Dániel András: Szerintem mindenki legyen kufli! című könyve 2015-ben jelent meg, követve az Egy kupac kufli és A kuflik és a nagy eső című könyveket. Na jó, de mi az a kufli?
Nem is kifli. Nem is kukac. Nem is bab, de nem is kavics. Kufli. Egy kufli sok mindenre hasonlít, és sem-mire sem. Pattog, mint egy gumilabda, pedig nem is az.
Színes, mint egy nyalóka, pedig nem ehető. Van kicsi, van nagy. Van kövér és van sovány. Jönnek-mennek, sosem tudni, honnan hova…
A könyv alaphangját a játékosság jellemzi, a szerkesz-tése eszterlánc-szerű. Ugyanakkor mindez nagyon
ala-posan megkonstruált: minden könyv elején található bevezető, a különböző könyvekben megjelenő azonos szereplők a szövegkoherenciát biztosítják, és azt, hogy az egyik könyvet ismerő olvasó már némi biztonsággal barangol a következő könyv világában.
Dániel András saját mitológiát hoz létre, melyben minden szereplőnek megvan a maga helye.
A mesei tér, az elhagyott kupac, szinte olimposzi elkülönülési helyként funkcionál. Ezt a mitologizálást a kuflik maguk is szóba hozzák (így a könyv önreflexív módon reagál saját írói eljárásainak automa-tizmusaira), hogy nem lesz-e unalmas – kérdezik –, ha egymást követő történetekben ugyanaz fog történni. Jogosan tehető fel a kérdés, hogy ez a mitológia meddig gazdagítható, vagy mikor ér el arra a pontra, ahol már újat nem mond, csak önmagát ismétli.
Dániel András szóhasználata mindvégig zseniális. Ez erre a könyvre is jellemző: a két mezei sügér bolhapolkája, a Pocok lépett a lábamra és a Pattog a kufli végig a réten című slágerek, a kacatok titkos vándorlása, mely Bélabá és a fél pár zokni levelezéséből derült ki – mind frissek és különlegesen. És ezt példázzák a növénynevek is, amiket Tutisz szülinapjára (augusztus akárhányadika) szednek: nagy csokor pókliliom, kazal cakkos náspáng, bokornyi macskapertli és néhány tő útszéli rongyika. Ezek a fiktív növénynevek olyan hatást keltenek, mintha valamelyik népmesénkből léptek volna ki: a szöveg úgy integrálja a népmesék nyelvi világát, hogy közben nem is – bókol és fityiszt mutat a hagyomá-nyoknak.
A szerző képzőművészként kezdte a pályafutását, és könyvein is látszik a vizuális érzékenység, va-lamint vizualitás és verbalitás harmonikus együtt-működése. Szereplői rendkívül színesek, egyediek és olykor furcsák, de sosem bántóan diszharmonikusak, mindig megmaradnak rendkívül barátságosnak és nem utolsósorban: szerethetőnek. (A rajzok gyakran a gyerekek világához közeli dolgokat jelenítenek
Pozsonyi Pagony Kft., Budapest, 2015
PAPÍRHAJÓ
heizinger AnitA
az összes kuflikönyvön átrepül, és megjeleníti a könyvben látottakat, gondolatbuborékban egy virágot vagy a vész közeledtét jelzi – mintegy a görög tragédiák kórusának funkciójával ruházza fel a szerző.
Egyértelműen a képregényhagyományokat használja, sőt, a rajzfilmes tapasztalatokra is láthatóan épít;
a rajzfilm értelemben vett mesével legalább olyan viszonyt ápol, mint a hagyományos mesemondással: a képi megoldások, az olvasó bevonása a történetbe, és az egyszerre több helyről érkező hatások (lapszélén beszélgető figurák) szintén a mozgókép hatását idézik, és az osztott figyelem képességét feltételezik. A történetszövés és illusztráció párhuzamát Dániel András tökéletesre fejlesztette a Mit keresett Jakab az ágy alatt, és mi történt ott vele? című könyvben, ahol játékra hívja az olvasót, párbeszédbe lép vele, és együtt keresik az üveggolyókat és egyéb varázslatos lényeket. Ezt a remek kezdeményezését folytatja a Szerin-tem mindenki legyen kufli! könyv is, ahol az utolsó oldalt üresen hagyva lehetőséget teremt arra, hogy mindenki megrajzolhassa a saját bárcsakbokrát, majd játékra hív mindenkit: találjuk ki, melyik bokor, melyik kuflié lehet.
S hogy mi kapcsolható még a páratlan történetszövéshez és a remek rajzokhoz? A tanulság. Ez az, ami ebben a könyvben mindkét mesének van. A legkevesebb eszközzel rendelkező kufli nyeri meg a jelmezbált. Mi ez, ha nem a legkisebb királyfi győzedelmeskedése? És a szülinapi ajándékmagból jut mindenkinek – mintha egy kondáslegény jószívűségét látnánk.
