Imre híve. Emiatt
1955-ben Mün- Püski, Budapest, 2002. 504 o.
130
chenbe települt, ahol 1958-ban megindí-totta a ma már legendás Új Látóhatár címû folyóiratot és pár év múlva magyar nyelvû könyvkiadásba fogott. Ma is Münchenben él, de gyakran hazalátogat és a magyar szel-lemi élet ütõerén tartja az ujját. (Áchim-könyve elõtt 2000-ben jelent meg alapvetõ mûve, Misztótfalusi Kis Miklós életrajza.) Molnár József Áchimról írt kötetének elsõ változata 1947–1948-ban készült, még emigrációja elõtt, igen széles forráskutatás alapján. A búvárkodást Áchim veje, Medvegy Elemér mérnök biztatására és Áchim Mária közléseire alapozva kezdte meg. (A kötetben megindokolja, hogy mi-ért használja az Achim névalakot). Egyes részleteit az Új Látóhatárban közreadta. Az 1980-as évektõl folytatta a kutatást, mér-legre tette az Áchimról és koráról szóló újabb szakirodalmat és a nemegyszer tor-zító publicisztikát is. Célja az volt, hogy a lehetõ legszélesebb dokumentációra alapoz-va egy új – minden korábbi megállapítást felülvizsgáló szintézist alkosson. Áchim irán-ti irán-tiszteletét nem tagadva, de az egykoron rögzített tényekre támaszkodva, az ellent-mondó adatokról is szólva, a legapróbbnak tûnõ, de érdemi említést is felhasználva írta meg a munkáját.
Kötetéhez mérten a megelõzõ publiká-ciók forrásbázisa szerényebb, hiányosabb.
Az Áchim meggyilkolása miatt lefolytatott törvényszéki és kúriai tárgyalások már 1922-ben és azóta is hiába keresett pörira-tainak hiányát a korabeli sajtótudósítások tömegének kritikai összevetésével Molnár Józsefnek sikerült a legjobban pótolnia. A hiteles megelevenítés is sikerült. Mint kor-tanú, a könyvet kiadó Püski Sándor igen értékes megjegyzésekkel, kiegészítésekkel, kíséri a szöveget. Õ láttatja meg, hogyan épült bele a viharsarki parasztság szemléle-tébe Áchim hatása.
Molnár József töretlen logikai vonalve-zetéssel, ugyanakkor az érdeklõdést foko-zó mozgalmas szerkezeti felépítésben, fá-radhatatlan oknyomozó módszerrel írta
meg a könyvét, imponálóan elmélyült bün-tetõjogi ismeretek (és konzultációk) birto-kában. Az olvasó sokszor elcsodálkozhat azon, hogy az elsõ világháború elõtti „jog-államban” hányféle kifinomult módját le-hetett érvényesíteni a törvényesség kiját-szásának, a bírók, ügyészek, ügyvédek sze-mélyes szándékai (érdekeltsége) szerint.
Rendkívül alaposan bizonyítja, hogy a köz-igazgatás legalsó szintjétõl a kormányig ter-jedõen áttörhetetlen „védõfal” húzódott, amellyel szemben nem lehetett sikerrel küz-deni, a legvilágosabb bizonyítékok felmu-tatásával sem.
Akadtak olyan becsületes és az igazság-hoz ragaszkodó emberek – csendõrök, bíró is – akik nem nyilatkoztak, nem tanúskod-tak hamisan, bár hátrányba kerültek.
A könyv szerzõje már a kutatás kezde-tén is, a végleges kidolgozáskor még inkább tudatában volt annak, hogy Áchim L. And-rás küzdelmeirõl, az egyéniségérõl már éle-tében kialakult ellentétes vélemények a tra-gikus halála körüli esztendõkben, majd az 1930-as évtized második felében és az 1960–1970-es évek tájától fordultak át az ifjabb nemzedékek számára ma már nehe-zen érhetõ gyûlölködésbe.
A részben változó összetételû két tábor meg-megújuló vitájának mindig volt hát-só, többnyire ki nem mondott oka, és élénk közérdeklõdésre számot tartó vonzata. A legkorábbi igencsak az, hogy eltûrhetõ-e az öntudatos, sorstársaihoz hûséges, igazság-keresõ paraszt abban a politikában, amit hagyományosan az „urak” mûveltek. Hasz-nos-e az a Békéscsabát irányító csoportnak, kívánatos-e a vármegyének, hogy egy meg nem vásárolható ember belelásson a dolga-ikba? Nyilvánvaló, honnan és kik válaszol-tak – a hatalom birtokában – nemmel, és kik mondtak igent, hatalom nélkül.
