RETORIKA ÉS IRODALOM(TUDOMÁNY)

A retorika kezdetben a nyilvános beszédek, a politikai és törvényszéki meggyőzés esz-közeinek tanulmányozásából született, s ugyanezen szövegek létrehozását tanította.

A retorika tehát eredetileg szintetikus művészet, amely elsősorban a szóbeliségre irá-nyul. Az ókorban a művelt emberek ismerték a retorika szabályait és mércéit, így az írók, költők a műveiket általában az antik retorika esztétikai előírásai szerint írták (Adamik 1998: 38). Ide kívánkozik a megjegyzés, hogy a népmese is szóbeli műfaj, illetve az irodalom egésze a szóbeliségben született.

Később a retorika a prózai műfajok elméletévé (is) vált, legyenek azok szépirodal-miak vagy a hétköznapi élet szövegei. Ennek az a történeti oka, hogy a középkorban az államok társadalmi, politikai élete nem kedvezett a szónoklásnak, a retorika inkább az

adminisztrációs ügyintézést segítette levelek, törvények, okiratok megszövegezésével és értelmezésével (Adamik 2003: 17‒20).

A retorika az iskolai oktatást évszázadokig meghatározó septem artes liberales (hét szabad művészet) egyike, ezáltal a nyugati kultúra integráns része. Az irodalmi mű-veket szándékosan vagy akaratlanul a retorikai szabályok szerint hozták létre. Babits (1909/1978: 87) így fogalmaz Irodalmi nevelés című esszéjében.

A stilisztikáról és retorikáról lesz szó: arról a két stúdiumról, melyet a klasszi-kus ókor egynek tekintett és egy néven retorikának nevezett. Egy stúdium ez most is, csakhogy két oldala van: gondolataink összegyűjtése és kifejezése. Egy oldalról gondolkodni, más oldalról beszélni tanít, a szó legtágabb értelmében.

Az olvasás is gondolkodás s az írás is beszéd.

A retorika napjaink társadalmában a meggyőző tevékenységekben játszik szerepet, nap mint nap gyakoroljuk a retorikát, illetve ki vagyunk téve a hatásának. A szü-lők, a tanárok, a vezetők, a kereskedők, a diplomaták, a politikusok, a jogászok és a reklámszakemberek mind gyakorló rétorok, még ha sosem tanultak is klasszikus retorikát. A retorika eredetileg szintetikus (létrehozó) művészet (art), de tanításai hasz-nálhatók az elemzésben is (Corbett‒Connors 1999: 24‒25). Ha egy művet legalább részben retorikai szabályok szerint hoztak létre, akkor a retorikai szabályok ismerete segít a megértésében is (Adamikné 2009).

A retorika elveinek és stratégiáinak tudása képessé tesz minket arra, hogy kriti-kusan válaszolhassunk a minket érő meggyőző szándékú hatásokra, akár szóbeli, akár írott formában találkozzunk velük. A retorika jobb olvasóvá és természetesen jobb íróvá, fogalmazóvá tesz minket. Ezért bukkannak fel retorikai fogalmak és elvek a modern irodalomtudományban is. Az új kritika (new criticism) alkotói is retorikai alapokon hozták létre a szoros olvasás (close reading) módszerét. Mortimer Adler a How to read a book? című könyvében retorikai technikákat mutat be az ismertető és az érvelő próza olvasásához. Wayne C. Booth The Rhetoric of Fiction című művében az elbeszélés és a regény narratívájával foglalkozik. A retorikai tudás segít megérteni és értékelni a reklámokat, a politikai üzeneteket, a szatírát, az iróni-át és a „kettősbeszéd” összes variációjiróni-át (Adamikné 2009; Corbett‒Connors 1999:

24‒25).

Corbett (1969: XI‒XIV) a Rhetorical analyses of literary works című gyűjtemény be-vezetőjében azt írja, hogy a retorika inkább a folyamatban érdekelt, mint a végtermék-ben. A beszélő, a beszéd (a mű) és a hallgatóság kölcsönös kapcsolata segít abban, hogy megkülönböztessük a meggyőző szöveget a mimetikus szövegtől. Arisztotelész elvben a Rétorikában foglalkozott a meggyőző szöveggel, a Poétikában pedig a mimetikus szöveggel, azonban később az irodalmi művek felépítése, stílusa stb. sokat merít a re-torikából, s konkrétan a Rétorikából is.

