Regény-részletek értelmezése

Amikor irodalmi mővek részleteinek értelmezését vizsgáltuk, háromféle szempontot vettünk figyelembe: a) részben tükrözıdı egész (vagyis a mő egésze alapján értelmezett részlet ) elvét, b) a hivatásos olvasók értelmezéseiben és a c) a laikus olvasók értelmezéseiben kulcsfontosságúnak ítélt részletek.

AMESTER ÉS MARGARITA PÉLDÁJÁN

A regényt már elolvasó 53 olvasóval*¹⁴⁹ még egyszer elolvastattuk a Bulgakov-regénynek a 24., A Mester kiszabadítása címő fejezetét, hogy képet kapjunk egyrészt arról, hogyan értelmezték a regény egyik kulcs-fejezetét, amelyben elıször futnak össze a szálak.

Wolandon és teljes kíséretén kívül megjelennek (vagyis a regény jelenidejében elıször

találkoznak) a címszereplık, felbukkan a feljelentı Alojzij Mogarics, a vámpírkodó Varenuha, az ártányból malacképő polgártárssá visszaváltozó Nyikolaj Ivanovics, a boszorkánnyá váló

Natasa, a lépcsıházban pedig Annuskával is találkozhatunk. Megjelenik Frida is, jó néhány szereplırıl pedig szó esik, így Pilátusról, Ivánról, Latunszkijról, Lapsonnyikováról, Rimszkijrıl, Jacques úrról és Mengel báróról.

Ez a kulcsfejezet többféleképpen is próbára teheti az átlagos olvasót. Ebben a fejezetben viselkedik legfurcsábban az idı. "Megáll, sıt reverzíbilissé válik, miközben rendületlen nyugalommal halad lineárisan elıre megszokott ütemében", írja Szente Péter (1978). Szente arra is felhívja a figyelmet, hogy a Mester megjelenéséig mindössze egyetlen pillanatig tartó, majd ezután körülbelül éjjel egy óráig zajló történésben a hagyományos igazságok érvénytelenné válnak, ami újabb próbatétel az olvasó számára. Az "ünnepi éjfél"

(ahogy Woland nevezi) és a hétköznapi idı ellentétében, ahogy Szente (1978) írja, "egy körkörösen létrejövı hipotetikus, a regény végére még igazolandó végsı azonosságnak" az erıterében zajlanak az események. Úgy tőnik, mintha minden kétszer történne meg, csak másodjára fonákul, ellentétére fordulva: hiába igazolja Woland a Mester állítását, mégis

"ugyanúgy lesz": Azazello háttal a célnak is átlövi a kártyalapon megjelölt szemet, Behemót két pisztollyal sem találja el; az elégett kézirat elıkerül, a Mester kórházi nyilvántartási lapja viszont

149 27 nı és 26 férfi; 4 középiskolás, 7 diploma nélküli szellemi dolgozó, 14 szakmunkás, 21 humán értelmiségi (köztük 10 könyvtáros, 5 népmővelı, 2 pedagógus, többségük irodalom szakos is).

