I Štiva u prozi. Prózai olvasmányok
II. Pjesme. Költemények
Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell.
3.
Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezred év csatolt.
4 .
Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai;
Megfogyva bár, de törve nem, El nemzet e hazán.
7.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés Kér élted vagy halált!"
8.
Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért,
S keservben annyi hü kebel Szakadt meg a honért.
V ö r ö s m a r t y M i h á l y . ( 1 8 0 0 - 1 8 5 5 . )
Itt születtem én ezen e tájon Az alföldi szép nagy rónaságon, E,: a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele;
Most is hallom e dalt elhangzott bár;
.Cserebogár, sárga cserebogár."
2.
U j y mentem el innen, mint kis gyermek.
Es mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hejh azóta húsz esztendő telt el Megrakodvabúval és ö r ö m m e l . . . Húsz esztendő . . . az idő hogy
eljár!
„Cserebogár, sárga cserebogár."
3.
Hol vagytok, ti régi játszó társak ? Közületek csak egyet is lássak.
Foglaljatok helyet itt mellettem.
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van
már . . .
„Cserebogár, sárga cserebogár."
4 .
Mint nyugtalan madár az ágakon Helyrűl helyre röpköd gondo
latom.
Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágiól a mézet,
Áldjon vagy verjen sors keze Itt élned, halnod kell.
Petőfi S á n d o r . ( 1 8 2 3 — 1 8 4 9 . )
Csakhogy el van metszve szárnya.
2. Vályúhoz mék, lovam inni kivan, Megitattam.gyi lovam, gyi Betyár!
„Cserebogár, sárga cserebogár."
Megkondul az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Haza megyek, ölébe vesz dajkám Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom, s fél álomban vagyok
már . . .
„Cserebogár, sárga cserebogár."
4. K o n t .
Mind hősök ők, mind férfiak, Mind hü és hazafi . . .
getni, mijenjati. — 3. Dugni, zataknuti; — kerítés, p l o t : — mi haszna, što koristi; — nem látni által, ne m o ž e se kroz viditi. — 5. C s o n k a , o s a k a ć e n ; — pálya, put; — a s z a b a d s á g honja kéklik, modri s e domovina slobode. — 6. Őszi képet ölt a határ, okolica dobiva jesenski i z g l e d ; — ketrec, krletka. — 7. M é g a dar
vak hátra vannak, vrane su još z a o s t a l e ; — költözni, otseliti se. — 8. Megkísérteni, pokušati; — m e g -kúszálni, raščupati. — 9. Elmetélni, odrezati.
Még a darvak hátra vannak.
Mennek ők is. most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket, Mert tudja jól
Hej, dehogy nem birná szárnya, Csak ne volna
Hosszú tolla
Oly kegyetlen megkuszálva.
Várja, várja, mindig várja.
Hogy kinő majd csonka szárnya S felrepül a magas égig, Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.
6.
Szólott haraggal s vakmerőn, Inkább meghalni kész, Sem hogy térdet meghajtaná, Kont, a kemény vitéz.
12.
S haraggal a király viszonz:
. . . S király haragja n a g y ! . . .
Mind hősök ők, mind férfiak, Mind hü és hazafi;
És mégyen a harmincz nemes A gyászpiaczra föl r
Vért és éltet áldozott neked E nemzet székedért:
S te rút gyülöltséggel fizetsz, Az Isten tudja mért! . . . .
9.
V a g y visszavíja ős hazánk Szabadságát karunk:
Vagy érte küzdve, hü felek, Egyért s együtt halunk . . .
G a r a y J á n o s . ( 1 8 1 2 — 1 8 5 3 . )
A. hősnek egy rablét helyett Halála nyújt babért.
25.
Halálom és a társaké Egy véres áldozat,
Melyből a honnak üdv fakad.
Zsigmondnak kárhozat!" . . . 26.
Szólott a hős, sujt a bakó . . . A nap homályba vész! . . . így halt el a harmincz nemes, S Kont, a kemény vitéz.
Ki az, ki végsőnek maradt A harminczból. ki ő ;
A cser bevárja a csapást:
A bajnok visszanéz, S szemben fogadja a bakót Kont, a kemény vitéz.
