Kérdés, hogy mivel magyarázható az a tény, hogy a meglehetısen eltérı társadalmi helyzető, ízléső és értékrendő olvasók hasonlóképpen reagálnak egy mőre, hasonló érzéseket és értelmezéseket produkálnak? Természetesen számolhatunk a mő hatásával, „vezérlésével”
is, az olvasónak a szöveg által való irányítottságával is (Halász 1996), ám nem kevésbé azzal a
− szociológiai − magyarázattal is, mely szerint a „hasonlóan” olvasók azonos kultúrában, azonos hagyományban élnek, azonos kulturális horizonttal rendelkeznek, nagyjából egy nyelvet beszélnek. A másik versenytárs − egy lélektani-antropológiai elképzelés − az ember
antropológiai állandóira hivatkozik. Úgy tőnik, hogy akár a mő által sugallt, akár a
társszerzıségben létrehozott, akár a mő alaptémájára improvizált olvasatokban gondolkodunk, olyan modellt célszerő alkalmaznunk, amelyben a mő és a befogadó − ha nem is feltétlenül egyformán, de − egyaránt fontos, komplementer, egymást feltételezı tényezı.
A hermeneutikai irányzathoz sorolható E.D. Hirsch modellje köztes helyet a „mindenható mő” és a dialogikus modell között: szerinte csak akkor beszélhetünk jelentésrıl, ha valaki (esetünkben az irodalmi mő szerzıje) utalni akar valamire, ás ennek az utalásnak
meghatározottnak kell lennie. Helyénvalónak tartja annak a tisztázását, hogy az értelmezés mennyire felel meg a szerzı valószínő intenciójának. Ugyanakkor az értelmezést csak a valószínőség és nem a bizonyosság irányítja, vagyis az irodalmi mő mindenhatósága
korlátozott. Mindezt nem zárja ki azt, hogy érvényesebb és kevésbé érvényesebb olvasatokról beszéljünk (Maclean:1995:154-155, Halász 1996: 192-193).
Hasonlóképpen ítélhetı meg U. Eco elképzelése az empirikus és a mintaolvasóról. Az empirikus olvasók „sokféleképpen olvashatnak, nincs törvény, ami megszabná nekik, hogyan olvassanak, így hát a szövegeket gyakran mintegy tárolóként használják saját érzelmeik
számára, melyek eredhetnek a szövegen kívülrıl, vagy pedig a szöveg váltja ki véletlenszerően.
Ennek alapján inkább a „mindenható olvasó” képviselıjének tőnhetne Eco, csakhogy
elképzelésének nem az empirikus olvasó, hanem a mintaolvasó válik központi figurájává, vagyis az eszményi típusolvasó, „akinek az együttmőködésére a szöveg nem csupán eleve számít, de igyekszik azt meg is teremteni” (Eco 2002:16). Az empirikus olvasó által követendı példát az irodalmi mő kínálja föl: „az empirikus olvasók csak akkor válnak mintaolvasókká, ha felfedezték
40 Korda Eszter (a kutatásban egyik munkatársam, majd egyik lektorom) gimnazista tanítványai körében tapasztalta ezt a jelenséget: amikor a tanár a jelentés alakulásában a befogadó aktív szerepérıl beszél, tanítványai hajlamosak "magukhoz ragadni a hatalmat", és az olvasó mindenhatóságát hirdetni.
a mintaszerzıt, és megértették, mit akar tılük” (Eco 2002:41-42). A mintaszerzı pedig nem más, mint a mő stílusa, elbeszélı stratégiája, utasítás-sorozata, a mintaolvasó pedig − mint P.
Puglatti írja − „együtt születik a szöveggel, hatáskörét az a genetikai kód határozza meg, melyet a szöveg átad nekik” (Eco 2002:27-28).
Mennyire kötött és mennyire szabad az olvasó, aki szintén kutat, viszonyt létesít, és képzeletével kiegészít, vagy éppen beteljesít? J-P. Sartre szerint az olvasó alkotva feltár és feltárva alkot. Vezeti ıt ugyan az író, de az olvasó rendre túllépi vezetıjét (1969). Az olvasó az író által irányítva alkot, s e mondatban mindkét szó − az irányítottság és az alkotás − egyaránt hangsúlyos. A tranzakcionizmus szerint a bető az olvasóhoz való viszonyban válik szöveggé, s az olvasó a szöveghez való viszonyában válik olvasóvá (Rosenblatt 1985).
