Magvetõ, Budapest, 2002., 220 o.
lat ugyanis
116 BENYOVSZKY KRISZTIÁN
vallásos példabeszéd, a szemléltetõ tantör-ténet (Zöld Pej, A vissza nem igazolt törté-net, Lao Szu és a szõlõfürt) mérsékelt, hol pedig a kafkai ihletésû, nyitott, modern parabola fokozott, hangsúlyos enigmati-kusságával, jelentésbeli homályával tûnnek ki (A Csin Akadémia képeslapgyûjteményé-bõl, A Csin Akadémia története, A Csin Aka-démia várószobája, A légy, A különbözõség tudósa). Némelyikük a frappáns, poentíro-zott zárlat eljárásával különül el a többitõl (A legrövidebb novella, Kié Lao Szu útja?).
E ciklus érdekessége, hogy a legkülönbö-zõbb dokumentumokat, adminiszratív for-rásokat lépteti intertextuális, illetve metatextuális játékba. Az Akadémia hiva-talnokainak jelentései, beszámolói, „biro-dalmi riportjai”, hírlevelek, nyomozók ál-tal rögzített tanúvallomások, vendégköny-vi bejegyzések, anekdoták és a hozzájuk fûzött, nemegyszer polemikus hangvételû lábjegyzetek, glosszák, utólagos megjegy-zések alakítanak ki egy olyan dialogikus teret, mely ellentmondásoktól, paradoxo-noktól sem mentes olvasatokat elõlegez meg. A helyzet tovább bonyolódik, ha a jelentések hitelességének kérdését vetjük fel, hisz a különbözõ mûfajokban, nemegy-szer több nemegy-szerzõi szûrõn keresztül „cselek-ményesített” történetek megbízhatósága meglehetõsen ingatag lábakon áll: „Ha a Csin Akadémia úgynevezett igazolóbizott-ságában akár egyetlen ülnök is a jelentés mellett teszi le voksát, úgy a jelentés igazoltatik.”(A vissza nem igazolt történet).
Nemcsak a Csin Akadémia-ciklusban, ha-nem más novellákban is él Darvasi a kép és szöveg, illetve a kép és valóság közti viszony kínálta interszemiotikai játék lehetõségével, ami szintén a valós és a fiktív átfedéseinek, egymásba csúszásainak tapasztalatát reflek-tálja (Sang császár és a könyv, A lojangi tyavadászok álma, Amikor lefestették a ku-tyavadászt, A Csin Akadémia képeslapgyûj-teményébõl.)
Darvasi László eddigi írásai közt több
olyan novellával, hosszabb terjedelmû el-beszéléssel (A veinhageni rózsabokrok, Kalaf áriája, Stern úr, A fuldai Kékvízesés), kisre-génnyel (A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története) is találkozunk, amelyek a detektívszüzsé bizonyos elemeit, eljárásait alkalmazzák – mégha nem is mondható mindegyikük „szabályos” detektívtörténet-nek. Ez a tendencia folytatódik A lojangi kutyavadászokban is, a megcélzott mûfaj-csoport azonban ez esetben némiképp spe-ciálisnak mondható. Titokzatos bûntények-rõl beszámoló rövid történetek már több mint ezer esztendõvel ezelõtt íródtak, illet-ve szóbelileg hagyományozódtak Kínában, míg hosszabb terjedelmû munkák csak a 17.
századtól kezdve jöttek létrte. Robet van Gulik, a neves sinológus, aki detektívregé-nyek szerzõjeként és fordítójaként is ismert, öt pontban foglalja össze a kínai detektív-regény sajátosságait, kidomborítva a mûfaj nyugati változataitól való eltéréseket: 1. A szerzõ már a mû elején megnevezi a tettest, ismerteti élettörténetét és a bûntény végre-hajtásában döntõ szerepet játszó külsõ oko-kat és belsõ indítékooko-kat. Ezekbõl a mûvek-bõl tehát hiányzik a tettes ismeretlenségé-bõl származó feszültség és izgalom. 2. A nyugati bûnügyi történetek szigorúan ra-cionális-logikus világképével szemben a kínai detektívtörténetek állandó velejárói a természetfölötti elemek és események, szellemek, lidércek, démonok és a szerep-lõk hosszabb-rövidebb túlvilági sétái. 3. A kínaiak szeretik a részletezõ beszámolókat, az üggyel kapcsolatos hivatalos dokumen-tumokat is teljes egészében közlik, ezért a történeteik gyakran terjengõssekké válnak.