A harmincas években a földreform és demokratikus paraszti összefogás elismer-tetése volt a háttérben. A Kádár-korszak-ban egyfelõl a parasztság érdekvédelmének tágítása, még inkább az 1944-es mártírha-SZABÓFERENC
lálával nemzeti hõssé emelkedett Bajcsy-Zsilinszky Endre megérdemelt rehabilitása vezette a vitatkozókat. A vagdalkozások mögött még mindig munkált az eredeti „úr – paraszt” antinómia hagyománya, fûsze-rezve némi mesterkélt magyar–szlovák el-lentéttel. Áchim és tábora programjáról, politikai célkitûzéseirõl (fõként Király Ist-ván és Pölöskei Ferenc érdemébõl) kiváló, ma is helytálló elemzések jelentek meg.
Óvatosan bár, de meg lehetett fogalmazni, hogy a városi munkásság mozgalmaitól különálló, nem marxista paraszti politikai erõteremtésnek, szervezkedésnek is volt történelmi jogosultsága és szerepe. Egyút-tal több változata is. Molnár József kiemel-kedõ érdeme, hogy az Áchim személyéhez kapcsolt, a harmincas évektõl már vissza-vetítõ szerepû, nem mindig lovagias mó-don folytatott vitákban higgadtan és lényeg-látóan eligazít bennünket, rámutat a tuda-tos, célzatos ferdítésekra is. A különféle véleményeket szembeállítva rostálja meg a különféle publikációkat – és menti meg azok idõtállónak mondható elemeit.
Ennek a felfogásnak a továbbvitelével vállalkozott az egyéniségéhez, mélységes is-mereteihez, igazságérzetéhez méltó feladat-ra: Bajcsy Zsilinszky Endre életútjának új szintézisére. Molnár József ezzel küldetést teljesít. Olyan küldetést, amelyre nemigen van más alkalmas kutató, teljes mértékben hiteles történész. Az általa „rendhagyó pá-lyaképnek” nevezett, közel félszáz oldalon éles különbséget, választóvonalat állapít meg Bajcsy-Zsilinszky 1920–23 elõtti személyi-ségjegyei és az 1920-as évek végére kifor-málódott, felelõs nemzetpolitikus markáns egyénisége között. A hangsúlyt nem az 1911. május 11-i tragikus eseményekre, hanem a szociális gondolkodású független-ségi szószólóra, szervezõre, a mártíromság-gal lezárt életszakaszra teszi.
Érvei elõtt meg kell hajolni: Bajcsy-Zsi-linszky és Áchim nem ugyanannak a kor-szaknak a történelmi szereplõi, de mindket-ten a magyar múlt tiszteletet és
nagyrabe-csülést érdemlõ egyéniségei. Valójában mindketten magános üstökösök, a népjo-gok harcosai, a demokrácia áldozatvállalás-ra kész apostolai voltak. Elismerésük, elfo-gadásuk nem lehet a már végképp alapta-lan és idõszerûtlen „vagy-vagy” gondolkodás függvénye. Az is bizonyos, hogy életútjuk maradandóságát nem az határozza meg, amit esetenként féktelen indulatból, hatás-keltõ szándékkal tettek (ha valóban meg is tették). Békéscsabának sajátos szerencsé-je, hogy mindkettõjükhöz ragaszkodhat, bár nyilván Áchimot helyezi elõtérbe. Szarvas a szülõváros jogán Bajcsy-Zsilinszkyt tart-ja a magáénak, de az ott diákoskodó Áchi-mot sem felejtheti el. Áchim L. Andrást és Bajcsy-Zsilinszky Endrét a sokszínû nemze-ti múltban kell elhelyezni, ami együtt jár azzal, hogy az egész ország tiszteleg nem lokális jelentõségû törekvéseik alapján a személyük elõtt.
Molnár József könyve mestermû abban a tekintetben is, hogy fõhõsét, annak bará-tait és ellenségeit a maguk kisvárosi vagy budapesti társadalmi és politikai környe-zetével együtt, de mindig egy kiforrott, magasabb értékrendet követve mutatja be.
Az országos politika bravúros jellemzésé-tõl közelít a századfordulós Csaba szép fel-lendülésrõl árulkodó, de feszültségektõl ter-hes világához. Remekül megjeleníti a ,,köz-népet” a tájon magával ragadó 48-asság kifulladását, a kormánypártokban való csa-lódás után a Táncsicsig és Kossuthig vissza-nyúló paraszti szervezkedéseket, az agrár-szocializmus hódítását. Szerves tudati fej-lõdést lát a föld népe politizálásában, és Áchimban találja meg azt az egyesítõ-össze-fogó személyiséget, aki programot tudott adni a szétfutó irányzatoknak. A csabai Népegyletbõl kinõtt, Áchim vezette orszá-gos parasztpártban – különösen az 1908-as pünkösdi kongresszus idõszakában – vissza nem térõ, nagy lehetõség testesült meg.