LÓZSI TAMÁS: MESEBESZÉD

Nem maradhat említés nélkül az a munka, amelyet mind a retorika, mind az iro-dalomtudomány számon tart, és ráadásul a mesével foglalkozik. Természetesen Vla-gyimir Propp (2005) A mese morfológiája című művéről van szó. Az 1928-ban szüle-tett könyv a sturkturalizmus, azon belül az orosz formalizmus irányzatába illeszkedik (Vilcsek 2002: 150). A szerző tulajdonképpen retorikai elemzést végez, amikor a va-rázsmesék szerkezetét és a szereplőik funkcióit vizsgálja. Megállapítja a tündérmesék általános szerkezeti jellemzőit, a bennük előforduló karakterek által betöltött funkció-kat. Az ilyesfajta elemzést a retorikatörténet a retorika mint műelemző módszer néven tartja számon (Adamik‒A. Jászó‒Aczél 2004: 149).

2. A RETORIKA ÖSSZETEVŐI, MESE A RETORIKÁBAN A görög tekhné rhétoriké ’retorika, szónoklattan’ és rhétor ’szónok’ a rhéma ’szó’ szóból, a rhéma szó pedig az eiro ’beszél’ igéből származik. Hasonlóképpen a latin ars oratoria

’retorika’ és orator ’szónok’, valamint a magyar szónoklattan és szónok szavak egyaránt a szól, beszél igére vezethetők vissza (Corbett−Connors 1999: 15).

Arisztotelész (1999: 1355b), az első rendszeres Rétorika szerzője így határozza meg a tárgyát: „a rétorika olyan képesség, mely minden tárgyban feltárja a meggyőzés le-hetőségeit”. A 20. századból származó definíció szerint a retorika az a tudományág, amely a diskurzus működésével foglalkozik, legyen az írott vagy beszélt. A diskurzus célja pedig informálni, meggyőzni vagy motiválni egy hallgatóságot, amely lehet egy ember vagy emberek csoportja is (Corbett−Connors 1999: 1). A médiaszakember sza-vaival „a retorika egyszerre gyakorlat és kritika” (Silverstone 2008: 47).

A klasszikus retorika szerint a szónok öt feladata a feltalálás (inventio), az elrende-zés (dispositio), a kidolgozás vagy stílus (elocutio), az emlékezetbe vésés (memoria) és az előadásmód (pronuntiatio, actio) (Barthes 1997: 116‒118).

A feltalálás nemcsak az anyaggyűjtést jelenti, hanem az érvelés megtervezését is. Az elrendezés a beszéd szerkezetére vonatkozik, tehát a beszédrészek sorrendjé-nek és arányának, valamint az érvek rendjésorrendjé-nek a kialakítására. A kidolgozáson a be-széd tényleges megalkotását, a szöveg díszítését, vagyis a stílus megteremtését értjük.

A szerkezetnek és a stílusnak egyértelműen szerepe van a meggyőzésben. Az előadás-mód a beszédeknél a hangosítást és a testbeszédet, az írásműveknél a külső kialakítást és a grafémaalakzatokat, médiaszövegek esetében pedig a forgatás és vágás során ki-alakított konstitútumot jelenti (vö. A. Jászó 2011: 61‒71). Azt láthatjuk tehát, hogy az író és a szónok feladatai nagyrészt megegyeznek.

A meggyőzéshez az érvek vagy bizonyítékok feltárásán keresztül vezet az út. Arisz-totelész (1999: 1355b) a Rétorikájában kétféle bizonyítékot különböztet meg az érve-lés során: külső és belső bizonyítékokat. Az ókorban Quintilianus (2008: 323−447) Szónoklattanában már részletesen kidolgozott rendszert találunk. A retorikán kívüli

bizonyítékok a beszédtől függetlenül léteznek, ilyenek a törvények, az előítéletek, a pletykák, a szerződések, a tanúk, az eskük, a statisztika. A retorikán belüli bizonyí-tékokat a szónok hozza létre a beszéd során, ezek adódhatnak a beszélő személyéből, szándékából (éthosz), az általa kiváltott hatásból (pathosz), illetve magából az üzenet-ből, a logikából (logosz).

