közülük már nem él), akiknek elbe-széléseikbõl, vissza-emlékezéseikbõl – ha nem is kapunk teljes képet – ki-bontakozik a kor szellemi atmoszfé-rája. Ehhez persze Püski, Budapest, 2002. 280 o.
126
hozzátartozik, hogy a könyvnek nem is célja a XX. századi zenetörténet bemutatása – erre Bónis rá is világít az elõszóban –, ez már mûfajánál fogva sem lenne lehetséges.
Mégis: a „történetek” számtalan szálon kap-csolódnak egymáshoz, a más-más utat be-járó kortárs „szereplõk” sorsa mindunta-lan keresztezi egymást. A könyv két nagyobb ciklusra tagolódik: a „Pályaképek, pillanat-képek” (ez a terjedelmesebb) és az „Emlé-kek, gondolatok Bartókról”. Maguk a beszél-getések igen sokfélék, mindig az adott fel-adatot igyekeznek teljesíteni. Ez a változa-tosság egyrészt szórakoztató olvasmánnyá teszi a könyvet, másrészt óhatatlanul hiány-érzetet is kelt az olvasóban. Például maga Bónis is sajnálatát fejezi ki, hogy nem si-került Kodállyal részletesebb, a teljes pá-lyaképet megcélzó beszélgetést kieszközöl-nie. A fõ helyre tett három „pillanatkép”
kétségkívül érdekes, de az utána követke-zõ kerek „elbeszélések” olvasása után mi is érezzük: tényleg milyen kár! Az interjúk skálája formailag is széles. Az imént emlí-tett „pillanatképek” egy-egy aktuális kérdés köré csoportosulnak (például Kodály benyo-másairól a velencei modern zenei hangver-senyeken, vagy Petrovics Emil székfoglaló-járól a Széchenyi Mûvészeti Akadémián).
A pályaképek egy része tördeltebb, néhol csapongó, „valódi” párbeszéd, ahol a kér-dezõ is aktív részese a dialógusnak (ilyen a Popperné Lukács Micivel folytatott beszél-getés, ahol a kérdések nagy része inkább az ismeretségi kör felé irányul), sok beszél-getés viszont – ahol az irányító kérdéseket elhagyhatónak vélte a szerzõ – monológgá szûkül.
A formai sokszínûség mellett természe-tesen sokfélék a beszélgetõpartnerek is. A zenei élet szinte összes területét képviselik:
van köztük zeneszerzõ, karmester, koncer-tezõ mûvész, esztéta, zenetudós, karvezetõ és énekmûvész, sõt, nem egy közülük több
„mûfajban” is kiváló. A sokoldalúság ré-gen szinte követelmény volt, Tátrai Vilmos így emlékszik erre vissza: „A régi
zeneta-nárok jól zongoráztak és zenét is szereztek.
Szinte minden tanárom komponált valami-lyen zenét… Ma se zongorázni nem tu-dunk, se zenét nem szerzünk.” És ez per-sze az ösper-szes többi hangper-szerre is igaz. En-nek oka nem a tehetségtelenség, hanem a belsõ igény hiánya. A régi korok zenészei nem elégedtek meg csupán interpretálás-sal, õk maguk is alkotni vágytak. Mára ez a két dolog határozottan elkülönül.
