Rott József
Ördöggödre
Ördöggödrének mondják azt a faluhatárban található kubikgödröt, amit még a folyamszabályzások idején mélyítettek ki a hangyákként rajzó kubikosok. Nem akad egyetlen valamirevaló domb vagy bucka, ahonnan mustrát vehetne az em-ber, dühöngött vitéz Lukassy Levente, a munkálatokat lóhátról megtekintõ miniszteri biztos. Felügetett az épülõ töltésre. A nyüzsgõ, talicskát nyûvõ kubiko-sok, mintha maguk is szégyellnék a föld rémisztõ ránctalanságát, lesunyt fejjel haladtak el mellette. Legalább gödrök lesznek, dohogott vitéz Lukassy, amibõl magasföldnek látszik majd ez a roppant rónaság.
Az oly sok bánatot és nyomorúságot okozó Köröst átterelték az új mederbe, és a folyóját vesztõ falu lassacskán megfeledkezett az õsi félelemrõl, csakúgy a hasznavehetetlen kubikgödrökrõl. Csatakos idõben azóta is derékig szökik part-jaik között az esõvíz, zavaros aljukban békák szaporodnak; nyaranta meg száraz szamárkórót és nádat zörget bennük a szél.
A századderék terméketlen esztendeinek egyik ködös õszi estjén fertelmes óbé-gatásra lettek figyelmesek a tengeritörésbõl hazaszekerezõ Lupáék. Megzavarod-va találgatták, miféle rémséges szerzet okozhatja az iszonyú patáliát. Lupa apó leakasztotta a kocsiról a lámpát, és a gödörhöz botorkált. Maga is rusnya terem-tés volt, akivel az ördög sem hált volna önszántából, mégis ijedten elhajította a lámpát, amikor a segítõ kezébe kapaszkodó vénasszony aszott arcára esett a fény.
A szipirtyó, anélkül, hogy felhagyott volna a vernyogással, félretaszította a ke-resztet hányó Lupa apót, és beiszkolt Nyúzóék kukoricásába.
Másnap szokatlan események sora vette kezdetét: Lupa apó gyalázatosán be-kapott a Sziki kocsmában, aztán Nyúzó komájával és pár mindenre kapható utcabelijével vellát ragadott, hogy kinyuvasszák a tengeriben megbúvó rémséget.
Még a szárat is felperzselem utána, fogadkozott vérben forgó szemmel Nyúzó Lóránt. Legyen az enyészeté, mintsem rontást hozzon a házra, jószágra.
Nyugtalanok voltak a lovak, Lupa csak veszõdség árán, a csõdört ostorozva tudott befogni. A borgõzös társaság felkapaszkodott a szekérre, és egymást bujto-gatva siettették az indulást.
Az éledõ szél szétlegyezte a ködöt, és szürke fellegeket hajszolt a magasban;
akárha esteledne, üszkösödni látszott az égbolt. Nyúzóék már napokkal elõbb góréba hordták a termést, csak a csupasz tengeriszárak neszeztek a szélben. A duhaj társaság jöttére szárnyra kaptak a mélyszántásokon élõsködõ varjak, és eget sötétítõ röptével a falu felé vonultak, károgásuk betöltötte a határt.
Nyúzó Lóránt öngyújtót csattogtatva tüzet szított, ugyanakkor, mintha az ég hasadna ketté, mennydörgés morajlott, ám mire eleredt az esõ, a lángok a szélbe akaszkodva elharapóztak. Lupa apó kijózanodva, döbbenten figyelte a messze
62 ROTT JÓZSEF
világló tüzet. A kótyagos kompánián is erõt vett valami ritkán tapasztalható ér-zés: elnémulva szemlélték a nyargaló, ég felé csapó lángok pusztítását.
A lovak fölnyerítettek, egyre nagyobb szemekben záporozott az esõ. Lupa apó a falu felé fordította a szekeret. Alig haladtak túl Nyúzóék parázsló, füstölgõ földjén, elgyalázott, ember-formájú rongykupac feküdt keresztben elõttük a bak-háton. Hasztalan pattogott az ostor, a lovak megmakacsolták magukat, és in-kább az ároknak fordultak volna, mintsem tovább menjenek.
Lupa apó egész testében reszketett, és a szakadó esõtõl mintha könnyfüggö-nyön át látná a világot, ahogy lekászálódott a bakról. Késõbb számtalanszor el-mesélte: súlytalannak és testetlennek érezte a szerencsétlen teremtést, ahogy a szekérre fektette.
