal
hatatlanságának kovácsolgatásával volt elfoglalva, s közben nem vették észre, hogy „ha szerencséjük van,legfeljebb egy lábjegyzet lesz belőlük egy másik könyvben”. ( C. P. Snow)
A 60-as évek elején kidolgozott ütemterv szerint az ezredfordulóra a Magyarország régészeti topográfiája könyvsorozat minden egyes kötete megjelent volna, húsz év alatt azonban kevesebb mint egy tizede látott csak napvilágot. S ez a hét kötet sem hozott átütő fordulatot a múlt-kutatásban.
Jelentősége nemigen nő túl a létezésén. Miért?
A 70-es évek végéig tudománypolitikánk legfőbb vezetői nem tudták (vagy nem is óhajtották) a magyar fold és a magyar nép történetének mindenre kiterjedő, komplex vizsgálatát előírni és megkövetelni. A kulturális és törté
nelmi emlékeink feltárását célzó kutatási irányelv csak 1983-ban született meg. Ennek következtében az akadémiai és egyetemi intézetek és a múzeu
mok mindmeganyian külön útra léptek vagy tévedtek. 1960 tájától gyakorla
tilag megszűnt a magyar írott történeti források kiadása, elakadt az elmúlt fél évtizedben a Magyar Népzene Tára, a műemléki topográfia, és sohasem készült el például a magyar nyelv nagyszótára, nincsen történeti névtárunk, nincsen korszerű családtörténetünk, sohasem készült magyar személytörté
net, hogy - Jakó Zsigmond szavaival élve - „ne üres nevekkel, hanem valóságos emberekkel operáljunk”. Nemhogy az együttmunkálkodás, de gyakran az elemi összhang is hiányzott.
Ne látta volna senki a helyes utat? Hihetetlen és lehetetlen! De akkor miért hoztak létre 1959-ben egy régészeti kutatócsoportot, ahelyett, hogy az MTA Történettudományi Intézetéhez tartozó Magyarország történeti topográfiá
ját készítő filiát teremtettek volna! Igen, elhibázott és szűkkeblű volt a terv már az indulás pillanatában. Nem külön régészeti, néprajzi, embertani, történeti földrajzi topográfiákat és lexikonokat kellett volna készíteni, hanem - az új tízkötetes magyar történelemhez némiképpen hasonlatosan - egy átfogó igényű „Magyar történeti topográfiá”-t. E cél érdekében kellett volna összegyűjteni - egy intézmény keretein belül! - a legjobb szakembereket:
geográfusokat, régészeket, forráskutató történészeket, művészettörténészeket, antropológusokat, archebotanikusokat, zoológusokat, térképészeket, geoló
gusokat. Ezek a kutatók azonban semmi mással nem foglalkozhattak volna, csakis a történeti topográfiával! El kellett volna különíteni az intézet központi adattárába való adatokat a közzéteendő adatoktól. A régészeti topográfia láthatólag gyógyíthatatlan gyermekbetegsége — amely alighanem az érett kor előtti elmúlás legfőbb oka lesz - az eddigi kötetekben található adatok és leletek jelentéktelensége. Az első kötetben még alig félezer, a hatodik kötetben már több, mint 1100 lelőhely szerepel, de mit kezdhetünk velük? A terepbe
járás alkalmával összegyűjtött felszíni leletek értéktelen szórványok, noha az eddigi hat kötet közel ötezer lelőhelyének zöme ilyen. Ugyanakkor egyetlen kötetben sem található egykorú történeti tájleírás, történeti vízrajz, geológiai jellemzés a kőfejtők és bányák jelzésével, minden kötetből hiányzik a római és a középkori úthálózat, a korabeli gázlók és hidak rendszere, a rév- és vámhelyek. Egyetlen adat sem utal az egykorú szántó- és erdőterületek vélhető kiterjedésére, sőt, még a falvak nagyságára sem. A felszíni szórványle
letek alapján „meghatározott” települések nagyobb részénél egészen önké
nyes módszereket lehetett csak alkalmazni, hiszen néhány zacskó középkori cserépdarab, régi dűlőnevek és a helyi hagyományok lehettek csak a támpon
tok. A tizenhatezerre becsült Árpád-kori település csekély hányadát lehetett - többé-kevésbé megalapozottan — azonosítani. De még a templomos helyek feltalálása is hézagos maradt. A veszprémi négy kötetben 350 középkori templomról tudtunk, újabban további félszázat derítettek fel. Vizsgálataink soha nem terjedhettek ki egy-egy tájegység ember-földrajzi jellemzésére.