Érdekes megfigyelni – bizonyos témák-kal kapcsolatban – az egyes fejezetek kö-zötti párhuzamokat. Kodály Zoltán neve például szinte mindenkinél felmerül, és Molnár Antaltól Vásáry Tamásig minden-ki elismeréssel szól róla. „A mai generáci-ók nem tudhatják már, hogy milyen szug-gesztív hatása volt a fiatal Kodálynak. Egész mûködésén végigvonul egyéniségének ez az egészen különleges sajátsága, hogy akivel érintkezésbe lépett, az a hatása alá került, és nem tudott ettõl szabadulni.” – emlék-szik rá Molnár Antal, akit ez a hatás annyi-ra magával annyi-ragadta, hogy elhatározta „ha ilyen ember, mint Kodály muzsikus, ak-kor én se lehetek más!” Kadosa Pál is élet-re szóló útravalót kapott tõle: „Igyekeztem tõle eltanulni azt is, ami minden fejlõdés alapja, azt hogy az ember önmagával szem-ben is igényes legyen.” Veress Sándor ér-dekesen beszél tanítási módszerérõl: „(…) a tanár Kodály Arisztotelészre emlékezte-tett. Nagy „sétáló” mûvész volt õ is. És ahogy Arisztotelész húsz évig volt Platón tanítványa: Kodály növendékei sem széled-tek szét a hivatalos négy-öt év után, hanem hosszú éveken át – bízvást mondhatom: tíz-húsz éven át – kapcsolatban maradtak egy-kori tanárukkal.” Vásáry Tamás Kodály nagylelkûségérõl is beszámol. Szüleit az öt-venes évek elején kitelepítették, és õ ide-haza egy ócska, hasznavehetetlen zongorán gyakorolt. Amikor a mester – vagy aho-gyan õ szerette, ha szólítják: tanár úr – er-rõl tudomást szerzett, egy pillanatig sem habozott, egy drága Stanway zongorát vá-sárolt neki. Az anyagi támogatás mellett KACZIBA ÉVA
szellemileg is sokat kapott tõle: „Tõle ta-nultam a legtöbbet azon a téren, hogy mi-képp lehet valaki teljes ember, hogy nem elég, ha a sportoló csak az egyik izmát fej-leszti ki: az egész testét kell fejlesztenie.
Vagyis nem elég, hogy csak zenész legyek:
önálló mûveltséggel kell rendelkeznem.
Nemcsak a szellemiekre: a fizikumra is gondot kell fordítani.” Kodály mûködése a magyar kultúra számára felbecsülhetetlen.
A személyes élményeket olvasva azok szá-mára is közelebb kerül, megfoghatóbbá válik személyisége, akik már nem is ismer-hették.
Kodály neve mellett a Bartók iránti tisz-teletüknek is hangot adnak sokan. Kodály nyíltabb személyiség volt, valamilyen szin-ten a kor összes muzsikusával kapcsolat-ban állt, Bartók jóval visszafogottabb egyé-niség, finom lélek, de nem kevésbé hatá-rozott. „(…) Bartók azonban olyan ember volt, aki nem alkalmazkodik. Az alkalmaz-kodó hajlandósága legfeljebb úgy mutatko-zott meg, hogy megpróbált mindent meg-érteni. Hihetetlen érdeklõdés élt benne, és minden helyzetben érvényesítette elemzõ készségét, ösztönét, intuitív nagyságát.” – emlékszik rá Yehudi Menuhin a második ciklusban. Az „Emlékek, gondolatok Bartók-ról” hasonlóan gazdag témavilággal rendel-kezik, mint a könyv elsõ része: míg Bartók elsõ felesége Zieglerné Zielger Márta kö-zös, afrikai útjukról mesél, addig a mûvész második feleségével folytatott beszélgetés sokkal átfogóbb, Bónis kérdései is jóval szerteágazóbbak, igaz, sajnos nem túl mély-rehatóak. Hatan nyilatkoznak a Kékszakál-lú herceg vára keletkezésérõl, ezután Reiner Frigyes emlékszik néhány anekdotával. Szi-geti József, Millos Aurél és Yehudi Menuhin elbeszélései alapján sokat meg-tudhatunk Bartók jellemérõl, egyéniségé-rõl, a kötetzáró Pierre Boulez pedig fõleg mûvészetérõl, alkotói periódusairól és a mûvek hatástörténetérõl szól. (Emlékeket és gondolatokat természetesen az elsõ cik-lusban is találhatunk Bartókról bõven, ezek
közül talán a legtanulságosabb Tátrai Vil-mosé: „Egyetlen egyszer tettem fel neki ze-nei kérdést a Vigadóban, ez azonban életre szóló találkozás volt. Odavittem hozzá a kottát és megkérdeztem: „Tanár úr, kérem, ez mit jelent?” Kíváncsi voltam, hogy mit mond egy bizonyos passzusra. Rámnézett gyémánt szemeivel és ezt mondta: „Amit maga érez”. Ez óriási tanulság volt számom-ra. Azóta tudom, ha egy mûvész nem tudja megfejteni, hogy mi van a kottában, akkor hiábavaló a magyarázat”). Paul Sacher, aki több darabot is rendelt tõle a bázeli kama-razenekar számára, így emlékszik vissza a Zene húros hangszerekre, ütõkre és cselesztá-ra bemutatójácselesztá-ra: „A modern zenemû, ha valóban újat fejez ki, és tökéletes remek-mû, akkor az elõkészületlen közönség kö-rében is megértésre találhat. A bemutató közönsége semmilyen tekintetben nem volt felkészülve erre a mûre, de a muzsika spon-tán ereje határtalanná fokozta lelkesedését.
