sága. Ugyan kinek volna kedve egy tarka figurákkal telerajzolt hölgyet magáévá tenni? Hol akad ennek párja ?
S a tetovált hölgy arisztokrata volt, még büszkébb, mint az apja. A czirkuszi jongleuröket, a kaucsuk- embert, a nő-imitátort, a kötélen tánczolót, a kard
nyelőt lenézte. Azokkal szóba sem állt. Gyémántokkal sem lehetett megvesztegetni. Mit csináljon ő a bril- liánsokkal, a kinek sokkal szebb nyakéke van minden gyöngynél? Mi értéke lehet nála brüsszeli csipkének, selyemnek ?
Budapestet nagyon megszerethette, mert sokáig itt maradt. A magyar fő- és székváros közönsége nagyon látványkedvelő.
Tudják ezt már az Oczeánon túl is.
Maga a hirliedett Barnum is tudomást vett erről.
Nem sajnálta a nagy költséget, hogy Budapesten egy saját czirl^uszt építsen s azt világhírű látványosságaival betöltse.
Unica olyan merész volt, hogy még ezt a konkurren- cziát is bevárta. Azért, hogy a Barnum-czirkusz meg
nyílt, ő nem zárta be a boltot.
Barnum mester látogatta meg elébb Budapestre meg
érkezve a filibasztert és leányát.
— Nagyon sajnálom, — mondá, — hogy nem szá
míthatom önnek a leányát intézetem starjai közé.
— Az lehetetlen. Mutatványunk nem vihető nagy kö
zönség elé. Távolból minden részlet elvész. Ebben csak válogatott közönség találja élvezetét.
— De hát önök előtt tárva volna a nagy közönség részvéte is, és az volna az igazi kincsbán3ra.
— Mi módon ?
— Reprodukczió útján.
— Próbáltuk azt már. Fotográfiákkal, kinematoszkoppal.
Gyér jövedelmet hajtó vállalat.
42
— Igen, mert a fotográfiában elvesz az érdekesség.
Az nem adja vissza a színeket, a fényképező gépben elvesznek a piros színek, a kék is elhalványul, minden rajz feketének látszik. De ha ön lefestetné a leányát egy művészszel, a ki a tetoválást az igazi rikító szí
nekkel adná vissza, s ezt a képet számos változatban, ügyes színnyomatok útján bocsátaná a közönség ren
delkezésére, az önnek százezreket jövedelmezne. Az eredeti olajfestményeket pedig mesés árakon vásárolnák.
— Elképzelem, — mondá a filibaszter. — Csakhogy ennek egy nagy akadálya van. Hol kapok én egy olyan festőt, a kire én az Unicám lefestését, így, a hogy előttünk áll, rábízhassam? Az én leányom olyan ártat
lan, mint Éva volt, mielőtt a kígyóra hallgatott. A pik
torok azonban nem aszkéták. Ha én nekem egy ityen képmázoló meg próbálja tapintani a kezével az én leányom bájait, én azt rögtön agyonütöm. Mondom, hogy agyonütöm. S úgy tudom, hogy Magyarországon egy agyonütött emberért még többet kell fizetni, mint Amerikában. N em ! Piktort nem eresztek a leányom közelébe.
— No hát majd én segítek önnek ezt a skrupulusát eloszlatni.
Néhány nap múlva visszajött Mnux úrhoz a mester.
— Megtaláltam, a mit kerestem. Érdekes* történet, a mit megtudtam, hallgasson ide. Felfedeztem egy ter
mészet-csodáját, a ki az én ritkaság-gyűjteményemnek is kincse lesz, s egyúttal önnek is elérhetővé teszi a czélját, egy művészt, a ki lefesti az ön leányát minden tetovált díszítményével együtt, és nem fogja kezével érinteni: egyedül hagyhatja ön őt a modelljével együtt.
— Ki áll nekem arról jó t?
— 0 maga, a festőművész.
— Hogyan állhat arról jó t ?
— Úgy, hogy nincs neki keze: se jobb, se bal keze.
— Hát akkor mivel fest?
4 3
— A lábával. Az egyik lábában tartja a festékes palettáját, a másikban az ecsetet: két karjára támasz
kodik, a miről hiányzik a kéztő. Remekül fest.
