Liget Mûhely, 2001., 70 o.
könyvben egy fiatal
129
KISS NOÉMI
ros emlékterep részletei. Kérdés marad, vajon nem válik-e túlságosan egyhangúvá e terepek részeinek repetitív hangja, ame-lyet a tárgyak és az emlékezet metaforái folytonos és egyhangú ismétlõdése így meg-foszt „eredetiségétõl”.
Ezzel szorosan összefügghet az a meglá-tás, hogy a Milyen évszak tárgyait mindig egy és ugyanaz a kéz szerkeszti, végig egy domináns, ugyanakkor épp a dominanciá-jában problémátlan „én” tartja egybe a szá-lakat: „Egy gesztenyefa õszt csinál. És én, / én milyen évszakot?”.
A köteten belül feltûnõen könnyen fel-ismerhetõk az említett ismétlõdõ jelek, amelyek az olvasó számára így problémát-lanul fûzhetõk össze. A kötet csalóka mó-don elsõre igencsak könnyen olvasható. Az egymást követõ versekben a jelek láncola-tot alkotnak, s általuk az egész kötet meg-munkáltnak tûnik. A szerkezetek szélessá-vú, több versen végighaladó kompozíció-ba olvadnak. Még akkor is, ha a költemé-nyek kép-hibái több esetben épp a jelezõ, a romantizáló (olykor önmagát túlárasztó) hang és a citált lírai gesztusok miatt ma-radnak rejtve, s csak a másodszori, vagy sokadik olvasáskor lesznek szembeötlõk.
Másrészrõl, épp az elõzõekbõl követke-zõen, a trópusokat egyáltalán nem a „sze-mélytelenített” líra elemeiként használja a kötet. Ha ezt végiggondoljuk, bátran mondhatjuk, hogy nem a tárgyias költé-szet (porlepte, használhatatlan kifejezése), és nem is közvetlen Pilinszky súlya idézõ-dik újra Acsai által. A versek beszélõje lá-tásmódokat, az „álló órának”, az emléke-zet struktúráinak keres helyet. Talán úgy, ahogy a nietzschei értelemben vett jóindu-latú perspektivikus látószög keletkezik. A visszafele élés csak perspektíva mentén ha-ladhat. Így jöhetnek létre az élet, a család, a történelem, a genealogikus munka képei.
Kérdés persze marad bõven. Vajon mire valók a precíz szerkezetmunka azon vissza-vételi pontjai, amikor az „én” kiszól a vers-bõl? Ez a máskor játékot mívelõ „én” naiv
önámításai túlságosan sokszor visszaránt-ják a játékból az olvasót. Vagyis: mennyire lehet „komolyan venni” az emléket akkor, amikor elhangzik egy sor, mely azt mond-ja: „Akkor sírtam; / most nem sírok.” (Föld és ember)?
Ha mindezek után, egy nevet vagy emb-lémát kellene megnevezni, kire, melyik hagyományra hallgat Acsai Roland lírája, a kötet elsõ és meghatározó versébõl kiindul-va a kézenfekvõ elõdök helyett Baudelaire nevét említeném. Az indító versnek a cí-mében, Kormos üveggel, a múltra visszate-kintõ, elhomályosított (kormozott) üveg-lencse egy fekete kandúrral alkot a máso-dik versszaktól metonimikus kapcsolatot.
Az üvegben megjelenõ homályos múlt az
„én” múltja, amivel szemben a jelen
„néma”. A kint és fent egyaránt szabadon hibázható kandúr tehát az „én”-nel min-dig ellentétesen mozog a jelenben. A kan-dúr szabad állat, „leverheti a drága karórát”
(itt persze megint az idõn van a hangsúly).
A szoros képkapcsolat eredménye, hogy a beszélõ a saját hiányzó szabadságát a macs-ka allegorizáló gesztusaival helyettesíti. A szabadság és az emlékezet így eltávolodik az embertõl, a két fogalom egyszerre író-dik az állat mozgásába. Ez a önreflexív gesz-tus öntudatlanul Baudelaire Macskáit hív-ja elõ. Bár tudjuk, B. szonettje nem kizáró-lag egy „én”-re, hanem az egész történe-lemre érti a macskák lenyûgözõ, csábító, emberfeletti kéjeit. Acsai versében a szála-kat a szöveg megszerkesztett, érzelmi-ter-mészeti líraként dolgozza el. Mindenkép-pen sejtetni engedi, sõt a szöveg eléri, hogy az olvasásban végül a hasonlított a hason-lattal, tehát az „én” a kandúrral álljon érzé-ki-természeti kapcsolatban. Az én néma, ha nem beszéltetheti a macskát. A vers zárlata nekem elhamarkodottnak tûnik. A koráb-bi gondolati munkát hirtelen megszakítja:
„És mintha / kormos üveggel napba néz-nék, / néztem mások ablaka-fényét”. A pél-da a parafrázis példás esete. Óhatatlanul József Attila hallatszik a sorban.
130 KISS NOÉMI
Mint ahogy már említettem, a versek trópusainak elliptikus mozgása bizonyos szóképek segítségével az egész kötet kom-pozícióján végigvonul. Ez igaz a kezdõ vers záró sorára is. A másik három részben, a Közelvíz, Huzat, Emlékszem a macskákra címû „fejezetekben” szintén megfigyelhe-tõ, hogy a zárlat szentencia, vagy (többnyi-re emlékezeti) paradoxon kifejtése. Példá-ul: „vakablak a házon nincs aki nézze (Nincs aki nézze); „És hiányoznak, mint birsalma-sajtból a dió” (Jó fát a tûzre); „Visszatérek, hová nincs miért; ki helyett” (Ki helyett);
„Mintha kiáshatnánk, mi végleg beomlott”
(Vízöntõ). Nem is beszélve a címbõl vissza-visszatérõ „milyen” kérdésre, amely olykor inkább a milyenség önismétlõ iróniájaként olvasható: „Jár az óra; áll; milyen évet mu-tat” (Zúzódások); „melyik lehet a nagyma-ma?” (Zupa); „Nem olvashatók / az aljára írt betûk: hogy ki kapta, / melyik évben, milyen vásáron.” (Milyen vásáron).
A kötet 58. és 59. oldalán egymás mel-lett áll két, az elõbbi kérdéseket továbbíró és valamiképpen szintetizáló vers: a Nyug-ágy és az Emlékszem a macskákra. Indul-junk ki abból, amit a kötet összefûzõ tech-nikai munkájáról mondtunk. A Nyugágy címû költemény a látás és a fotográfia nyel-vi-narratív adottságait használja ki, egy fe-kete-fehér képet ír le. Tehát nyugodtan mondjuk, hogy a vers képleírás, ekphraszisz. Egyúttal visszautal több koráb-bi versre, például a kötet elsõ képeire. Az utóbbi költemény, az Emlékszem a macs-kákra a megszólított „te” macskáiról me-sél. A macskák történetei a második sze-mélyû alak életrajza is egyben, a macska el-liptikus mozgása így egy új és egész élet-archívumot épít fel. A macskák ezek sze-rint, ahogy már a moderneknél láttuk, az emlékezet tárolói, királyok és csinovnyikok kéjenctársai. Ehhez kapcsolódhat a kezdõ-kép. A halott macska és az elszáradt kak-tusz jelszerkezetekként érvényesülnek, és nemcsak hogy egy „embert” rejtenek,
ant-ropomorf képet indukálnak, hanem álta-lában a költészet nyelvét rejtjelzik:
„Elszáradt a kaktusz, ami halott macs-kád
karma nyomát õrizte, és elfelejtettem megnézni másik macskád lábnyomát a betonban; de történeteikre emlékszem”
A vers egyik fontos kulcsa a lírai eszkö-zök ismerõssége lehet: A Kaktus Josef Weinheber ismert versével azonosítható.
Fordítója az a Szabó Lõrinc, aki Baudelaire Macskákját ültette magyarra (nagy port kavarva szokatlan fordítói megoldásaival), és aki a B.-i Szfinxet innen és a Spleen II.-bõl késõbb saját (elsajátított) Sivatagban címû költeményében (Láttam õt, aki min-dent látott…) kontextualizálta újra. A ha-lott és élõ macska, a szfinx és a sivatag olyan lírai archívumok részei, melyek a költészet ideje óta az emlékezet allegóriái. A modern és a magyar költészet ismert helyeirõl van szó, melyek a történelem és az emlékezet statikus, komor, emberfeletti és megrázó forrásait képzik. Az örök macskaság bizony-talansági emlékezet-tényezõinek szókörébe vonható az Emlékszem a macskákra záró sora is: [emlékszem] a macskákra. / Követ-tek, amíg albérletrõl albérletre költöztél, el-vesztek, / vagy veled maradtak, és végül ki tudja, mi maradt belõlük”. Ez, és más ver-sekben is gyakran megelevenedõ történet-terek nem tekinthetõk valódi történetek-nek; sokkal inkább tekinthetõk a szóképek artisztikus játszótérnek, mely egy ismerõs lírai utalásrendszer hálójából fonódik.
