A JEZSUITA CONVENT
Hatan valának együtt, a perjellel és a gvárdiárínal; a hetedik kint jár a falukon a kegyadományt beszedni.
_ Benedicite! _ kezdé a perjel. _ Ecce nuntium patrona:
nostra ıllustrıssima. _ S letevé a pecsétes levelet az asztalra, amit a körülülők kézrül kézre adának. Mind megértették:
latinul volt. Az orrok elfintorultak, az ajkak lepıttyedtek, a szemöldök összevonultak, a szemek hunyorogtak. Egynek sem tetszett.
_ Est unus de nobis invitatus in aulam patrona nostra:
munificentissimm, ad educandum filium unicum domicellte.
_ Parvum diabolum perduellem _ mondá rá a gvárdián.
_ Garrulantem, sifilatorem in ecclesia!
_ Maledictorem sanctorum et animarum!
_ Mortificatorem animalium.
Mindenik tudott rá valamit.
Legjobban megtette a legutolsó.
_ Insanum prolem matris vesante.
_ Quëe est pernicies omnium virorum _ folytatá a gvár-dián áttérve e tárgyra.
_ In omnibus punctis peccans.
_ Omnia sacramenta pedibus calcans.
_ Furia demens, saga sacrilega!
_ Qua: maritum letali potu ad inferos misit!
A perjel mind ezen kegyetlen észrevételekre sztoikus nyu-galommal felelt.
_ Sed est patrona nostra benignissima et filius erit hetedi-129
tarius patronus noster. Oportet haurire calicem amaram. Fiat:
eleetio.
Mind nagyon csóválták a fejeiket.
_ Ego habeo ardorem frigidum in tibiis _ mondá az egyik, a lábaszárait dörzsölve.
_ Ego vero laboro de bili. _ S bizonyságul a nyelvét is megmutatta az átellenben ülőnek, ki rögtön utána mondá:
_ Ast ego agrotos sanare sum vocatus.
Most mind a hárman a negyedikre néztek: az igen biztosan.
érezte magát a legjobb kifogás birtoklásában.
_ Equidem non sum versatus in lingvis scythicis; nec in-hungarica, nec in sarmatica.
Az ötödik meg volt szorulva; mivel vágja ki magát?
_ Me votum tenet nunquam foeminas alloqui.
Egynek sem tetszett a feladat.
_ Mittamus ergo Petrum _ mondá nyugodtan a perjel..
Mind az öten conclamáltak rá.
_ Tamen est adhuc juvenis. _ mondá az egyik.
_ Sed moribus severus _ felelt rá a perjel.
_ Occutret tentationem maximam _ veté ellen a másik.
_ Eo major erit triumphus eius _ felelt rá a perjel.
_ Tamen est adhuc tantum frater! _ kiálta fel a harmadik _ Faciamus eum patrem _ viszonzá a perjel.
Erre mind felugráltak, s hangosan contradicáltak.
_ Hoc non pergit! Hoc non pergit! Oppugnat legibus-nostris!
A perjel hidegvérrel szólt közéjük.
_ Ergo pergat alter.
Arra mind elcsendesültek, s vállaikat vonogatva ültek vissza.
nagy, gazdag faragványú támlás székeikbe, s csak úgy morog-ták maguk elé:
_ Ergo fiat Peter pater. Ergo pergat Pater Peter.
I I _ Í Í 7 7 _ , `ı “ “ m m
Minthogy pedig a latin nyelvet még ma sem minden ember
érti annyira, hogy azon egy regényt elejétől végig meg lehes-sen írni: szükséges, hogy megmagyarázzuk egynémely olva-sónak, mi volt a tárgya annak a beszélgetésnek, amit ama hat jezsuita páter egymás közt folytatott; akikkel egyébiránt ezen a bevezetésen túl semmi találkozásunk nem lesz, s akik miat-tunk ezentúl csendesen folytathatják aszkétai életrendüket kolostoruk bezárt kapui mögött.
Annak a magyarázatához pedig, hogy a tisztelendő urak miről értekeztek egymás között, igen egyszerű módon fogunk hozzájutni.
jános diák éppen akkor a kályhában volt; ő levén a kályha-fűtésben a hetes. Omian ő mindent szépen kihallgatott. Mikor aztán a tisztelendő atyák eltávozának, ő is előjöve a kályhából, s térdbenlágy léptekkel sompolyga le a konyhába.