elég; Natasa boszorkánnyá lesz, Varenuha viszont meg akar szabadulni a vámpírszereptıl; az ékszerésznı lakásában ajándékba kapott aranypatkó a bálkirálynıtıl a cseplesz Annuskához kerül, majd visszakerül. Ez a pillanatnyi idı-vákuum mintha magába szippantaná az elmúlt idıt is, hiszen a Mester Pilátus szavait ismétli meg ("Ó, istenek, istenek"), Behemót Azazellóval huzakodva a kórházi jelenetet parodizálja ("Hidd el, minden éjjel megjelenek neked, holdsugár-köntösben, mint a szegény Mester"), amikor pedig Woland el akarja zavarni a kandúrt, ı a büféssel példálózik ("Talán bizony illik ilyen ünnepi éjszakán kétfelé osztani a vendégsereget Messzire, mint a mihaszna büfés: elsı osztályú és másodosztályú frissességőekre?"). Azzal pedig, hogy Woland egy alkalommal "lovagomnak" nevezi Korovjovot, a jövıre, az utolsó fejezetben történı színváltozásra utal, amikor Korovjov Fagót bíborlila palástos lovaggá változva száll tova aranyláncos paripáján. Az ötödik dimenzió és a többi dimenzió (a Woland által elmesélt, a Mester által megírt és Iván által megálmodott múlt, valamint a Woland által megméretett moszkvai valóság) kapcsolatának észlelésére vonatkozott a "Hol szerepel még a regényben a telihold? Van-e összefüggés ezek között a jelenetek között?" kérdésre heten nem tudtak válaszolni, de a többiek zöme sem tudott két-három esetnél többet említeni, pedig a telihold úgyszólván a regényben minden fontosabb pontján jelen van, és három szereplınek (a Mesternek, Pilátusnak és Ivánnak) nincs nyugta a holdfényben. Mindenesetre a "tizenkétezer holdra" büntetett Pilátusra tízen, a teliholdtól meggyötört epilógusbeli Ivánra kilencen, Margarita repülésére szintén kilencen, a Mester és Iván elsı találkozására hatan, a Berlioz halála elıtti teliholdra ketten, a Júdás meggyilkolásáról tanúskodó teliholdra szintén ketten emlékeznek. Ami az összefüggéseket illeti, a kérdezettek kétharmada teljesen tanácstalan, de a többiek is eléggé bizonytalanok.

Az is nehézséget jelent az olvasó számára, hogy nagy olykor ünnepélyesen, máskor azonban félvállról vagy ironizált pátosszal mondatnak ki: Woland szájából az immár szállóigévé váló "kézirat sosem ég el", Behemót szájából az idısebb olvasóknak valahonnan már nagyon ismerıs "a történelem majd igazol bennünket", Korovjovtól halljuk, hogy "ami látható, azt akárki könnyen eltalálja", a Mester mondja ki, hogy "ha nincs dokumentum, akkor ember sincs", és ugyancsak Wolandtól halljuk, hogy „az irgalmasság néha álnokul, váratlanul behatol a legkisebb résen is". Ha az öt kijelentés szövegkörnyezetét megvizsgáljuk, a patetikus, az ironikus, a humoros, az abszurd, a tragikus és a szatirikus különféle ötvözeteit állapíthatjuk meg. Minderre kevés olvasó rendelkezik megfelelı „vevıkészülékkel”. A kérdezettek egyharmada érthetıen nem tud mit kezdeni Bulgakov finom és rafinált iróniájával. Ötödrészük − nem teljesen alaptalanul, ám eléggé leegyszerősítve − úgy értelmezi, hogy hazugságainkban mindig van valamilyen valóság-elem, valamilyen igazságmag, ami viszont Behemót koholmányából hiányzik, tehát ez nem a valóság elferdítése, hanem, mint Woland mondja, merı koholmány.

Hárman − jogosan − a koncepciós perekre és a koholt vádakra gondolnak. Egyvalaki pedig úgy véli, hogy "abban a társadalomban mindenki hazudik, úgy hát ott a hazugság számít

igazságnak, amihez képest Behemót koholt történetét valóban hazugságnak lehet tartani".

Amikor Korovjov azt bizonyítgatja Margaritának, hogy Azazello tetszés szerint talál bele a szívnek bármelyik pitvarába, és Margarita "De hisz az mind el van rejtve!” felkiáltással

nyugtázza, Korovjov azt recsegi, hogy "Az a vicc az egészben, hogy el van rejtve! Ami látható, azt akárki könnyen eltalálja". Szente P. a Hamletben talál erre a "korovjovizmusra" párhuzamot:

"látszikot nem ismerek. . . ezek, valóban, látszanak, mert játszhatók; az enyém belül van, és nem látja szem, csak dísze és boglára gyászmezem". A többség ésszerő megfontolásból nem ért egyet ezzel a kijelentéssel, mondván, nem elég látni a célt, el is kell tudni találni. A

kijelentéssel egyetértık egyik fele evidenciának tartja Korovjovnak ezt a kijelentését, és csak a válaszolóknak negyedrésze ad olyan válaszokat, hogy "a rejtett tulajdonságokat is meg kell ismerni", "Woland világában a mögöttes tartalom meglátása a lényeg", "ami fontos, az a szemnek láthatatlan, a szívével lát jól az ember".