Az empirikus befogadás-vizsgálatok tükrében úgy tőnik, hogy a mő az olvasókkal való párbeszédben születik, méghozzá újra- és újraszületik. A dialogikusság azt jelenti, hogy a mő befogadása, megértése a mő világának és az olvasó világának dialógusában jön létre. Hogy mi mond nekünk a mő, jelentıs részben attól függ, mit mondunk mi neki, pontosabban: milyen kérdéseket tudunk feltenni neki. A befogadás egy olyan dialógus, melynek feltétele és eredményei is a közös szókincs, vagy ahogyan Gadamer fogalmaz: a mővel folytatott
kölcsönös szóértés egyre mélyülı folyamata. Az olvasatokat − a szerzıvel társszerzıségben − létrehozó olvasó pedig jelentıs mértékben éppen elızı olvasmányai által születik és érik egyre kompetensebb olvasóvá. Ennek az irodalomszociológiai tapasztalatnak, és az erre épülı irodalomszociológiai „operatív modellnek” leginkább a dialogikus irodalomelméleti modellek felelnek meg.
2.3.1. Az olvasót irányító üres helyek
R. Ingarden harmincas években írott könyveiben Husserl hatására a fikciós tárgyakra nem tartja érvényes azt, amit a reális tárgyakra (hogy egyértelmően meg vannak határozva), mert ez esetben a szavak és mondatok szintjén olyan hézagok keletkezne, melyeket az olvasónak kell kitöltenie vagy konkretizálnia. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy Ingarden a szubjektivizmus valamilyen formáját részesíti elınyben, ugyanis ha lehetıséget is kap az olvasó a meghatározatlan helyek egyéni kiegészítésére, a mő szerkezeti vázának rekonstrukciója dönti el, hogy mi számít helyes, és mi önkényes olvasatnak (1977). Ingarden ezzel természetesen a mindenható mő elmélet képviselıje. W. Iser − Ingarden által ihletett elméletében − már kifejezetten a szöveg és az olvasó dialektikus interakciójáról beszél. Mint a recepcióesztétika mővelıje felértékeli és átértelmezi az irodalmi szöveg betöltetlen helyeinek az olvasó általa történı kiegészítését. Az „odaértett olvasó” vezérli a tényleges olvasót a szöveg jelentésének összeállításában, az író által megformált üres helyek41, rések orientálják az olvasót, folytonosan korrigálva a szövegészlelést. Az „üres helyek” feladványához az olvasó norma-repertoárját42 használja föl. Iser elképzelését úgy is lehet értelmezni, hogy a szöveg önmagában nem kész, rések (hiányok) maradnak benne (vagy inkább maradnak ki belıle, és az olvasónak kell befejezni, beteljesíteni. És lehet úgy is, hogy a rések nagyon is tudatosan megkomponáltak, mintegy körülrajzoltak, s mintegy lekottázzák az olvasó számára azt, amit bele kell látni ezekbe a résekbe. Így gondolja Ian Maclean is, amikor ezt írja: „Iser olvasója feltőnıen emlékezetet a nehéz szövegek (jobbára regények) megértésével küszködı felkészült nyugati kritikusra, akit szellemi nyitottság és liberális alapállás jellemez, aki semmiben sem különbözik az újkritika szoros olvasójától.” (1995:149-151). A repertoárt lehet szociológiai meghatározottságnak
41 Ingardennél ezek nem tudatosak, a tudatosan feltárható struktúrán kívül helyezkednek el.
42 Mely társadalmi történeti és kulturális normákat tartalmaz, benne a valóság és az irodalmi hagyomány elemei.
értelmezni, s az egész eléletet eminensen irodalomszociológiainak. Iser azonban inkább az olvasó személyes repertoárját és személyes élményét, és önmaga realizálását (amelynek az irodalmi mő eszköze) hangsúlyozza (1989). Iser modelljébe inkább a feladatot jól vagy rosszul megoldó (az üres helyeket jól vagy rosszul kitöltı (a körvonalazott hiányokat „kiszínezı”), vagy éppen az olvasmány közvetítı közegén keresztül önmagát megvalósító olvasó illik bele, mint a különféle értelmezéseket (köztük egyenértékő „jó megoldásokat” is produkáló) alkotótárs.