F e j s z é s , drvocijep. — 2 3 . B a j n o k , v o j n i k ; •— orv, u b o j i c a . — 2 4 . R a b l é t , ropski život. — 27. M o r a j , vrnčanje, m r m l a n j e . — S t j e p a n Kont, sin g l a s o v i t o g palatina Nikole K o n t a , smaknut je pod kraljem S i g m u n d o m g. 1 4 0 0 , j e r je s u d j e l o v a o u buni hrvats
kih velikaša. Konti su prastara, čisto hrvatska obitelj županije p o ž e š k e . O d n j e potiču kasniji iločki knezovi ( U j l a k y ) . O n i n e s t o j e u n i k a k o v o j svezi sa madžar
s k o m obitelju H é d e r v á r y , k a k o p j e s n i k misli.
5. B ú c s ú .
1. Isten veled, hazáin, bátrak hazája, Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek;
Gyermekreményim s bánátim tanyája, Isten veled, én messze elmegyek.
H a visszatérek, boldogulva, hon, Hadd lássam népemet virányidon.
2. N e m , mint Helvetia hótakart tetői, Nem nyúlnak oly magasra bérceid, S tán szebbek a Provence daltelt mezői, Mint zöld kalászt hullámzó tereid:
Virág mit ér, mit ér a bérc n e k e m ? Hazát kivan, hazáért v e r szivem.
3. Az é g egy kincset ad minden hazának S a nemzet híven őrzi birtokát;
Császárról szól a francia fiának, Büszkén mutatja Róma ó falát;
Hellásznak kincse egy elomló rom, Tied, hazám, egy szentelt fájdalom.
4. Hallgatva áll Rákosnak szent határa, A h ! régen hallgat immár a magyar, S az ősök elenyészett nyomdokára Az esti szellő uj fövényt takar;
Hallgatva áll a tér, szívünk szorul, S egy köny beszél hazánk nagyságirúl.
5. S egy köny Budáról, mely magas tetőjén Sötéten áll, egy bús emlékezet,
Nagy sírköve hazámnak temetőjén, S ráírva mind, mi véle elveszett;
\ Régen szétdönté az idő falát, í Kövén még látni a csaták nyomát.
6. S m é g áll Mohács, még áll! magasbra nónek Az új barázdán s régi hősökön
Kalászai. — erőt ad a mezőnek, Bár rég lefolyt, a férfi vérözön:
Nincs kő határán, nincsen kunhalom, De áll a tér, s nem vész a fájdalom.
7. S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának Nagy tükörén egy honfi-szem pihen, S magyar lakik a parton, s a hazának Csak egy romlatlan gyermeke leszen:
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó, Tán honom könye vagy te nagy f o l y ó ? 8 . S óh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könyeid között, Égőn szeretlek özvegy fátyolodban, Nehéz keserved melybe öltözött:
Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény, El még a sír felett is egy remény.
9. És most Isten veled, talán sokára, Örökre tán, hazám, Isten veled!
Rég eltűnt ismert béreid kék határa, S tovább siet vándorló gyermeked.
Ha visszatérek, boldogulva, hon, Hadd lássam népemet virányidon.
Eötvös J ó z s e f b á r ó . ( 1 8 1 3 — 1 8 7 1 . ) Búcsú, oproštaj. — 1. G y e r m e k r e m é n y , djetinska n a d a ; — boldogulni, sretnim postati. — 2. Hótakart, snijegom pokriven; — tető, krov, ovdje sljeme g o r e ;
— kalász, k l a s ; — hullámzani, valjati, talasati. — 4. R á k o s , ravnica kod Budimpešte, gdje je u srednjem vijeku madžarski s a b o r z a s j e d a o ; — nyomdok, t r a g ;
—• fövény, p i j e s a k ; — Buda, Budim. — 6. Barázda, b r a z d a ; —• vérözön, m o r e krvi; — kunhalom (kumanski brežuljak) zovu se u M a d ž a r s k o j prethistoričke mogile.
— 7. Romlatlan, ne p o k v a r e n ; — N á n d o r - F e h é r v á r , B e o g r a d . — 8. Fátyol, k o p r e n a ; — keserv, g o r k o s t ;
— bájló, p r e k r a s a n ; — mosolyogni, nasmiješiti s e .
6 . F ü s t b e m e n t t e r v .
Egész utón — hazafelé — Azon gondolkozám:
Miként fogom szólitani Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat, Míg állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék . . . Röpült felém anyám
S én csüggtem ajkán . . . szótlanul Mint a gyümölcs a fán.
Petőfi S á n d o r . F ü s t b e ment terv, ne uspjela o s n o v a ; — azon ( g o n d o l k o d n i ) , o t o m u ; — hazafelé, k u ć i ; — rég, o d a v n a ; — ringatni, ljuljati; — s z e b b n é l s z e b b , vrlo l i j e p ; — topanni, p o s r n u t i ; — csüggni, v i s j e t i ; — szót
lanul, m u č e ć i .