A kötet egyik legfontosabb, legeredetibb része a korabeli ,,csabai fejek”, Áchim leg-ismertebb ellenfeleinek a színes
arcképcsar-132
noka, ténygazdag személyi jellemzése. Az összkép szomorú bizonyítéka annak, hogy a város fõként szlovák, módos paraszti szár-mazású értelmisége elszakadt már a nép-tõl, inkább a dzsentroid csoporthoz húzott, biztosítva feltörekvése hátterét. Áchim tá-mogatói között kevés volt az értelmiségi, a mûveltebb polgár. Leginkább néhány szé-les látókörû, progresszív beállítottságú ke-reskedõ és iparos segítette, köztük Tevan Adolf is. Engedetlen ellenlábasai közül a kivételesen nagy mûveltségû, konzervatív liberális Szeberényi Lajos Zsigmond evan-gélikus esperes emelkedett ki. Szeberényi nem tudta elfogadni, hogy az öntörvényû Áchim az egyházban irányító szerephez jus-son. Nagyon érdekes a város akkori fõbb tisztségviselõinek, a megyét képviselõ fõ-szolgabírónak a jellemrajza, másfelõl a csa-bai fõ pénzemberek arcélének felvillantá-sa, a családi összefonódások említése.
Áchim lelövésérõl a mindmáig legalapo-sabb és legkörültekintõbb leírást és mérle-gelést is Molnár József könyvébõl kapjuk, a közvetlen elõzményekkel együtt. Az errõl készült fejezet a legszorosabban összekap-csolódik a Zsilinszky testvérek sajátosan vezényelt pörének már említett elemzésé-vel. A két fejezet együtt a kötet legtöbb kutatást és legnagyobb mértéktartást igény-lõ része. Molnár jól tudja, hogy a könyve bírálatára készülõk általában itt próbálnak hibát, tévedést keresni. (Aligha tudnak alap nélküli megállapítást találni!) Különösen fontos az esküdtszéki rendszerrõl alkotott véleménye a szerzõnek.
Az Áchim lejáratásával a Zsilinszky fiúk tettének erkölcsi súlyát csökkenteni pró-báló szerzõk (1981-ben szenzációként köz-readott) közlései szerint a parasztpolitikus a Habsburg-birodalom megerõsítésére és megreformálására törekvõ Ferenc Ferdi-nánd belsõ köréhez tartozó Kristóffy József (1905–1906-ban az úgynevezett darabont-kormány belügyminisztere) jelentõs össze-gekkel támogatta Áchimot és parasztpárt-ját. Az önmagában súlyosan
dehonesztáló-nak látszó tényt a kor viszonyai közé illeszt-ve Molnár József meggyõzõen igazolja, hogy a trónörökös más pártokat is pénzelt, és olyan ígéreteket tett, amelyek beváltása (különösen az általános választási jog) a haladást szolgálta volna. Áchim a saját va-gyona és jövedelme nagy részét a politikai harcokra áldozta. Ellenfelei állításával szem-ben parlamenti beszédei kiváló szónokról tanúskodnak, éppúgy, mint a városi vagy a megyei közgyûlésen elhangozott, vádbeszéd-nek beillõ mondanivalói.
A korábbi rövid említések helyett Mol-nár József könyvébõl ismerhetjük meg Áchim özvegyének már a Horty-korszakba esõ, országgyûlési választásokhoz fûzõdõ közéleti szerepvállalását, a férje elismerte-téséért folytatott harcát. Ehhez kapcsolha-tó az Áchim törekvéseit más körülmények között folytató Nagyatádi Szabó István mély beleérzéssel megformált pályarajza, célki-tûzéseik és politikusi arculatuk párhuzam-ba állítása.
A kötet példás tényismeret birtokában vizsgálja meg a néphõs szerepét már halála elõtt kiérdemlõ Áchim körüli, már folklo-rizálódott, nemzedékrõl-nemzedékre örök-lõdõ, a mûfaj törvényei szerint csiszolódó históriák valóságmagját. Lényeges esetek-ben bizonyítani tudja, hogy az Áchim iránti ellenszenv táplálására szolgáló ,,változtatá-sokat” mikor és kik ,,ültették be” ezekbe a történetekbe, és hogyan igyekeztek a köz-tudatba csempészni. (Ezek közül a legismer-tebb Szeberényi Lajos Zsigmond jászolhoz köttetése, ami meg sem történt.) A folklór befogadja ezeket az ,,igaz történeteket”, de meg is rostálja, nem gyengíti miattuk a népi hõs elismerését, kedveltségét. (Ludas Ma-tyi vagy Rózsa Sándor megítélésére gon-doljunk). Krupa Andrásnak a csabai paraszt-vezérre vonatkozó gyûjtései a néphagyo-mány helyes értelmezésének a kiváló pél-dái.
