– Mi kell ahhoz, hogy a gyerekeket, akiknek óvodás korban a mese lételemük, „megmentsük” az olvasás számára?
BERG JUDIT: – Meg kell tartanunk azt, ami jó a mesehallgatásban-olvasásban: a varázslatot, a kalandokat, az izgalmas fordulatokat, azt, hogy fel lehet oldódni, és el lehet merülni a mesében.
Mindezt úgy, hogy ne kínszenvedés legyen az önálló olvasás, hanem igazi élmény. Tilos untatni, túlfárasztani az olvasni tanuló gyerkőcöket!
Egyszerű, letisztult szövegekkel, sok humor-ral és jó illusztrációkkal segíthetjük őket. De Petra ezt biztos jobban meg tudja határozni, elvégre ő meg is írta az Iskolások kézikönyvét!
FINY PETRA: – Nagyon kedves vagy, Judit, de neked is bőven van tapasztalatod e téren. Azért elmondom, mit gondolok:
nagyon fontos a jó példa, hogy a szülő ak-tívan olvasó, a könyvekről véleményt formá-ló embernek legyen. Tudom, hogy nehéz a mai pörgős világ monitorfényű ingereivel versenyezni a látszólag „lassú” könyvnek, ám nem lehetetlen, hiszen a könyv sokszor még izgalmasabb az előbbieknél. Ahhoz, hogy a gyerek erre rájöjjön, okosan kell fel-építeni az olvasmányélményeit: nem akar-hatjuk, hogy elsőben Harry Potter bonyo-lultságú és hosszúságú könyveket olvasson önállóan. Azokat nyugodtan fel lehet neki olvasni. A saját könyvélményét fokozatosan kell árnyalni, nehezíteni, ezért nem ciki az elején vékonyabb gerincű, nagyobb betűs, kevesebb mondatos könyvek felé terelgetni, melyekben gazdag, látványos, gyerekbarát az illusztráció. Ezenkívül nem árt otthon egy kellemes sarok, jó erős lámpával, puha párnákkal, ahová bekuckózhat, és el tud vo-nulni a saját könyveivel.
PAPÍRHAJÓ
Finy Petra
Mészöly ágnes
– Ezenkívül persze könyvek sem ártanak…
és ebben mind a ketten kitesztek magatokért.
Ráadásul írtok kisebbeknek-nagyobbaknak is.
Alkotás közben tudatosan figyeltek a „megcél-zott korosztályra”?
F. P. : – Ez változó. Van, amikor konk-rétan egy korosztályt célzok meg, mert épp valamilyen típusú könyvre kapok „megren-delést” a lányaimtól (anya, írjál már egy
„nyomozósat”), ilyen volt A Zöld Cirkusz és virágtolvaj, amely kölyökkrimi lett a kis-kamaszok számára. Az is lehet, hogy az én fejemben alakul ki az elképzelés egy adott műfajról, ami egy konkrét gyerekcsopor-tot céloz meg, mint például a kezdő olva-sóknak szánt sorozatom első része, a Milu Egyiptomban, mely kifejezetten az első osz-tályt befejező, friss olvasótudással rendelke-ző kicsiknek szól. De sokszor csak elkezd bennem mozgolódni valami, és megíratja magát. Ebben a szellemben fogant a Szív-madár című, szerelmes meséket tartalmazó könyvem.
B. J. : – Szerintem nagyon fontos tisz-tában lennünk azzal, hogy kinek is írunk, főleg, ha gyerekek az olvasóink. Merthogy különböző életkorban más-más téma ér-dekli a gyerekeket, másféle humorra fo-gékonyak, másfajta beszédmódot, stílust éreznek magukhoz közelállónak. Én mindig előre behatárolom a célcsoportot, és hozzájuk igazí-tom a történetek témáját, bonyolultságát, a kalandok típusát, a mondataim hosszát, a szókincset, a poénokat, mindent. Ezzel persze részben kiszolgálom az igényeket, megfelelek az elvárásoknak, vagyis nem hagyom ki a ziccert, hogy szerethető legyek, másrészt viszont lehetőséget kapok, hogy az adott kereteimen belül hatni tudjak. Ha egyszer szeretnek és olvasnak, lehetőségem nyílik fontos kérdéseket felvetni, igényes nyelven mesélni, bővíteni a gyerekek szókincsét, rávenni őket, hogy bi-zonyos kérdéseken elgondolkodjanak. Persze nem didaktikusan, én senkinek a torkán sem akarom lenyomni az „üzenetet”. A jó olvasmányok menet közben maguktól megtanítják, hogy az olvasás és gondolkodás többnyire együtt jár.
– Apropó, üzenet… Kicsit mintha szerepzavarba keveredtünk volna mostanában. Rendes író manapság nem tanítja szépre-jóra a zsenge olvasót, ugyanakkor egyre több gyerekkönyv mesél komoly problémákról a legkisebbeknek is, s eközben óhatatlanul megfogalmaz véleményt vagy akár ítéleteket. Egyetértetek ezzel a tendenciával? Nem elég, ha egy mesekönyv pusztán izgalmas, mókás, szórakoztató?