7 . K a r á c s o n e s t é j é n .
1. Nem hallod-e? kopogtat valaki . . . Told hátra édes anyjok a reteszt!
Sötét van künn s erősen fú, esik . . . Ereszd be a szegény utast, ereszd!
Boldogtalan, kinek m a útja van, S ott éri a szent est, hol idegen . . . Csak erre, erre bátran egyenest, — A s z ó elég jókor lesz ideben!
— A h i f j ú s v á n d o r mint a mi fiunk!
2. Isten hozott! oldozd le saruid' — Jól é g a tűz, melegesd fel m a g a d ! Szemközt fogott a csapkodó vihar:
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt!
Hja, szenvedés az útas élte most . . .!
Szél ostora s köd a kísérete;
E m b e r s hajlék öröm reája, kit Éhes, vonitó vad kisérgete.
— Nem jársz-e künn te is, szegény fiunk?
3. Elébb, elébb; úgy hátra mért vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a hely;
Szerény tálunk mellett bor és kalács, Elégülj meg, vidulj fel s ünnepelj!
Vendégünk v a g y ; szállást ad e fedél, S alatta szél, hideg ne félj hegy ári!
Megosztjuk, a mi jót nyerénk, veled, Nyújtsd közelebb azt az üres pohárt.
— Hol ünnepelsz te most — jámbor fiunk?
4. Aztán beszélj, hadd halljam a szavad, S hogy ifjú szivednek mily álma v a n ? Nagy cél után kellett eredned a Széles világnak ily fiatalan!
Élnek-e m é g szüléid, a kiket Ugy érdekel szerencséd és b a j o d ? Haza felé fordul e már utad,
Vagy a tieid még messzebb h a g y o d ?
— Mikép az a mi kedves, rossz fiunk!
5. Mert ugy van a z ! oly balga a szüle, H o g y a fiak serdült korára vár . . . Akkor kiszállanak . . . S árván marad Üres fészkében az anyamadár.
Bár szüntelen fáj, fáj . . . ilyenkor ont Az a hiány legkeserűbb könyűt,
Midőn az édes vagy szent alkalom Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyüjt . . . Mikor térsz meg, mi várva várt fiunk ? 6. Mikor telnek be édes (álmaink . . . ? !
Ugy lenne majd végóránk is nyugodt . . . De im éjfélt üt, a hivő világ
E nagy dicső ünnepre eljutott.
H o g y reggel új, szent érzések között Hallhassuk a váltság örök szavát:
Hajtsuk fejünket nyugalomra m o s t ; Jer, a vetett ágy vár . . . jó éjszakát!
— J ó éjszakát, mi szeretet fiunk.
T o m p a Mihály. ( 1 8 1 7 — 1 8 6 8 . )
8 . F o h á s z k o d á s .
1. Isten ! kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:
Léted világít mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet!
2. A legmagasabb menny s aether uránjai, Melyek körülted rendre keringenek, A láthatatlan férgek a te
Bölcs kezeid remekelt csodái!
T e hoztad e nagy minden ezer nemét A semmiségből; a te szemöldököd Ronthat, teremthet száz világot, S a nagy idők folyamit kiméri.
4. T é g e d dicsőit a Zenith és Nadir, A szélvészek bús harca, az égi láng
Villáma, harmat-csepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásit.
5. Buzgón leomlom színed előtt, dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél, S hozzád közelb járulhat, akkor, A mi után epedt, ott eléri.
6. Addig letörlöm könyeimet, s megyek Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek utján, Merre erőm s inaim vihetnek.
7. Bizton tekintem mély sirom éjjelét
Zordon, — de oh n e m ! nem lehet az gonosz, Mert a te munkád! ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják!
Berzsenyi Dániel. ( 1 7 7 6 — 1 8 3 6 . )
9. C s o k o n a i . * )
1.
Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jó barátai.
Kilódul egyszer Debreczenből S a jó barát előtt megáll, S: Ihatnám pajtás! így kiált föl:
Csokonai Vitéz Mihály.
2_
„No ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem. tehát
pinczémben:
Ottan nem egy hordó bor áll,1' Szólott a pap, s Iebalag véle Csokonai Vitéz Mihály.
6.
Hát a dologban ez volt az e g é s z . Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte.
