Részvételen alapuló technológiafejlesztés vagy konstruktív technológiaértékelés

A standard technológiaértékelés (Technology Assessment - TA) módszere az elmúlt két évtizedben már széles körben alkalmazottá vált a különféle technológiai alternatívák lehetséges következményeinek értékelésére. Ebben a folyamatban jóformán az egyetlen, de

mindenesetre a legfőbb szerepet a szakértők, a tudósok játsszák. Rosszabb esetben a szakértők csoportja egyetlen tudományág vagy kizárólag a legfőként relevánsnak tekintett mérnöki diszciplína képviselőiből áll – ők adnak aztán tanácsot a közpolitika formálóinak és a döntéshozóknak. Jobb esetben a mérnökök köre kiegészül a társadalomtudományok képvise-lőivel is a technológiaértékelés folyamatában. Mindazonáltal ez sem változtat a TA tudományos tudás és érdekek uralta folyamatán. A részvételen alapuló technológiaértékelés ezzel szemben viszonylag új próbálkozás arra, hogy a társadalmi értékeket és véleményeket bevonják a technológiai alternatívák értékelésének folyamatába. A konstruktív technológia-értékelés (Constructive Technology Assessment – CTA) pedig már nyíltan azzal az igénnyel lép föl – amellett, hogy természetesen a közpolitikát befolyásolni kívánja –, hogy magára a technológiai fejlődés irányára is hassanak a társadalom különböző csoportjainak értékei és véleményei.

A részvételen alapuló technológiaértékelés és a CTA célja egyaránt az, hogy valamennyi érintett megjeleníthesse véleményét, illetve értékeit a tervezési folyamat lehető legkorábbi szakaszaiban (jelesül már a technológiai alternatívák generálásának szakaszában). A logika vagy elkötelezettség egyértelmű környezeti szempontból: minél inkább sikerül megjeleníteni az adott technológiai kérdésre vonatkozó sokféle társadalmi értékítéletet és véleményt, valamint azok között párbeszédet létrehozni, annál nagyobb esély nyílik a fenntartható technológiafejlesztés megvalósítására.

„A CTA alapvető jellemzője, hogy a technológiafejlesztés tervezésének szélesebb, interaktívabb folyamatnak kell lennie, mely a technikai szakértők mellett sokféle társadalmi szereplőt is bevon. A tervezési folyamatban való részvétel bővítésének hatása az, hogy a tervezők, a felhasználók, az állampolgárok és a közpolitikai döntéshozók ötletei és értékei korán megjelenhetnek, illetve folyamatos alku és tárgyalás tárgyát képezhetik a technológiafejlesztési folyamat egészén át. Mindez módosítaná azt a jelenleg uralkodó gyakorlatot, melyben a technológiafejlesztést alapvetően lineáris módon szervezik meg (a kutatás-fejlesztéstől a piaci bevezetésen át a szabályozásig), valamint lehetővé tenné az új technológiák folyamatos értékelését és változtatását.” (Schot, 2001: 41)

A CTA mögött határozott tudományos elképzelés húzódik meg a technológiai fejlődés mibenlétéről, amely szöges ellentétben áll azzal a közkeletű és sok tudományos munka által is propagált nézettel, mely szerint a technológiai fejlődésnek autonóm logikája van, valamint szükségképpen a jobb és hatékonyabb technológiák kiválasztását eredményezi. Az evolúciós közgazdaságtani iskola, a technológiatörténet, valamint a technológiafejlesztés szociológiai elemzései mind arra mutatnak rá, hogy a technológiai fejlődés kölcsönhatásban áll, illetve beágyazott adott gazdasági, társadalmi és politikai közegébe. A technológiafejlesztés társa-dalmi választások eredménye; a technológia pedig tárgyak, emberi képességek és szervezett tudás kombinációja, aminek következtében minden technológia magában hordozza a fizikai és a társadalmi világ finom kevercsét. A technológia és a technológiafejlesztés tehát nemcsak mérnöki, szakértői kérdés, hanem legalább olyan mértékben társadalmi, értéktelített és politikai, hatalmi probléma is egyúttal. A technológiai fejlődésről bebizonyosodott, hogy jellemzően útfüggő (path dependent), hajlamos a bezáródásra (lock-in), azaz kizárja az akár hatékonyabb új technológiák gyors térnyerését, ha azok szemben állnak az uralkodó technológiai paradigmával és intézményrendszerével. Ráadásul sok esetben véletlenek döntik el egy-egy technológiai alternatíva sikerét a versenytársaival szemben, nem pedig pusztán objektív hatékonysági kritériumok (hiszen a technikai és társadalmi, sőt politikai dimenziók összehangolásáról van szó).