Ott éppen nem volt jelen a szakácsmester: hanem egy nagy kétfülű sajtár szélén ott ült gubbaszkodva Samu diák. jános diák hosszú legény volt, Samu diák pedig tömzsi. Amaz hanák volt, emez pedig palóc. Rongyos volt mind a kettő;
az aranymondás szerint: „Úgy szép a diák, ha rongyos".
Abban a nagy sajtárban volt felhalmozva a konyhaművészet enyészetnek szánt minden maradványa, amit naponkint a ser-téseknek szoktak kihordarıi, egy rudat dugva a két fülén keresztíjl, ami a két diáknak a vállát nyomta félre.
jános diák, látván, hogy nincs jelen a szakácsmester, mohón esék neki a dézsának, s elkezdett a hulladékok között keres-gélni. Volt még ott sok fölfedezésre méltó tárgy, kenyérhéj, almacsutak, nem egészen penészes sajt, káposztatorzsa, s más efféle. Azokat jános diák nagy sagacitással tudja kikutatni a moslékosdézsából, s azonnal be is keblezi.
_ Ugyan, hagyj már a Péternek is valamit! _ dörmögi Samu diák, meg sem mozditva a fejét a két karjával átszorított két térdéről.
jános diák nem felelhet rá, mert tele van a két pofája, míg azt le nem nyeli.
131
Samu diák aztán felugrik, megirigyelve, hogy jános diák olyan jó étvággyal lát hozzá.
_ Upré púpos! A disznóknak is hadd maradjon.
jános diák előkereste a rudat.
_ No, hát fogd meg azt a végit.
_ Nem fogom én. Majd itt lesz mindjárt a Péter: kiviszi az egymaga.
_ De nem lesz itt a Péter.
_ Hallom is már a kordčja nyikorgását az úton.
_ De azért nem jön az neked többet ide moslékosdézsát hordani. Kihallgattam a kályhábul, mit beszéltek.
_ No, hát mit beszéltek? Ekkor aztán mind a ketten egymás mellé ültek a sajtár szélére.
_ A domicella a kastélyból instruktort kér a fiacskája mellé a patresek közül. Azt mondják, hogy az egy kis
ördög.
_ A bizony, de tizenkettő is kitelik belőle.
_ Aki a templomban fütyöl.
_ S mikor ministrál, kéngyertyát kever a füstölő közé.
_ Káromkodik is. A szenteket meg a lelkeket szidja.
_ Még csak magamban sem merném elmondani!
_ Az állatokat is kínozza.
_ Az ám. Az én szamaramnak is tüzes taplót tett a fülébe;
mind összetörte a jámbor pára a kordémat.
_ Azt mondták, hogy olyan bolond, mint az anyja. Arról meg azt mondta a gvárdián, hogy az veszedelme minden férfi-félének. Vajon miként lehet az?
_ Bizonyosan boszorkány, aki kantárt vet a szájukba, s a Szentgellértre lovagol rajtuk.
_ Az ám, azt is mondták, hogy boszorkány, mind a tíz parancsolat ellen vétkezik, minden szentséget a papucsával tapos. Te, utoljára azt is mondták, hogy mérget kevert az urának az italába, úgy ölte meg.
_ Kitelik tőle. Nekem is, mikor odaküldtek hozzá egyszer
levéllel a klastromból, adatott egy kupica alamáziát, vala-mi volt benne: majd ã' falra másztam tőle egész éjjel.
_ Azért a perjel csak azt mondta, hogy nekünk pedig leg-kegyelmesebb patronácskánk, s a fiacskája a mi leendő patró-nusunk. Ki kell innya a keserű poharat. Ki megy oda?
_ No, képzelem, hogy szepegtek.
_ Az egyik azt mondja, hogy neki hidegégés van a lába-szárábaıı, a másikat az epe bántja; a harmadik nem mehet, mert ő kancsérolja a betegeket; a negyedik azt mondta, hogy ő nem tud se magyarul, se tótul; az ötödiknek meg szent fogadása tartja, hogy soha asszonyokkal szóba ne álljon.
_ Még utoljára Pétert küldik el.
_ Ördögöd van, hogy kitaláltad.
_ No, az jár jól!
_ Az egyik mondta: „fiatal még". A perjel mondta: ,,de szigorú az erkölcse". A másik mondta: „nagy kísérteteknek lesz kitéve" A perjel mondta: „annál nagyobb lesz a trium-fusa". Többen mondták: „hiszen még csak fráter Péter". A per-jel rámondta: ,,megtesszük pátetnek". Valamennyien mind el-lene mondtak; a perjel azt mondta: ,,no, hát menjen közületek valakil". Erre aztán mind meggubahodtak, s azt mondták, hogy ,,no,hát legyen Péter páter, no, hát menjen Páter Péter!"