A szomszédban valami lakzi volt, Elébe hoztak ételt és italt;
És im az étel és bor mellett
„Kérek egy vagy két garaskát, Majd elverem a nótáját.
5.
Tudj' isten egy idő óra.
Nem oly kedves az a nóta, Kicsiny i c c z e . . . n a g y az ára.
Senki se jön a korcsmára!
6.
Én itt ülök, jaj de nincsen.
A ki vígan nótát intsen;
Gyermekem van egy kuczkóval S nem élnek czimbalom szóvai;
Tovább nem győzte várni a csapot:
Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt,) Fölmén a pinczéből a házba, De ott fönn senkit nem talál, Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály.
Szaladj öcsém, de meg ne állj!"
És fölrohan ló halálában Csokonai Vitéz Mihály.
4 .
A likra tette tenyerét a pap.
Csak vár, csak vár, hogy jön
9.
De ő mindig egyet játszik.
Szempilláján könycsepp látszik:
Nem ért, nem hall keservében:
,.Nem úgy van már, mint volt Édes anyjok künn a sírban.
2.
„Édes anyám, édes anyám!
Altass el már, úgy alhatnám!"
Mond az egyik s el nem alszik, Sóhajtása föl-föl hallszik.
3.
„Beteg vagyok, édes anyám ! Hol maradtál? Nem gondolsz Nem tudom én, jaj mit látok?"
Harmadik mond, mindenik sír . .
Arcza halvány, hangj' a régi, Fia, lyánya megösmeri; Míg elalszik mind a három.
Majd megindul, széttekintget, A mint tudom adta isten:
..Nem úgy van már, mint volt r é g e n ! "
A czimbalmos csak jár, csak jár . . . S valahára cseng a p o h á r ; Mondja ez is. az is neki:
Czimbalmán ezt, s azt verje ki.
Óh a sír sok mindent elfed:
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
De ki gyermekét szerette, Gondját sír el nem temette.
Gyulai P á l .
12. A z o b s i t o s .
Irta G a r a y J á n o s . I.
Hárman valának együtt: a potrohos biró, E g y obsitos vitéz és a furfangos i r ó ; A többi asztaloknál együtt és szerteszét Vidám paraszt legények itták a hegy levét.
Ott ültek, iddogáltak vecsernye óta már, Keringett és fel is dőlt a bujdosó p o h á r ;
Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán, Mint mennyit Háry J á n o s , az obsitos magán.
S volt is, mért e nagy zaj, ez éljen-háború;
Az obsitosnak párját nem látta hat falú;
A szem, a száj elállott merész beszédein, Ország-világ csodálta vitéz tettein.
Most' is kezébe kapván az öblös messzelyest, Kalandos életéből regét regére kezd:
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai, S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai.
O, ki ármádiákat vert széjjel egv magán, Túl jára hadnagyával Óperencián, A francia fejekkel sátrát körülraká, És a világ végénél lábát lelógatá.
..De még ez mind csak s e m m i " , szokása mondani, S közelb csoportosulnak a többit hallani.
M i t ! s e m m i ? — mond a biró — a soknál is sokabb, Igvék, komáim! és isznak mindnyájan mint a csap.
. N e m addig van — kiált a furfangos diák, A legjavát elhagyta — és most őt hallgaták —
Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem monđ, H o g y f o g a el bátyó a nagy N a p ó l e o n t . "
„ H m ! mond az obsitos hős — a nagy N a p ó l e o n ? Nagy ő a franciák közt — és vállán egyet von, De engem ügy segéljen, nem a magyar között, S hát még — veié utána — magyar huszár előtt."
És itt magát értette az obsitos baka,
Ámbár lovon soh' sem volt éltében j ó m a g a : D e annyit emlegette és annyiszor lovát, H o g y végre is huszárnak kellett hinni magát.
„ H o l volt, hol nem, bizonnyal már meg nem mondhatom, Kétszázezer vitézzel jött ránk N a p ó l e o n ;
Mi tán mind össze százan vagy kétszázan valánk Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi l á n g ! "
A furfangos diák itt szörnyet prüsszente rá, D e Háry ő beszédét tovább is folytatá:
„Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát!
Mit gondol kend biró úr, ki adta meg t o r á t ? "
,Ki adta volna hát, k i ! viszonz a kérdőzött,
C s a k volt a kapitányban ész, s meg nem ütközött.'
„ V o l t ám, de volt kurázs is, komék, és mekkora, Megütközénk biz és h o g y ! " kiált a vén baka.