Mindebből az következik, hogy a CTA azért is elkötelezett és azért is építi be a társadalmi részvétel minél szélesebb fokát, hogy oldja a technológiai rezsimek rugalmatlanságát,

intézményesítse „leváltásuk” lehetőségét. Erre azért is szükség van, mert a technológiai rezsimek a fogyasztói szükségletek tekintetében is formáló hatásúak; azaz míg bizonyos szükségleteket megerősítenek, visszaigazolnak és létrehoznak, addig másokat vagy más kielégítési módokat elnyomnak, akár teljességgel perifériára szorítanak vagy kizárnak. Itt kell kiemelni azt, hogy a CTA koncepciójában a fogyasztói preferenciák egyáltalán nem eleve adottak, statikusak, hanem maga a technológiai rezsim (paradigma) formálja, kondicionálja azokat. A CTA folyamata pedig éppen egy sajátos preferenciakonstruáló módszertan abban az értelemben, hogy nem azt vallja, hogy az eleve adott preferenciáinkat kinyilvánítjuk a technológiai megoldásokkal kapcsolatban, hanem a nyílt viták folyamata során – megértve az egyes technológiákat, technológiai alternatívákat – alakítjuk ki preferenciáinkat és értékítéleteinket. Ez utóbbi különbségtétel – preferencia és értékítélet között – szintén fontos.

A standard ökonómiai elemzés nem tesz különbséget ízlésbeli ítélet és értékítélet között – minden döntés alapja egy szintre kerül: az eleve adott szubjektív preferenciák szintjére. A CTA folyamata ezzel szemben egyértelműen egy olyan nyílt és széles részvételen alapuló vitafolyamat intézményesítésére épül, amelyben a szubjektív preferenciák és az értékítéletek elválnak egymástól, az értékek explicitté válnak, vita tárgyát képezhetik, de mindenképpen meghallgatásra és megértésre találhatnak.

További érv a CTA alkalmazása és nyilván a társadalmi részvétel bővítése mellett a valódi bizonytalanság. Mint fentebb említettük: bizonytalanság az ökológiai hatások és a társadalmi igények és lehetőségek vonatkozásában. A „tiszta” bizonytalanságnak az esete egyértelműen a választási halmaz (a jelenbeli és jövőbeli egyaránt) szélesítését teszi racionális döntéssé.

Minél több szereplő vesz részt a technológiaértékelés folyamatában, annál több szükséglet, igény, érték és elvárás szempontjából lesz adott technológiai alternatíva megítélhető, annál több lehetséges jövőbeli hatás, kívánatos és nemkívánatos következmény föltárható, előre jelezhető. Mindez egyértelműen növeli egyfelől a folyamat racionalitását, másfelől a társadalmi elfogadottságát, s következésképp fenntarthatóságát. Ezért a technológiafejlesztés folyamatába be kell építeni – a tervezési fázistól a végrehajtásig – a bizonytalanság, a váratlan hatások kezelését, a lehetséges hatások anticipálását, mint a folyamat integráns részét.

Továbbá úgy kell szervezni és kialakítani a technológiafejlesztés folyamatát, hogy az rugalmas és változtatható legyen. Mindez hasonlatossá teszi a CTA-t a kísérlet(ezés)hez – a tanulás experimentális (kísérleti) jelleget ölt.

Itt vissza kell utalnunk a társadalmi részvétel szükségességét taglaló fejezetben elhang-zottakra, miszerint egy-egy új technológia hatásai pontosan nem jelezhetők előre, azok kikísérletezésére, az esetleg nem szándékolt hatások megismerésére társadalmi kontextusban kerül sor, így a társadalom tagjai viselik annak kockázatát, hogy nem várt mellékhatásként egészségügyi illetve környezeti kockázatok léphetnek fel. Emiatt a társadalom tagjai joggal tarthatnak igényt arra, hogy beleszólásuk legyen egy új technológia bevezetésébeA

„technológiai demokrácia” növelése elősegíti a társadalom valamennyi tagjának tudásbeli és megértésbeli fejlődését a technológiák ökológiailag is hatékony és kímélőbb alkalmazása tekintetében. Ez nem elhanyagolható előny, hiszen ismert, hogy a szennyezéseket sok esetben a nem értő használat okozza. A CTA tehát folyamataiban intézményesíteni kívánja a reflexivitást és a tanulási folyamat közösségi, társadalmi jellegét. Arra ösztönzi a részt-vevőket, hogy saját és mások szükségleteit, illetve értékeit fölismerjék, jobban megértsék, végső soron – a konszenzus érdekében – elfogadják. Ezzel a későbbi – a technológiafejlesztés után – megjelenő vehemens tiltakozások is elkerülhetők, a korai és széleskörű bevonás miatt megtermékenyítő és tevékeny ötletekké, bírálatokká alakíthatók. A szakértő és a laikus (nem-szakértő) közötti szükségtelen, értelmetlen és megalapozatlan dichotómia föloldható, a technológiafejlesztési folyamatok pedig hozzájárulhatnak a „civil tudomány” eszméjének erősödéséhez.