Ezen aztán mind a ketten elkezdtek kacagni.
No, hiszen ott lesz jó helyen a Péter!
A laptikanyikorgás ezalatt egész a kolostor hátulsó kapujáig érkezett, s ott megszűnt. Kívülről elkezdtek kopogtatni.
A hátulsó kapuról lehetett a gazdasági udvarba bejutni.
A kapus hivatala csak a főportára terjedt ki.
_ Hallod! Zörget már Péter.
_ Te is csak úgy hallod.
_ Eredj! Nyisd ki!
_ Te is csak úgy éred.
_ Én nem találom a lábaimat, nem tudom, melyik a négy' közül az enyim.
133
Erre a másik a nyírfa seprővel odahúzott a négy mezítláb közé, s arra rögtön megtalálta a commilito a maga lábát;
ezen aztán hajba kaptak; s az volt a kérdés, hogy melyiket dobja ki a másık a konyhábul, az megy kaput nyitni; a dula-kodás közben felrúgták a moslékosdézsát, a sok csáva, ízék szétfolyt; arra aztán jól megtépve széjjelváltak duzzogni.
_ Takarítsd fel! Te rúgtad fel!
_ Te taszítottál bele!
_ Ha meglátja a konyhamester, majd jól megvet!
_ Téged is megvet!
S egyik se vállalkozott a kárt jóvátenni.
Ezalatt a megérkezett confráter, megunva a dörömbözést a hátulsó kapun, a főajtóra került, ott bebocsáttarva, kinyitotta maga az udvari kaput, s beterelte a maga járművét. Egy roz-zant laciszekér volt az, aminek a két lógó kereke csupa S betű-ket írt le maga után, s aközben, hájazatlan lévén, folyvást a legkeservesebb nótát nyikorogta; egy félfülű szamár volt eléje fogva _ a kordé meg volt rakva mindenféle elemozsinával.
Mind úgy koldulta azt össze a kápsáló barát a falukon. Ezt a hivatalt úgy hítták, hogy ,,temporizálás".
A sáfár ott várta már az udvaron a megérkezőt, kezében a palatáblával, amire az eredményt jegyzé fel.
Nem nıulasztá el minden tételnél erős bírálatot tartani, s mind valamennyinél szigorúan corripiálni az alamizsnaszedőt.
Mindent selejtesnek talált; a tojások közül kiválogatta ami záp volt: „Ezeket te magad fogod meginni, Petre!" A liszt nagyon dercés volt: „Ennek állj neki, és szitáld keresztül!
A korpájából sürhetsz magadnak pogácsát".
Csak úgy hullott a ,,testvér" fejére a sok megtisztelő cím:
,,Nequam, paniperda, asine".
Az tűrte mindazt lehajtott fővel.
A fekete barátkámzsa csuklyája takarta egész szemöldökéig az arcát, bajusza, szakálla csapzott volt az ónos esőtül. A kötéllel felszorított csuha alól kilátszottak bokáig sárban álló mezítelen
lábai; a sarui a botja végére voltak akasztva: azokat nem volt ızabad a rossz útban hiirbolni.
A kifáradt, megázott vándort meg sem hagyták pihenni:
a konyhamester már a boltozatos tornác alól kiabálta a nevét:
_ Petre! Petre! Huc acceleras: ad culinam!
Gyönyörű konyha volt, el kell ismerni: most, mikor már csak a romjait látjuk a kolostornak, azt hisszük kápolna volt az és torony; pedig csak konyha volt és kémény.
Péterre nézve azonban az a hátránya volt ennek a tágas konyhának, hogy azt neki kellett feltakarítani.
A felrugott dézsa mosléktartalma szétterült a márványpad-laton; s akik azt az istentelenséget elkövették, azoknak nem lehetett a hibát helyrehozni, mert azokat most a konyha szegletében vallatta éppen a gvárdián a skutikával: a két diák térden állt előtte, éles hasábfa a térdeik alatt. A rondaságot tehát másnak kellett helyettük föltakarítani: az a más volt Péter. Hozzáfogott engedelmesen, leveté magáról a durva, fekete szőrcsuhát, s nekigyürkőzött az aljas munkának. Mikor feltűrte a karjain az inget, meglátszott a fehér bőrén, hogy nem volt cselédmunkához szoktatva néhanapján. Arca fiatal volt még, szabályos vonásokkal, amiket az eltompító lemondás nyűgözött le; szőke haját még nem irtotta meg a szerzetesi tonzúra, csak fráter volt még; s ha szemei könnyeztek, az nyilván csak azért volt, hogy a hidegtől egyszerre a konyha-melegbe lépett. Nekitérdelt a ronda padozat feltakarításának szótlanul, lapáttal, seprűvel, szalmacsutakkal.
