Amint magukra maradtak, a hölgy elkezdett kacagni. De-rültsége is éppen olyan szenvedélyszilaj volt, mint a haragja.
A tenyereibe tapsolt, s a főkötőjéhez csapkodott a kezeivel.
- Hahaha! Hát mégis itt vagy? Valahára. Nem haltál meg.
Nem bujdostál el. Hozzám jöttél. Százszor hívtalak. Ezerszer
vártalak. Mindig hoppon hagytál. Mikor nem vártalak, csak elém toppantál. Hahaha!Hahaha! Milyen maskarában osontál ide hozzám Csorbai Tihamér!
S azzal két kezét a szerzetes vállára téve, s gödrös állát kezeire nyugtatva, úgy nevetett lángszító szemeivel annak a szemei közé egész közelből.
- Az én nevem Páter Péter -- mondá a barát nyugodtan, mozdulatlan arccal türve, hogy a nő két karjával kebléhez szorítja egész erejéből.
- Az nem igaz! kiálta a nő, hevesen ragadva meg a barát durva köntösét mellén. - Ez csak álruha rajtad!
S azzal kétfelé rántá annak mellén a szőrcsuhát, azt várva, hogy azalól az aranysújtásos, bogláros bársony dolmány fog kifitítrıi, s ott találta ahelyett a durva, fehérítetlen vászoninget, aminőt a jezsuiták viseltek, a provinciálistól elkezdve le az utolsó mendikáns fráterig egyformán. S ahol ez a durva ing szétnyílt a mellén, meglátszott a nyakba akasztott acéllánc, a rajta függő vaskereszttel. A láncszemek hegyei s a kereszt éles párkánya véres nyomokat hagytak a férfi ınellén: attul az elébbi szilaj megöleléstül. S ő tűrte az ölelést, láncszúrást, mo-solygás, szisszenés nélkül.
- Én az vagyok, aminek látszom - mondá fagyosan.
S ez oly hideg hang volt, ez a tekintet olyan fagyos, kemény, hogy a nő arcárul elmúlt egyszerre minden mosoly, minden csáb. Vállait felhúzta fázósan, kezeit dörzsölé, fekete szemei fehéreikkel felfordultan rémedezve bámultak arra a keresztre, végigborongott egész teste. Azután egyszerre a homloká-hoz ka ott két kezével, fejét hátravetve.
-- Álom ez! Ébresszetek fel! Vizet adjatok!
- Ébren vagyunk, nagyasszonyom -- mondá a barát. Amit látsz: az való.
- Tihamér!
- Az meghalt.
- De nem a török elleni csatában.
149
_ Nem. Csak az önmaga elleni csatában.
_ Két év óta nem hallottuk híredet.
_ Igen. Azon szerencsétlen párbaj óta, melyben valakit megöltem, akivel minden éjjel szívesen fölcserélném a fek-helyemet. Az okát is jól tudod annak.
_ Ne juttasd eszembe: elállja a düh egész testem!
_ Minden éjjel följár hozzám a lelke.
_ Mért nem ölted meg jobban? Lásd: engem nem kerülget a kísértet.
S e szóknál olyan csábosan mosolygott.
A férfi értette jól a szót is, a mosolyt is. Nagyon bűnös nő ez.
Csupa szív és mégis szívteleıı. Ha valaha pokolra jut, elcsá-bítja az ördögöt, s ahelyett, hogy elkárhoznék, feleségül véteti magát Belzebubbal.
_ A ınitosini úr megátkozott engem! _ szólt a barát.
_ De hányszor engem! Hisz annak minden szava átok.
Ha az mind fogna, rég elfogyott volna az égből minden mennykő, s a pokolbul minden ördög. Nevetem én az átkot.
_ De engem nagyon jól meg tudott átkozni. Azt a szót küldé utánam fia zomotorától, hogy ha még egyszer meglátja az arcoınat bárhol a világon: csónakra teszi a leányát, s be-taszítja a folyóba éjnek éjszakáján, ott Vesszen el.
_ S te olyan nagyon szeretted azt a leányt, hogy ezért világgá bujdostál. Még a világból is kibujdostál: baráttá lettél!
S aztán mégsem tudtál tőle maradni. Visszahozott az igézet, hogy legalább a közelében lehess, hogy csak egyszer meglásd, ugye?
Az irigység, a féltés látszott a nő egész tekintetében.
_ Nem úgy volt. Rómába zarándokoltam, fölvétettem magamat a jezsuiták szerzetébe. Akkor a provinciális, meg-tudva, hogy e tájra való vagyok, ideparancsolt a madocsányi kolostorba.
_ Ahová te képpel sem akartál fordulni soha.
_ Engedelmeskednem kellett. S azóta itt töltöm a vezeklés
éveit: végzem a legalacsonyabb munkát, koldulok a házakban faluról falura, s kínozom testemet, lelkemet.
_ Csakhogy őt megláthasd még egyszer.
_ Hogy kikerüljem.
