akkor majd lassan megjavul magáról a véleményem.
Ez az igazság, Stefferl!
A kapitány felállott sógornője előtt:
__ Elégtételt fogok adni mindenkinek.
__ Elégtételt, kedves Stefferl? Persze, szívesen pár
bajozunk. Durr-durr, abban nincs hiány. Kilyukaszt
juk a levegőt s avval végkép megöljük a női becsü
letet. Karolin aztán halljon bele a jóhírébe — amit a kedves sógora teremtett neki. Köszönöm. Lichnowsky maga vette a kezébe a dolgot s a férfias ügyet férfia sán elintézi. Maga pedig, kedves Stefferl, pakkol azon
nal s elindul. Voyage sentimental — ha úgy akarja.
Még három napja van. Holnapután Nápolyba utazik Széchenyi kapitány Metternich herceg megbízásával, hogy Murát király udvaráról és hűségéről küldjön meg
bízható tudósításokat. A herceg, az államkancellár sokat tart az ön tehetségeiről: remélem, nem fog csa
lódni bennök. M ár minden el van rendezve.
— És ha nem megyek?
— Ha nem megy, kedves Stefferl, akkor soha többé nem kerül sem az édesatyja, sem Júlia mama szemei elé. Mert ez az ő parancsuk legjobban szeretett fiukhoz.
Széchenyi István kapitány meg volt törve. Ajka némán remegett, szeméből patakzott a könny. Kezet csókolt az okos sógorasszonynak. És ment. Ment mint oroszlán, kit selyemszálon lehet vezetni. Ez első sze
relmi utazása — voyage sentimental.
Mielőtt elment volna, míg a nagy csomagolás folyt körülötte, ő megint a naplójával beszélgetett. Ezt az önvallomást mindig gyónásnak tekintette s oly lelki
szüksége volt, melyet vezeklő ősei ömlesztettek a vérébe.
Mert g ró f Széchenyi István a nyár óta kis köny
vet hordoz magával, — gazdagon aranyozott bőrkötet
— egész életén így fogja tenni; aranynyomást tetetett : «Das Gute und Schlechte, welches ich erfah- ren !•») («Életemnek jó és rossz tapasztalataid) Negy
venkét kötet naplót élünk végig vele. Ily csodás tükröt P i á r ó l senki sem hagyott. Káprázunk, valahányszor
^ lé je merünk nézni, mert mint a panoptikumok
útvesz-Negedüs Lóránt: O ró f Széchenyi István. 5
66
tőjében, két egymásbavilágító tükörsort látunk: a V ilá
got s Széchenyi lelkét, mely megint egy világ. N egy
venkét tükör úgy felállítva, hogy mennél tovább lépdelünk előttük, annál nagyobb mélységet látunk, csakhogy az a mélység — megint egy tükör. A zt hisz- szük, negyvenkét körön haladunk át es tényleg megyünk folyton s mégis egyhelyben vagyunk: egy léleknek a közepébe jutunk. « Belé ju t un k» mondom, mert ő is úgy jut bele a saját leikébe — kívülről. Vegyük csak az első kötetet: ez semmi egyéb, mint egy könnyelmű ficsurnak a társalgási vademeeumja. M it ír bele:
néhány szellemes mondást és töméntelen malacanek- dótát, mert éppen ezekre volt szükség a bécsi kon
gresszus társaságában, urak és hölgyek közt egyaránt.
(Később Tasner ablakokat vág ki a naplóból, mert azt hiszi, hogy főnemes urakat kompromittálnak a sikamlós esetek; lehet olyan is, de a legtöbbjük soha meg nem történt, hanem az emberiség trágársági raktárából vétetett, mely ugyanaz a troubadourok versezetében, az amerikai Wild West anekdota-kincsében, a cigtá- nyozó vagy zsidóztató viccekben, vagy Bocaccióban — akiről mindjárt szó lesz.) A pikáns esetek közé azután egyszerre csak költői idézetek kerülnek, az idézetek verskísérleteket vonzanak, a versek híres munkák elol
vasását (a híres munkák lánca végtelen!) s végül tudós
kutatást követelnek. A negyvenkét kötet íróját ezek mind észrevétlen húzzák magukkal s egyszerre csak belehull saját leikébe: ő kérdez a Világtól, vagy felel neki.
Sok érdekfeszítő, izgató, lenyűgöző útleírást ismer a világirodalom, melyek az ember kalandos vállakózá
sát dzsungelek bozótján, száraz sivatagon, összetorlódó jéghegyek veszélyei közt regélik el — de egyetlen érdekfeszítőbb, izgatóbb, lenyügözőbb útleírás sincs a világ egész irodalmában, mint gró f Széchenyi István negyvenkét kötetes utazása — a saját lelkének mély
ségeibe. Egyet máris látunk, — bár csak most indul
tunk el vele útjára! — látjuk azt a hihetetlen mohó
ságot, mellyel az egész világot meg akarja fogni, hogy magába olvassza, látjuk azt az epedést, mely nem ismer semmi beosztott korlátot s reszketve érezzük folyton,
(47 hogy evvel az epedő mohósággal kérlelhetetlenül tágítja folyton a saját lelkét. Ez az út, melyen a lángeszek járnak. . .