4. Kedvelik a családfákat, a messzi múltba visszanyúló rokoni kapcsolatok követését, ápolását, így a detektívregények szereplõ-gárdája gyakran kétszáz felett mozog (a nyugati változatok esetében, épp ellenke-zõleg, a viszonylag kevés gyanúsítottal szá-moló, zárt körû esetek a kívánatosak). 5. A kínaiak megkövetelik a szerzõtõl, hogy ne csak a tettes leleplezésérõl, hanem
elítélé-117
BENYOVSZKY KRISZTIÁN
sérõl és a végrehajtott büntetésekrõl is ap-rólékosan beszámoljon. A talány megfej-tése mellett ugyanolyan fontos a bírói gya-korlat, az igazságszolgáltatási formák rész-letes bemutatása is. (lásd: A krimi. Buda-pest, Gondolat 1985, 360-367.) Mellõzve a további jellemzõk számbavételét, röviden érinteném, mit is kezd Darvasi (tudatosan vagy akár véletlenszerûen is) evvel a hagyo-mánnyal. Ez a számbavétel ugyanakkor túlmutat majd a mûfaj szûkebb horizont-ján, s a kötet egészére is érvényes kompo-nensekre világít rá. Kimondottan detektív-történetként olvasható novella három van a kötetben (Amikor lefestették a kutyava-dászt, A gyilkos neve, A halott feleség), rej-téllyel, talánnyal, találós kérdésekkel, titok-zatos eseményekkel, nyomokkal, rejtjelek-kel azonban a kötet szinte minden darab-jában találkozhatunk. A felmerülõ magya-rázatok, lehetséges válaszok között vannak racionális alapúak, de ugyanúgy túlvilági, irracionális vonzatúak is. A szerzõ korábbi mûveinek poétikájához hasonlatosan ez a világ is a csodák, a mágikus hátterû esemé-nyek világa. Darvasi – talán a novella cse-lekményszerkezete és ökonomikus kompo-zíciója miatt is – kevés szereplõvel dolgo-zik, stílusa tömör, plasztikus, kerüli a hosszas leírásokat, az okokat nem részlete-zi, ha mégis megemlíti, akkor nagyon szûk-szavúan vagy talányos fogalmazásban. A novellákat olvasva lépten-nyomon halálese-tekbe, gyilkosságokba és öngyilkosságok-ba botlunk. Az emberek élete egy hajszá-lon függ, egy rossz válasz, egy elkószáló te-kintet, egy óvatlan elszólás végzetes lehet.
Morbid találékonysággal kiötlött és külö-nös kegyetlenséggel végrehajtott bünteté-sekrõl számolnak be a novellák, röviden, sokkoló tömörséggel. („Amikor a kegyet-lenség leleménnyel társul, közel járunk a mûvészet lényegéhez” – olvasható a Csin Akadémia egyik jelentésében.) A gyilkos neve és A halott feleség esetében szó esik mind a nyomozás folyamatáról, mind pe-dig a bíráskodásról, a harmadik novella
zár-lata viszont mellõzi a büntetés kihirdetését és végrehajtását, s helyette egy váratlan csa-varral „eltünteti” a nyomozót. A gyilkos neve látensen kikezdi az egyik legismertebb, R.A.Knox által megfogalmazott krimi káté tizedik pontját is, mely szerint a detektív-történetben nem fordulhatnak elõ ikrek, hacsak szerepeltetésüknek nincs nyomós oka, és létük már a történet elején nyilván-való és tisztázott. Az angol szerzõ ezzel az elõírással vélhetõleg olyan olcsó leleplezõ megoldásoknak próbálta elejét venni, ame-lyek alapja két ember megtévesztõ azonos-sága, ami viszont általában csak az utolsó oldalakon derül ki. A Darvasi-novella rej-télyének alapja egy ikerpár, a karcsú, ke-cses mozgású, csengõ hangú, üde és kacér Hó kisasszony, és a slampos, esetlen járá-sú, minden nõi báj híján lévõ Víz kisasszony tragikus históriája. Gyilkosság történik, az egyikük az áldozat, a másik a gyilkos, az ügy látszólag egyszerû, a nyomozó mégis paradox helyzetbe kerül: „Víz kisasszony átvágott torokkal hevert az ágyon, mellet-te a mellet-testvére sírt. Vagy fordítva?