Molnár zsóFiA
Ez a vallomás egy prédikációkban is appli-kált parabolához kapcsolható. Eszerint a góti-ka mesterei még kifaragták azon szobrok hátát is, melyeket soha emberi szem nem láthatott.
A modern turizmus kerítői már szigorúan csak azt portalanítják, ami földi szem
előtt, a fényképezőgépek lencsé-jének látószögében van. „A vi-lág” számára nem funkcionális, az örökkévalóság távlatában ér-demes teljesség meg-megpróbá-lása, -kísértése többletmunkát, majdnem aszkézist, a könyv kontextusában pedig egyfaj-ta élveboncolást jelent. És egy drága mutatványt, „lélegzet-elállító bravúrt”: faragni szob-rot álomból, ködből, fényből, tejből. Mely szobor tehát a megalkuvásnak vagy esendő felejtésnek ellentartva az igaz-ság záloga. Néhol könnyedebb leitmotívumként köszön visz-sza: a leégés kínjait enyhítő joghurtos pakolás alatt „úgy festünk, mint két szobor”.
Néhol viszont veszély,
disz-harmóniát vagy rosszabbat előrevetítő: „Mintha mindig attól tartottál volna, hogy egymásra néz-ve, egymást érintve bármelyik pillanatban sóbál-vánnyá válhatunk, pompeji gipszöntvényekként kitéve az utókornak.” Például szodómiát tehát – az erős lexéma a Tejszobor felvetését veszi komo-lyan; ezt a gondolatot erősítik ugyanis én és Te párosának műbeli tükrözései: férfiszerelmeseket ábrázoló görög váza, ismeretlenek egy bentlakás-ban. Ahogy gyengítik is egyéb minták: Daphnis és Chloé, Aeneas és Dido – a tejköd arra utal, nem ez a lényeg.
A kapcsolat dinamikája, a fentiekkel szerves összefüggésben, a társam a látásban mértékével is leírható. „Az elnagyolt jelenben figyelmünk újra kiterjedt a részletekre”; „az egymással telíthető kietlenség”-ben „nagyobb felbontásban létezhet-tünk”: az azonosulás a látás örömének megosz-tása is. Kezdetben ugyanis „mindketten a másik másikát választottuk magunkul”: az eredet a dialógus, jótékony megértés, „hiába fürösztöd önmagadban...” ősképe. Az egység finom motí-vumokon keresztül világlik ki, ilyen az, hogy én modellt ül Te helyett, ruhák csereberélése vagy
hogy „[e]lcsatolódott, közös vérkörünkként ke-ring egy szúnyog szobáink közt.” (Szinonímia a képben-érzékelésben és explicit elbeszélői kom-mentárban megjelenő között áll fenn. Utóbbiak másként fogalmazva: „A kölcsönösség ideje alatt egyértelműnek tűnt kettőnk felcserélhetősége”. Talán et-től lesz helyenként túlfeszített a szöveg, bár nem lehet szem elől téveszteni a megszólaló felfokozott, jogos értelemadó igényét).
Visszakanyarodva, a kien-gesztelődés receptora szintén a szem: „újra bizalmat szavaztál nekem, felajánlottad szemed, hogy lássak vele”. A katasztrófa pedig, melyet az alcímek, szim-bolikus töltettel (Káin és Ámor) és nyelvi játékban (Személytelen névmás), kellően érzékeltetnek, ebben a felismerésben ragadható meg: „Hal észrevette, hogy Ma-dárnak napról napra zsugorodik a szeme. (...) »Te egyre keveseb-bet akarsz látni«”.
A „madártávlat” és „hal-szemoptika” által meghatározott, időről időre a szövegbe iktatott recitativók én és te történetét mondják el egy másik síkon – az említett pár-huzamosság. A sifrírozás, melyet a két szereplő, Madár és Hal szimbólumértéke eredményez, il-letve az egyes szám első személy szubjektivitását felváltó, távolító ő és ő alkalmazása bizonyos ün-nepélyességet is kölcsönöz ezeknek a betéteknek.
Ez valószínűleg összefügg a „műfaji” besorolás által implikált egész gondolatkörrel, az operáé-val is. Nem elválasztható azonban a játéktól sem:
Madár és Hal gyerekkönyv lapjain tűnnek fel;
alkalmat adnak ujjgyakorlatokra is („madárlát-ta” szendvics), illetve gyakorítják a két köznév eltérő mértékben jelentésterhes előfordulásait („Egy madár állt a levegőben, amikor lefényké-peztél”). Kapcsolatuk hálója bonyolult szövésű, azonosulást, identitások egymásba játszatását, oldását, különböző szférák találkozását, pers-pektívacserét egyaránt implikál: „Valahányszor Madár árnyéka a vízre vetült, Hal úgy érezte, ha megpróbálná, repülni tudna”; „Hal behunyt szemmel koncentrált Madárra, annyira erősen, hogy Madár kiült az arcára, felbukkant a
fel-FIGYELŐ
Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szö-vetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015.
Molnár zsóFiA
színén, mint tenger tükrén az elpusztult hal.”
