A regény bonyolult szerkezete és gazdag szimbólumvilága számos asszociációs lehetõ-séget hordoz magában. A denotatív jelentés, a szereplõk, a cselekmény, a környezet érzékelése folyamán a szöveg fokozatosan nyílik meg az olvasó elõtt és tárja fel újabb jelentésrétegeit. Lehet úgy is olvasni, mint az alföldi szlovákság krónikáját, s benne a méhészet egyetemes történetébõl levezetve a helyi méhészkedés és máktermesztés történetét.Úgy is lehet értelmezni, mint a gyökérkeresés, önmeghatározás, ambivalens szerelmi kapcsolatok pszichológiai anatómiáját. Fel lehet úgy is fogni, mint a várakozás és a megvilágosodás regényét, de úgy is, mint kísérletet a történelmi és magánéleti traumák leküzdésére. Minden olvasó saját élettapasztalata és mûveltsége függvényében találja meg azt a jelentést, mely számára a könyvben hozzáférhetõvé válik. A mûvet azzal, hogy megkiséreljük feltárni szimbolikáját, mi, olvasók, interpretátorok hozzuk mûkö-désbe, olvassuk szöveggé.
A posztmodern író számít az olvasói aktivitásra és játékkedvre. Ennek hangot is ad, amikor kiszól hozzá jelezve, hogy egyenrangú partnerének tekinti és bevonja a diskur-zusba. Elõször „csapdát” állít neki azzal, hogy megtéveszti. Mást mond, mint amit gon-dol. Mint bûvész a közönségét, az író is figyelmezteti erre olvasóit: „Most tessék figyelni, mert nem mondom többször”1. Ezzel azt mondja, hogy „csalni fog”, legyen résen az olva-só. Ellentétben viszont a bûvésszel, aki nem árulja el a trükköt, õ leleplezi magát. Igyek-szik betájolni az olvasót. „Áruló” jeleket rejt el a szövegben, hogy segítse a kód kibogo-zását. Ebben is követi Barthest: „A regény írásmódjának feladata, hogy föltegye a maszkot és ugyanakkor rámutasson.”2 A méhészet és a máktermesztés kapcsán is ehhez a cselhez folyamodik , miközben „kajánkodva” teszi próbára az olvasó elvonatkoztató képességét.
Tegyünk eleget a szöveg hívásának és kiséreljük meg lerántani a titokról a leplet.
Vegyük közelebbrõl szemügyre a méh – mák – méz motívumokat, melyek átszövik az egész regényt. Induljunk ki az egyes motívumokhoz kapcsolódó hagyományos jelenté-sekbõl és társítsuk õket a Milotában felsejlõ újakkal.
„Minden méhecske hord, épít, ragaszt”
A méhek a köztudatban a szervezettség, dolgosság, szorgalom, termékenység, kitar-tás, túlélés, konvencionális értékek hordozóiként élnek. Ezeket az értékeket, melyek mind jelen vannak a szövegben, vonatkoztathatjuk az alföldi szlovákságra is:
Szervezettség: Az Alföldön való letelepedésükkor azonnal hozzáláttak a falu közössé-gének megszervezéséhez, a méhkaptár-falu építéséhez, az oktatás és a vallásgyakorlás körülményeinek a létrehozásához és az otthonteremtéshez.
Dolgosság, szorgalom: Szervezettségük eredményeként megteremtették
életfeltétele-1 Závada Pál: Milota.18.
2 Roland Barthes: A szöveg öröme. Budapest.Osiris. 2001. 21.
iket. A körülményekhez alkalmazkodva gondoskodtak a család megélhetésérõl. Értékte-remtõ munkájuk nyomán felvirágoztatták a települést.
Termékenység: Bõséges gyermekáldással biztosították a közösség megmaradását és a jövõben való hitét.