„Magam valék az első, ki közbe vágtatok, Hullott a franciája mint hull a fü, a j é g ! A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát, Kétszáizezert hogy vert meg kétszáz, az a n g y a l á t ! "
És a diák ujonta szörnyet prüsszente rá D e Háry ő beszédét tovább is folvtatá:
„Futottak már a francok, mint szélben a katáng, Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk.
S im a futóknak közbe meglátom a vezért, Aranykengyelben lába, lovával szél sem ért.
D e én is paripámat utána rúgtatom, S egy sürú erdő szélén vitézül elfogom.
„Az angyalát! kiálték s megcsípem őt nyakon M o s í vaíld meg, úgy-e, hogy te vagy a N a p ó l e o n ? "
Való a mi való — szólt — vitéz, hogy az vagyok, Csak éltemnek kegyelmezz, adós nem maradok;
Kérj tőlem a mi tetszik, vitéz magyar legén}', A franciák császárja kincsekben nern szegény.
„Az angyalát! — kiáltani — uram nem addig a ! De jösz a kapitányhoz lánchordta f r a n c i a . "
És a diák ujonta szörnyet prüsszente rá, De Háry ő beszédét tovább is folytatá:
„Mentünk és mendegéltünk s kiérvén a síkon, E g y hatlovas hintó áll előttünk gazdagon.
A hatlovas hintóban egy úri asszony ült, Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült, A mint reánk tekinte: ,Oh Jézus M á r i a ! ' Kiálta, mert hogy ő volt Mária Lujza.
,Igy kell-e téged látnom, oh nagy Napóleon, Én nagy felségű férjem, kegyetlen l á n c o k o n ? S ki vagy te j ó vitézem, ki őtet e l f o g a d ? '
„Vitéz j o a n n e s Háry, mondám, az a n g y a l á t ! "
,Halld, a mit én tenéked itt mondok, j ó vitéz — Szólt most az úri asszony s mélyen szemembe néz:
T e oly vitézi tettet követtél itten el,
Minőt még egy magyar sem, níeby nagy dijat érdeme;
Ha te őt elbocsátod, Ígéretet teszünk,
H e g y holtom — s holtodiglan enyém — tied l e s z ü n k ! "
„Az angyalát! kiáitám, felséges asszonyom, T u d o m mi a becsület, legyen szabad rabom.
Szép asszonyért, szép láinyért az igazi vitéz Tüzet vizet kiálni, pokolba menni kész, Vitéz J o a n n e s Háry igaz magyar nevem.
Üljön fel a császár úr, itt van reá k e z e m . "
És a diák szörnyűén s nagyon prüsszent közé, De Háry ő beszédét ekképen v é g e z é :
„Mondottam és a császár legott elvágtatott, De két kezembe két szép arany órát nyomott.
Az egyiket, gondoltam, kapitányomnak hagyom, A másikat későbben elkérte h a d n a g y o m ;
Az angyalát! csak egyet tartottam volna meg, Mert most el is hihetik, nem is k e g y e l m e t e k . "
De ők hitték mindannyin, a potrohos biró, A vigadó legények, meg a gonosz iró, A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt:
Nincs oly vitéz a földón, mint Háry bátya volt.
II.
Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János, A sereg kend nélkül bizony nagy hiányos.
Vajh! sokat beszélt el sok vitéz dologról, A mint ember nem hall hetvenhét országról.
Elbeszélte nekünk: Franciaországban,
A tengernek partján, hogy járt Pádovában.*
Látván ő nagy partján óriási rákot, Ollójával felvett egy lovas kozákot.
És midőn bejárta szép Tirolországot, A stájer hegyekben oly magasra hágott:
H o g y haját a napnak lángja m e g ne kapja.
A hegyet végiglen csak hason mászhatta.
Máskor Mántovában** kedvre táborozván, Hétfejű sárkánnyal vitt mint egy oroszlán.
És ki tudná végét és ki tudná mindent, Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend!
De ha m é g ezerszer oly vitézlő volna, Mint a mekkorának tudja kendet Tolna***, Azt nem engedjük meg, ily jó kedvben lévén, H o g y ne mondanók el e vidám tor v é g é n : Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában Király ö felsége látogatásában.
És az obsitos hős társin eltekintvén Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén,
* P á d o v a = P a d u a .
* * M á n t o v a = M a itua.
* * * T o l n a = ž u p a n i j a u j u ž n o j U g a r s k o j .
Kémlelődve, nincs e tán diák körötte, A ki elprüsszentse j ó magát fölötte.
De diák ez egyszer nem volt a bokorban, Mind igaz hivő vett részt az éji torban.