… Volt egy gyilkosa, akinek nem tudta a nevét. És volt egy áldozata, akinek szintén nem tudta a nevét.” A bíró azzal az indokkal menti fel az identitásában megingott lányt, hogy ki-védje a bûnös téves nevesítésének esetleges veszélyét, büntetésként a kötelezõ név-nél-küliséget és az emberektõl való teljes elszi-getelést szabva ki rá. Az Amikor lefestették a kutyavadászt annyiban követi a hagyo-mányt, hogy már a bevezetõ mondatokban megnevezi a gyilkost, elmondja a tett el-követésének módját, a bûntény motiváci-óját azonban csak a novella végén fedi fel, jóllehet ez a magyarázat meglehetõsen za-varba ejtõ és homályos. A Csang császár, a mûvészek és az ajtónálló címû novella egy metafizikai detektívtörténet ígéretes csírá-ját hordozza: „A császár arra a szumátrai óriásteknõsre volt a legbüszkébb, melynek két páncélján gyermekisten lábnyoma fe-hérlett. E talpacska nyoma a páncéllal együtt növekedett évrõl évre, így
bizonyít-118 BENYOVSZKY KRISZTIÁN
va azt a sokat vitatott föltételezést, hogy magukat az isteneket is kikezdi az idõ. Hi-szen ha nyomuk a világ szövetén növek-szik, akkor öregszik is. Ami viszont nõ, az meghal végül.” A császár késõbb folytatja meditációját, s szavaiban korábbi Darvasi-novellák (Vettem Istenbõl egy darabkát, Baba Franciska) „darabkái” térnek vissza:
„Ha az ember az istenek alkotása, akkor az istenek maguk is öregszenek az emberben.
Amikor az ember meghal, vele hal a teremtõ istenbõl is egy darabka.”
A novellák cselekményének elhatárolt-ságát tekintve elmondható, hogy a kötet több mûvében is vagy a felütés, vagy a zár-lat, vagy mindkettõ fontos esztétikai hatás-tényezõként funkcionál. Az erõs, meredek nyitások jellemzik például a Sang császár és a könyv, A számûzött virágok, a Háború, A szolga, akit Csiének hívtak és az Õszi vadá-szat címûeket, némelyikük cselekményzár-lata is „nyomatékos”, nemegyszer épp ta-lányosságuknak, értelmezésbeli nyitottsá-guknak köszönhetõen. A Háború címû tör-ténet ezenkívül igazolja Angyalosi Gergely kijelentését, miszerint „a novella mûfaja fölött változatlanul ott kering Boccaccio sólyma…mint a sorssá alakított véletlen jelképe”(Alföld 1998/2, 54.). A töredékes, nyitott végû, a szereplõk tetteinek
indoklá-sában tartózkodó, a történetet értelmezõ reflexiókban, utalásokban gyakran vissza-fogott Darvasi „tud” (de még hogyan) klasszikus novellát is írni. A Boccaccio-pár-huzam nemcsak a mûfaj klasszikus ismér-veinek megléte miatt lehet indokolt (kevés szereplõ, egy központi cselekményszál, ha-tározott, egyenes irányú cselekményveze-tés, drámai kiélezést követõ csattanó), ha-nem mert az említett novella épp a Falkentheorie-t megalapozó Dekameron-történetet (5. nap/9. novella) hozza játék-ba. Nyitómondatával („Az õrült héja évek-kel ezelõtt sebezte meg az asszony vállát.”), a tematizált konfliktus jellegével (a férfi meddõ próbálkozásait követõen az imádott nõ önként ajánlkozik fel) és a zárlatban visszatérõ madár-motívummal („De az asszony csak kapaszkodott Han erõs nya-kába, és bámulta a kerti asztalt, amin ott állt kitömve a vállát évekkel ezelõtt meg-szaggató õrült héja.”) egyaránt. A különb-ség egyebek mellett az, hogy Boccaccio kis-sé terjengõsen magyarázó elbeszélõével szemben Darvasi mellõzi a narrátor meg-világosító eljárásait, s a cselekményt célra-törõbben, gyorsabb ütemben vezeti el a csattanóig, miközben a lelki mozgatókról viszont hallgat (maguk a szereplõk sincse-nek vele tisztában).
