piren, eventuellen Cavallerie-Choc, Carree formirend, repoussiren. Blessirte, Marodeure per Ambulance zum Lazareth transferiren; über Besultat per Galoppin re- feriren. N. N. General-Major.»
— Ebben a napiparancsban egyetlenegy német szó nem fordul elő. Ha a kötőszavak és számok nem vol
nának benne, az ember nem tudná, hogy ez németül van. Aki az osztrák kommandót meg akarja érteni, an
nak nem elég németül tudni, annak francziául kell értenie.
Az én tisztelt ellenfelem és barátom, a Malleus el
kérte tőlem ezt a famosus napiparancsot.
— Majd meglátod, micsoda peteket fogok én ezzel csinálni. Most pedig meghílak holnapra hozzám ebédre.
Majd meglátod, hogy kitesz magáért az én zsenám.
Hát biz ez a «zsena» derék, hűséges élettársa az
«urának», a ki azt szereti, boldogítja, bajában ápolja, gazdaságát intézi, otthonát kedvessé teszi — és még talán a gyermekét is neveli. Csakhogy éppen az eskü
vőjüknél nem volt egyéb tanú, mint az a bizonyos «két gólya, ki ott kelepelt.»
Akkor még nem volt kodifikálva a törvény a polgári házasságról. De szerető szivek voltak. A Dompfaff adta rájuk az áldást.
A képviselői körökben is számos volt az ilyen kér
dezés nélkül létrejött viszony.
A törvényhozók Nesztora, az ifjú kedélyű öreg Bónis Samu talált ki a titkos feleségek számára egy kollektív nevet: «Kalazánczia». Szótárba nem került, de akkori
ban mindenki értette.
Az én asztaltársam, a Malleus nem is csinált titkot a magáéból.
Egyszer odakerült közénk (a Szikszay-asztalhoz) egy időközben megválasztott képviselő, fiatal fertálymágnás : kiállhatatlan a dicsekedéseivel, a mikben nagy szerepet
2 6
játszottak az udvari bálok, kaszinói estélyek élményei, az ő kontesz tántjaival és baronesz niészeivel. Egész nőismeretsége a magas körökből telt ki. (Pedig az ott
honi titkos szerelméről kortesnótát is énekeltek.)
— Hallod-e pajtás, — szólt oda neki a Malleus, -—
elhozhatnád egyszer a kalazancziádat az én zsenámhoz, jó l elmulatnának együtt, két képviselő felesége . . .
A gavallérkolléga sohasem ült le többet az aszta
lunkhoz.
Az ebédrehívás napján még az ülés befejezése előtt együtt távoztunk el a Sándor-utczai házból a Malleus- szal. Földszinti házban volt a lakása valahol a külvá
rosban, egyszerű falusias kerttel. Nem szerette, hogy a feje fölött dobogjon még más valaki.
A háziasszony ott várt bennünket a folyosón.
Meglepett az egész m egjelenése; egészen másnak képzeltem. Karcsú termet, telt idomokkal, melynek min
den mozdulata előkelő modorra v a ll: arczárói csupa jóság sugárzik, szemei nyíltak, okosak, melyek zöldes
kék fényét hosszú szempillák takargatják, arczpírján megelégedés hajnallik, gesztenyeszínű haja egyszerű kontyba feltűzve (az akkor divatos chignon nélkül).
Semmi ékszert nem viselt. Öltözete egyszerű volt és ízléses.
Nem lehetett több, mint harmincz éves.
Nem várta be, hogy az ura bemutassa meghívott vendégét: nyájas arczczal jött elém, kezet nyújtva: «Ki ne ismerné önt?»
Olyan szép fehér keze volt, hátrahajló, rózsaszín ujjakkal.
Én bizony, félretéve minden szokásos előítéletet, meg
csókoltam az elém nyújtott kezet.
A Malleus valamit mordult; az asszony üdvözlé, eléje tartva piros orczáját megcsókolásra: szokás szerint.
A gazda azonban túlment a szokáson s az asszony keze után nyúlt.