Megérett a kérdés, fel kell tehát ten-nünk, hogy hová tûnik e szerkezetek rácsai között az „én”?
Látható, hogy a trópus maga soha nem rejti a kripitikus emlékezetet. Az emléke-zet tárgya maga az emlékezõ, az én, aki el-beszéli a történetet. Hiszen õ az, aki a krip-tán kívülre reked (Derrida), õ a tanú, de nem õ a halott. A megszólalás ezért csakis
131
KISS NOÉMI
az élõk megszólalása lehet. Acsai verseinek erõs én-hangjai egyrészt tehát annak kö-szönhetõk, hogy az emlékezet-struktúrák hatására nem a tárgyak megszólaltatására, hanem valójában a megszólaltatójukra ke-rül a hangsúly. Az archívum részei mind-addig némák, míg el nem ér hozzájuk az emlékezõ „ember” (l. Föld és ember). A tró-pusok tehát egyszerre archiválnak és beszél-tetnek egy rajtuk kívül álló, közvetlen nem megjelenõ világot. Az említett tárgyak, ter-mészeti elemek és állatok Acsai Roland ver-siben már-már ritmusszerûen tûnnek fel/
le. Rajtuk keresztül képes beszélgetni a je-len a múlttal. Médiumokról van szó, me-lyek idõbeli dialógusa mindvégig jellemzi a kötet verseit. A cím és az állandó „én”
beszédforma szintén ezt jelzi. A láncokat megalkotó szakaszok így könnyen össze-kapcsolódnak, s az olvasónak könnyen az az érzése támad, mintha mindig ugyanar-ról volna szó a könyvben. A Mennyi évszak olvasója nem kap váratlan megoldásokat, nincs provokálva, inkább mintha el volna altatva.
Végül egy számomra „kiugró” versrõl szeretnék szólni, a Repülõ szõnyeg címû köl-teményrõl. Abból kifolyólag, hogy ebben a komolynak szánt paradoxon (pretextus) képes a legenda és a képek játékának áldo-zatává válni, az idézet elve a „felejtést” ál-lítja elénk. Az irónia alluzórikus hatása nemcsak hogy a reflexió tárgyát líraizálja, de még a bölcsesség és a melankólia hatása sincs kizárva abban a kezdetben, amit az
„arccal a szõnyegre borulva” Mándy Iván idézete után a következõ felütés követ:
„A mi szõnyegeink nem repülnek –”
Az „én” helyett itt többes szám beszél;
az „állatok” és a tárgyak szövete veszi át a szót:
„Összecsukott szárnnyal ültek sorban a kerítésen.
Elõször a nagyszoba zöld szõnyege:
legelni jártak rá, hajnalonta, a faliszõnyeg õzei. Néha odébb szökkent egy szék, ha megreccsent alattam az ágy.
Másodszor a rongyszõnyeg:
szalmapapucs-nemzedékek koptatták, s a falvédõ angol balladahõse:
nagyapa elégett szõnyegének kormával feketítette bajszát.”
Amíg a szõnyegek balladahõsei beszél-getnek, az olvasó, és a késõbbiekben meg-jelenõ beszélõ a szõnyeg szövetének szálai-ból rakja ki a történetet. Csakhogy itt a szö-vet magát a szöveget helyettesíti, s a nyelv, bár versrõl van szó, szintén elég ritmusta-lan beszéddé válik. Végül a vers nem bírja el magát, és megint megszólal az én:
„Összetört cseresznyebefõtt / foltját nézem a kisszoba szõnyegén”.
„Induljunk el a kályhától, / mindig ugyanattól” – S valóban, érdemes mindig ugyanattól indulni? Folyton ugyanoda visszaérni? Remélhetõleg e sorban van némi különbség a komolyan vehetõ szerzõi in-tenció és a grammatikai jelentés között. A mondat átvitt értelemében van rá remény, hogy Acsai Roland „szerzõ” mûvei ne min-dig ugyanonnan, ugyanazt mondják. S csak gondolni vélem, hogy a repetíció vágya nem az állandó indulási vággyal azonos. Bár meg kell vallani, az [ön]ismétlés a Mennyi évszakban még igencsak csábító gesztus a fiatal költõ számára. S ha majd valóban õ, és nem csupán a manírt intenció képes lesz újítva indítani, akkor már onnan, a máso-dik kötet(ek)tõl visszanézve ígéretes volt, légyen ez az indulás 2001-ben.
132 SZAKOLCZAY LAJOS