Forum – Magvető, Újvidék – Budapest, 2015
Bence erikA
A legtermészetesebb ilyen háttér a kiskamasz elbeszélő életében a – még egységes ország kere-tein belül – jobb napokat is megért, (látszólag) működőképes család lehetne, ha a kelet-közép-európai válságok és a balkáni exodus eseményei közepette rögvest ki nem merülnének látszat-energiái, lerántva a leplet arról, miszerint nincse-nek és igazából soha nem is voltak sem anyagi, sem lelki értelemben vett tartalékai. Igaz ugyan, hogy az ex-jugoszláv időszak látszatjólétének és -szabadságának – például rendszeres tengerparti nyaralások (a nagyanyának házasságkötés révén még egy rovinji nyaralóra is sikerül szert tennie!) – bűvöletében úgy tűnt, minden rendben van.
Amint azonban ledőlnek a kommunista-szoci-alista ideológia kulisszái, megmutatkoznak az általa éltetett és megélt életforma („Mi vagyunk a szocialista tábor »Nyugatja«!”, „Nekünk van ten-gerünk!”) ellentmondásai: szellemi értelemben proletkult jellemzőkkel rendelkezett, míg anyagi értelemben legfeljebb egy hátizsákos turista lehe-tőségeit jelentette a vajdasági magyar ember éle-tében és gondolkodásában. Persze már korábban is fel-felbukkannak bizonyos figyelmeztető jelek:
például olcsósága miatt a tengeren nyaraló család folyamatosan sült halat étkezik, minek következ-tében a fiú életre szólóan megutálja azt, az ottho-ni nagymama kénytelen pénzt küldeottho-ni utánuk, hogy kihúzzák a nyaralás idejét, az apa legmeg-határozóbb „tengerélménye” a nudistastrandon való kéjelgés, a kiskamasz német turistának ál-cázva magát jut be egy ötcsillagos szállodába fü-rödni, mert a nagymama tengerparti lakásában nincs fürdőszoba, s a lavórban nem bírja lemosni magáról a „bőre alá is behúzódott” halszagot.
Egy alkalommal az apával felkapaszkodnak a rovinji Szent Eufémia templom tornyába, veszé-lyes, rozoga lépcsőkön, ami jelképes értelemben a félelem legyőzésének, a bátorság és – az apa részéről – a biztosító szeretet próbája is, illetve annak kellene lennie: „[...] be vagy szarva most is, mi, mint otthon, amikor először mentél cuko-rért meg lisztért...” (14). Valami hasonló történik ugyanis, amikor otthon, a szabadkai Travnička 24-ben, az apa kíséretében („[...]menj előre, mu-tasd meg a gyereknek, hogy ez semmit sem tud magától megcsinálni...” [12]) életében először felmegy a padlásra lisztért és cukorért. E megélt
szart, amióta kitört a délszláv háború, régebben minden nyarat és telet a nagymamánál töltöttem, de ennek vége, meg a nagymama is Szabadkára költözött, itt lakik nálunk, mert, nem is értem egészen, mi történhetett, valami kétes ügy miatt el kellett szöknie Rovinjból, apám különben ed-dig sem volt teljesen eszénél, de most mintha a maradék is elhagyta volna, elege van abból, hogy a gyárban valami kis faszszopó suhancok baszo-gatják.” (15).
A létbizonytalanság végül teljesen tökreteszi a családot; a nehézségeket mindenekelőtt lelki-leg képtelenek feldolgozni, minek következtében kiesnek társadalmi szerepeikből, illetve lehullik arcukról minden szociális „máz”: bornírt pő-reségükben állnak egymás előtt. Az apa a ka-tonai behívótól való félelmét (reszket minden csengetéskor, ezért napjait inkább a kocsmában tölti) alkohollal és idegnyugtatókkal próbálja kompenzálni: mély depresszióba esik, megutál mindenkit, bajait legtöbbször a családján, leg-inkább a kamaszfián „veri le” (olykor a szó szo-ros értelmében is), végül stroke-ot kap. Az anya eleinte megpróbál munkával, idős rokonán való gondoskodással kiutat találni a nehéz helyzet-ből, de a tulajdonviszonyok tisztázatlansága mi-att nem kapja meg az örökséget, vallási őrületbe menekül, mindenben démoni működéseket lát.
A nagyanya furcsa körülmények között (talán valamilyen féltékenységi ügy miatt) hagyja el Rovinjt és veszíti el ottani lakását, visszaköltözik Szabadkára – az elbeszélő szerint ő is „bekattan”.