Ha a mû elõadása jó, a közönség ma is ugyanúgy viselkedik.”
Az ifjabb Bartók Bélával folytatott be-szélgetés a válogatás legterjedelmesebb da-rabja. Nem is beszélgetés ez, hanem ön-életrajzi elbeszélés, melynek legérdekesebb része az, ahogy a fiú visszaemlékszik szüle-ire, hogyan látta gyerekként édesapját, s hogy felnõttként miként munkálkodott élet-mûve és hagyatéka megmentésén, s a ze-nemûvek jogainak visszaszerzésén. Zenei szempontból viszont kevésbé izgalmas if-jabb Bartók Béla karrierjének, saját elõ-menetelének részletes kifejtése. Öccsével, Bartók Péterrel rövidebb beszélgetés ké-szült, õt Bónis fõként édesapja utolsó, Amerikában töltött éveirõl kérdezi. Míg ez a két interjú az elsõ ciklusban kapott he-lyett, a másodikban egy 1988-ban készült közös riportot olvashatunk a két fiúval, ekkor hozták ugyanis haza Bartók hamvait Amerikából, s ez alkalomból a hazautazás megszervezésérõl beszélnek. Ennek az in-terjúnak viszont a múltra irányuló kérdé-seibõl már semmi újat nem tudunk meg,
128
sõt egyes mondatai szóról szóra visszacsen-genek az elõzõ ciklusból. Persze adott kér-désékre – jó esetben – nem lehet csak adott válaszokat adni, mégis zavaró és fölösleges az ismétlés, ráadásul így a beszélgetés sponteneitásának illúziója is elszáll.
Az interjúkötet sok adalékkal szolgál a népzenekutatással kapcsolatban is. Ennek fontosságát – Bartók, Kodály és Lajta nyo-mán – egyre többen felismerték. Különféle inspirációk hatására egyre többen indultak gyûjtõútra, Molnár Antal a Csíkban gyûj-tött, Csenki Imre a cigányfolklór kutatás úttörõje. Farkas Ferenc Barcelónában éb-redt rá: „Elfogott a szégyen: lám, itt Spa-nyolországban a flamencót tanulmányozom, megfeledkezve arról, hogy magyar népdal is van a világon”. Veress Sándor a Nemze-ti Múzeum népzenei osztályán dolgozott né-hány évig Lajta László mellett. Errõl szol-gál érdekes adalékokkal: „A parasztokkal bánni bizony nagy tudomány, nagy lélekta-ni érzék kell hozzá. Meg kellett tanullélekta-ni, hogy miképp lehet a parasztokat az ének-lésre rábírni. Mert a gyûjtõ csak ezután veheti fel a fonográfba énekeiket. Nem egyszerû dolog ez.” Csángó gyûjtésének kálváriájáról igen élvezetes elbeszélést ol-vashatunk, de nem kevésbé szórakoztató Takács Jenõ malibui gyûjtésének történe-te sem, az ott élõ primitív fejvadász tör-zsek tagjaitól…
Irigylésre méltó és tanulságos képet ad a könyv arról, hogy a kor zenészei a közös
cél érdekében mennyire támogatták egy-mást. Ez nemcsak a népzenekutatásra ér-vényes, hanem alkotótevékenységükre is.
A zeneszerzõk aktív és közvetlen kapcso-latban álltak egymással, igényük volt a ze-nei szakmai értekezésre, nyitottak voltak a másik véleményére. A MOMAMU-ba, a Modern Magyar Muzsikosok tömörülésé-be tartozni szabad mûhelymunkát jelentett,
„aki valamit komponált, a többiek bírálata alá bocsátotta” – emlékszik Veress Sándor.
Többen beszámolnak költõkhöz, írók-hoz, képzõmûvészekhez fûzõdõ barátságuk-ról. Molnár Antal a Nyugat elsõ generáci-ójának megbecsült tagja volt, Ady, Koszto-lányi és Móricz barátja. Farkas Ferenc e téma kapcsán nem kevés nosztalgiával fû-szerezte vallomását: „Sok premierre emlék-szem. Arra is, hogy ezeken a koncerteken írók is jelen voltak: Babits Mihály, Harsányi Kálmán. Nem hiszem hogy a mai hangver-senyeken oly nagy számban jelennének meg írók. (…) Az idõk szomorú jele, hogy a muzsikuskollégákkal költõkkel, képzõmû-vészekkel alakult barátságok valahogy el-apadtak.”