Molnár József szerteágazó gazdagságú munkája, mint minden jó könyv, bizonyá-ra vitákat is elindít. Ezek azonban már nem SZABÓFERENC
foroghatnak az általa megoldott alapkérdé-sek körül, s csak akkor lehet értelmük, ha eddig rejtõzködõ forrásokra hagyatkoznak.
A hazai történeti tudat zavarai között min-denki hasznára válna, ha a kötet szellemi-ségét, tárgyszerûségét zsinórmértékül
elfo-gadva kapná meg az élete árán kiérdemelt általános elismerést Áchim L. András épp-úgy, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre. ,,Ha meg is halt, szelleme bennünk él és élni fog örökre” – olvasható Áchim síremlékén, intelemként a mi számunkra is.
Honfoglalás, 2000 Ft, ezüst emlékpénz A oldal
134 N. PÁL JÓZSEF
Hõsökben szegényes idõket élünk im-már évtizedek óta, a készség, mi az õrzé-sükhöz kellene is, kiveszõben van bennünk, pedig élnek közöttünk olyan emberek, akiknek létezése nemcsak a kifogyhatatlan életerõt és a legyûrhetetlen értékteremtést példázhatja, hanem vigasz és biztatás is le-het egy többszörösen megalázott – s néha-napján önnön méltóságtudatát is föladni látszó – nemzet számára. Püski Sándor és Zoltán Ilona lénye nemcsak kivételes cso-da, de jelenvalóságuk módjában van vala-mi torokszorítóan emberfeletti (emberen túli?) is. Püski Sándor február elején töl-tötte be a kilencvenkettõt, felesége az õszön lesz ugyanennyi. 1935. március 16-án es-küdtek õk, házasságuk kerek évfordulójá-nak, ami két esztendõ múlva köszönthet reájuk, már jelzõje sincsen – ilyesmivel nemigen számolhatott az arany- vagy leg-följebb a gyémántlakodalmakig ellátó név-adási emlékezet. A sors kivételes kegyérõl is szó lehet itt persze, de e két törékeny lélek élete és életútja nem a biológiai vagy a genetikai vakszerencse – no meg az egész-séges életmód, nemkülönben a példaadó hûség – okán lett ily meghökkentõ. E kö-zös sorssal – tudom, patetikus a fordulat, de vállalom – mintha a Gondviselés adna bizonyosságot nekünk, mai magyaroknak.
Áll ez a két ember a Krisztina körúti
nül. Sándor bácsi ma is olvassa a kézirato-kat vég nélkül, szerkeszt, bíbelõdik a szö-vegekkel, vagy éppen pakolgat, s az érkezõ könyvcsomagokkal szöszmötöl. Ilus néni maga a megtestesült talpraesettség – New Yorkban élve nyelvtudás híján is mindent elintézett –, kedvessége páratlan, még a szemével is simogatja a hófehér könyve-ket, s a csendõrpertu megejtõ fordulatai-val (tudod lányom, tudod fiam stb.) beszél-beszél múltról, jelenrõl, hazáról, családról, gyerekekrõl, a magyar irodalom már rég halott nagyjairól, betérõ ismerõsöknek és ismeretleneknek egyaránt. Kiegészítik egy-mást hibátlanul, úgy passzolnak össze akár a parancsolat, s a háttérben ott vannak a fiaik, akik folytatni fogják mindazt, amit õk majd hét évtizede elkezdtek – persze addig még jó néhány esztendõ eltelik, s szá-mos könyv is napvilágot lát. Márkanév a Püski, meg lélegzõen eleven legenda is egy-ben, a könyves szakma etalonja is lehetne talán. Föladhatatlan szenvedély ez, amit a nemzet szolgálata, emberléptékû és ember-arcú családi vállalkozás (üzlet, ha valakinek ez kell), amit a morális elkötelezettség ve-zérel minden idõben, s egy tükör is persze, mely oly pontosan tanúskodik a magyar sors újabb kori históriájáról, hogy az már-már döbbenetes.
Ennek a hatalmas – majd hatszáz olda-las – kötetnek a címe is telitalálat. Veres Péter ismert – s természetesen Püski Sán-dor által kiadott – könyvére (Parasztsors – magyar sors, 1941) hajaz ez a választás, arra a népi íróéra tehát, akiben Németh László a történelem gyötörte-megalázta magyar nép lehetséges modelljét látta egykor, s aki Püski nélkül tán éppúgy nem lett volna azzá, akivé lett, ahogy e könyves ember sem e