119
H. NAGY PÉTER
Szécsi Noémi elsõ kitûnõ regényét be-mutatni nem könnyû vállalkozás. A szöveg ugyanis számos relevánsnak tûnõ megkö-zelítés elõtt nyit(hat)ja meg az utat. Értel-mezhetõségét ily módon nagyban megha-tározzák azok az elõfeltevések, elõítéletek, melyek – vámpírtörténetrõl lévén szó – a
„peremmûfajok” kanonizációs folyamatai-nak eredményeit, egyben azok transzfor-mációs kiterjedésének mikéntjét állítják fókuszba. Ha azonban a befogadó a cím keltette elvárás észlelése után – a lehetsé-ges tematika horizontját prefigurálva –
„szimpla ponyva” felkiáltással próbálja meg elutasítani és minõsíteni a mûvet, az olva-sás már tulajdonképpeni megkezdése elõtt ellehetetlenül... Indíthatnék tehát máris azzal, hogy érdemesebb olyan poétikai kér-dések mentén vizsgálódnunk, melyek ké-pesek fenntartani a „peremmûfajok” reper-toárjával, sémáival, kliséivel szembeni nyitottságu(n)kat. Mégis inkább arra uta-lok elöljáróban, hogy a vámpírtörténetek-kel való foglalatoskodás nem feltétlenül szorul mentegetõzésre, hiszen az irodalom-történészek, kritikusok körében is igen nagy érdeklõdést kiváltó jelenségrõl van szó.
A posztmodern hagyományfelfogásba nemcsak „belefér” a vámpír-figura szerepel-tetése és a köré szövõdõ „mitológia” (paro-disztikus) újraírása, hanem – mint Szécsi Noémi könyve is bizonyíthatja – e „kultu-rális szekvencia” olyan alakzatrendbe csúsz-hat át, melynek csúsz-hatására destruálódcsúsz-hat ponyva-kategóriaként való nyilvántartása.
A regény bemutatását akár a következõ idézettel is kezdhetnénk: „– »Menjünk
Karlin, menjünk sietve / a hegyre jöjjön fel velem / A köd az erdõt is belepte / E hûvös õszi reggelen.« – szavalta O., egy csep-pet sem zavartatva magát attól, hogy erdõ és hegy se közel se távol; ahogy én láttam, meleg tavaszi délután tombolt, és persze engem se hívnak Karlinnak.” (157.) E rész-letbõl aztán kibonthatnánk azt a stratégiát, mely irodalmi szöveg és referenciájának inkongruenciájára tereli a figyelmet. Mind-ez azonban inkább egyfajta szakmai narrá-ció követését igényelné, mintsem a jóval szerényebb könyvismertetés célja lehetne.
Márpedig jelen írás ez utóbbit tekinti el-sõdleges feladatának.
Nézzük tehát a következõ idézetet: „–
Aztán mi történt? – Nekitámasztott egy fá-nak, és felhúzta a szoknyámat a nyakam-ba. – Pedig állva közösülni nem egyszerû, és még kényelmetlen is – idéztem egy jeles szerzõt.” (159.) Kétségtelen, hogy eme rész-let alapján az allúziók, intertextuális viszo-nyok funkciójára kellene kitérnünk, hiszen az elbeszélõ idézõ énként jelöli önnön po-zícióját. Ennek részletekbe menõ felfejté-sétõl azonban azért tartózkodnék, mert – bár egy igen elterjedt kritikusi hozzáállást reprezentálna – kicsit mechanikussá tenné e vállalkozást.