A "Nincs dokument, tehát ember sincs" aforizmát kivétel nélkül mindenki helyesen értelmezte, ugyanilyen egyértelmőnek tőnt mindenki számára az, hogy miért jelentette fel Alojzij Mogarics a Ponczius Pilátusról szóló regény szerzıjét, ami a történelmi helyzet elég pontos észlelésérıl tanúskodik. Ehhez képest meglepıen sokan bizonytalankodtak az immár klasszikussá váló "A kézirat sosem ég el" értelmezésében. Eléggé jelenvaló ez esetben is a racionalizáló védekezés a mővészi kétértelmőséggel szemben. Nyolcan úgy gondolták, arról van szó, hogy az elégett kéziratot a szerzı memóriája pótolja. Kilencen arra hivatkoznak, hogy Woland és a hozzá hasonló földöntúli erık képesek a megtörténtek semmissé tételére. Az eszme maradandóságát, elpusztíthatatlanságát viszont eléggé sokan, (19-en) tették értelmezéseik központi gondolatává.

Woland és Margarita a kulcsszereplıi ennek a fejezetnek: a szellem, az erı része a partnerévé felnövı esendı és csodálatos ember. "No de mi értelme lett volna, hogy olyasmit intézzek el, ami, hogy újra elmondjam, egy másik hatóságra tartozik? Egy szó, mint száz, nem én fogom elintézni, hanem maga", mondja Woland Margaritának, kissé idegesen, és amikor Margarita azt kérdezi, hogy "És az én szavam elég ehhez?" megkerülve a választ, azt mormolja: "No, intézze már el, mit kéreti magát". Margarita ilyen módon nemcsak mint

"mőkedvelı boszorkány", hanem − éppen Woland által elismerve, kinevezve, felkenve − egy másik "hatóság" képviselıjeként is jelen van az ötödik dimenzióban, de úgy hogy mindvégig megırzi eredeti emberi mivoltát, sıt emberségében még el is mélyül. "Amennyiben még

szükség van rám, szívesen elvállalok mindent, amit rám bíz. Egy cseppet sem vagyok fáradt, és nagyon jól mulattam a bálon. Ha még tovább tartana, készségesen odatartanám térdem, hogy ezrével csókolják meg a gyilkosok, akasztófavirágok." Végsı elkeseredésében, sírva mondja már ezt Margarita Wolandnak, miután arra gondolt, hogy a vízbe öli magát. Szó sincs arról, hogy "mégis csak kedve támad, hogy Wolandékhoz csatlakozzon", mint ahogy jó néhány olvasó gondolta. Bizonyítéka ennek, hogy már rajta van Woland zsíros háziköntöse, mert szégyelleni kezdte addig természetesen viselt meztelenségét. Arra a kérdésre, hogy "Miért nem feszélyezte Margaritát meztelensége?" eléggé kevesen (tízen) válaszoltak úgy, hogy ez egy más dimenzió, és csak ketten gondolták azt, hogy meztelensége tisztaságának,

megtisztultságának jelképe. Ezzel szemben hárman azzal érveltek, hogy boszorkány volt, négyen pedig azzal, hogy mások is voltak ott mezítelenül. Még jó néhányan próbáltak ésszerő magyarázatot adni, azzal például, hogy "érdeke volt, hát eltőrte", "úgy érezte, hogy álmodik",

"önkívületi állapotban volt".