Kitartás, túlélés: A jobb élet, nagyobb szabadság reményében vállalták az újrakezdés kockázatát.Találékonyságukkal, túlélési stratégiájukkal bizonyították életrevalóságukat, még az évszázadok változó politikai kurzusai közepette is. Veszteségeik ellenére megma-radtak és kitartottak nyelvük és vallásuk mellett.
A méhek jellemvonásait rávetítve az alföldi szlovákságra, a regényt úgy is értelmez-hetjük, mint ennek a közösségnek a sorsmetaforáját. Ez a gondolat Peter Jaroš 1979-ban megjelent Tisícroèná vèela (Az ezeréves méh) címû regényére utal, melyben a szlovák-ság ezeréves történetét jeleníti meg a Monarchiában. Ennek az ezer évnek a jelölõje a halhatatlanság szimbóluma, a méh. A túlélés és megmaradás feltételeként Jaroš a mé-hecskeszorgalmat és a termékenyítõ cselekvést emeli ki. Ebbe a képbe beletartoznak a XVIII. század elsõ felétõl szülõföldjüktõl elszakadó, Alföldre települõ szlovákok is. Mindkét író szlovákságképének meghatározó eleme a méh szimbolikája. Ez annak bizonyítéka is, hogy bár a szlovákság útjai szétváltak, alapvetõ értékeik közösek maradtak.
A Milotában az elõbbi jelentésekhez újabbak rendelõdnek és általuk föltárhatóvá válik a titok, amire a szöveg már az elején felhívja a figyelmet. A tudatosan elhelyezett rávezetõ információk nyilvánvalóvá teszik, hogy milyen további jelentésrétegekre gon-dolhatunk.
A méh az író szemantikájában az írást, irodalmat, a méhészkedés az irodalommal való foglalatosságot, az írói mesterséget jelenti. A méhek gyûjtik a nektárt, melyet a kaptárban helyeznek el. A méhész/író a szövegeket gyûjti, hogy beépíthesse õket egy struktúrába, az irodalmi mû szerkezetébe. A kaptár a keret, forma, kiindulópont, szö-veg. Az áfium a tartalom, a jelentés, ami az elsõ rész címére a „Kaptár és áfium”-ra is utal. A kódok ismeretében fokozatosan nyílik meg a szöveg és leplezi le magát.
Amikor az egyetemes méhészet kultúrtörténetérõl szól, akkor az egyetemes kultúra és irodalom fejlõdését vázolja fel. Ezzel kapcsolatban felveti az eredetiség mítoszának a problémáját. A barlangrajzok még eredetinek tekinthetõk, de valószínû, hogy keletkezé-süktõl fogva már intertextusokról beszélhetünk. Az eredeti megrajzolása az irodalomról való gondolkodás magja. Ha a barlangrajzokon kívül nincs eredeti szöveg, hanem min-den szöveg korábbi szövegek összegyûjtése, egymásbaírása, akkor az irodalom méhész-kedésnek is felfogható. Závada a posztmodern gondolkodás mellett foglal állást az erede-tiség mítoszával szemben: „...ide figyeljetek, idézzen bárki akármilyen pontosan is bármit, hivatkozását úgyis elferdíti az az értelmezés, amibe ezt az idézetet önkényesen belefoglalja, hogy ezzel alátámassza igazát.”3 Az irodalomról való gondolkodásba bekapcsolja az alföldi szlovákság által létrehozott szellemi értékeket is. Elõbb azonban utal a felföldi szlovák kultúra szóbeli és írásbeli hagyományaira, melyeket a szlovák telepes õsök szülõföldjük-rõl hoztak magukkal. Ezeknek az értékeknek a hordozója a fába vájt méhodu, a kaptár õse, melyet a Biblia4 és a Tranoscius5 jelölõjének tekinthetünk. Az általuk közvetített
3 Závada Pál: Milota. 25.
4 A Biblia teljes cseh nyelvû fordítása a csehországi Králice községben készült el 1593-ban, ezért králici bibliának nevezik. A szlovákok átvették a cseh fordítást, mely mintegy kétszáz éven keresztül az egyházi és világi irodalmi nyelv normája lett. A bibliètinát-bibliai nyelvet a szlovák írók erõsen szlovákosították.