2 7
S aztán lassan fölemelte azt a síma kezet, mintha mázsás terhet emelne, míg az ajkához ért, s a közben folyvást az én szemem közé nézett, mintha tüntetne vagy szemrehányna. Talán ez volt az első kézcsók, a mit ez az asszony az urától kapott.
A Malleus odasúgott a fülembe : «ezt neked köszön
hetem».
(Majd köszönsz te nekem még többet is.)
Azzal karomat nyujtám az asszonynak s egész etiket
tel vezettem be a szobába.
Ez volt az elfogadó terem.
Egyszerű, mint a falusi úrilakok tiszta szobája szo
kott le n n i: szokatlan és előttem feltűnő volt a könyv
tár, a szögletben a pianino, a falakon tollrajzok és aquarell-képek, lombfűrész alkotta rámákban: itt iroda
lommal, művészettel, zenével foglalkoznak.
Az asszony észrevette a figyelmemet.
— A fiam rajzolta e képeket; a rámáikat is ő faragta.
A könyvtárnál megjegyezte, hogy a magyar költők az ő kedvencz olvasmányai: a többi pedig a fiának a tankönyve.
A pianinón a hangjegytámlára egy Schubert-melodia volt kiterítve.
— A fiam zongorázik.
Kiváncsi voltam arra a reményteljes magzatra, a kiben ennyi tehetség egyesül.
Kissé feltűnőnek találtam, hogy a család gyöngye, a fiú nem siet az apja elé, a mikor az hazaérkezik. No, majd találkozunk az ebédnél.
De ott nem volt látható. Az asztalnál csak három személyre volt terítve.
Szót tettem e miatt, a mikor asztalhoz ültünk.
— Hát a fiad hol van ?
— Oh, az nem étkezik velünk soha. Elvem, hogy a fiúnak nem szabad a szüleivel együtt dobzódni. Ne szokja m eg a mi lakmározásunkat: a mi szabad szájú beszé
28
deinket nem szükség neki meghallani. A gyerek külön falatozik a nevelőjével pontban déli harangszóra: egy
szerű ételeket kap, a mik a gyomrát nem rontják el.
Semmi édesség, csemege, semmi szeszes ital. Báér azt megismerni, majd ha a szakálla megnő.
El kellett ismernem a dietétikai rendszer helyes voltát.
Az asszony aztán azt is elmondta, hogy hol van most a fia. Az ilyenkor a lovardában van és lovagolni tanul.
Ezt egészen úrfinak nevelik.
Az ebéd kitűnő v o lt: a háziasszony kifogyhatatlan a kinálgatásban.
Mellette ültem s igyekeztem őt mulattatni. Nehezen ment. Nagyon szűk tartomány lehetett, a melyben já ratos volt. Politikáról fogalma sem volt. Nem birta meg
érteni, hogyan lehet olyan két derék embernek, mint én és az ő ura, a kik egymásnak jó barátai, olyan nagy társaságban, mint a képviselők gyűlése, egymással ve
szekedni? 0 még sohasem volt a képviselőházban; mert ő nem állhatná meg, hogy a mikor két ilyen jó barát odalenn a teremben egymással czivakodik, le ne kiáltson onnan a karzatról: «Ugyan ne bántsátok egym ást! Bé- küljetek már k i!»
Persze, hogy ez volna a legjobb. Ha a képviselők feleségei beleszólhatnának a vitába, nem lenne ob- strukczió.
De a mikor a tánczmulatságokról kezdtem el neki beszélni, az meg egészen idegen világ volt előtte. Föl nem birta fogni, hogyan mehet egy asszony, a kinek otthon minden boldogsága megvan, idegen helyekre mulatni? Neki elég dolgot ád a fiának a nevelése.
Mintha sejtelme sem lett volna arról, hogy minő okok zárják el ő előtte azt az ajtót, a melyen keresztül az úri társaságba be lehet lépni. 0 nem irigyli, de sajnálja annak a társaságnak az otthonosait.