A "Miért nem akart kéréssel elıhozakodni Margarita?" kérdésünkre a legtöbben (elsısorban a szakmunkások) azt válaszolták, hogy büszkeségbıl, emlékezve arra, hogy Woland is büszke asszonynak nevezte ıt, amikor lehúzva róla a "nehéz köntöst" maga mellé ültette az ágyra. Többen azzal magyarázták a húzódozását, hogy nem akarta kérésével végleg elkötelezni magát a sátánnak, néhányan azzal, hogy meg volt illetıdve, néhányan pedig úgy érezték, hogy nem akart önzınek látszani. Többen arra gondoltak, hogy Fridának és a Mesternek is elkötelezte magát, de csak egyet kérhet, ezért nem szólal meg. Woland végül is igazolja Margarita viselkedésének helyességét azzal, hogy mennydörgı hangon egyszerre ismeri el könnyeit és büszkeségét.

Arra a kérdésre, mit akart Woland azzal mondani, hogy "az irgalmasság néha álnokul behatol a legkisebb résen is", eléggé sokféle, ám az esetek többségében meglehetıs

tanácstalanságot érzékeltetı válaszok érkeztek. Egyesek úgy értelmezték Woland válaszát, hogy jól meg kell gondolnunk, kivel szemben vagyunk irgalmasok, mások pedig úgy, hogy Woland képmutatással vádolja Margaritát. Akadt olyan vélemény is, mely szerint éppen Fridának nem szolgálja érdekeit az irgalmasság, akinek még vezekelnie kell bőnéért, és olyan is, hogy Woland szemében az irgalmasság öncsalás. Ezek pedig elsısorban értelmiségi vélemények. A többiek körében a leggyakoribb válasz az volt, hogy szánalomból senkin sem lehet segíteni. Érvényesebbnek tőnt azoknak az értelmezése, akik szerint Margarita lelkébe

megmagyarázhatatlan irgalmasság jutott be. Tízen úgy gondolták, hogy Woland szavaiból az csendül ki, hogy az irgalmasság az ı számára olyan, mint ördögnek a szenteltvíz. "Csak" arról feledkeztek meg, hogy Woland nem egyszerően az ördög, hanem az erı részeként az.

Kevesen akadtak, akik felfedezik ebben a mondatban az iróniát, mint például az az olvasó, aki szerint ez a kitétel "rettenetesen gúnyos, hiszen két olyan ellentétes fogalom, mint az

irgalmasság és az álnokság kerül együvé". Figyelemre méltó volt az az értelmezés is, amely szerint "a segíteni akarás reményét a legszörnyőbb pokolban sem lehet elnyomni", és az is, amely szerint ez a mondat arról tanúskodik, hogy Woland sem mindenható.

A nagyon nehéz "Miért bízta Woland Margaritára Frida felmentését?" kérdésre is sokféle válasz érekezett. Jó néhány válaszból az derült ki, hogy az olvasók egy része történetet próbál magában felépíteni, természetesen a maga számára elfogadható történetet. Hogy értelme legyen a "Próbára tettük" mondatnak, afféle mesei próbatételnek magyarázta féltucatnyi olvasó azt, hogy Woland Margaritának engedte át Frida ügyét. Ez az ügy nem is érdekelte Wolandot, válaszolja valaki, arra hivatkozva, hogy míg Margarita Fridával foglalkozott, Woland a glóbust nézegette. Ketten arra gondoltak, hogy Woland bálkirálynıi hatalmát engedi gyakorolni Margaritának. (Nem veszik figyelembe, hogy a bálkirálynıség feladat, szolgálat vagy vezeklés volt, hatalom nem járult hozzá. Hiába állt fı helyen, szolgálatban volt, egy nem is könnyő szerepet kellett eljátszania.) Néhányan arra hivatkoztak, hogy Margarita immár Woland beosztottjai közé tartozik, és ez a feladat éppen neki jut. Többen mintegy bagatellizálták az ügyet, mondván, ezt az apróságot Margarita is el tudja végezni. "Ez nem Woland asztala", jelentik ki hárman. Nyolcan − jóval közelebb jutva az igazsághoz − azzal magyarázták Woland döntését, hogy olyan ember képes felmenteni Fridát, akiben van irgalmasság. Tucatnyi olyan válasz akadt, mely szerint Woland nem akar, illetve nem tud jóságos és irgalmas lenni. Hatan Woland korlátozott hatalmára hivatkoznak. Egy valaki azzal érvelt, hogy Frida felmentéséhez csak Margaritának van erkölcsi alapja, valaki pedig azzal, hogy "a lelkiismeret birodalmában megszőnik Woland hatalma". Azt hiszem, figyelemre méltó azoknak az értelmezése is, akik úgy magyarázzák a Frida-ügyet, hogy "az ember nagy hatalommal rendelkezik, a segíteni tudás hatalmával".