2.3.2. A hermeneutikai kör és a javítható sémák
H-G. Gadamer legfıbb érdeme éppen a dialogikusság értelmezése. Szerinte a
megértés folyamatos és alkotó jellegő. Az értelmezés − mely mindig a hagyomány értelmezése, még a tegnap keletkezett mő olvasása esetében is − mindig megváltoztatja a mő jelentését, mert az értelmezés társadalmi környezete mindig más és más. Szerinte a mő értelmezése és megértése nem a mőbe rejtett igazság rejtjelének a megfejtése, hanem dialógus, melyben a mővel kapcsolatos elızetes fogalmainkat (elıítéleteinket) alkalmasabbal helyettesítjük.
Mindebbıl következik, hogy az irodalmi mő értelmezése egyben mindig önmagunk megértése is. A gadameri elképzelés jól lefordítható a pszichológia és a szociálpszichológia nyelvére.
Másfelıl pedig a gadameri elképzelés jól kiolvasható (és ezzel igazolható) az irodalmi mő befogadásának pszichológiai és szociálpszichológiai folyamatából. Ebben az elképzelésben a megértés nem a szubjektum teljesítménye, hanem egy hagyománytörténésbe való belekerülés, az értelmezést pedig olyan elemek alkotják, mint az elızetes megértés, hit abban, hogy csak azt érthetjük meg, ami értelemegységet alkot számunkra, végül pedig kapcsolat az igazsággal.
Ha mindez adott képesek leszünk a másik (másik személy, másik kor) elgondolása szerint megérteni a szöveget. Világlátásunk, értékrendünk ugyan korlátozza horizontunkat (olvasás esetén olvasói horizontunkat), mégis hozzáférhetıvé válhat számunkra a másik (olvasás esetén a mő) horizontja, ha felismerjük saját pozíciónk történetiségét, és így a két horizont (az olvasóé és az irodalmi mőé) összeolvadhat Az objektív szövegjelentés és a szubjektív értelmezı kettıse helyére egyfelıl egy idıben létezı interszubjektív egység, másfelıl egy személyfölötti
hagyomány lép (Maclean 1995:141-153).
A hermeneutikai körrel kapcsolatos heideggeri elképzelés nyomán Gadamer úgy látja, hogy amint az olvasó észevesz valami értelmet a szövegben, elıre felvázolja az egésznek az értelmét. Ennek az a feltétele, hogy a szöveget valamiféle elvárásokkal olvassuk, meghatározott értelmet várjunk. Jól látja D. E. Hirsch a hasonlóságot a hermeneutikai kör (a részbıl az egész és az egészbıl a rész megértése, állandó ingamozgás keretében) és a kognitív pszichológia úgynevezett javítható sémák43 modellje között, és azért tartja jobbnak Piaget modelljét, mert a sémában foglalt predikciók teljesülésük esetén megerısítik a sémát. Halász László viszont
„megvédi” a befogadás-vizsgálatok által is igazolt hermeneutikai modellt, mert az is számol azzal a lehetıséggel, hogy az elızetes megértés helyet adhat az önigazolással, sıt igyekszik védekezni ellene (1996:192).
2.3.3. A pre-textus befogadás általi realizálódása
Józsa Péter és Jacques Leenhardt empirikus irodalomszociológiai
befogadás-vizsgálatuk tapasztalatai alapján megállapítják, hogy „a jelentéseket nem a szöveg önmagában, hanem a befogadási folyamatot szabályozó mentális rendszer határozza meg. Minden úgy fest, mintha az esztétikai textus csak pre-textus volna ahhoz, hogy megszülethessenek a jelentések, melyek azonban másutt, más tényezık által határozódnak meg. Pre-textus a szónak mindkét értelmében: egy elızetes valami, amely csak a befogadásban és a befogadás által realizálódik,
43 Mivel a "sémához" sematikus (azaz leegyszerősítı) értelmezést asszociálhatunk, talán szerencsésebb lenne a
"javítható elképzelés" használata.
azaz ’elı-szöveg’; valami, ami nem magán- és magáértvalósága szerint érvényes, hanem aminek csak az a funkciója, hogy lehetıvé tegye, hogy jelentést tulajdonítsunk neki, azaz ürügy.” Úgy tőnik, mintha ez a Holland-féle modell (mely egy árnyalattal erısebb félnek tekinti a befogadót, mint a szöveget) tudásszociológiai változata lenne. Ugyanakkor Józsáék azt is kijelentik, hogy „a mőalkotások elımozdíthatják lappangó, elfojtott tendenciák felszínre hozatalát, a praxis, az életmód és/vagy az értékek belsı ellentmondásainak kirobbanását”
(1981:431).
