mert együtt fogjuk majd őket partraszállni látni a krétafehér, zöldgyepes, kedves angol sziklák között.
A katonai pályával — evvel a megutált békés katonáskodással — való elégedetlenséget már föntebb kitapogattuk Széchenyi Istvánban. Ez a kiábrándulás s a velejáró hiányérzet most nő, — nő — nő, míg végre egészen el fogja lepni. Ahhoz, hogy ő maga is észrevegye belső világának ezt az átfordulását, még egy új láng is kell, mely nélkül egyetlen fé rfi sem menekülhet a közpályára. N eve: megsértett ambíció.
Bizonnyal a világ egyik legnagyobb lélek-képző hatalma.
Mikor Széchenyi István első angol útján Páriá
ban megáll, a francia főváros meg van szállva a győztes hatalmak seregei által. Miután ő a fővezér
hez, Schwarzenberg herceghez van futártisztnek be
osztva, — amint azt hadakozó évei során már hal
lottuk is — a herceg főhadiszállásán jelentkeznie kell.
Jelentkezik is. De most már nem valami új katonai megbízatást kér, hanem utazási szabadságot. Meg is kapja. Azonban az előszobában sokáig várakoztatják.
S erre egyszerre egy különös, eddig nem hallott hang szólal meg a naplóból. (1815 szeptember 22.) Két felírást is teszen. A z egyik megfigyelés, a másik már vallomás.
«A z embert lelkében legjobban az alázza meg, ha egy nagy úrnak az előszobájában sokáig várakoz
tatják. úgy találom, hogy ettől egészen eszét veszt
heti. Pedig majdnem minden nagy embernek ilyen volt a pályakezdése. Hány alacsony helyen kell át
csúszni.*
« Párisi időzésem alá hosszú gondolatjelet kell húznom. Ez eldöntötte jövendő sorsomat. A zt mond
hatom, hogy a hegy tetejére értem s onnét lefelé futott utam. Itt tudtam meg, hogy milyen kevéssé ismertem a világot. Itt tudtam meg, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember a nagyvilágban előhaladni tudjon. Csodála
tos, hogy milyen sokáig áltattam magamat s mindig abban reménykedtem, hogy messzire jutok. Egészsé
gem, erkölcsöm is úgy megromlott, mindkettő úgy
8*
116
meggyöngült, hogy meg kell majd elégednem második szerepkörrel.»
Micsoda váratlan, micsoda új hangok ezek! Hol van a bécsi lovagtorna arisztokratikus ulánus tisztje, ki mindig harcolni akar s ki boldog a katonai etikett
ben? úgylátszik eltűnt. S helyette egy goromba hang szól — mert cifra urak (egykori bálványai) megvá
rakoztatták az előszobában — úgy emeli öklét elle
nük, mint a megsértett paraszti önérzet. És « ezután kell majd megelégednie második szerepkörrel» — hi
szen eddig semmi szerepet sem kívánt magának. Oly jellemző e vallomás! Mert ő a jelenben mindig vagy a múltat, vagy a jövőt látja, mert mindig téren és időn kívül röpdös. Éppen mostantól kezdve nem fog megelégedni második szereppel, hanem mindig az elsőre fog törni. M ár csak az kell, hogy először meg
teljék tartalommal s ha az is meglesz, akkor fölismerje önmagát. «E z eldöntötte jövendő sorsomat.* Valóban el. Először jelent meg egy ambíció s azért ismert magára, mert megsértették. Ember és szenvedély akkor kezd élni, mikor megüti magát a külvilágban s az első fájdalomtól magára eszmél. Ezt így tanítja a biológia s így a lélektan is. — Ezernyolcszáztizenöt szeptember 22-ike nevezetes dátum: ekkor születik meg Széchenyi ambíciója.
M i már láttuk azt, hogy miként terül szét s rakodik meg kibontakozó lelke. Soron követtük, hogy veri szét korlátáit s jut mind mélyebb barlangokba.
Elkísértük addig, míg tüzes láva támadt bent a nagy mélységben S most — mint a barlangvezető kormos fáklyája ha kigyúl — szikrát vetett benne az ambíció s mennél jobban fellobban az, annál üresebbnek fogja mutatni neki azt a világot, melyet künt megismert s ott bent kitágított. A sértett ambíció ekkor még csak kis gyufa, mely koronként vet sercegő szikrát, de tűz- szövétnek lesz majd belőle, mellyel meg tudja gyúj
tani magát és népét.