Az olvasók egyik része a "ha már mese, legyen egészen mese"-elv alapján megpróbált mindent a fantasztikum, a mese és az álomvilág dimenziójában értelmezni. Jellemzı, hogy akadt olvasó, aki még a titkosrendıröket is beavatottaknak, Woland embereinek képzeli, de ez egy szélsıséges eset, Margarita boszorkányságának önkényes meghosszabbítása azonban eléggé jellemzı volt. A másik védekezési mód − amely az elıbbinél kétszerte gyakoribb − a racionalizálás. Ennek többféle válfajával is találkozhattunk. Néhányan mindent észelvekkel próbáltak magyarázni, még Wolandot is, mások Wolandon kívül mindent. Sokan megpróbálták egyértelmően körülhatárolni, meddig a mese, honnan kedve a valóság, és így sajátos

dualisztikus értelmezések alakultak ki. Erre elsısorban a Woland és Margarita közötti

munkamegosztás magyarázatai jellemzı példák. Tapasztalhattuk, hogy nemcsak az iróniával átszıtt bölcselkedésnek a befogadása okoz nehézséget, hanem a humor és az irónia, valamint a groteszk és az irónia ötvözetei is. A szatíra nyelvét még elég jól értették az olvasók, de az iróniával átszıtt pátosz "lefordítása" már nem ment könnyen.

AZ ISKOLA A HATÁRON PÉLDÁJÁN

A regénybıl vett (kiragadott) részletek értelmezésének az alkalmazottnál szerencsésebb módja lett volna, amit Tarkovszkij Stalker címő filmjének befogadása vizsgálatánál alkalmaztam (1996:400-491), amikor arra kértem a kérdezetteket, hogy a részletek értelmezését helyezzék el saját szavaikkal megfogalmazott átfogó értelmezésükbe. Ez alkalommal azért nem

választhattam ezt a módszert, mert néhány csoport (szakmunkástanulók és más középfokon tanulók) jelentıs részének vagy éppen többségének ez a mővelet túlságosan nehéz lett volna.

Egy másik nehézség is akadt. A kérdések megválaszolásakor a többség számára nem állt

rendelkezésre a könyv, így aztán az esetek többségében szó szerint csak kiragadott részek értelmezésérıl lehetett szó.

A „határ” értelmezésére hét lehetıséget kínált a kérdıív¹⁵⁰, a legtöbb csoportban a gyermekkor és a felnıttkor (20-40 %), a civil és a katonai világ (10-50 %), valamint a szabadság és az alávetettség közötti határt (5-40 %) választották¹⁵¹, tehát elsısorban szociológiai és filozófiai értelmezéseket. Jóval kevesebben választották az országhatárt, az emberi és embertelen, az erkölcsös és erkölcstelen, valamint a teljes élet és a szőkre zárt létezés határát.