Összefoglalásképpen vegyük sorra a CTA kulcsfogalmainak listáját:

• bizonytalanság,

• rugalmasság,

• érték- és érdekpluralitás,

• procedurális és kommunikatív racionalitás,

• konstruktív kritika és bizalom.

A participáció tekintetében egyértelműen látható, hogy a CTA létrejöttének lényege a társadalmi részvétel lehetőségének megteremtése és növelése a technológiafejlesztés, illetve a technológiapolitikai döntések folyamatában. Ezért a legszélesebbkörű részvétel intézménye-sítésére törekszik. A CTA egyik legfőbb érték-elkötelezettsége tehát a közvetlen demokrácia, a demokratikus folyamatok iránt jelenik meg. Másrészt viszont a fenntarthatóság, a fenntartható technológiai alternatívák kimunkálása képezi fő célját. A kettő nyilván összefügg ebben a módszertanban, hiszen a fenntartható technológiai alternatívák föltárására, kialakí-tására akkor látja a legnagyobb esélyt, ha az érintettek lehető legszélesebb köre vesz részt a döntési folyamatban. A nyílt és egyenlő felek között zajló vitafolyamat ad lehetőséget arra is, hogy egy-egy technológiai kérdésben a legintenzívebb preferenciákkal vagy érték-elkötele-zettséggel rendelkezők aktivizálják magukat. A közjó tehát a demokratikus diszkusszió eredményeként formálódik, és valósulhat meg a kiválasztott technológiai alternatívákban. A folyamat racionalitása nyilvánvalóan nem a standard közgazdaságtan instrumentális racionali-tásában gyökerezik, hanem a procedurális és kommunikatív racionalitás eszményében és gyakorlatában.

A két különösképpen élenjáró ország a CTA gyakorlatában Dánia és Hollandia. Dánia az ún.

technológiai konferenciák gyakorlatával büszkélkedhet ebben a vonatkozásban, Hollandia pedig egyfelől az 1986-ban létrehozott Netherlands Organisation for Technology Assessment (NOTA) kormányzati intézet, valamint az 1993-ban elindított Fenntartható Technológiai Program gyakorlatával. A CTA alkalmazásának különösen alkalmas terepe a veszélyes és nem veszélyes hulladéklerakók elhelyezésének meghatározása. Ugyanis a módszertan segítségével konstruktív módon túl lehet lépni a szakértő kontra nem szakértő vitán, valamint a NIMBY („Csak az én kertembe ne!”) effektuson. Egyfelől a CTA folyamata és megköze-lítése lehetővé teszi, hogy ne csak a szakértői-mérnöki kockázatpercepció alapozza meg a lerakók elhelyezését. Vagyis a szakértők kijelölik az elérhető legjobb technológiát és meg-határozzák a szempontjukból legmegfelelőbbnek tűnő helyet. Ezzel szemben vagy mellett megjelenik az érintett közösség(ek) nem szakértői kockázatészlelése és elvárásai a biztonsággal, átláthatósággal, ellenőrizhetőséggel összefüggésben. A NIMBY szindróma megszüntetésében pedig a döntéshozatali folyamatban való részvétel és különösen a legkorábbi, döntésmegalapozási fázisokba történő bevonás játszik szerepet, megteremtve a

„közös legjobb” döntés érzését az összes résztvevő számára. A bizalom szakértők és nem szakértők, politikai döntéshozók és állampolgárok között ekként fölépíthető. A bizalom pedig nagy gazdasági jelentőséggel bír a tranzakciós költségek csökkentése folytán. Herbold (1995) például a bielefeldi gazdátlan hulladéklerakó fölszámolásának történetét és tapasztalatait bemutatva tárja elénk, hogy a CTA szemlélet és módszertan alkalmazása, hogyan tudta hosszú távra (fenntartható módon) megoldani az évekig hevesen vitatott (NIMBY effektussal fűszerezett) környezeti konfliktust. A szerző a következőképpen foglalja össze a „Bielefeld-modell” fő jellemzőit:

• a tervezési folyamat első lépése a különféle, technológiára vonatkozó kockázat-percepciók és tudások összegyűjtése, és a lehetséges megoldási alternatívák

keresésébe a helyi érintettek bevonása (ösztönzésük és segítésük az alternatívák generálására),

• folyamatos visszacsatolások beépítése a tervezési folyamat egyes fázisaiba a helyiek felé, ami kiterjed a működtetés fázisára is, hiszen annak során gyarapodat a tudás a technológiai megoldás veszélyeiről vagy előnyeiről, amit ugyancsak vissza kell csatolni az érintetteknek,

• a rossz döntések meghozatalának veszélye jelentősen csökken olyan koncepciók, mint a „kijavíthatóság” és „visszafordíthatóság” technikai megvalósításával (Herbold, 1995: 191–192).