Népét? Hisz eddig erről a népről még alig tu
dott. A német Napló sok kötete alig-alig szól még róla. Nápolyban, a Vezúv emlékkönyvét évtizedek óta őrzik s 1815. év februárjából csakugyan van is ott
egy magyar beírás, mely betűről-betűre lemásolva szól ekképpen:
« . Magyarok istene vezéreljen, hazánkban tűzhányó hegy ninsts, hanem vágynak igazi tüzes kamaszok a kiktül úgy megédne ez a hegy, hogy talán égé válna, g ró f Széchenyi István.*
Ez a rettentő magyarság, ez a hajmeresztő he
lyesírás egy hetyke katonának a pennájából jön, kiből csak ezután lesz egy nemzet mestere és szolgája. — A közjogban sem igen válogat, hol « osztráknak* írja magát a Naplóban, hol «hazai tájakról* szól s alig tudni, hogy az Cenk — vagy Bécs? Egykori hazafiúi lángolása a katonai pálya iránt rettentően kihűlt, inkább szabadság-meghosszabbításokból áll — hisz mikor a harmadik voyage sentimental-ról visszatér, dehogy rohan be szolgálatra. Még egy évi meghosz- szabbítást kér, Cenkre vonzzák lovai s könyvei s utóbb már a szabadságkérést is feledi s 1820. júniusá
ban parancsot kap, hogy végre vonuljon be új ezredé
hez, a négyes huszárokhoz Debrecenbe. Még erre a bevonulásra is úgy kell nagy beteg s vezeklő atyjá
nak rábeszélnie, ki azt jósolta, «hogy a világoszöld új egyenruha szerencsét s gyorsabb előrehaladást hoz számára.* Mint látható, Széchenyi István most már kielégítetlen ambíciója szerint méri a világot.
Hat éven át — 1826-ig — hurcolja magával a katonai köteléket, míg végre bilincsnek érzi s szét
töri béklyóit. Hat éven át olvassuk a Naplóból, hogy tartja számon előmeneteli sorát, majd mellőzéseit — mert mind jobban, mind méltatlanabbul mellőzik a lipcsei leventét s a Wladimir-rendes kapitány, a víg verekedő nem tud eljutni az őrnagyságig, mikor oly silány kollégák átugorj ák. Hat év múlva azt is meg fogja érezni a bécsi audienciázásokon (akkor már hogy gyűlöli az előszobákat!), hogy a csúfos és mél
tatlan átugrásokban nemcsak a rangvásárlásoknak, nemcsak a silány protekciónak, de annak is része van, hogy ő mégis magyar. — így készül az egykori rózsa
levelekből ecetégy katonai lelkében, erről szól az egész debreceni Napló ezernyi változatban, százféle
117
118
időt-verő kóborlásban, míg végre Erdélyben megta
lálja báró Wesselényi Miklóst, hogy együtt indulja
nak el arra a külföldi útra, melyen a perzselő, a meg
sértett ambíció már a politikába fog beleérkezni.
S mit énekelnek addig a Naplóban a női hangok?
Méltóztatnak emlékezni arra, hogy mikor a keleti utat leírtuk (V III. fejezet). Sció szigetén egyszerre csak azt olvastuk, hogy «egyetlen szép lányt sem lá
tok, csak egy bájos szőkét, ki Kaunitz Karolinára emlé
keztet.* A mi hősünk tudniillik Róma mellett láto
gatta meg ezt a Karolinát s most őt akarná elvenni.
Ám ez nem soká tart. Később Lichtenstein Henrietta hercegnő fog utána következni, ki — ha jól számol
tam meg — a Naplónak 120 helyén szólal meg, most ő az «ki nélkül nem lehet élni*, kihez — ha meg
engedik — Rousseau-leveleket készülünk írni s kinek elvételétől fü gg boldogságunk — bár a kis hercegnő golyvás, tizenöt évnél fiatalabb Széchenyi Istvánnál és semmi nagy lelki tulajdonságokkal nem ékeskedik.
Mondanom sem kell, hogy Henriettát is más fogja majd elvenni s hogy Lichnowsky hercegnő nem ártat
lan a pletykázásban most sem. — A házassági ter
veknek azonban van egy állandó mozgatója kitűnő Libenberg János személyében, ki azelőtt nevelője volt Istvánnak, most jószágkormányzója, adósságrendezője s pénzkezelője; s kiből nemsokára Lunkányi János lesz, hű barát, ki ott marad ura mellett a megpróbál
tatások nehéz idején.
A három-egy női ideálból Debrecenben már csak Karolina já r fel sírjából. Mert 1820 szeptember 6-án ezt suttogja a Napló: «M a 28 éves és 351 napos va
gyok. Karolina meghalt. Mindenható Isten a Te út
jaid, melyeken át az emberiséget vezeted, irtózato
sak, — ne rójj ránk több fájdalmat s bánatot, mint mennyit elbírunk — vagy adjál keblet, mely acélból való! Könyörülj a szerencsétlen lesüllyedt ember
nemzetségen s adj örök békét és nyugalmat az elköl
tözött, általam őszintén szeretett drága léleknek!
Ámen!
A sors elválasztott minket, de nem tud elszakítani
— mondja Rousseau.
Debrecentől Szoboszlóig lovagoltam 3 és fél óra alatt. A városházán ebédeltühk.»