Valamennyi antropológiai emléket számba kellett volna venni, az őskortól a törökkorig, különösképpen ügyelve a X -X V I. századi lakosságra. Egészen kutatatlan maradt továbbá a történeti növény- és állattan is.
Egy kissé elhibázott volt a régészeti topográfia kutatási módszertana a területi egységek kijelölését illetően. Az 1962-es, illetőleg az 1964-es község-,
100 járás-, megyehatárokat kellett alapul venni. Vegyük példának a sorozat eddigi legjobb kötetét, az ötödiket, amely a mai Komárom megye esztergomi és dorogi járásával foglalkzik: a történeti Esztergom megyéből 434 km2-t, az egykori esztergomi járás 23 községét és Esztergom városát dolgozza fel.
Ha történeti hitelű képet kívántunk volna felrajzolni, ragaszkodnunk kellett volna a történeti megyékhez, még akkor is, ha a 93 031 km2-re zsugorodott Magyarország a középkori megyék nagyobb részét elvesztette. 1920 előtt Horvátország és Szlavónia nélkül 63 vármegyénk volt; s ha történtek is egy ezredév alatt kisebb-nagyobb topográfiai változások (összevonások, névvál
tozások), alapvetően minden hiteles adatsor az ősi vármegyerendszerhez kapcsolódik. így tehát bátrabban kellett volna vállalni az egykori történeti Magyarország eredeti megyebeosztását, figyelmen kívül hagyva a legújabb- kori állapotokat. Ezzel elkerülhettük volna a gyors elévülést, amire a legkel
lemetlenebb példa a topográfiai sorozatunk legelső kötete. Ebben az 1966- ban megjelent munkában az akkori Veszprém megye keszthelyi és tapolcai járását dolgoztuk fel. Csakhogy ez a vidék sohasem volt Veszprém várme
gye része! A keszthelyi járás 26 községe és a tapolcai járás 35 községe a történeti Zala megyéhez tartozott. Sőt, az egykori szentantalfai körjegyző
ség hat községe a régi balatonfüredi járás területére esett. Mivel a közel
múltban a keszthelyi és a tapolcai járást „visszacsatolták” Zala megyéhez, a régészeti topográfia már a címében is elavult! Egészen hasonló, és szomo
rúan történetieden a helyzet a többi kötettel is: az M RT 2-3. és 4. kötetébe belekerült az egykori Fejér megye enyingi járásának 15 községe, a volt Zala megye balatonfüredi járásának 20, a sümegi járásának 32 községe. Ugya
mint az egykori Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Tiszai felső, azaz kun- hegyesi járáshoz tartozó Dévaványa és Ecseg vidéke. Minden topográfiai kötetben a történeti Magyarország egykori megyebeosztását is jelezni kel
lett volna. Hibát követtünk el azzal is, hogy a honfoglalás korától a jelenlegi politikai határokon túli lelőhelyeket egyáltalán nem ábrázoltuk és nem jellemeztük. Az őskori és a római kori lelőhelyek esetében ez a hiány nem hiba, sőt könnyebség, a koraközépkori és középkori anyagainknál azonban félrevezető torzítás! Ismét vegyünk egy példát! Az Ipoly bal partja jelenleg Pest megye része, egykoron azonban az alsó folyásvidék Hont vármegye területe volt, s hiába esett Damásd, Letkés, Tölgyes, Börzsöny, Drégely stb.
az ország fővárosától, Budától alig 40-50 km-nyire, mindennapi életét elsősorban Hont és Gömör vármegye határozta meg, amelynek zöme azon
ban Csehszlovákiához tartozik.
A régészeti topográfia irányelveit kidolgozó vezetők azonban - „körültekin
tő óvatosságból” - mereven elzárkóztak a történeti szempontok érvényesíté
sétől. Egy kicsit hasonló okokra vezethető vissza az egyházmegyei és főespe- rességi területbeosztások csaknem teljes mellőzése is. így azután a közzétett 1:100 000-es léptékű összesítő térképekről nem is olvasható le más, mint a megtelepedés földrajzi övezete.
,A kincsemet onnan veszem, ahol rátalálok: m i ( M O N T A I G N E )