— Hihetetlen dolog.
— Művei beszélnek. De hadd mondjam el az egész történetet. A festő apja fiumei olasz-magyar, a felesége budapesti. A férj rajzmester, ki üres óráiban arczképeket fest, olcsó áron. Népszerű ember. Boldog házasságának első évében az Isten áldása szállt a családra. Tudva
levő, hogy ilyenkor az idiosyncrasia milyen csodás be
folyással van a nők organizmusára. Az asszony vallásos volt. Fogadást tett a terzatói Madonnának, hogy a saját születése napján egész nap böjtöt fog tartani, annak a reményében, hogy születendő gyermeke fiú lesz. Az ilyen születésnap pedig a magyaroknál pazar lakomá
val szokott megünnepeltetni. A menyecske állta a foga
dást. Kedvencz ételeit hordták fel. Hozzájuk sem nyúlt.
Végre az asztalra került a legnagyobb csábító, a sült malacz, a magyar konyha büszkesége. A férj addig biztatta a feleségét, a míg az rá hagyta magát venni, hogy kedvencz csemegéjének két elsőlábú körmöcskéjét megszopogassa. Hiszen nem volt az evés. Mégis az kö
vetkezett utána, hogy az idő beteltével a fiatal asszony egy egészséges fiúcskának adott életet, de a kinek hiány
zott mind a két kezefeje. Ez a büntetés a megszegett fogadásért. Az anya kétségbe volt esve. Előbb önmagát, azután a nyomorék magzatát akarta megölni. A férje lecsillapította. «Ne szálljunk perbe Istennel, a mit adott, köszönjük meg. En ebből a nyomorék szülöttből embert fogok nevelni.» S azért is Amadeonak kereszteltette. Es most Amadeo világhírű művész, a ki a lábával fest.
Danae-alakjai a két világrészben kapósak. Ez fogja az ön Unicáját lefesteni. Nem féltheti tőle a leányát, hisz Unica csak angolul ért, Amadeo pedig csak olaszul és magyarul beszél.
Mnux apó rá hagyta magát beszélni a vállalatra.
4 4
Bármim mester bemutatta neki a festőművészt. Szép fiatal levente volt. Csak abban különbözött a rendes gavalléroktól, hogy lábaira nem czipők voltak húzva, hanem ötujju keztyűk. Sohasem járt gyalog. Tánezra sem használta a lábait: azok magasabb foglalkozásra voltak teremtve. Karjai végét a kabát zsebébe dugva hordta.
Bizony heroizmus kellett ahhoz, a mit a nyomorék alak kivívott: óriási akaraterő.
Az első találkozásnál megnyerte Unica szivét.
Az is épen ilyen világból kitaszított, kivételes lény volt, mint ez a művész, a ki sehol sem találhatja párját.
Sok tízezer férfit látott maga előtt körülsétálni Unica.
Bá nézve azok mind nem voltak férfiak, csak divatruhás bábok. Egyiknél sem dobbant m eg 'a szíve. Megbámul
ták: ott hagyták. Üres volt rá nézve az egész élő világ;
de üres belül a szive.
És most megjelent előtte egy igazi férfi, a ki legyőzte a mostoha sorsot.
Amadeo festményéből remekmű vált. Nehéz munka volt. Az eszményi szép női testen kívül a mindenféle színű ábráknak felülfestése aprólékos kidolgozással. S az első képet követte a második és a többi, mindenféle álló és pihenő helyzetben. Kész vevők voltak rá s a sokszorosításért mesés összegeket ajánlottak a műárusok, a miken a művész és modellje osztozott.
És az alatt, a míg a művészi munka tartott, titokban más terv is lett végrehajtva. Unica megtanult olaszul alattomban, Amadeo pedig angolul.
Egy napon a festő fénymázos czipővel a lábán jelent meg Unica előtt. A leány bámuló tekintete kérdezte, mi ez?
Amadeo felelt rá — angolul: «I love you».
A mit a leány olaszul viszonzott: «lo t’amo» s kezét nyujtá a csonka bénának.
Erre Amadeo előhúzta kabátja zsebéből mind a két
45