Bónis tudatosan irányítja, terelgeti be-szélgetõpartnereit. A személyestõl az álta-lános felé törekszik, tágítja mondanivaló-ját, tanulsággal szolgál, tépelõdésre késztet.
Õt olvasva eltöprenghetünk: vajon a kö-vetkezõ század túlszárnyalhatja-e ezt a nem-zedéket tehetségben, tudásban, de legfõkép-pen odaadásban?
KACZIBA ÉVA
A múlt megismerésében és bemutatá-sában már az ókorban kiformálódott a leg-fõbb tartalmi elv és cél: a történelembõl tanulni kell, a letûnt idõk erényei követen-dõk, a hibáit el kell kerülni. Közel egyide-jûleg megszületett a máig töretlenül érvé-nyes egyik mûfaji és szerkezeti megoldás is: a neves személyiségek életútjának ábrá-zolásával hitelesen és teljes körûen felidéz-hetõ az ,,õket adó” korszak. A meghatáro-zó eseményeket, a tömegeket érintõ nagy elhatározásokat a tudós tollforgatók, a drá-mák és regények klasszikus és mai szerzõi szívesen kötötték a már ismert személyek-ben, csoportokban megtestesült ellentétpá-rokhoz.
Ez a megközelítés az olvasókat szinte törvényszerûen állásfoglalásra ösztönzi, fel-sorakoztatott bizonyító adatok ismeretében – vagy azokat félreszorítva – érzelmileg sem tudnak közömbösek maradni. A szépírók és a történetírók általában ,,elõre megfon-toltan” erre számítanak, így fogadtatják el a meggyõzõdésük szerint való igazságot és annak igazolását. (A Kossuth–Széchenyi vagy a Kossuth–Görgey viszonyáról meg-jelent régi és újabb kötetek ennek a legis-mertebb példái. Szerencsére, a mértékadó szemléletû, elfogulatlan mûvek száma sza-porodik inkább.) A vitatott történelmi sze-mélyiségek, vagy azok néhány megnyilat-kozása, cselekedete, döntése nem is túl ritkán más és más dimenzióba kerül. In-nen származnak az ,,áthallásos” aktuálpoli-tikai, vagy akár évtizedeken át megõrzött elõítéletek, a ferdítésekbõl összeállt legen-dák, az átfogó forrásfeltárás helyett egyes mozaikok, bizonytalan adatmorzsák elõtér-be helyezése, a megkövesedett ellenszenv feladására képtelen beállítottság. A 20.
szá-zad magyar történetén végigtekintve az ilyen szemlélet áldozatainak (lebecsülésüknek, elfelejtésüknek) elég hosszú sorára emlékez-tethetünk. Apponyi Albert, Justh Gyula, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Mónus Illés, Vámbéri Rusztem és mások nevét már ke-vesen, és jó esetben is csak egyoldalúan ismerik. Már-már ebbe a sorba juthatott volna Békéscsaba egyik legnagyobb szülött-je, Áchim L. András is, ha néhány törté-nész és a város vezetése – a közvéleményre támaszkodva – nem tartotta volna életben az õ küzdelmeinek és mártírhalálának az emlékét.
Elõre kellett bocsátanunk mindezt, hogy Molnár József Áchim L. Andrásról írott, kiemelkedõ értékû, vaskos kötetét, mint a jelzett káros áramlattal szembeszegülõ vál-lalkozást, érdemei szerint bemutassuk. (A könyv szép érdeklõdéssel kísért bemutató-ja, a szerzõ és Püski Sándor jelenlétében és szereplésével 2002. november 12-én volt Békéscsabán, a Békés Megyei Könyvtár-ban, az elõzõ napi budapesti premiert kö-vetõen.)
Az 1918-ban Budapesten született, gyer-mekéveiben a földmunkás sorsot és a fõ-városi proletár világot is megismerõ Mol-nár József a szociáldemokraták révén ju-tott el a népi irodalomhoz. 1945–1947-ben Budapest parasztpárti fõtitkára, Kovács