Hayden White elméletében − a történelmet maga a történész költi − a pre-textusnak a történelmi esemény felel meg, amely „különbözı módon cselekményesíthetı, hogy különbözı értelmezéseket adhassunk nekik, és különbözı jelentésekkel ruházhassuk fel ıket” (White 1997:74). A történelmi tényekre (vagyis a pre-textust) a történész megkeresi a birtokában lévık közül a megfelelı narratívát. White szerint kétféle lehetséges végpont adódik a különféle cselekményszerkezetek létrehozására: az egyik (a determinsztikus típus44) a kezdeti eseményt, a másik (az eszkatologikus vagy apokaliptikus típus45) a sorozat utolsó elemét ruházza föl a meghatározó tényezı státuszával. Mintha ilyesmivel találkozhatnánk az irodalmi mő
befogadásakor is: az irodalmi mő „imprintingjének”, az elsı benyomásoknak az olvasást végig meghatározó determinisztikus hatásával ugyanúgy találkozhatunk, mint a vég (a befejezés, a megoldás és feloldás) felıli értelmezéssel is. Legtöbbször azonban mindkét „olvasási végpont”
szerepet játszik a megfelelı narratíva megtalálásában, a kezdeti és a záró végpontok egymást értelmezı hermeneutikai terében.
2.3.4. A horizontváltás
Az irodalmi mő és a befogadó viszonyának kulcskérdése EH. R. Jauss elméletében is a jelentés társadalmi érvényessége. Jauss elgondolása is bizonyos értelemben tranzaktív, hiszen az innen-oda (a mőnek az olvasóra) vagy az onnan-ide (az olvasónak a mőre gyakorolt) hatása helyett inkább a dialógust és a dialógust körülölelı történeti-kulturális horizont
meghatározó szerepét helyezi elıtérbe.
Jauss úgy próbálja elkerülni a pszichologizmus csapdáját, hogy egy mő befogadását és hatását az elvárásnak abba az objektiválható vonatkozási rendszerében írja le, mely bármely mő megjelenésének történeti pillanatában létrejön, s a mőfaj korábbi ismeretébıl, elızı mővek formájából és tematikájából, valamint a költıi nyelv és a köznyelv ellentétébıl épül föl.
Egy új interpretációnak kiindulópontja Jauss szerint a mőnek a jelentıl való távolsága és idegensége. Ez a kortársi és a majdnem-kortársi mővekre is érvényes, hiszen a „vadonatúj”
mővek is irodalmi konvenciókra (vagy azok ellenében) épülnek, és ezekhez az elıdökhöz nemcsak az írók viszonyulnak utódként, hanem mőveik olvasói is. A mő hatásának egyik fontos feltétele az utódok látens vagy kifejezett érdeklıdése. A költıi szöveg Jauss szerint nem
katekizmus, a szöveg célja a dialogikus megértés szabad játéktere, ahol az olvasó kérdést tesz fel a tradíció számára, és ezzel lehetıvé válik az eredeti kérdés rekonstruálása, ennek
segítségével pedig felülvizsgálhatja a saját eredeti kérdésfeltevését. Ebben a modellben − mely kizárja mind az olvasói nézıpont relativizálását, mind a határtalan értelmezhetıséget, mind az irodalomtörténeti folyamat mellızését − az elızetes megértésünket lehetıvé tevı elıtörténet felderítése lehetıvé teszi, hogy az olvasó rálásson megértésének lehatároltságára és játékterére. Jauss hangsúlyozza, hogy az elmúltnak nem minden reprodukciója elıfeltételezi az új tapasztalati horizontba való átfordítást. Olyan mőalkotások, melyek az irodalmi
nyilvánosság konszenzusa révén példaképpé váltak vagy bekerültek az iskolai olvasmányok
44 Ilyennek tartja a marxi történelemértelmezést a Kommunista Kiltvány alapján.
45Erre Szent Ágoston Civitas Dei-jét és Hegel történelemfilozófiáját szolgáltatja példának..
kánonjába, észrevétlenül kerülhetnek be esztétikai normaként egy tradícióba, és mint eleve adott elvárások határozhatják meg a késıbbi generációk esztétikai beállítódását. Jauss modelljének fontos sajátossága, hogy a mő befogadása (ı így mondja: reprodukciója) mindig részleges marad: bizonyos értelmezési lehetıségek választása a többiekrıl való lemondás árán válik lehetıvé. A tradíció alá van vetve az állandó rövidülés, egyszerősödés ökonómiájának, mely minden kanonizálás sajátja. Teljes megvilágosodás az olvasásban nem létezik, mert − Heideggerrel szólva − „a homályt homályként fedi föl”, „az értelem az értelemnélküliség szakadékából merül föl, s az értelemnélküliség végig körülveszi a belıle kiemelkedı értelmet”
(1988:85).