Elvété a sulykot ő barátságában.
S vitéz Háry J á n o s isten igazában,
„ B é c s b e — kezdé — Bécsbe, hát no hébe hóba Kedvem szottyan menni kis l í t o g a t i b a .
Sok barátom él ott, s nem egy generális Sőt valót beszélve, maga a király is:
Kinek ő felségét a halál torkából
Én mentettem meg nem messze Pádovátcl.
Mentem, mendegéltem — vagy mit is beszélek?
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek;
H e j , ha élne, most sem látná senki párját, S mint a szél elértem rajta Bécsnek várát, És hogy a hajnallal a városba értem A király házára mindjárt ráismertem, Kétfejű sasáról, mely a háztetőn ül,
S mindennap egy tulkot költ el egy ebédül.
Ott fakó lovamról kényesen leszöktem, A sövény fájához, mint illik, kötbttem, Magam végig mentem az isteráizsákot, Egytől egyik ismert régi jó barátot.
Végre eljutottam a tornacz végére, Kezem egy ajtónak tevém kilincsére;
Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába, Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába, Az ezüst után, a harmadikba buk'am Tiszta színaranyból, ott be is nvitottam.
Hát nem is hogy én. de amint rám tekinte, Maga ó felsége szólt, s magához inte:
,Isten hozta kendet, régi jó barátom:
N o hogy állunk — kérdé — frissen a mint látom.'
„ H á l a isten — mondám — megvagyok biz ott még Meg a régi bőrben, mint láthatja, felség.
J ó fakóm is, az no, melyen ő felségét Egykor megmentettem, járja, de a v é g é t . "
S jó hogy emiitettem a szegény páráját.
Mert legott a jó úr igy kezdé mondását:
,Hát ugyan hol hagytad a szegényt? azonnal Jstálóba vele, parádés lovammal
Egyazon jászolból kapjon eleséget,
M é g pedig aranyból — s küldte a cselédet.
Hát te már ettél-e? kérdezé jósággal, , N e m bizony még, felség! kérem atossággal."
,Semmi no, csak ülj le — mondái, és leültem, — Van még vacsoráról egy darabka sültem.'
S asztala fiából egyben ki is vette, S egy fehér czipóval én elém leteiie ; Erre bekiálta a mellék szobába:
,Van e még, hej anyjuk! a slivoviczában?'
„,Nincs bizony, felséges férjem és királyom, Most kapa utolsó ikortyát a lakájom."'*
Szólott a királyné. ,Ej no, küldjön el hát A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát!' Dictum factum, úgy lett, hej de nem hiába, H o g y királynak hozta, gyorsan is járt lába.
S Mózsi nem hiába, hogy királynak mérte.
Finomul kitellett mondhatom mértéke.
És amint ekképen ittunk, edd gélt ink, Régi harczainkról jóizűn beszéltünk:
* Lakáj = podvornik.
Hát köröttünk egyszer oly sikoltozás van, Mint mikor két tábor van hadakozásban.
A királyfi urfik (most látám őket m e g ) Czifra tarsolyomért összeverekedtek:
,Gyermekek! — kiálta rajok édes apjok — Hát ki van a háznál, hogy ti hajba kaptok?
Hát, az angyalát is, vitáz Háry bácsit E g y sem látja? mindjárt parolát és pacsit.' Dictum factum, a kii urfik rendre jöttek, Vas markomba pompás parolát ütöttek;
Én pedig benyúltam czifra tarsolyomba, S egy-egy krajczárkát vettem a markomba.
,Nem, barátom, ezt nem engedem neked meg,
— Szólott a király — pénz nem való gyermeknek, Pénzre több szükséged van neked, vitézem.'
Mire markomat már tömve dugva érzem.
Szépen megköszöntem, rája elbúcsúztam, Jóllakott fakómat aklából kihoztam;
S a királyi abrak nem is volt hiába, Mert alig került be huszonnégy órába, S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér, Mert a pénz ezüst volt, s mind megannyi tallér.
Tallér, az angyalát, még pedig Máriás, Hej, h o g y elfogyának mint ezernyi sok m á s ! De azért az isten tartsa meg királyom, Soh' se lesz nekem több olyan jó b a rá to m!
13. C s a l á d i k ö r .
Irta: A r a n y J á n o s . Este van, este v a n : kiki nyugalomba!
Feketén balingát az eperfa lombja, Zúg az éji bogár, neki megy a falnak, N a g y o t koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek.