Nagy Gáspár új verseskönyve tulajdon-képp tematikus válogatás: „versek – 1956 láthatatlan emlékmûvének talapzatára”. Ha láthatatlan az az emlékmû, nyugtázta a köl-tõ, akkor teremtsük meg, tegyük valódivá!
Méghozzá a saját életmûbõl kiemelt lírada-rabokkal, amilyen a kötet homlokára ke-rült félsorból is kiolvasható Nagy Imre-vers, ez az infinitívuszok rejtélyével is világosan vádoló, vagyis a gyilkosok megnevezését szorgalmazó tény-vallomás. Az Öröknyár:
elmúltam 9 éves (1983) a magyar irodalmi, közvélemény és az aluvó cenzúra döbbe-netére nemcsak azt mondta ki, tipográfiai játékkal súlyosbítva a megállapítást, hogy a sír, a test, a csont NIncs sehol, hanem utóiratában azt is, hogy a csupán monog-rammal jelzett mártírt „Egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI.”
Hihetetlen bátorságról tanúskodó kor-történeti adalék ez a költemény. Még azt is ámulatra késztetheti, aki nem, vagy kevés-bé emlékszik a szegedi Tiszatáj (Két nyárfa a Hódoltságban, 1981; A fiúnaplójából, 1986) és a tatabányai Új Forrás (a föntebb idézett verset megjelentetõ folyóirat) körüli bonyodalmakra. A „bûnt” itt is és ott is megtorlás követte, sõt a szegedi orgánumot be is tiltotta a politika. Nagy Gáspár vesszõ-futásáról most hadd ne beszéljek –
besú-mutatja. Mert az apokrif imaként is jelle-mezhetõ csöndes magábafordulás éppen a gyengéd hangot idézvén lesz félelmetes ere-jû: „Istenem! – valamit mégis jól tehettem, / ha most hétfelõl jõ ellenem az Ellen, / va-lamit úgy, ahogyan kellett, / és bocsássa-tok meg; csak ennyi tellett!”
A „csak ennyi” nem volt más, mint a zsarnokság, az írókat a politikai sakktábla tili-toli figurájának képzelõ hatalom nyílt arculütése. Nem sokan merték ezt akkori-ban megtenni – noha a képes beszédnek, amellett hogy megtévesztette a cenzúrát, bizonyos védereje is volt –, Nagy Gáspár félelmet, s ezért a kardot suhogtató Petõfi vakmerõségével és bátorságával rohant a tûzbe. Talán mert a plebejus erkölcs moz-gatta, nem volt kérdés, hogy megégeti-e magát. Az igazmondás, akármilyen erõs lel-kület jellemzi is a szókimondót, minden-kor kockázatos cselekedet. És a Szabadra-bok költõje vállalta ezt a kockázatot, nem törõdvén azzal, hogy lázadásához mit szól az orosz hódítót igencsak kiszolgáló hata-lom. Az erõsnek mutatva magát – taktiká-zott. Sûrû fenyegetéssel riogatott is, ám – miként az 1970-es Aki állítólag címû vers bölcs fölismerése közli – az utókort meg akarta kímélni a „vértanú-históriától”.
A bátrabbak ekkor már az oroszlán szájába ugyancsak be merték tenni a fejüket, csu-pán arra kellett vigyázniuk, hogy idõben ki is húzzák.
Azonban Nagy Gáspár sosem tekintet-te magát a porond hõsének, kerültekintet-te a cir-kuszt. Neveltetése, mély vallásossága, áll-hatatos hite révén vált ösztönös lázadóvá.
Mi védte meg mégis? Naivul gondolván az a költõ tisztaságát óvó, jelképnek sem utolsó szalmaszál, ami a bérbaltavári istállót össze-gókkal övezett
Püski Kiadó, Budapest 2002. 94 o.
133
SZAKOLCZAY LAJOS
kötötte a betlehemivel. A születés miszté-riumának fájdalmát így már el lehetett el-viselni. S ebbõl következõen a ríkató õsz megannyi kegyetlenségét is; a furcsa álla-potot, amikor „Reggelre simán hurok lesz a kör” (Évszakok), vagy azt, amikor a koro-natüzet nyelõt „derékig füröszt[i] a fájás”. Különösen az utóbbi, eme karakteres Dó-zsa-maszkban hagyatkozó kívánalma meg-rendítõ: „Gyönyörû bûnt hagytam rátok, a lázadást, mely több mint Dózsa György; / mit bánom, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen a föld!” (Gyönyörû bûnt).
Két fiatalkori verset idéztem s bennük két – egymástól csaknem ötszáz évre lévõ – fájdalmat. Az egyik az akasztófa árnyéká-nak fölvillantásával szimbólumaiban fölte-hetõen az 1956-ot követõ szörnyû megtor-lásokra utal, a másik a legnagyobb nyílt-sággal a lázadás szükségességére. A …nem szabad feledNI…! címû kötet tehát nem-csak az egyértelmûen 1956-os, a magyar forradalmat fókuszba állító költeményeket fogja egybe, hanem mindazon darabokat is, amelyek szellemileg – erõsítvén a költõ magatartását – elõkészítették azt az utat, amin megannyi tabut föltörve a lírikus vé-gigment. Ezt a tartományt még kiegészíti azon versek sora, amelyek – akár a közjót táplálva, akár a politikát bármely nemes ügy szolgálatába állítva – valamilyen szállal kö-tõdnek 1956 eszméihez, vagy éppen azok jelenkori hiányát, a táborok (a valahai ba-rátok) közötti békétlenséget, harcot veszik górcsõ alá.
Amíg az utóbbiaknak érthetõen keser-nyésebb, némelykor groteszk a hangja, hi-szen bennük már az érett lírikus mond – nemegyszer megsemmisítõ – ítéletet, a ko-rai pályaszakaszt (a költõ metaforikus fo-galmazásával: „a halántékon lõtt versek emlékmûve mögötti” területet-idõszakot) a kínzó látomás, a fölforrósult nyelv, a me-taforákban való tobzódás jellemzi. Ahogyan Nagy László az utolsó magyar, Ady korbá-csát suhogtatja, s ezzel a könyörületes
kö-nyörületlenséggel akarja a szétszóródott ja-vakat (eszméket, hiteket, magatartásformá-kat) összetoborozni, úgy Nagy Gáspár is szigorúan vallatóra fogja az ország, a Tria-nonnal megkisebbedett haza történelmi kényszerbõl végzett dolgait, illetve cseleke-deteit.
Lázálomra utal, egy visszahozhatatlan õseredeti állapot mellett érvel az Eljöhet ér-tem „versben bujdosójának” szófûzése:
„Forgok ítéletidõben, puszta-országban (…) Ha belágyul alattam a föld koponyá-ja, / ha folyó és tó jege nem bír, nem visel-het; / kínzott halszálkaként szúrnak át / gyönyörû jövendölések, lehámozottan fön-séges kopár / Magyarország-medencecsont-ok: / akkor ide süssetek atyámfiai és házamnépe! / Fölrobban szájam, a Jónást bekapó, bújtató Ceté, / eleven halottaknak ütõdve fölrobban!”
És a folytatásban is ott a „megõszült föld” (Nagy László-s? vörösmartys? vagy egyszerûen csak a romantikus én) keserve:
„Egymásra fektetett hazákban, archeológiai nagykendõben / csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában / kiárusítva. De már a nagypiacot vagy országos vásárt / nem tûrhetem, s más effélét sem, egybe kell te-reljem / minden csontot a maga helyére, halomba, levegõbe, / koronái: vakító díszé-be, sín közé talpfának, puskacsõdíszé-be, / hogy ne bámulják fonnyadt hínárban a halak, / zokogjanak, s fejükkel törjék föl maguk…”
Ez még, jóllehet feszesen izgékony a beszéd, nem a szaltószabadságot érzõ költõ bravúrja – egyáltalán, a Csak nézem Olga Korbutot… mért hiányzik a kötetbõl? –, hanem jó súlyú erkölcsi alapozás. A közös-ségi fájdalomnak „õrületként” való jelent-kezése, mikoris a fölnagyított én érthetõleg felnagyított veszteségként éli meg – ha jól megnézzük, az is – a hiányt. Ez a veszteség-tudat a késõbbiekben aforisztikus kérdések-ben jelentkezik („az égi körök hintáló mér-legein majd mennyit nyomnak a földi pö-rök s mennyit a hallgatás aranyrögén az
134 SZAKOLCZAY LAJOS
áramlás színezüstjével tetézve? – Hit-tan:
„Felejtsem el, töröljem le, legyek mostoha a megtörtént õszhöz, télhez: »józan« áru-láshoz?– Megyek a vers után; „Csendes???
Újra csendes!!!” [mármint Európa] – Ma-gyar abszurd).
S ahogyan elõrébb haladunk az idõben (hihetetlen, de be fog következni az a kor-szak, amikor lassacskán elfelejtõdik, háttér-be kerül 1956 igazsága), egyre nagyobb sze-rephez jut, jóllehet az amerikai utazás for-radalmi nosztalgiával teli, a késleltetett be-széd. Aminek korábban, például a Marin Sorescunak ajánlott Automata-álomban, megvolt az apropója, hiszen a gépautoma-tába bedobott kétforintos (vagy más kerek fém) elõször „a meghûlt vérszínû málnát”
prezentálja, másodszorra egy „képernyõsí-tett halk szavú arcot”, a besúgóét, harmad-szorra a szellemi verõlegények pofonjait, és végül? De itt már – ezért groteszk a gro-teszk – nem fémpénz dobatik be a „nagy elnyelõbe”, hanem az élet lesz a tét: „ha bedobom az életemet / mint ráadást vagy utolsó dobást / lehet hogy pillanatra fel-forrósodik / a lehûtött vérszínû málna s üre-sen // borítanak be az elronthatatlan auto-matából / kiutazó – »szövetkezetünk hul-ladék / anyagából« – feliratú fehér poha-rak.”
De az Elõkészület az imához halk, sely-pítéses hangja megmagyaráz-e valamit a forradalom térvesztésébõl, vagy egyszerûen a „késleltetett beszéd” csak az utálatot köz-vetíti (ilyesféle megvetést szimbolizálnak a fakszimilében közölt besúgói jelentések kartonjai)? „Mondj egy imát értük / mert nagyon is tudták / hogy mit cselekszenek / kit figyelnek / aztán kit jelentenek / és mennyiért”. Ha A fiú naplójából infernója – „beárad a dögszag: a teletömött gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt sze-mek tócsafénye és fénytelen homálya” – valamilyen, nem is kicsi megvetést sugall, az Elõkészület az imához szándékoltan „gro-teszk”, megértõ-megmosolyogtató hangja
képes-e fölidézni az erkölcsi hulla kínpad-ra vonását?
Ebben a tragikus hangoltságú verses-könyvben Nagy Gáspár olyan költõ, aki-nek – hogy az Izzószáléj befejezésénél ma-radjak – „percenként vérzik a lélegzete”.
Ugyanitt olvasható az is, hogy „Zuhog / zuhog / zuhog / szapora / baltacsapás / ok-tóbervért fröcsköl asztalodra.” Tehát megint csak a kép, a metafora, a szinte ér-zékien plasztikus, áttüzesített nyelv a mo-torja az inkább gondolatritmusra épülõ, fi-lozofikus zsolozsmát közvetítõ versnek, mint a feszes forma. Ettõl egy-egy groteszk hangú költemény – legalábbis a megformá-lás alapját tekintve – eltér, de nem annyi-ra, hogy homályba borítaná a föntebb mon-dottakat.
Az 1956-os magyar forradalomnak a kötetben, annak ellenére, hogy idõponto-sító szerepe letagadhatatlan, az õsz és az október a szinonimája. Lássunk egypár ké-pet – fõképp olyant, amelyben a baljós drá-mai szerkezet mûködik –, a költemények érzékeny rétegét megvilágítandó: „tenyér-nyi Nap vándorol ríkató õszbe” (Évszakok);
„elhullunk majd a tányérsapkás õszben”
(Söprik a reményt); „átlövik az októbervégi szoba csöndjét” (Próza, hangolás közben);
„októberi híradásban kopog a »dió« (Ott, Lepantónál… 1571. okt. 7.); „keresek egy fölismerhetetlenre pofozott õszi hónapot”
(Benézünk majd, a múlt idõbe – õsszel); „a sírás zárkaiból, elvérzõ leveleivel szabaduló õszidõ” (uo.); „az õsz vértanúi közé beso-rozzák” (Halála kellett, halála jel volt); „Ok-tóber van. Mily különösre aszalt ok„Ok-tóber!”
(Különös októberi kert); „eljött október az õ összes rengéses haragjával” (Rengéseim).
Ha a Szerettem az õszi nõket, címû ver-set – mert ez az õsz nem az az õsz! – fölösle-gesnek vélem is ebben a tematikus váloga-tásban, a …nem szabad feledNI…! jól meg-van szerkesztve, holott a már említett „for-radalmi” vers, a Csak nézem Olga Korbutot mellett nyugodtan itt lehetne a Szíve
ál-135
SZAKOLCZAY LAJOS
modik nekünk, az Átvérzik, s nem utolsó-sorban a Nyelvem pallosával címû költe-mény is. 1975-ben a sajtószabadságra áhí-tozva fogalmazta meg Nagy Gáspár a ha-talom és a szellem emberének viszonyát:
„minden igaz költõ-halánték /
hatalmasok-nak csupán csak játék”. S ha megsemmi-síttetnek, a forradalmak csak nehezen jut-nak diadalra.
Hatdimenziós tört vonal (1988), vászon, akril
136
Bárka-díj
A Bárka társadalmi szerkesztõbizottsága 2000-ben pénzjutalommal járó díjat alapított, amelyet mindig év végén ítél oda a szerkesztõség javaslatai alapján. A díjat azok a laphoz kötõdõ szerzõk nyerhetik el, akik az adott évben jelentõs pub-likációval, publikációkkal gazdagították a folyóiratot és olvasóit. A pénzjutalmat 2002-tõl Kiss György szobrász- és éremmûvész kisplasztikája egészíti ki, amelyet természetesen az elõzõ évek díjazottjai ( 2000: Berniczky Éva, Erdész Ádám, Szi-lágyi Márton; 2001: Németh Zoltán, Papp Endre, Podmaniczky Szilárd, Újházy László) visszamenõleg megkapnak.
A 2002. év Bárka-díjasai: Szilágyi András (A mitikus látásmód nomád termé-szete – Lóránt János Demeter képzõmûvész vizuális szellemterében, 1. sz.; Újna-turalizmus emberi méltósága – Székelyhidi Attila festõmûvész életmûvének vizu-ális szellemterében, 3. sz.; Szarvashajó vadvizeken – Baji Miklós Zoltán tárlata a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban, 4. sz.; Egy életmû mûvészettörténe-ti hangsúlyai, vázlatokban – A „Beszéljünk újra Munkácsy Mihályról” címmel rendezett tárlat a névadóról elnevezett békéscsabai múzeumban, 6. sz.), Szilágyi Zsófia (Az iszapba ragadt idõ – Bartis Attila: Nyugalom, 3. sz.; Méhraj, galamb alakban – Závada Pál: Milota, 6. sz.) és Zalán Tibor (Eltévedve – regényrészlet, 1. sz.; Létismeretlenes egyenletek – vers, 6. sz.). Szerzõinknek gratulálunk, to-vábbi eredményes alkotómunkát kívánunk és kíváncsian várjuk újabb írásaikat!
Environment (1991), festett mûanyag fólia, festett papírforma, UV-lámpák
137
IRODALMI, MÛVÉSZETI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT Megjelenik kéthavonként. Kiadja a Békés Megyei Könyvtár.
Felelõs kiadó: dr. Ambrus Zoltán. Szerkesztõség: 5600 Békéscsaba, Derkovits sor 1.
Telefon és fax: 66/454-354/106. E-mail cím: barka@bmk.hu. Internet: www.bmk.iif.hu/barka Szerkesztõségi fogadóórák: hétfõn 14.00–16.00 óráig.
A társadalmi szerkesztõbizottság tagjai: Ambrus Zoltán (elnök), Banner Zoltán, Cs. Tóth János, Erdmann Gyula, E. Szabó Zoltán, Timár Judit.
A lapot tervezte: Lonovics László.
Alapítók: Cs. Tóth János (felelõs kiadó), Kántor Zsolt (fõszerkesztõ),
†Petõcz Károly (mûvészeti vezetõ) HU ISSN 1217 3053 Nyomdai elõkészítés: Kovács Sándor Nyomdai kivitelezés: Kolorprint Kft., Békéscsaba Megrendelhetõ a szerkesztõségben. Elõfizetési díj: 1 évre 900 forint.
Terjeszti a LAPKER Rt.
Kéziratokat nem õrzünk meg, de visszaküldjük, ha kapunk megcímzett, felbélyegzett válaszborítékot.
Az elektronikus úton küldött írásokat lehetõleg „rtf” formátumban kérjük.
2003/1.