A gvárdián ezalatt a két nebulót nyaggatta. Ki tette ezt a kárt? Természetes, hogy egyik sem tette. Régi közmondás, hogy a kárnak nincs gazdája. Hogy verekedtek, annak a nyo-mai láthatók voltak az arcaikon. Samu diáknak volt egy véres karmolás a homlokán, jános diáknak meg egy kék folt a szeme alatt. Tagadták mind a ketten, hogy ők tülekedtek volna.
_ Hát ez a kék folt hogy jött ide a szemed alá?
IIS
jános diáknak eszébe jutott az a mese, amit később báró de Manx olyan válságos helyzetben alkalmazott szerencsésen.
_ Hát mikor fűteni akartam, nem találtam a kovát, hogy kicsiholjak: kaptam, a szeınemre ütöttem az egyik öklömm el, a másikkal odatartottam a kéngyertyát, s amint a szemem szikrázott, annál meggyulladt a szövétnek.
A gvárdián nem szólt rá semmit, hanem a másikhoz fordult.
_ Hát te hogyan jutottál ehhez a sebhez a homlokodon?
Samu diák, felbuzdítva a megelőző példán, nagyot nyelt, és kisütötte a mentséget.
_ Azt én ott _ magam _ megharaptam.
_ Hogyan haraphattad meg a saját homlokodat?
_ Tükörbül haraptam meg.
_ Hiszen nem érhetted el.
_ Fölálltam a padra.
A gvárdián behúzta az ajkait, úgyhogy a két kövér orcája szétdülledt bele, s kiınondá rájuk az ítéletet.
_ joannes, quia bene mentitus est, accipiet viginti verbera, Samuel, quia male mentitus est, accipiet triginta.
(Ami hiteles fordításban ekként hangzik: „jános kap, azért, mert jól hazudott, húsz virgácsot, Sámuel, amiért rosszul ha-zudott harmincat".)
A két diák elkezdett sírni, orditani, s a két öklével törülte a könnyeit. Hanem alattomban, amint a gvárdián félrefordítot-ta a fejét, összekacsintotfélrefordítot-tak ravaszul, s ebben az volt kifejezve, hogy „én sem ütlek nagyon, te se üss nagyon" Csakhogy a gvárdiának olyan szeme volt, hogy mikor oda sem nézett, akkor is látott vele.
_ Petre! _ szólítá meg a dolgozó szerzetest, ki már elké-szült a takarítással. jövel ide.
Péter odament engedelmesen.
_ Ezt a két bűnöst te fogod ellátni. Ők egymást kölcsönö-sen ravasz irgalmazással vernék meg, kijátszva az ítéletet. A te kezed majd súlyosabban fogja rájuk ereszteni a vesszőt.
S ezzel a szóval odanyújtá feléje a sós vízben áztatott nyírfa-vessző-csomagot. ˇ'
Most aztán a két diák igazán elkezdett ordítani, a két térdén táncolva kínjában.
Péter azonban nem nyújtotta a kezét a vesszőcsomag után.
Vérét a kevélysčg démona lázította fel; arca kigyulladt, szemei lángoltak, homlokán hátravetette a hajfürteit, a két öklét össze-szorítá, s a lábát előrefeszíté. Bátorkodott megszólalni, ámbár kérdezve nem volt.
_ Én nem vagyok hóhérlegény; nem tanultam seprűvel verrıi embert. Zárjátok a vétkeseket a carcerbe; kész vagyok helyettük elvégezni a munkát, amíg zárva vannak. Én nem vir-gázok gyermekeket.
_ Petre! _ szólt megnyújtott hangon a gvárdián. Putasne quod adhuc sis dux equitum nobilium? Es servus servorum!
(Azt hiszed-e, hogy még most is nemes lovagok vezére vagy?
Szolgák szolgája vagy!)