A logikai érvek lehetnek deduktívak vagy induktívak. A logikában a deduktív bi-zonyítás a szillogizmusok (kategorikus, hipotetikus, diszjunktív) használatával törté-nik. A szillogizmusban mindig három kijelentés van: a nagyobb premissza, a kisebb premissza és az ezekből következő konklúzió. Pl. Minden emlős gerinces. A kutya emlős.

Tehát a kutya gerinces. A szillogizmusban a premisszák igazságából következik a konk-lúzió igazsága, s ezeknek minden esetben igaznak kell lenniük, hogy logikailag helyes legyen a következtetés. A mindennapi életben, így a retorikában azonban általában nem használhatunk százszázalékos igazságokat a meggyőzésben, hiszen érvelésre ak-kor van szükség, ha véleménykülönbség áll fenn.

A retorikai dedukció az enthüméma. Egyrészről az enthüméma premisszái nem feltétlenül igazak, csak valószínűek. Másrészt az enthüméma legtöbbször csonka a szil-logizmushoz képest: kimondatlanul marad vagy az egyik premissza vagy a konklúzió.

A görög en thümó kifejezés jelentése: ami a gondolatban van. Az enthümémát tehát a hallgatóságnak kell kiegészítenie, miáltal a hallgatóság is bevonódik az érvelésbe. Pl.

Selma bizonyosan szőke, hiszen svéd. Egy implicit, valószínűleg a nagyobb premisszára épül a következtetés (A svédek többsége szőke).

A retorikai indukció a példa. A logikában akkor járunk el helyesen az indukció so-rán, ha az összes esetet felsoroljuk, s azokból általánosítunk. A hétköznapi érvelésben azonban egy-egy jól megválasztott példa meggyőző ereje sokszor nagyobb. A példa mindig a hasonlóságon alapul (vö. Adamikné 2013: 132‒165). A példa lehet kitalált vagy megtörtént eset. Arisztotelész (Rét. 1393b) a kitalált példák közé sorolja a mesét.

Két konkrét esetet is említ: Sztészikhorosz, Kr. e. 6. századi költő egy mesével érvelt az ellen, hogy Phalarisz türannosz mellé testőrséget adjanak. A meséiről ismert Aiszóposz pedig egy mese segítségével védelmezett egy demagógot. Érdekes, hogy az elmondott mese azóta is vándormotívumként él tovább. Ebben a változatban egy sziklaüregbe szorult rókát mardosnak a tetvek, azonban a róka nem kér a sündisznó segítségéből, aki le akarja szedni a tetveit, mondván, a rajta lévők legalább már jóllaktak, helyettük csak éhesebbek jönnének.

Az etikus és patetikus érvek inkább az érzelmekre hatnak, ezért a logika sokszor irreleváns érveknek tekinti őket (vö. Margitay 2007: 541‒594), s valóban maguk-ban rejtik a manipuláció lehetőségét, de nem feltétlenül manipulatívak. A beszélő éthosza tulajdonképpen a hitelessége, az, hogy mennyire lehet hinni neki. Az éthoszt is a beszéd del lehet létrehozni, pl. ha azt mutatjuk, hogy magunk is hiszünk abban, amiről szeretnénk meggyőzni a hallgatóságot. A pathosz kifejezetten a hallgatóság ér-zelmeinek felkorbácsolását jelenti, pl. amikor egy ügyvéd szánalmat akar ébreszteni

LÓZSI TAMÁS: MESEBESZÉD

a bíróban a védence irányában („csak az éhség vette rá a lopásra”), vagy az orvos félel-met kelt („ha nem változtat az életmódján, rövidesen meghal”).

Az ókori retorika legteljesebb összefoglalását Quintilianus adja, aki Institutio oratoria (Szónoklattan) című művében a kisgyermekkortól kezdve vezeti végig, hogyan válhat valakiből szónok. Műve első könyvében, amely a kisgyermek (a leendő szónok) neveléséről szól, a progümnaszmata (retorikai előgyakorlatok) részeként Aiszóposz me-séinek elmondását s hasonlók írását javasolja. Az ő szavaival „Tanulják meg tehát, hogy Aiszóposz meséit, melyek legközelebb állnak a dajkák meséihez, tiszta és a szokásosnál semennyivel sem emelkedettebb hangon elmeséljék, azután pedig ugyanezt az egysze-rűséget tollal is fogalmazzák meg” (Quintilianus 2009: 126; 1, 9, 2).