Öttevényi tettének minısítésére négy lehetıséget kínált a kérdıív, ezek közül a vizsgált 12 csoportban a legkevesebben a legnagyobb erkölcsi elismerést jelentı „hısies

áldozathozatal” értelmezést (0-15 %) választották, a többi hármat − „bátor”, „bajtársiatlan”,

„tipikus civil magatartás” − jóval többen (5-55 %). A „tipikus civil magatartás” értelmezése lehet távolságtartó, lehet becsmérlı, lehet a balekságot érzékeltetı, lehet a civil kurázsit dicsıítı vélemény. Az egyes irodalmárok által Jézushoz hasonlított Öttevényi (Zemplényi 1982) az idıs olvasók körében egyértelmően pozitív figura volt, rajtuk kívül csak a magyartanárok és a keresztény csoportok tartották inkább pozitív, mint negatív figurának.

Eléggé eltérı módon válaszoltak a „Miért nem tudtak örülni Merényiék eltávolításának?”

kérdésre, amelyre kilenc válaszlehetıséget ajánlott fel a kérdıív. Legtöbben az eléggé árnyalt

„Mert velük szemben alakították ki saját világukat” (25-50 %) és a meglehetısen redukáló „Mert bajtársiatlan feljelentés áldozatai lettek” (10-45 %) értelmezéseket választották, és még elég sokan (10-35 %) a „Mert fontosabb a vágy, mint a vágy teljesülése” értelmezést. A katonaiskola világát a gyermekkor rendjéhez képest káoszként megélı diákok egyik része éppen a valamitıl való szabadságot élvezı, a maguknak erıszakkal szabad teret biztosító Merényiékkel szemben teremti meg a valamiért való szabadság, a belsı szabadság világát, mely valamennyire

intézményesül is a "világhoz hozzáadás" (a kockás füzet, a mősor-készítés, az atletizálás) formájában. Kiszámíthatatlan önkényükkel Merényiék egyszerre képezik szerves részét az iskola káoszának, másfelıl képviselték rendezıelvét is, amellyel szemben a saját világ rendjét lehet állítani. Merényiék eltávolításával ez a rendezıelv tőnt el, és mert a velük szemben kialakított rend még nem volt eléggé szilárd, elbizonytalanodtak. A Merényiékkel szemben kialakított saját világ (szociálpszichológiai értelemben saját világgal rendelkezı csoport és csoportidentitás) a Merényiékkel közös nagyobb világ része, amely a felszínen kaotikus, ám lényegében rendezett (akkor is, ha ez a rend nem is katonás, nem is racionális). Bébé és társai sorsa részben közös Merényiékkel. Merényiék világa ugyanakkor egy csábító másik világ, amelybe nem lehetetlen az átjárás (pontosabban nem lehetetlen velük focizni, fosztogatni, kalandokban részt venni), aminek kétféle akadálya lehet: Merényi engedélyének hiánya és a közéjük vágyakozók moralitása.

A regény mottójának értelmezését sokan a szentírási szöveg értelmezésével azonosítják, s az ágostoni hagyomány alapján magyarázzák.¹⁵² Szent Ágoston szellemének

150 Legfeljebb kettıt lehetett választani.

151 Maguk a kérdezettek is megfogalmazhattak válaszokat, ám ezzel csak hat csoportban éltek, legtöbben a klerikusok (7-14 %) és a magyar szakosok (10 %) közül.

152 Szent Ágoston nem úgy értelmezi Szent Pál apostol Római levelének 9,16 versét ("Nem az akaróé, sem a futóé, hanem a könyörülı Istené"), hogy Isten segítsége nélkül nem érhetjük el, amit akarunk, hanem úgy, hogy akkor is Isten cselekszik bennünk, amikor akarunk. "Hogyan vállalhatta a szabad akarat hirdetıje a kegyelem mindenhatóságának tételét?", kérdezi Vidrányi Katalin, és azt válaszolja, hogy Szent Ágoston szerint

szabadságunk nem az autonóm emberé, hiszen szerinte nincs is autonóm ember, és így az igazi szabadság az igazságnak való alávetés. Szent Ágoston szerint, írja Vidrányi "Az ember nem képes a maga ura, teste ura lenni.