S hogy éreztesse vele, mennyire maga is alatta van még a ferulának, a visszautasított vesszőcsomagot rátette a dacos ifjú fejére. E rettenetes teher alatt lassankint aláhanyatlott a föl-emelt fő: a szikraszóró szemek lesüték pilláikat; az öklök szét-ernyedtek s a mellen keresztbe tevődtek: a szép, daliás ifjú megint átalakult alázatos baráttá, s reszketve nyújtá kezét a vesszőcsomag után, s azt megnémult ajkaihoz érinté.
_ Parce, pater. (Bocsáss meg, atyám.)
De amint marokra fogta a gyalázatos eszközt, aminek hiva-tása megbecsteleníteni a teremtés remekét: az embert, akit Isten arra alkotott, hogy hozzá hasonló legyen, visszakergetni az állatok közé: akkor még egyszer fellázadt testének az a része, amelyben legtovább megmarad a büszkeség utógondolatja:
a nemes öleöl; _ a bátorság ősjelvénye: a hüuelyleujj, amit bün-tetésből szoktak a gyáváknál megcsonkítarıi, s nevezték őket aztán a „pollex truncatus"-ról ,,poltron"-nak; mind az öt, görcsösen összeszoruló nem akará elfeledni, hogy ő egykor 137
kardmarkolatot szorítani volt tanítva, s gyönyör volt ránézve éles vassal törni sisakon, páncélüngön keresztül, s most e porko-láb seprűvel kénytelen vásott kölykek meztelen bőrét végig-hasogatni.
Ez a regula!
Novitius volt még: nem tanulta még meg, hogy a testben hetvenhét ördög lakik, s ahány ütést kap a bűnös test, annyi ördög lesz megütve. Azt már megtanulta, hogy a szeges cin-gulumhoz, a horogvégű flagellumhoz úgy kell folyamodnunk, mint a mi jóltevőinkhez, saját testét vérig korbácsolni álmatlan éjszakákon mindennapi imádság volt ránézve: de jajgató diá-kokat vesszőzni még írtózott. Majd azt is megszokja.
E pillanatban hangzott a folyosórul a perjel szava.
_ Petre! Ad me tendas! (Hozzám tarts.)
Péter megkönnyebbülten sóhajta fel, s visszaadá a virgácsot a gvárdiámiak.
_ A perjel szólít.
_ Ő parancsol. Eredj hozzá. Stante pede!
Péter fel akarta vemıi az esőáztatta csuháját és a durva saru-kat hozzá.
_ Csak eredj így, ahogy vagy _ mondá a gvárdián _ vagy mezítláb fogsz visszatérni _ ide, vagy tovamégy más öltözet-ben.
A jezsuita fráternek nem volt szabad kérdezősködnie azután, amit nem értett: neki csak engedelmeskednie kellett. Péter fel-ment azon pőrén a perjel elé.
_ Dilectissime fili _ monda neki a perjel. _ Két esztendeje már, hogy az engedelmességben gyakorlod magadat. Meg-tanultál szegény lenni, koldulni, lázárokat ápolni, napszámosok munkáját végezni. Még hat esztendő áll előtted, hogy az atyák közé fölvétessél. Három évet a könyvtárban kell eltöltened:
megtanulnod Szent Agostont könyv nélkül; amellett a török és arab, a görög és orosz nyelveket. Mert meglehet, hogy ami-dőn elkésziilsz a tudományokkal, a provinciális választása
sze-rint vagy az arab pusztákra fogsz kíildetni, hogy ott a pogányo-kat megtérítsd, vagy Oroszországba, hogy ott a Rettenetes Ivántól üldözött híveit a római egyháznak állhatatosságra buz-ditsd. Tehát három évig ülsz a könyvek között, megtoldva az éjszakával a nappalt, s magolod a most még előtted ismeretlen betűket; másik három évig pedig vándorolsz ellenséges népek között, ahol keresztre feszített mártirok, karóba húzott szentek jelölik meg az utadat. A hetedik évben aztán hűséged próbájá-nak letevésére elzarándokolsz Spanyolországba. Akkor, letéve minden próbát, leküzdve minden megkísértést, föl fogsz vé-tetrıi az atyák közé. Mindezen hosszú utat azonban megteheted _ egy lépéssel, s minden tudománynak megfelelhetsz ez egy szóval: ,,akarom!" Ma lefekszel mint novitius, és holnap föl-kelsz mint ,,Pater Peter", ha ezt a missziót elvállalod önkényt és eııgedelmesen. Íme olvasd.
S azzal átadta neki a patróna levelét.
