Minden író szellemi végrendeletet hagy az utódokra. Ezáltal szelleme, ami létének lényege, tovább fog élni az emberek gondolataiban. Závada Pál is tudatában van annak, hogy egyszer irodalmi apagyilkosság áldozata lesz. Bármikor eljöhet az a pillanat, amikor egy ifjú tollforgató õt választja irodalmi apjává és azon fog mesterkedni, hogy fölülírja és beledöfje a .-ot. A szöveg már az elejétõl utal erre az elkerülhetetlen mozzanatra, nyug-tázva a folyamat törvényszerûségét. Závada tudatosan vállalja fel az írói sorsot. Fiú-költõként õ is arra törekedett, hogy legyõzze az elõd-apát. Mivel nem lehet tudni, mikor következik be ez az esemény, naprakésznek kell lennie szellemi végrendeletének. A „ha-lálra várakozás” apropóján illuzionista showt rendez. A túlvilágból szól a holtteste fölött virrasztókhoz és onnan instruálja a hagyomány forgatókönyve szerint a ceremóniát. A közönség/olvasók megtévesztésére bevált trükköt alkalmaz. Mást mond, mint amit gon-dol, de vágya az, hogy az olvasó rájöjjön a svindlire. Majdnem leleplezi magát, amikor a freudi-lacani megosztott én kettõs-konfrontatív narrációjában mindkét beszélõrõl elárul-ja, hogy ugyanarra a sorsdöntõ momentumra, annak a bizonyos .-nak a bedöfésére vár.
Úgy is felfoghatjuk, hogy Závada szeretné egyszerre, egyszemélyben felvenni az író és olvasó szerepét. Az álarc lerántásának mozzanatát azonban meghagyja az olvasónak.
A ceremónia bevezetéseként a szöveg megjegyzéseket tesz magára, jelezve, hogy ez alkalommal nem lesz „fecsegõs”. Ehhez azonban egyáltalán nem tartja magát. Itt is el-hangzanak lényegtelen mellédumálások, megjelennek figyelemelterelõ, az alkalomhoz nem illõ hedonikus és pajzán momentumok, melyek az automatikus írást imitálják. Mind-ezek mellett a szöveg utal azokra az irodalomelméleti eljárásokra, melyeket az író
regé-24 Závada Pál: Milota. 371.
nyében alkalmaz. Az összegubancolt szövegszálak kibogozása az olvasó kompetenciája.
Az olvasó „göngyöli ki”, „beszéli szét”, bontja alkotóelemeire a szöveget annak teljes széteséséig, hogy aztán saját logikája által fölépítse újra, azaz saját magát beleírva írja újra. Ez a romboló-építõ folyamat, maga az olvasás és az írás együtt. Minden író olvasó is egyben. Závada is saját szövegének újraolvasójaként „göngyöli ki, gyûjti egybe, fogja össze, „kalapálja ki” a homályból a szétfoszlott képzeteket. Ezek a felsorolt tevékenysé-gek mind az olvasóra vonatkoznak. Az író tudatosan mossa össze az írói-olvasói pozíci-ókat, váltogatja ,keveri össze a személyeket. Hol egyes szám elsõ személyben, hol a személytelen infinitív mögé bújva egyszerre tölti be a két szerepet. Ezzel a gyakorlatban valósítja meg Barthes írásra és olvasásra vonatkozó nézeteit: „…az olvasó az a hely, amelybe az írást alkotó idézetek beleíródnak …az a valaki, aki egybegyûjti mindazon nyomo-kat, amelyekbõl egy írás összeáll.”25
A virrasztás ürügy, mely kapcsán összefoglalhatja irodalmi nézeteit. A hagyomány körébe tartozó szokáshoz hozzárendeli a relikviákat: a Tranosciust és a Funebrált26, fekete sávosmintás szõtt fehér abroszt, a szluhovicát, a pogácsát és nem utolsósorban a nyanyicskákat, mamovkákat és Hrdlicska bácsit, aki az egyetlen tudója az õsszöveg olvasásának. Ennek a tudásnak becsülete van a település közösségében. A fikcionált szertartást ceremóniamesterként maga a már halottnak álcázott író instruálja: „…ujja-tokkal követve a hagyományokat” a virrasztás forgatókönyvének megfelelõen. A tradíciók alapja, kerete a Felföldrõl hozott fába vájt méhodu /Tranoscius, az a hagyományvilág, melyben valamennyi alföldi evangélikus szlovák benne áll. Az író is ennek a hagyomány-nak az örököse, amit nem tagadhat meg. Belõle táplálkozik, vissza-vissza nyúl hozzá, hogy megmártózva benne, új eszmékkel megtermékenyítve életre keltse õket az irodalmi szövegben. A hagyományok a nyelven keresztül õrzõdnek meg. Mûködésbe hozásuknak színtere az írás=olvasás=újraírás=rá+olvasás=újraolvasás.