Nehéz Dániel András legújabb gyermekirodalmi művét önmagában vizsgálni, mert egységet ké-pez az előző műveivel. A korábbi kép-szöveg összeegyeztetési problémák (Klárika színe a Jakabban) vagy mondatszerkesztési kiforratlanságok (gombászás az első kuflikönyvben) nyomtalanul eltűntek, és az egyéni elemek (játék az olvasóval), a formai, szerkezeti megoldások megmaradtak – „kufliworld”.
Ha megkérdeznék, hogy az iskolai könyvtárakban vagy gyerekeink könyvespolcain legyen-e oda-téve egy-egy kufli-könyv, csak annyit mondanék: Szerintem legyen!
PAPÍRHAJÓ
Orosz István illusztrációja Sebastian Brant A bolondok hajója című költeményéhez.
(13. vers. A meggondolatlan bolondokról.)
(Zalaszentgrót, 1958) – Budapestpécsi györgyi
Rendhagyó antológia az Előretolt Helyőrség.
Ezredévkönyv című testes és küllemében igen igé-nyes, az Előretolt Helyőrség kiadó – EH – husza-dik évfordulójára készült reprezentatív összeállítás, Gáll Attila szerkesztésében. Rendhagyó, ugyanis a könyvben Szőcs Géza némiképp talányos beveze-tőjén kívül az olvasó nem talál érdemi tájékozta-tást sem a szerkesztés – szoros szerzői ábécérend – koncepciójáról, sem a kötet – Szőccsel együtt – összesen 47 szerzőjéről. Mindössze a kiadónak a könyv végén olvasható kiadói jegyzéke adhat némi támpontot a nemzedék/társaság alkotóiról – kinek mikor jelent meg kötete az EH kiadásában 1995-től 2015-ig; az olvasó ráérős idejében elbogarász-hat a listán, például hogy kinek hány könyve jelent meg, vagy ha önálló kötetre méltó volt, miért nem került be a reprezentatív gyűjteménybe. Persze, akik a kezdettől közelről, napra figyelték a nagy lánggal és még nagyobb füsttel induló „transzkö-zép” indulását, és az alkotóknak publikálási lehe-tőséget adó EH működését, azok nem akadnak meg ily csekélységen, de feltételezem – remélem –, hogy lesznek kevésbé tájékozott vagy kifejezetten tájékozatlan olvasók is, ők viszont csak nézegetik, és nem látják azt, amit láttatni akar az antológia.
Ebből a szoros szerzői ábécérendben összeál-lított antológiából ugyanis nem derül ki, hogy az antológia az EH sorozat kiadói reprezentálását célozta-e meg, vagy inkább az EH irodalomtör-téneti jelentőségét akarta-e felmutatni. Mindkét esetben indokolt lett volna afféle mini-lexikont beilleszteni a szerzők biográfiájáról, megjelent köteteikről, díjaikról, esetleg a jelenlegi lakóhe-lyüket is jelezni (az EH első generációjának tagjai a most éppen kétlaki Orbán János Dénes kivéte-lével Erdélyben maradtak, a legfiatalabb 2014-es Mozdonyfüst antológia szerzőinek mintegy fele
viszont ingázó vagy kétlaki, s talán érdemes lenne megvizsgálni, hogy ennek a biográfiai helyzetnek van-e poétikai következménye), és kiderülhetett volna, hogy az EH olyannyira határátlépő, hogy a magyarországi Szálinger Balázs és Dobai Bálint debüt kötete is Kolozsváron jelent meg.
Meglehet, a koncepció ez: csak művek van-nak, mindegy, ki, mikor írta, a művekből kell kirajzolódnia az EH irodalomtörténeti jelen-tőségének, természetének, s kizárólag a művek alapján ragadható meg az EH kánonbéli helye és helyi értéke. Csakhogy… Mint bármely alkotói pálya, az EH alkotóiéi is változik. A pályára lépés rendszerint helykeresés, hangkeresés, a csapatos/
nemzedéki föllépés többnyire kifejezetten oppo-náló – az uralkodó irodalomeszménnyel szem-ben definiálja magát, aztán a második-harmadik kötet után a „mi” tudat elhalványul, a saját stílus, hang megtalálásával individualizálódik a nem-zedék. Az EH alapító atyái – Orbán János Dé-nes, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Sántha Attila, László Noémi, György Attila – is szétszó-ródtak. Leginkább OJD folytatja permanensen a lázadást, a „transzközép” nonkonformizmusától legtávolabb pedig alighanem éppen az a Sántha Attila került, aki OJD mellett a legharsányab-ban jelentette be a transzközép radikalizmusát, utasított el bármiféle folytonosságot, különösen a kisebbségi magyar költősors attitűdjét, az utóbbi években írt verseiben viszont nagyon is érzelmes hangon vallja a folytonosságot, s kelti életre a lírai realizmust meg a zsánert. Lövétei, Fekete Vince, László Noémi utóbbi kötetei pedig határozottan a nyugatos klasszicizáció (Babits, Kosztolányi, Radnóti líraeszménye) felé mozdultak el, míg a legutóbbi generáció költői a slam poetry – igé-nyesebb – változataival is kísérleteznek. Éppen
MŰHELY