A kofaasszonyok és a szolgálatot teljesítõ vasutasok már aznap beszélték, hogy az iszákos pusztapoklosi postamester seprûzte ki éjnek évadján a hites feleségét egy kikapós helybéli menyecske kedvéért. A vénasszony, aki megmosdva, vasalt ruhát öltve már se vénnek, se rútnak nem mutatkozott, a holtágakon, mocsaras ártereken keresztülgázolva jutott a falu határába, ahol végleg elhagyta az ereje és a tájékozódóképessége. Belezuhant a kubikgödörbe, s csak órák múltán tért ma-gához, sötét este, a saját nyöszörgésére. Fogalma sem volt, merre vetette a vélet-len. Ha nem egyenest a pokol mélyére, mert torz hangokat, zörgést és lánccsör-gést hallott, majd meglátta a lámpással fölébe hajló Lupa apót, s felordított félel-mében. Kiszökött a gödörbõl, menekült, amerre a lába vitte, míg újfent elvesz-tette az eszméletét.
– Sejtettem, mi folyik közöttük, de nem mertem megvallani magamnak – mondta köntörfalazás nélkül az asszony a firtatásra. – A tehetetlen düh, a kétség-beesés és az ingerlékenység még a testem szagát is megváltoztatta. Csíptek a le-gyek, martak, hiába koptattam a szappant. Nem én vagyok, nem velem történik mindez… Derék cselédnek mondtak faluszerte. Abban volt az örömöm, hogy fogadják a köszönésem. Mi lesz ezután?! Kitöltötte az életemet a gondoskodás.
Minden más férfitõl féltem, pedig csak a postamestertõl kellett volna.
Lupa apó nevetett.
– A fene se gondolta! Takaros menyecske. Beléptem az ajtón, és megéreztem azt a jó, átható szappanszagot! Már a szobát takarította. A konyha ragyogott, a mosdóállványon kancsó víz és tiszta törölközõ. Pattogott a tûz. Nem értem így haza, csak édesanyám házába.
– Harangzúgásra és varjúkárogásra ébredtem. Hol vagyok? Mert nem otthon, az bizonyos. Rendbe szedtem magam, aztán a házzal folytattam, mert minden edény és bútor elhanyagolt férfiemberre vallott, fellocsoltam, kisepertem. Meg-szellõztettem az ágynemût. Tüzet raktam, elsikáltam az edényeket. A szentképet törölgettem, amikor beállított az ember.
– Mondtam, együnk, ha már ilyen derekasan nekikészült. Megtalálja a kam-rát... Zsámolyon ülve, térd közé szorított tányérból akart falatozni. Magam mel-lé parancsoltam. Az asztalhoz.
– Féltem tüle.
63
ROTT JÓZSEF
– Nem sokáig!
– Megláttam, hogyan kaszálja körbe a csemetefákat. Pedig csak elhalt fû volt a tövükben, amit marokra vehet az ember. Véletlenül se fordította a gyönge tör-zseknek a pengét! A mozdulataiból láttam, lehet õt szeretni.
– Tiszta, dolgos teremtés, tükörbe fölöslegesen nem néz. Mértékletes.
– Aztán a kutyája!… Nem hajol le hozzá. Ül a kutya a lábánál, és könyörgõ szemmel néz föl rá. Nedves orrával megdörzsöli a tenyerét, mire simogatással jutalmazza a fejét.
– Leoldotta a kendõt, belekapott a szél a hajába és sóhajtott. Aztán néhány fürge mozdulattal kontyba tûzte, ott, az udvaron.
– Az asztalhoz ültetett. Nem tudtam betelni a látvánnyal: ropogott a foga alatt a hagyma, fogott a bicska, foszlott a kenyér.
– Sosem gondoltam, hogy ennyi a boldogság.
Megfagyott boldogság (1992), vászon, akril
64 NAGY GÁSPÁR
Nagy Gáspár
Jelek
Arra ébredt hogy megvakult bár voltak erre már jelek ködön át érkezett a múlt és nem jött felmentõ sereg s reggelre minden elfagyott kertünk mint virágravatal feketén fekete halott – április velünk mit akart kérdeztük ám – de hallgatott hiszen csak néhány fok mínusz…
megmenteni a holnapot jöhet majd Dugovics Titusz ...
bár voltak erre már jelek ködön át érkezett a múlt és nem jött felmentõ sereg arra ébredt hogy megvakult
Aztán
Majd jönnek aztán hónapok mikor ezt némán tûrni kell míg körbeér a fájdalom s szurkál rettentõ tûivel mert körbeér az nem vitás és nem lesz ám kíméletes majd rámutat ki volt hibás s jöhet a fekete leves…
vagy más keserû pirula – lenyeljük veletek mi is – mert ha újra beindul a láz: vacogva lehet finis
65
NAGY GÁSPÁR
a kezdet már s fél gyõzelem mondja egy prolongált mese én most álomnak képzelem ne értse félre senkise!