Másnap folytatja:
«Szeptember 7-én Szoboszlóról Nádudvarra lova
goltam 31/2 óra alatt. A bánat megöregíti és beteggé teszi az embert. Túlélem én Karolina elmúltát? Lesz valaha még boldog órám? örökre elveszett-e számomra az élet öröme? Sohasem lesz nyugtom, míg lélekzem s szívem ütni tud? V ájjon el kell pusztulnom, semmivé lennem, nem-gondolkoznom, nem-éreznem, hogy nyug
tom legyen? Hol találok megnyugvást, hol van a kien- gesztelődés s bűnhődés? Nem tartanak-e fölöttem íté
letet, ha elveszett egy lélek? A z Idő be fogja-e he
geszteni sebemet vagy csak a Halál? ó — végem — az imádság is megdermed bennem! Szerencsétlen, sze
gény, szánandó emberi nemzet! Mindenható Isten, tiporj el, semmisítsél meg haragodban, szálljon fe
jemre jaj és nyomor — csak hadd láthassuk egymást egykor színről-színre — így könyörülj szerencsétlen leányodon és kétségbeesett fiadon! — Szegény Atyám, lesújtott ősz anyám! Ti a sír szélén állótok! ó én csa
ládom — a Ti baljóslatú angyaltok megjelent. Soha többé nem lesz senki sem boldog, ki az én nevemet viseli. Csapás, csapásra fog indulni s megsokasodik a bánat felettünk. Jobb lett volna, ha a Világmindenség örökre visszatart minket méhében. Hisz bűn és szeren
csétlenség öröklődnek!
Cenk! Pusztulni fogsz és üres leszel — már hét- esztendős koromban ezt jövendölém! Ez volt-e a tra
gédia utolsó fölvonása? Vájjon valószínű-e az, hogy a halál után boldog hazában édesen virradunk, mikor maga a halál oly szörnyű, hogy ember, állat megresz
ket tőle? Nem lenne ez ugrás a természetben? « A lélek, mely Végzetének terhétől megfáradt, másik világba vágyik*, mondja Madame Staél.»
Érzed olvasó, mit jelent e Naplóvallomás? Fent egy egészséges atléta, ki azt is számontartja, hogy hol ebédel s három és fél vagy három és negyed órát lo
vagol. Lent, egészen a mélyben, mély kráter, melyből
— ha nyílás akad, — gőzgomolyagok szállnak föl, vagy gyermeki ima s szülei rajongás oszlopában, (mint első
119
1 2 0
levelében olvastuk) vagy a vezeklés kékköves lángjai
ban, melyek mindig megjelennek, ha földrengés éri vul
kánját. S e két réteg között a kiforró, tetterős férfi, ki Rousseaut idézi, Madame Staél után indul s kilova
golja magát, hogy a renyhe katonai életet kibírhassa.
Mindez a három lélek-réteg egymásra van rakva, alatta kielégítetlen ambíció lélekzik, de még mindig nem érkezett meg Széchenyi István nagy lírája, mely egyszerre robbantja ki a mélyből a nagy szerelmet s ősi paraszti faját.
Mert Karolina halálánál vagyunk, még egyszer nézzünk vissza a Lichnowsky-családra, a pletykaköz
pontra s az éjjeli botrányra, mely hősünket elindí
totta első érzelgős utazására s azután mindig kísérni fogja lelki barlangjainak útjain. Minden vezeklésnél hallani fogjuk a sógornő pusztulását azért, mert mikor a halál bekövetkezik, ugyanaz a Lichnowsky Ede herceg, akit a bécsi tivornya éjjelén megismertünk, levelet küldött Széchényi Istvánnak, — oly levelet, mellyel örök tápot adott minden önkorbácsolásának valahány
szor külső események meggyengítették idegzetének ellenállóképességét. Olvassuk el tehát (az eddig kiadat
lan) levelet s csak azután menjünk tovább a kapitány
nyal. Olvassuk, mintha ő olvasná: «Duisburg 3/VII. 12.
A lig küldöttem el tegnapelőtti levelemet s máris megint tollat kell ragadnom, hogy a borzasztó és vá
ratlan csapásról beszéljek veled. Nem mondok neked vigasztaló szavakat, mert fé rfi vagy. De ujjmutatást kell adnom Neked ezutáni életedet illetőleg. A z ő ha
lála borzasztó volt: egyedül, idegen házban, fiatalon, életvidáman s amint nem ok nélkül sejtem, a vallás vigasztalása nélkül — így szállt el lelke s jelenik meg most az örök Bíró előtt, ki mindig Bíránk marad ak
kor is, mikor a megbocsátás legnagyobb kegyét gyako
rolja. Karolina lelkének örök élete, örök sorsa földi viselkedésétől függött s neki nem volt ideje megbánni a földieket, még kevésbbé azokat megváltoztatni. Gon
dold meg ezt! Hogy fájdalmadat, bánatodat eláru
lod-e az emberek előtt, vagy nem teszed: az mindegy.
Én tudom, hogy mit érzesz, hogy mit kell érezned- Kell, hogy megszálljanak a fájdalom s a megbánás.
121