B. J. : – Természetes folyamatnak érzem, hogy mostanában kialakult az igény a társadalmi vagy lelki problémákkal foglalkozó könyvekre. Manapság a gyerekeket rengeteg ellentmondásos impulzus éri, sok felületen sérülnek, gyakran tapasztalnak embertelenséget, ráadásul a többségük nem kap elég figyelmet, ezért fontos segítenünk megérteni azt a világot, ami körülveszi őket. Attól persze még lehet egy könyv izgalmas, kedves és vicces, sőt, szerintem éppen a legrázósabb témákról érdemes sok
hu-PAPÍRHAJÓ
Berg Judit
Mészöly ágnes
F. P. : – A szépre és jóra mindig tanítanunk kell, legalábbis illene. Egy író nemcsak író, akár tetszik neki, akár nem, hanem anya, apa, pedagógus, pszichológus, barát, lelki mindenes. Ha jól eltaláljuk a történetet, akkor az a mese menedékké válhat, ahol a gyermek megpihenhet, és nem kell szerepet játszania, feltöltődhet, ugyanakkor rengeteget tanulhat is. A történelemről, a világról, vagy „csak”
önmagáról. Ezeket az apró útravaló lelki pakkokat pedig az írók rejthetik bele a szövegekbe. Nálam vannak direktebb utalások, mint amilyen a cukorbetegségről szóló könyvemben, ahol arról mesélek a gyerekeknek, hogyan higgyenek magukban, akármilyen nehéz feladatot is mért rájuk a sors, vagy A Fehér hercegnő és az Arany sárkány című kötetben, amely a másság elfogadására, illetve megélésére tanít. De akad olyan mesém is, ami nem akar többet, csupán a természet szépségéről áradozni, mint a legújabb kötetem, A darvak tánca.
– Ebben, azt hiszem, nagyon igazad van… azt hiszem, csak arról tudunk hitelesen írni, ami valamiért személyesen is fontos nekünk. És nyilvánvaló, hogy mindkettőtök elég sok dolog mellett képes elkötelezni magát. Tehát, bár egyáltalán nem tudlak titeket nem íróként elképzelni, muszáj feltennem végezetül a kér-dést: mi lenne Finy Petra és Berg Judit, ha nem író lenne?
F. P. : – Hű, ez nagyon jó kérdés, még soha nem tették fel, ezért picit el is kell gondolkodnom rajta.
A férjem szerint nőket védő jogász, mert állandóan azon ügyködöm, hogyan lehetne jobb a nők sorsa, legyen szó a családunkról vagy tágabb környezetünkről. Én azt mondom, hogy rajzoló. Nem véletlen, hogy annak idején az Iparművészeti Egyetemre is felvételiztem tervezőgrafika szakra, és az sem, hogy mostanában megint rengeteget rajzolok. Aztán persze lehet, hogy a rajzaimmal is leginkább a női témákat járnám körül: fájdalmainkat, örömeinket, szépségünket, esetlenségünket mutatnám be, de szavak helyett biztos, hogy inkább vonalakkal és színekkel dolgoznék, vagyis sokkal egyetemesebb kifejezőeszközökkel, mint a nyelv.
B. J. : – Én gyerekkoromban tudatosan készültem arra, hogy kaszkadőr vagy síoktató legyek. (En-nek érdekében rengeteget síeltem, verekedtem, a legképtelenebb helyekre is felmásztam és magas fák-ról indával lendültem le.) Mivel nagyon érdekel a természet, az is megfordult a fejemben, hogy orni-tológus vagy természetfotós váljon belőlem. Egyetemista koromban azt gondoltam, hogy tanár leszek, aki szabadidejében gyerekszínházzal foglalkozik majd. (Ehhez elvégeztem az ELTE magyar–angol szakát és szereztem drámapedagógus képesítést is.) Aztán rájöttem, hogy leginkább színházi dra-maturg szeretnék lenni, készültem is, hogy felvételizem a Színművészeti Egyetemre, de közbeszólt az élet, vagyis Lilla lányom születése. Tanár a mai napig szívesen lennék – elképzelhető, hogy a ma-gyartanítás volna az utam egy másik életben. De ha elrugaszkodhatok a realitástól és csak a vágyakat nézem: szívem szerint hullámlovas (és oktató) lennék egy hatalmas ausztráliai bícsen, száguldoznék a házmagas hullámok tetején, szabad időmben pedig gyönyörű ékszereket készítenék gyöngyből, ezüst-ből és kavicsokból egy kis, pálmalevélezüst-ből font bungalóban a tengerparton.
PAPÍRHAJÓ
(Székesfehérvár, 1992) – Székesfehérvárheizinger AnitA