Azt hittem, hogy egy naiv, mindenben tudatlan kedély - lyel találkoztam össze. Csalatkoztam.
2 9
A fekete kávét az én barátom a verandára rendelte kiszolgáltatni.
— Odakinn füstölhetünk kedvünkre: az asszonyom fejfájást kap a dohányfüsttől.
(Ez valódi gyöngédség.)
Én azt feleltem, hogy sohasem dohányzom.
— Akkor hát maradj itt a feleségemmel, a mig én odakinn elszívok egy verginiát.
Azzal magunkra hagyott kettőnket az asztalnál.
A mint betette maga után az ajtót, az asszony egy
szerre közelebb húzódott hozzám és beszédes lett.
— Már most elmondhatom önnek az igazi okát, a miért a fiamat nem mutathatom be idegennek, a ki házunkat megtiszteli. Az én fiamnak nincsen neve. Már tizenkét esztendős és még nincsen megkeresztelve. Az apja így hívja: «te rajkó!» én pedig: «te drágám!» Ezért nem járathatjuk iskolába; hisz oda nem veszik be név nélkül, vallás nélkül. Ezért tartunk mellette nevelőt, a ki a világi tudományokba beoktatja. A vallást én magam ojtogatom a szívébe.
Engem fölháborított ez a fölfedezés.
— Ez nem maradhat így, — mondám, — ezen segí
teni kell. Barátom jószívű, kegyedet és gyermekét iga
zán szereti. Az ember halandó. Egy véletlen sorscsapás és gyermekét itt hagyja koldusul. Nem szólt neki kegyed erről soha ?
— Nem tehettem. Értem a helyzetét. Neki oly állása van a nagyvilágban, mely nem engedi, hogy a szívére hallgasson. Ha megtenné azt a lépést, a mivel mint apa saját vérének tartozik, egyszerre hátat fordítanának neki eddigi jó barátai, elvtársai; eddig féltek tőle, ez
után kinevetnék, megsemmisülne a világ gúnykohójában.
Én tudom azt nagyon jól, milyen nagy áldozat volna az ára a mi boldogságunknak. Hallgatok és tűrök.
A Malleus visszatért; rossz volt a verginia, a fekete sem ízlett. Az óráját nézte :
3 0
— Sietnem k e ll; a klubban konferenczia van. Pá, zsenám! No hát pajtás, ugyebár különb tűzdelt bél
pecsenyét tud csinálni az én zsenám, mint a Szikszay?
A zsena sietve hagyta el a szobát. Nem akarta, hogy az ura észrevegye azt az áruló könycseppet, mely az utóbbi szavainál szemébe lopódzott.
Mi ketten bandukoltunk a két ellenséges klub felé.
— Nos, hát mit szólsz a zsenámhoz? — kérdezé tőlem útközben a Malleus.
— Az egy szent.
— No, ugyebár? Én is azt mondom.
— Csak a feje körül hiányzik valami.
— A glória?
— N em : a főkötő.
Erre megállt, szembe nézett velem :
— Komolyan m ondod?
— Mintha magad mondanád magadnak.
— Rég megtettem volna én a z t; de hát tudod, a tár
sadalomnak vannak törvényei, a mik minden tisztességes embert köteleznek.
— De a szívnek is vannak törvényei, a mik fölötte állanak a társadalom törvényeinek.
— No, ezt a szavadat nem fogom elfelejteni.
*
Egyszer aztán csak vége szakadt a keserves véderő
vitának. A nehéz kérdés eldűlt, úgy a hogy.
A honatyák futottak szerteszét, fürdőre, falura.
Magam is elköltöztem balatonfüredi vityillómba.
Egy szép nyárutói meleg napon betoppan hozzám az én kedves ellenségem, a Malleus, maga előtt bocsátva egy nyúlánk suhanczot, huszárkadét egyenruhában.
— Szervusz, pajtás! Elhoztam neked bemutatni a Lajos fiamat: a bécsújhelyi katonai akadémia növen
dékét.
Örültem a látogatásnak ; paroláztunk.
31