Kozmikussá egy harmadik szinonim sík, apokrif bibliai textusok tágítják a viszonyt, melyek Jézus (Krisztus, Isten Fia, Megváltó, Ιχθύς) és Júdás szerepcseréjéről, helyettes áldozatvoltról és a ga-lambformájú Szentlélekről szólnak, rendkívül áttételesen. A zárlat aztán, a kapcsolat érdekében hozott „valóságos áldozat felmutatása” ellenére, a képekből való ébredés: „Ez a halszagú gödör, ez volt a tó”; „Hal megpróbált egy arcot belelátni a légy fejébe (...) Arra gondolt, hogy talán meg is tudná szelídíteni, ha találna rajta egy megkülön-böztető jegyet. De ezek, úgy látszik, nem voltak mélyen gyökerező próbálkozások.”
Szóra érdemes a már felvillantott, meghatá-rozó többsíkúság. Izgalmas, polifón bibliai álom, nyelv (az archaizáló betétek talán lehetnének kissé óvatosabbak) és profán valóság („vissza in-nen, másik helyemet betölteni, hogy használható legyek, ne csak felhalmozódott nyersanyag”) öt-vözete. A watteau-i, shakespeare-i tükrök,
pász-mák, film- és fényképkockák szövegvilágra irá-nyítása szétszórja az ént a különböző művészetek jelölői játékában. A nyelv, képek anyagisága rá- és mélyebb megismerést eredményez, a „tényleg így van! derék! aha!” szavait feltörő elismerést érde-mel. A sokat rágódó, mégis nyers és kemény sza-vakat szóló (talán ámen helyett á, nem!-et?), „egy kissé istenfélős” elbeszélő például abban ragadja meg a lényeget, földrengés vagy földerengés van-e a láthatáron – hasonló volumenű kérdések ered-ményeztek már szkizmát.
A legfontosabb ez: nyugtalanítóan, megren-dülésében megrendítően jó irodalom Láng Or-solya könyve. Az „árkádikus világ” „lassított fel-vételen összeomló toronyházzá” romlását nem is lehet színeiben látni, hiszen „ahhoz bizonyos tá-volság szükséges”. „Mély részvétünket azok szá-mára tartjuk fenn, akik elmosódott közelségük-kel vannak jelen” – ezért a fekete-fehér látásmód.
A „Változtasd meg élted!” invokációját hallani a Tejszobor szájából.
FIGYELŐ
(Korond, 1948) – Debrecenláng eszter
Onagy Zoltán szeret a dolgok mélyére hatol-ni. Ás következetesen, egyre beljebb, lehántva a burkokat, hogy eljusson az ember, nevezetesen interjúalanya legbelsejébe, egészen a titkokig, ha hagyják, vagy ha egyáltalán
vannak titkok. Ilyen az íróember:
megfigyel, olvas, beszélget, érdek-lődik, összevet. Úgy kérdez, hogy még véletlenül se derüljön ki, azért teszi, mert valamilyen rejtélyt akar az olvasó elé tárni, megoldani va-lamit, amit meg se tudnánk ne-vezni, ás mélyre, hogy kibontsa a szövedékeket, az összeszálazott lényeget, megvilágítsa a tekervé-nyes utakat, amelyen a beszélge-tőtárs haladt írói pályáján, eljutva oda, ahová, leginkább az interjú-kötetig, amit nevezzünk inkább beszélgetőkönyvnek, azért, mert nemcsak a beszélgetőtársról, hanem magáról Onagyról is ké-pet kapunk: kérdéseiben, kom-mentjeiben benne találjuk saját eseményeit, fejlődését, mankóit, kapaszkodóit, viszonyrendszerét
családhoz, pályatársakhoz, múlthoz és jelenhez (a jövőt egyelőre meghagyva másnak). Nem vé-letlen, hogy épp Géczi Jánost és Zalán Tibort kérdezi, akik között régi és szoros barátság van, s hármasuk is baráti közösségként aposztrofál-ható. Ami elsőre feltűnik kérdéseiben, alapos felkészültsége, olvasottsága, jártassága a két
élet-műben. Onagy jelentős szerkesztői múlttal is rendelkezik, tudja, hogyan nyúljon egy műhöz vagy művek láncolatához, és a kíváncsi, min-denre odafigyelő kérdező szerepében is megma-rad írónak: pályatársként kérdez, oly módon, hogy ezzel együtt képet kapunk az életpályák hasonlóságá-ról, aminek okát az azonos
barátságból eredő egymásra figyeléssel, amelyet az első generációs értelmiség világ-ra való nyitottsága alapozott meg. Mindkét könyv egyben pontos jellemzései, tárgyilagossága tűnik szem-be. A költőnek mindenekelőtt saját magát kell megformáznia, mondja, és a ma már feledésbe menő Kálnokyt, Vas Istvánt, továbbá a vajdasá-giakat, leginkább Tolnai Ottót nevezi meg olyan költőkként, akiknek hatása formálódásához hoz-zájárult. Elődökként, máig ható mestereiként
pe-FIGYELŐ