_ Hát nem láttad még? Hirt se hallottál róla? _ Még szebb, mint azelőtt volt: még ınindig nem ment férjhez. Még mindig tcrád vár.
_ Hasztalan vár. En még imáimban sem merem őt föl-kcresni többé. Az vagyok, ami lettem. Rideg, érzés nélküli remete. Csak kezemben viselem a rózsakoszorút, nem a hom-lokomon. Illata nem édes többé, s tövise nem fáj.
_ S éppen téged választott ki a jezsuita convent, hogy ideküldjön hozzám?
_ A többiek féltek tőled.
_ Rossz híreıntől; pedig nem is ismernek. Te legjobban fél-tél, mert jól ismersz. S mégis idejöttél. Ide ahhoz, akit gyűlölsz, megvetsz, akinek a forró suttogásától irtózol, akit annyiszor visszautasítottál, s akiről tudod, hogy teérted annyira bolondul, hogy se Istennek, se ördögnek, se angyalnak oda nem fog en-gedni soha, aki ablakait teleírta a neveddel, aki ha hallgat, ha beszél, ha álmodik, mindig csak rólad gondolkodik. S te mégis idejöttél.
_ Parancsoltak, engedelmeskedtem.
_ S miért jöttél ide?
_ Egy szent küldetést teljesíteni.
_ Hahaha! Melyik lesz az?
_ Fiadat az igaz hitben és a világi tudományokban nagyra nevelni.
_ Tudom. Tartanak tőle, hogy ha megharagszom, elviszem magammal Sáros-Patakra, s kálvinistává teszem, s összegyűjtött kincseimet, arany-ezüst marháimat mind a kollégiurrmak tes-tálom. Ez az ő szent félelmük.
_ Meglehet.
_ De még valami más szent küldetésed is van. Ahogy 151
levelükből megértettem, a jezsuiták nevelőket nem küldenek úri családokhoz, haneha gyóntató atya címe alatt. Te fogsz az én gyóntatóm lenni.
_ Tudom.
_ Tudod? És nem sejted-e előre, hogy az, amit minden nap a füledbe súgva meg kell hallanod, nemcsak az én kárhozatom, hanem a tied is? Hogy annak a bűnnek _ ha bűn, _ ami alól fel kell oldanod lelkeınet, te magad vagy a napról napra újjá-teremtője. Hogy ınikor a kezedet a fejemre ráteszed, hogy ınegáldj, mind az öt ujjad égni fog ebben az én veres hajamban, mint a parázsban! Nem tudod-e ezt?
_ Tudom.
_ És mégis ide mered hajtani hozzám a füledet, mikor így eléd letér depelek, és meg mered hallgatni, amit suttogok: ,,Pater, peccavi". Én szeretek egy férfit őrült, eszeveszett indulattal, nem tudok imádkozni tőle, mert mindig az ő neve jut eszembe a litánia egész során végig; nem nézhetek a szent képekre, mert mindenütt az ő arcát látoın, nem fogadhatok bűnbánatot, mert szeretem a bűnömet, s visszatérek hozzá. _ Mea culpa, mea culpa! _ Volt nekem egy jó, hűséges uram, aki olyan szelíd volt, mint a bárány. Én azt a jó, jámbor embert halálra keserí-tettem, talán oka is voltam annak, hogy meghalt. Örültem, örvendteın az Özvegyi fátyolnak, azt hittem, most már enyim-mé tehetem azt, akit keresek. _ Mea culpa, mea culpa! _ De az ő szíve nem akart az enyimhez hajolni, mert ő mást szeretett:
szebbet, jobbat, ártatlan hajadont. Én gonosz praktikával el-rontottam a köztük való frigyet: ráuszítottam menyasszonya apját, testvérét, felbőszítettem őket egymásra, s ő megölte márkája bátyját, s ezzel elszakasztottam őket egymástól. _ Mea culpa, mea cul pa! _ Hallgass meg engem Úristen! Hallgass meg térden állva. Én nem jöttem imádkozni hozzád, én pörölni jöttem veled! Akit én szeretek, jobban, mint az üdvöt, akit én imádok, jobban, mint a mennyet: annak te elvetted tőlem elébb a szívét, most elvetted őt egészen: magadévá tetted, oltárodhoz
láncoltad. De én nem hagyom őt neked: letépem őt az oltárod elől, s ha nem engedted nekem, hogy földön boldog legyek, égben üdvezüljek vele, magammal viszem őt a poklokra el-kárhozni velem! _ Pater peccabo!
A nő térden vonaglott a férfi lábainál, annak a saruiról csó-kolva le a port, s öklével ütve bűnt bánni nem tudó mellét.
Páter Péter kebléből mély fohász fakadt fel. Félrefordítá meg-indult arcát, s reszkető kezét a nő fejére téve, rebegé fulladozó hangon.
_ Isten bocsássa meg a te bűneidet, szegény, nyomorult nő!
S azzal otthagyta őt a földön fekve és zokogva, végigvonag-lani a márványpadlón, keresve az eltávozott lábainak sáros nyomait, hogy azokat sorba csókolhassa.