Amint a kézvonásokat meglátta az ifjú szerzetes (ismernie kellett neki azokat régebbről), egész arca rögtöni ijedelınet fejezctt ki: a kezét a felé nyújtott levél elé tartá, mintha félne azt elolvasni; azután mégis átvette azt, s amíg végighatolt az irat sorain, homloka összeráncolódott, arca megvetésre vadult el, ajkai felnyíltak az olvasás alatt, összeverődő fogsorait mu-tatva. Végigolvasta a levelet, s aztán leejté a kezét csüggedten.
_ Téged választottunk ki _ mondá a perjel! _ Holnap Páter Péter fogsz lenni, csak azt kell mondanod, hogy: akarom.
Az ifjú még mindig lecsüggesztett fővel nézett merőn maga elé.
_ Néma lettél-e?
Az ifjú föltekintett, s arca visszanyerte férfias nyugalmát.
-- Engedj időt a meggondolásra, atyám _ szólt szép, csengő hangon, amin még megérzett az a vibratio, amit az érzés köz-vetlensége idéz elő naiv lelkületeknél. Hadd mérjem össze az út kezdetét és végét. Mert bizonyára nincs nekem olyan messze innen a Bab-el-Mandel sivatagáig, sem Szibéria jégtengeréig, 139
mint amilyen messze van e kolostor küszöbétöl a madocsányi kastély portájáig. És nem oly félelmetes énnekem Rettentö Iván zsarnok örjöngése vérengzö dözslakomáin, sem a halott-ásó hiénák éjszakai kacagása a homokpusztában, mint amilyen iszonyító ennek az asszonynak egy suttogó szava. És hamarább megtanıılom neked a török és arab, a görög és muszka, s ha kell még a szanszkrit és mongol nyelvet is, mint ezt az egy szót:
,,akarom". - Engedd, hogy gondolkozzam rajta hajnalig.
- Legyen. Vidd fel magaddal a celládba ezt a levelet, és imádkozzál az Úrhoz, hogy világosítsa fel az elmédet. Mert bizonyára nagyobb és nehezebb szolgálat az, melyet íme rád bízunk, mint minden misszió a szkíták és hiperborcok orszá-gaiba. - Omnia ad majorem Dei Gloriam.
Péter fölment a celláiába. Szűk, keskeny kis odú volt az, öt lépés a hossza, kettő a széle. Csak egy hárságy volt benne, meg egy feszület a falon. De azért mégsem heverte Ő meg azt a hárs-ágyat ezen az éjszakán; hanem azt az ötlépésnyi tért dobogta végig, mint a kerrecbe zárt oroszlán. A kitzıített levél ott hevert az ágyon, s arra a fekhelyre Ő le nem hajtlıatta a fejét, ahol az a levél fekszik.
Hajnal felé megerösödött a szívében egy elhatározás. Lehají-totta a levelet az ágyáról a földre, s aztán levetette magát a fek-helyére. Ott elnyomta a fáradtság. Úgy elaludt, hogy a hajnali harangszó sem ébreszté fel.
Arra serkent fel, mikor a gvárdián a karjánál fogva felrázta.
Felugrott a fekhelyéről.
- Ergo, Petre! Tandem: mit határoztál?
- Ezt! - felelt Péter, mezítelen lábával a földön heverő levélre taposva.
- Bene. Akkor kelj és jövel utánam. A két delikvens várja a büntetését.
- Megállj! A perjel nekem azt mondá, hogy a novitiatus két éve letelt, ami alatt alacsony munkát kelle végeznem. Most következik három éve a tanulásnak; azután jön három év az
ellenséges népek közöttzarándokolásra. A perjel nekem semmi-féle bakói szolgálatok teljesítéséről nem szólt.
- Dehogynem szólt, Petre! Emlékezzél csak rá vissza!
„Végtére Spanyolországba fogsz menni". Ez azt teszi, hogy egy évig a szent inkvizíció szolgálatában állsz. jöjj, és kezdd el benne magadat gyakorolni.
Péter idegein végigfutott a barzadály. Két merev karját oda-szorítá a testéhez: arca halálsápadt lett. Felemelte a szemeit az égre, a szája felnyílt, végigfutott előtte az egész vízió; a bőrbe kötött emberi bölcsesség, s az eniberbőrbe szorult
Péter idegein végigfutott a barzadály. Két merev karját oda-szorítá a testéhez: arca halálsápadt lett. Felemelte a szemeit az égre, a szája felnyílt, végigfutott előtte az egész vízió; a bőrbe kötött emberi bölcsesség, s az eniberbőrbe szorult