1814 december 14-én szól először (Nápolyban) a napló s teszi ezt a vallomást: «Miután különféle okokból, amelyek emléke mindig szent, de mindig ször
nyen rettentő is lesz előttem, már rég elhatároztam, hogy Olaszországba megyek, — akárhová is — végül 29-én (November) este 10 órakor megkaptam Metter
nich herceg utasítását. Több napon készülődtem az útra, hogy az a rajtam ütött sebet meggyógyítsa, régi szívemet visszaadja nekem és — Te uram Isten! — nyugtassa meg a lelkiismeretem. Pál bátyám le akart kísérni, s már erre minden előkészület meg is történt, hogy együtt éljünk, együtt utazzunk s együtt haljunk meg. A z én számomra nagyon kívánatos volt ez, bol
dog lettem volna, hogy benne olyan utitársam legyen, ki legközelebbi vérem, legjobb barátom, (mert hiszen együtt neveltek minket) — s mindenem ezen a vilá
gon. Bármilyen borzasztó volt is, hogy búcsúznom kel
lett, mégis el voltam arra készülve, mert az Űristen tudja, hogy egy pillanatra sem vesztettem el annyira az eszemet, hogy előre ne láttam volna cselekedetem
nek minden, legkisebb következményét s ami mind
ezekben engem bizonyos fokig megnyugtatott, az volt, hogy éppen ő, Pál bátyám jön velem. Ebben a boldog bizonyosságban ringattam magamat bécsi tartózkodá
som utolsó napjain, gondtalan, mikor 28-ika délután
ján az én szegény bátyám hirtelen megbetegedett s 1814. November 30.-án éjfélkor a legborzasztóbb han
gulatban hagytam el Bécset» . . . (egy sor törlés a nap
lóban).
S mert abban a korban mindenki naplót írt s min
denki, aki naplót írt, ifjú Werthernek képzelte magát, aki édes búskomorsággal szereti önmagát s közben folyton öngyilkosságra gondol, mert — ah! — az oly erdekes, ha később elolvassák rólunk női szemek — a mi daliás kapitányunk is ezt cselekszi. Hiszen mikor útjában a postakocsi a Wörthi-tó mellett halad el, ő azt «Werther-See»-nek, Werther tavának érti, (a he- yesírásban igen gyöngén fogunk általában állani!) s
5*
68
nagyot sóhajt: « szerencsétlen Werther barátunké után, ki őt vele hasonló sorsára emlékezteti és nincs-e mély misztikum abban, hogy az egyik olasz ezüstpénzt (a vatikáni állam pénzét) «Pálnak» s a másikat «Caro- lin»-nak hívják. Oh, Pál! Oh, Karolin! Oh, rejtelem, de ez a Karolina-rejtelem, mely később annyira megnő, hogy a döblingi naplóban már ijesztővé válik, — most még könnyebben ellebben, mert még oly fiatalok és oly sekélyek vagyunk — nincsenek még mélységek bennünk, ahol a nagy ködök megülepedhetnek.
Oly fiatalok vagyunk, oly kedvesek, át akarnánk ölelni az egész világot! És mindenki szeret minket.
A z első olaszországi utazást Boccaccio írhatta volna meg százegyedik története gyanánt, annyira tele van a zseniális léhaság tomboló pajzánságával.
Murainak, Napóleon egykori közemberének, majd tábornokának újdonsült nápolyi királyi udvara egy nagyszerű maskarádé. Commedia dél’ arte a világtör
ténelem véres padlatán. S a mi Istvánunk, a maga fölségesen látó belső szemeivel így is fogja föl — így is fogja meg. Ezt az udvart neki ki kell kémlelnie, mert hiszen nemsokára ugyanez a Széchenyi kapitány fog segíteni szétverni ugyanennek a Murát királynak operette-hadseregét. (Aminthogy ezt a IV . fejezetben elébb már láttuk is, amikor a sasfiók hadi fölrepülé
séről adtunk krónikát.)
Mindjárt a bálterembe lép: a walesi hercegnőnél van bál, akit idekergetett az angol udvar, mert annyi kalandja volt, s mivel emellett rettentő kövér, a mi magyar kapitányunk halálra izzadja és neveti magát, míg vele táncol. Belép ő felsége a nápolyi király s bemutatja neki Széchenyit. « Hiszen kalandor! — kiáltja magában, még most is látszik rajta a kispap s látszik, hogy azon gondolkodik, hogyan árulhatná el Napóleon ügyét*. A felesége Bonaparte-leány, «kedves és elegáns asszony», jegyzi föl kapitányunk, ki rette
netesen mulat azon, hogy a walesi hercegné fehér ko
libriknak öltözteti személyzetét. «A z egész bál szörnyen mulatságos, (m ily fiatalok vagyunk, csábító, Stefferl!)
— úgy hemzseg a sok főmagasságú dáma, hogy ahova lépünk, hercegnőre taposunk*. De nézzünk csak körül:
69