E frusztrált környezetben járja a felnőtté vá-lás útját a kiskamasz elbeszélő, elkeseredettsége, ellenállása, tehetetlenség miatti dühe természet-szerű következmény; naphosszat az apa meg-öléséről fantáziál. A családi összeomlás után, lehetséges kapaszkodók után kutatva, különbö-ző közösségekben, csoportokban találja magát a fiú, kezdve a vallási felekezetek és gyüleke-zetek kínálta menedék-lehetőségektől az utcai gallery-k jelentette alternatívákig; a különböző stimulálószerek alkalmazásán, a hazulról törté-nő kisebb szökések és céltalan útra kelések ese-ményein, a bandaháborúk során történt leszá-molásokon és a rendőrségi megaláztatásokon át a heccből elkövetett rablásokig. Egy alkalommal például épp Lajkó Félixék felszerelését lopják el,
FIGYELŐ
Bence erikA
hallgatáskor, amikor szembesül a dobossal, aki-nek a hangszereit eltulajdonította. Ez és más ese-tek is (például az apja helyett is szégyelli magát a fa- és biciklilopások miatt, noha megélhetési gond húzódik mögöttük, és sohasem derül rájuk fény) azt mutatják, bár a társadalmi kataklizma egyértelműen a deviancia felé sodorja az elbeszé-lő-hőst, a magatartását befolyásoló elsődleges ha-tóerők (nihil-érzés, exhibicionizmus etc.) mögött végig működik benne a természetes igazságérzet és a lelkiismeret. Igaz, hogy folyton arról gondol-kodik, hogyan ölhetné meg, mégis megretten és aggódik, amikor az édesapja összeomlik. Amíg a szülei dolgoznak, rendszeresen bejár a gyárba segíteni édesanyjának a normát „hajtani”, lehet, hogy nem épp önszántából, de segít neki idős ro-konuk gondozásában is, és mindenféle munkát elvállal az önellátás érdekében – igaz, hogy ezek között az alkohollal való csencselés és a füvezés/
anyagterítés is ott van. Tapasztalatai és az átélt próbák révén nagyon is tisztán látja helyzetét és lehetőségeit: „Kezdem hanyagolni a gyülekeze-tet. Összeszólalkozok a szüleimmel valami ba-nális dolog miatt, az udvaron dühöngök. Nem miattuk, hanem az egész tehetetlenségemen, a helyzetemen, azon a faszságon, ami körülvesz, az ország szarban fürdése, az éhezés, a pénzte-lenség, a lábam alól kicsúszó talaj készít ki kur-vára, semmi kedvem sincs Pécsre utazni az érett-ségi miatt. Egyszóval válságba kerülök, magam alatt vagyok, kifogyok az ötletekből, nem tudom eldönteni, maradjak-e Magyarországon, vagy költözzek vissza Szerbiába, amely még mindig sötét időket él.” (105–106).
Amikor választás elé kerül, talán épp a fel-sorolt útkereséseknek és bátorságpróbáknak köszönhetően állja meg a helyét (pl. az akkor
még létező sorkatonaság büntetőszázadszerű alakulatában, ahova azért kerül, mert nem tud-ja igazolni, hogy engedéllyel hagyta el az osz-tagát), ez védi meg attól is, hogy a választásra kényszerítő helyzetekben a rossz oldalra álljon.
Nagyon nehezen viseli el, lelkiismeret-furda-lása van, amikor – megszokott környezetét és barátait odahagyva – Magyarországra távozik.
Úgy érzi, cserbenhagyta mindazokat, akiket otthon a katonai behívó várja, ugyanakkor belátja azt is, hogy ennyivel tartozik a szülei-nek, akiknek szüksége van rá, illetve hogy sem a passzivitás, sem a meggondolatlan hősködés nem jó alternatíva ilyen helyzetben. Nem vé-letlen, hogy a különböző (olykor ismétlődő), legtöbbször bibliai, illetve irodalmi mottókkal indított 12 fejezet én-elbeszélői hangja az utol-só, 13. részben megváltozik. Nem hinném, hogy a korábbi narrátor láttatja magát ekképp külső szempontból (miként néhány interpretáció su-gallta), mintsem inkább arról van szó, hogy az elbeszélő személye lesz más. A 13. fejezetben az elsődleges narrátor maga is befogadóvá válik:
Jenki nevű, idegileg összeomlott barátjának el-beszélését hallgatja a koszovói harctéren (ahova önként jelentkezett, hogy később munkát kap-jon) átélt borzalmakról, esetében arról is szóló tapasztalattal, hogy az ember (mint Jenki) egy meggondolatlan döntéssel hogyan működhet közre saját tragédiájának előidézésében vagy fo-kozásában. A regénynek elsősorban azért nincs és nem is lehet pesszimista kimenete, mert elbe-szélői szinteken élteti, befogadói szinten meg-hagyja a túlélést biztosító jó vagy jobb választás lehetőségének reményét. Erre utal a szöveghát-tér működtette és a címben argumentált Szent Eufémia-legenda.