Kritizálva Gadamer horizont-egybeolvadás modelljét (mely szerint létrejöhetne tökéletes befogadás, megértés, értelmezés) Jauss kulcsfogalma a horizontváltás, melynek iránya a szőkebbtıl és meghatározatlanabbtól a tágabb és általánosabb felé irányul. Nem szabad az értelmezı saját horizontjának az értelmezendıhöz asszimilálódni, mondja Jauss, mert az az értelem, amelyet a távoli szöveg visszanyerhet, nem egyedül saját horizontjának implikációiból bontakozik ki, hanem ugyanilyen mértékben az értelmezı tapasztalatának késıbbi
horizontjából. Empirikus irodalomszociológiai kutatásaimban azt tapasztaltam, hogy ehhez az ideális esethez képest az irodalom-olvasás gyakorlatában rendszeresen elıfordul az, hogy az olvasó mintegy túl közel kerül a mőhöz, s horizontja beleolvad a mő horizontjába (s mintegy felszívódik abban), és gyakran elıfordul az ellenkezıje is, hogy túlságosan távol marad a mőtıl (vagyis nem tud vagy nem akar eléggé közel kerülni a mőhöz), s ez esetben saját horizontjával
„takarja le” (választja el magától) a mővet. Egy szöveg csak a kérdezı számára válhat kérdéssé, hangoztatja Jauss. Nos, a dialógusra képtelen vagy kevéssé képes olvasók egyik része nem kérdez, hanem állít, mintegy a szerzı szájába próbálja adni a megfelelı választ, másik része pedig mintegy memorizálja, megismétli a mőalkotás kiragadott részleteit.
Az olvasás esztétikai élményét Jauss szerint az irodalmi mő és az olvasó horizontjának dialógusa hozza létre, s az élmény lehet az olvasói normáknak megfelelés, a normák áthágása és új normát létrehozó is. Ebben a modellben ezek a normák − melyeket az olvasó érdekei, vágyai és élményei motiválnak − az esztétikai percepciós rendszernek vannak alárendelve. Ha Jauss ezeknek a motivációknak szociológiai feltételeivel is számolna, elmélete akár
irodalomszociológiai befogadás-modell is lehetne.
2.3.5. Az optimális távolság elve
Jogosnak érzem Veres Andrásnak empirikus kutatásaink referenciapontjai között szereplı jelentı Iser és Jauss munkásságával kapcsolatos kritikus megjegyzését: "Itt csupán jelezhetem véleményemet arról, hogy a hermeneutikai és recepcióesztétikai irányzatok végül nem hoztak akkora fordulatot az olvasó jelentıségének átértelmezésében, mint azt a fellépésük idején hangoztatott programjuk alapján várni lehetett. Nem annyira a mővek és az olvasók, mint inkább a mővek egymás közti dialógusát hangsúlyozzák. (...) Iser sem tesz mást, mint hogy az irodalmi szövegben rejlı hatás-lehetıségek feltételezett megvalósulásaként veszi számba az olvasó jelentıségfelismerı, illetve jelentésadó tevékenységét. Jauss pedig − bár
egyenrangúnak fogja föl a szöveg által meghatározott hatást és a címzett által meghatározott befogadást − elismeri, hogy »közülük az irodalmon belüli elvárási horizont kirajzolása
könnyebb, mivel levezethetı magából a szövegbıl; a társadalmi elvárás viszont csak a történelmi mindennapi élet világának kontextusában tematizált«. Helyben vagyunk: errıl volt szó korábban is" (1994:276).
P. Ricoeur az individuális olvasóra gyakorolt hatás és válasz Iser szerinti elképzelését, valamint a kollektív elvárás és a közösségi válasz Jauss szerinti elgondolását egymást
kölcsönösen feltételezı és egymást kiegészítı elképzelésnek tartja. A szöveg felhívó struktúrája szerinte az individuális olvasási folyamaton keresztül tárul föl, és az olvasó oly mértékben válik kompetens olvasóvá, amilyen mértékben részesül a közönségben leülepedett elvárásokból (1998). Ugyanezt Király Jenı így fogalmazza meg: az élmény-konkretizáció egyszerre tartozik az egyéni tudathoz (élményszerősége által) és a kultúrához (jelrendszeri szabályozása által) (1998).