5 A Cythara sanctorum összeállítója után Tranoscius néven vált ismertté. Tranovsky Juraj (1592–1637) evangélikus lelkész-író evangélikus egyházi énekek gyûjteménye 1636-ban Lõcsén jelent meg elõször.
76 MARUZSNÉ SEBÓ KATALIN
nyelvi, vallási és szellemi tradíciók alkotják a kiindulópontot, a keretet, az alföldi szlovák kultúra létrehozásához. Az alföldi szlovákság nyelvében máig õrzi ezeket a hagyományo-kat. A kontinuitást bizonyítja, hogy a komlósi öregek a kaptárt még ma is klát-nak nevezik. A szó magyar jelentése tuskó, ami arra utal, hogy a szlovák õsök fába vájt odut használtak méhkaptárnak. A nyelv elsõsorban a Tranosciuson keresztül õrzi a szülõföld emlékét, benne testesül meg az alföldi evangélikus szlovákság szellemisége. Az író azono-sul a szlovák õsök utódaival, amikor besorolja magát a szlovák kultúrába: „...szlovák telepes õseink”6… „…nyilván ismerték a mézet azok is, akik földjeinket mielõttünk, ide települt szlovákok elõtt lakták itt.”7, „…zárt közösség, amelyikbõl mi majd leszármaztunk.”8 Az új körülményekhez való adaptálódás idõszakában, amikor összezsúfolva, szorosan egymás mellé építkeztek, hogy az új helyen valamiféle „akolmelegben” biztonságra lelje-nek, nem volt lehetõség a méhészkedésre. Akkoriban ragaszkodtak a zárt, védelmet nyújtó közösséghez, mely életük középpontjaként az odahagyott otthon illúzióját kelthet-te. Késõbb, amikor gyökeret vertek, kezdték biztonságban érezni magukat és számuk is megnövekedett, kitárták a zárt kört. Tanyát építettek, felparcellázták a legelõket, gyü-mölcsfákat ültettek és akácost telepítettek Tessediknek köszönhetõen. Ha a szöveg kód-rendszerében gondolkodunk, akkor látnunk kell, hogy az irodalomról van szó. Az adap-tálódást és a külvilág felé való nyitást az irodalmi szövegre is érthetjük. A ház, a kemence melege, az élet központja dekonstruálódik a középpont kihelyezésével, szétszórásával a tanyákra és parcellákra. Itt már kedvükre gyûjthették a méhecskék a nektárt, szabadon szárnyalhattak a gondolatok. A zárt szövegben jelentéstúlcsordulás áll be, ezért kihelye-zõdik a középpont, mely folyamatosan változtatja helyét. A középpont kihelyezése a dekonstrukció követelménye. Ebbõl következik az a feltételezés, miszerint az „õsapáink”
alatt, „akik kívülre telepítették mindazt, ami nem fért el odabenn”9, Derridát és Barthest érthetjük, Závada irodalmelméleti nézeteinek formálóit.
A nyitás után kezd kibontakozni a helyi méhészet/irodalom. A legelõk felparcellázása elõre vetíti az irodalom differenciálódását, melyre a XVIII. században került sor. Závada évõdve vitatkozik Gajdáccsal, aki a falu méhészeti kultúráját nem tartja különösebben figyelemreméltónak. Ennél a momentumnál világosan látszik, hogyan írja újra és felül az elõd-apát a költõ fiú. Még Gajdács a szó legszorosabb értelmében a méhészetre gondol, addig Závada az irodalmat és a kultúrát érti alatta. A letelepedéstõl napjainkig a faluban mûködõ méhészek/tudós papok, tanítók, mûvészek10 tevékenységét jelentõsnek minõsí-ti, hiszen ki-ki tehetségéhez mérten a település gyarapodásán munkálkodott. Mindenki
6 uo. 70.