FIGYELŐ
Marosvásárhelyen, 1992) – MarosvásárhelyMolnár zsóFiA
Láng Orsolya költő, író, grafikus (a felsoro-lás talán informatív, de leszűkít – ki ne marad-jon az olvasó, zongorázni szerető vagy valami lényegi, maga az ember) első kötete a Tejszobor, melyet megjelenésének évében (2015) Margó-díj-ra jelöltek és Méhes György-debütdíjjal tüntet-tek ki. A szerző saját illusztrációival közreadott könyv méltatása talán puszta idézetkollázsként is elképzelhető lenne. Hiszen végig fenntartott, komoly (ön)reflektív igény jellemzi (ettől is) tu-datos szövegét. Amint Láng Orsolya egy (Varga Melindának adott) interjúban vallja: több nyel-ven is megformálja azt, amit „kiönt szívéből”
– legyenek ezek lexémákból, kövekből, vésőnyo-mokból, filmkockákból, hangokból álló nyelvek.
A párhuzamos síkok egymásmellettisége, folyto-nos szinonimahasználat teszi munkássá és egy-ben feltöltővé az olvasást.
„Életmódom a sötétkamra-lakóé”, „észbon-tónak érzed túlzott érzékenységem”: a tejfogas gyerekkor mozzanatait, majd egy Te mély nyo-mát az én-en, a Saint-Exupéry-i „szelídítés” vagy a „bildung” folyamatát exponáló fejezetek-részek egyik alapvető tétje a perspektíva keresése. Meg-látni vagy nem Meg-látni meg? – erről is beszél a kötet élére állított, elég kedvesen-fintorosan dialogizá-ló két mottó is:
A fenomén az, ami megmutatkozik. (Husserl) A fenomén az, ami rejtőzködik. (Heidegger) Elemi feltörő vágy, emellett határozottan mo-rális töltetű parancs a lehetőleg „mindent átfogó
ben adottságait pazarló nemzedék az, amelyben szimptomatikusan „van szemük a látásra, de nem látnak; van fülük a hallásra, de nem hallanak”
(Ez12, 2). „Példás”-nak érzékelt a gyerekjátéknál bűvölőbb látószögváltás, mely „kárpótolt azért is, mert nem birtokolhattam egyszerre minden né-zőpontot”. Hasonló minőségű a zenehallgatás a színfalak mögött, „túloldalán annak, amit hang-versenyeken látni szokott.” A hiány, töredékesség kompenzálása is, hogy „minden belém áramló képet kicsinyesen megforgatok, garasoskodón a fogamhoz verek”. Hiszen „amikor ráláttál egy új perspektívára, érezted, hogy eddig nem voltál szabad.” Ekként tételeződik a teljes könyv va-lamiféle hagyományosabb – a fantázia-, elme-, szívbeli folyamat eredménye: invenció – helyett az érzékszerv gyümölcsének, meglátásnak: „Én nem tudok történeteket kitalálni. Látni tudom magunkat...”
Szépen illeszthető össze ugyanakkor ez a szem-motívum és a címben, szövetben fel-fel-bukkanó szobor-toposz. (Ismét a korábban jelzett interjúból idézve: képek és „szövegegész viszonya koherens és parázsló.”) A látás tétje ugyanis egy-ben az emlékezésé, mely itt szobrászkodáshoz lesz hasonlatossá. Íme, a beszédhelyzet rögzítése – a lírában bevett műszó otthon érzi magát ebben a műnempukkasztó lírai prózában:
Öregséget erőltetek magamra. Az öregek szívükön viselik tárgyaik sorsát, mert ha egy tárgy elvész, emlékeikre nem marad bizonyí-ték. Az emlékek szobrokká alakulnak bennük.
FIGYELŐ