"Az akarat elvben választ a jó és rossz között, de gyakorlatilag csak a rosszat választhatja. Ennek a radikális pszichológiai pesszimizmusnak a teológiai konzekvenciája: az alapjában elnyomorodott emberi természeten még a keresztségben nyert kegyelem sem segít igazán. Így a keresztény alapvetı állapota az Istentıl való teljes

továbbélését vizsgálhattuk, amikor a következı magyarázatokat kínáltuk a kérdezetteknek. A válaszokból ki lehet érezni, mennyiben ütköztették az olvasók ezt a szentírási szöveget a regény egészével, benne a "hozzáadni valamit a világhoz", valamint a "halott formák

segítségével élı valóságot tudunk létrehozni, ha a felületre merıleges irányú dimenzió felı ható erıkre szakadatlanul ügyelünk" gondolatokkal. Nem meglepı, hogy szemben − a még a vallásos olvasók számára is szélsıségesnek ítélhetı − szentágostoni tanítással, az emberi erıfeszítést és a kegyelmet egyaránt szükségesnek tartó értelmezés körül alakult ki leginkább egyetértés: „Az embernek is igyekeznie kell sorsát alakítani, de ez kevés, kegyelemre is szükség van” (10-55 %). Átlagosan nagyjából azonos arányban (5-45 %) választották a

következı három megállapítást: „Isteni kegyelem nélkül az ember semmit nem tehet”, „Azoké a túlélés kegyelme, akik nem futnak utána, hanem rábízzák magukat Istenre”, „Az emberi akarat korlátozott, az isteni irgalom korlátlan”. Meglehetısen kevesen választották a két erısen redukáló értelmezést: „Eleve el van rendelve, ki lesz a kiválasztott”, „A kegyelmi állapot éppen akkor kerüli el az embert, amikor nagyon akarja”.

Megállapítható, hogy a részletekre vonatkozó felkínált értelmezések megítélésében − fıleg az Öttevényivel, Medvével és Merényiékkel történetek esetében − jelentısebb az eltérés az egyes csoportok között, mint a felkínált átfogó magyarázatok elfogadásában. Ez talán azzal magyarázható, hogy a részletek értelmezésekor a fogalmakhoz és elvonatkoztató

kijelentésekhez képest (többségükben ilyenek voltak a felkínált átfogó értelmezések) jobban felidézhetı és érzékletesen megjelenı szereplıkhöz, valamint jobban felidézhetı és átélhetı eseményekhez lehetett kapcsolódni.

3.8.5. Szövegrészletek értelmezése

Amikor a kutató az olvasókkal szövegrészleteket értelmeztet, a részletekbıl próbál az egészre (az egész mő értelmezésére¹⁵³) következtetni. Habár az olvasó ezt saját szavaival teszi, mégis van az eljárásban valami mesterkélt, hiszen a kutató sok esetben olyasmit ”tukmál”

az olvasóra, mely számára a mő olvasása közben nem bírt jelentıséggel.

AZ ISKOLA A HATÁRON PÉLDÁJÁN

Míg a regényrészletek többsége eseményekhez és szereplıkhöz köthetı, a

szövegrészletek többsége a kérdezettek számára kevéssé volt szituált, s mivel többségüknek nem állt módjában, hogy elıvegyék a könyvet, így aztán valóban „kiragadott” idézeteket értelmeztek. Ennek következtében érthetıen csökkent a szituatív, és megnıtt az elvont

szövegrészletek többsége a kérdezettek számára kevéssé volt szituált, s mivel többségüknek nem állt módjában, hogy elıvegyék a könyvet, így aztán valóban „kiragadott” idézeteket értelmeztek. Ennek következtében érthetıen csökkent a szituatív, és megnıtt az elvont