7 uo. 71.
8 uo. 72.
9 uo. 73.
10 A teljesség igénye nélkül csak a legjelentõsebbeket emelem ki: Valaský Pavel (Wallaszky) (1742–
1824): Conspectus. Posonii et Lipsiae 1785. ¼udovit Rizner: Bibliografia písoníctva slovenského od najstarších èias. Do konca r. 1900. (A szlovák írásbeliség bibliográfiája a legrégibb idõktõl 1900-ig) Turèiansky Sv. Martin. 1934. VI/100. Wallasky latin nyelvû irodalomtörténetébe bevont minden jelen-tõsebb írót, akik a történelmi Magyarországon éltek és alkottak, függetlenül anyanyelvüktõl. A hungarus patriotizmus képviselõje, aki egységében szemlélte és értékelte a régió irodalmait. Závada Pál a Milotában azonosul ezzel a szemlélettel. A tudós papot a magyar és a szlovák irodalomtörténet is magáénak tartja.
Szexty György (1754–1829) vezetése mellett építették fel a századfordulón a monumentális komlósi evangélikus templomot. Bõvebben Tótkomlós története és néprajza. 1996 c. monográfiában. 256.
Gajdács Pál (1847–1929) Tót Komlós története c. falumonográfiája a Millénium tiszteletére jelent meg 1896-ban Gyomán. Ezzel a mûvel megalapozta a falu helytörténeti irodalmát, mely napjainkban is a kutatók és érdeklõdõk alapforrása.
egy kicsit hozzáadott az 1746-ban teremtett alapokhoz. Ki imaházat húzott fel, ki temp-lomot emelt. Ki paplakot, ki iskolát épített. Ki új orgonát készíttetett, szõlõt honosított, ki megalkotta az elsõ irodalomtörténeti áttekintést a történelmi Magyarország irodalma-iról. Volt aki kertet tervezett és falutörténetet írt és folytathatnánk tovább. Értékteremtõ munkájukat a méhek szorgalma jellemzi: „minden méhecske hord, épít, ragaszt”11 és a szisztematikus munka eredménye a falu arculatán már a kezdeti idõkben is megmutat-kozott. Gajdács méhkaptár hasonlatát Závada megelégedéssel nyugtázza. A méhkaptár/
falu metafora éppen egybevág az író szimbolikájával. A falu megteremtette magának saját irodalmát és kultúrtörténetét. A méhoduból méhkaptárt hozott létre, a felföldi hagyományokat alföldi elemekkel gazdagította. Ebbõl a motivációs forrásból merít az író is. Az õ világában a „hordás, építés, ragasztás” intertextuális mûveletet jelent. A téma, a stílus „összehordása” elõzõ irodalmi szövegekbõl, majd ezek „összeragasztása”, újrakonstruálása jelenti az építést/szövegalkotást. Írói elveivel kapcsolatban utal a ha-gyományos irodalomfelfogásra, mely elvárja az írótól, hogy belépjen a hagyományokba:
„Elolvastam azt az irodalmat, amibõl tanítottak és már nem hallottam többé újat”12. A régi irodalmi módszerek a ma problémáinak ábrázolására nem alkalmasak. Õ is csak annyit vállal belõlük, amennyit feltétlenül szükséges. Ebben az összefüggésben felvetõdik a mi-nõség kérdése. Az alföldi szlovákság esetében az irodalmiság legfontosabb kritériuma a nyelv. Az irodalom célja a nyelvnek, mint a szlovákságtudat hordozójának a megõrzése.
Az irodalmiság egyéb kritériumai, mint például a mai irodalomelméleti eljárások alkal-mazása, az írható szöveg létrehozása, nem jelenik meg a hazai szlovák irodalmi kánonba való besorolás kritériumaként. A regényszöveg azt sugallja, hogy át kell gondolni és újra el kell végezni nemcsak a magyarországi szlovák irodalom, de egyáltalán az irodalom értékelését.