A szellemi végrendelkezõ felelõsséggel tartozik „begyûjtési rabszolgácskáinak”, a mé-heknek is. A gyûjtés, a különféle szövegek begyûjtése, összerakása, újraírása rabszolga-munka, mert eredeti írás eleve nem létezik. Az író kénytelen magát alávetni a régieknek.
Legföljebb a nyelv újraosztása és a struktúra lehet az, amiben el tud térni az eddigiektõl.
Erre tett kísérletet a Milotában. A méhei/mûvei jövõjét illetõen eltekint a régi szokástól.
Nem kívánja, hogy vele együtt eltemessék õket. Inkább gyámot jelöl ki számukra, aki majd gondozza méheit/írásait. A konzervatív gondolkodás szerint a mû csak a szerzõvel együtt él. A szerzõi tekintély uralja a szöveget. Az olvasó paszív befogadó. A posztmo-dern lerombolja az író kiváltságos személyét. Eltávolítja a mûtõl, hogy a szöveg önmaga élhessen tovább. Az írói tekintély nem minõsítheti a szöveget. A mû az olvasó által kel életre, mert õ az, aki a könyvet szöveggé írja. A posztmodern szöveg a szerzõ halálával jön létre. Az olvasó számára akkor hal meg az író, amikor befejezi mûvét és leteszi a tollat. Személye ekkor elveszti jelentõségét. Érdektelenek életrajzi adatai és az írás
körül-25 Roland Barthes: A szöveg öröme. Budapest. 2001. 55.
26 Evangelický funebrál (Szlovák evangélikus halotti énekeskönyv). ¼udovit Rizner több kiadást is említ 1932-ben megjelent Bibliografia písomníctva slovenského od najstaršich èias do konca r. 1900 Turèinsky Sv. Martin (A szlovák írásbeliség bibliográfiája a legrégebbi idõktõl 1900-ig). Jakobaei Pavel.
1740. Wratislawa. II./235–36. Plachý Andrej. 1798. Sstiawnica. IV/103–4. Karol Kuzmány 1838. Bystøica II/498–99. Békéscsabán 1894-ben került elõször kiadásra. Legutóbb 1943-ban jelent meg. Lásd bõveb-ben Dedinszky Gyula: A szlovák betû útja Békéscsabán. 1987. 18. Az 1910-bõveb-ben Budapesten kiadott Ewangelický funebrál kníhtlaèiareò Polom, Hod•u a jeho Man•elky (A Hod•a és felesége Polom nyom-da) példányával dolgoztam.
86 MARUZSNÉ SEBÓ KATALIN
ményei is. Egyetlen kritérium az írás minõsége. Závada útmutatást nyújt ahhoz, hogy az olvasó hogyan bánjon regényével, hogyan írhatja újra az új olvasó=szerzõ.
Könyvérõl való leválása érezhetõen megviseli. A saját kezûleg összebûvészkedett
„makovje-medovje haluske”-t megbolondítja egy kis jó akácmézzel. Ezzel elkülöníti a szok-ványostól. Olyan jelentést társít hozzá, ami meghökkenti az olvasót. Így hívja fel a figyel-met az új interpretációs eljárásokra is, melyeknek követniük kell a poszmodern mûvek újfajta szemléletét. Az irodalomértõ olvasót is szeretné az új értelemzési iskola felé elcsá-bítani. A séf felkínálja a lehetõséget. A mézes-mákos tészta tálalva. Jó étvágyat!
Pannonhalma, 1000 Ft, ezüst emlékpénz A és B oldal