A jó olvasás Ricoeur szerint egyszerre enged bizonyos mértékő illúziót, és elfogadja az értelem által elıállított cáfolatot. Ha az olvasó a mőtıl megfelelı távolságban foglal helyet, akkor az illúzió felváltva lesz ellenállhatatlan és elviselhetetlen (1998). Ez a gondolat rímel a mőhöz túl közel kerülı és a mő hatótávolságán kívül maradó olvasóról − empirikus kutatások alapján − alkotott elképzelésemre. A ricoeuri ideális esetéhez képest az olvasók jelentıs része
− nevezzük ıket naiv olvasóknak − a mő által keltett illúziók foglyává lesz, az olvasók másik jelentıs hányada pedig − nevezzük ıket racionális olvasóknak − makacsul és erısen ellenáll annak, hogy bármilyen illúziótól megszédüljön, s kritikusan, pragmatikusan, racionálisan közeledik a mőhöz. Ricoeur modelljében − értelmezésem szerint − az illúzió elfogadása és cáfolata a befogadás egyformán fontos feltétele, pontosabban az illúziónak és az illúzió cáfolatának egyszerre történı elfogadása, ami megfelel a mő hatótávolságában való tartózkodásában. A hatótávolság egy eléggé széles sáv, mely egyes mővek esetében keskenyebb, mások esetében szélesebb, ami azt jelenti, annak is van esélye a dialógusban való részvételre, aki valamivel közelebb marad az illúzióhoz, és annak is, aki a cáfolatához.
Másképpen: az olvasónak eléggé széles mozgástere, eléggé komoly lehetısége van.
2.3.6. Egy lehetséges Én−−−−Te modell M. Buber nyomdokán
Jaussnak az a felfogása, mely szerint a mővészet tapasztalata az idegen Te és általa a saját Én megtapasztalásának és meggazdagodásának kitüntetett útja megengedi, hogy a mő és a befogadó kapcsolatát megpróbáljuk M. Buber Én−Te kapcsolatához hasonlítani.46 A buberi Én−Te viszonylat pedig abban különbözik Jaussétól, hogy a kapcsolat létrejöttének feltétele éppen elızetes elképzeléseinktıl, céljainktól, vágyainktól és mindenféle részlegességünktıl való megszabadulás, a felfedezı tudatos, célirányos attitődjének a megnyílása, a befogadás attitődjével való felváltása, az uralkodó Én−Az rendszerbıl való transzcendálásra való
képesség. Az empirikus vizsgálatok tapasztalatai szerint az olvasó nemigen képes önmagának ilyen mértékő átadására és a mindenféle részlegességtıl való megszabadulásra. Ez
természetes is, hiszen az Én−Te kapcsolat éppen az Én−Az viszonylaton való túllépés. A mindennapi élet Én−Az viszonylata az a keretfeltétel, az az alap, ahonnan el lehet rugaszkodni az Én−Te kapcsolat felé. Az olvasó, ha át is lépi az Én−Az világ határát, minduntalan
visszakerül a hétköznapi Én−Az világba. Ha pedig ez így van, akkor hogyan lehet az, hogy sok-sok olvasó mégis úgy érzi, hogy olvasás közben egy másik világban él? Buber élesen
megkülönbözteti az extázist (amely az ész kikapcsolását és az érzések uralmát jelenti) az Én−Te kapcsolattól, amelyben az ember önmagából semmit sem kikapcsolva, hanem lénye egészével (tehát ösztöneivel, érzéseivel és gondolataival együtt) lép át a másik létrendbe, ugyanis csak így, egész emberként lehet létélmény részese (1991). A buberi fogalmakat használva azt lehet mondani, hogy a mő és a befogadó viszonya − optimális esetben − közelíthet az Én−Te viszonyhoz, pillanatokra akár el is érheti, vagy pedig az Én−Az és az Én−Te viszonylat között oszcillálhat.
46 Mindezt természetesen csak abban a tudatban tehetjük, hogy M. Buber nem irodalomszociológus, hanem perszonalista bölcselı, az ı modellje elvont és eszményi, s nem empíria-közeli.
2.3.7. Monologikus és dialogikus olvasás
Tverdota György − aki jogosan tekinti par excellence recepcióvizsgálatnak a
kultuszkutatást − úgy véli, a kultikus befogadóra inkább illik a monologikus, mint a dialogikus
kultuszkutatást − úgy véli, a kultikus befogadóra inkább illik a monologikus, mint a dialogikus