Az ampliációelmélet a referencia középkori általános elméletének, az úgynevezett szuppozícióelméletnek volt szerves része. Anélkül, hogy az egyébként mind tör-ténetileg, mind elméletileg érdekes, de a nemzetközi irodalomban sokszor taglalt
Klima Gyula 82
részletekbe mennék,1 a szuppozícióelmélet itt releváns részét a legegyszerűbben egy, a kortárs kvantifikációelmélettel szembeállított példával tudom illusztrálni.
Vegyük például a Minden ember élőlény mondatot. A modern analízisben a mondatnak mind nyelvtani alanya, mind pedig nyelvtani állítmánya egy-egy ál-talános predikátum, amely az univerzális kvantorral lekötött változó predikátuma.
A változó az univerzum minden elemét fölveszi értékeként, és ezért van az, hogy egy ilyen állítást a modern elmélet nem kategorikus, hanem hipotetikus, azaz kondicionális állításként kezel: minden x-re, ha x ember, akkor x élőlény. Ennek megfelelően, ha az állítás nyelvtani alanya egy „üres” terminus, azaz, semmiről sem igaz, akkor maga az univerzális állítás igaznak minősül. A Minden szögletes kör élőlény mondat e szerint az analízis szerint igaz, mivel azt állítja, hogy min-den x-re áll, hogy ha x egy szögletes kör, akkor x egy élőlény, ami viszont igaz, tekintve, hogy nincsenek szögletes körök, azaz, a kondicionális állítás előtagja semmiről sem igaz.
Az univerzális állítások effajta kondicionális elemzése a középkorban sem volt ismeretlen, és több középkori gondolkodó alkalmazta is a „törvényjellegű” kije-lentésekről adott elméletében, azaz, az olyan kijelentések elméletében, amelyeket akkor is igaznak tartunk, ha az alanyuk történetesen nem igaz semmiről.2 De szemben a modern elmélettel, a középkori logikában nem ez volt a kizárólagos, egyedül elérhető analízis, sőt, nem is ez volt az effajta kijelentések elsődleges elemzése. Az alapvető különbség az effajta kijelentések tipikus, kategorikus értel-mezésében abban állt, hogy ez az elemzés komolyan veszi a kijelentés nyelvtani szubjektumának referáló szerepét.
Ebben az értelmezésben tehát példamondatunk nem az univerzum minden ele-méről tesz egy kondicionális állítást, hanem csak az emberekről egy kategorikus állítást, nevezetesen erről az emberről, és erről az emberről, és így tovább, min-den egyes embert, de csakis embereket tekintetbe véve. A szubjektum-terminus szerepe tehát elsősorban abban áll, hogy kijelölje a kvantor számára azon indivi-duumok körét (range), amelyeknek ki kell elégíteniük a predikátum-terminust ahhoz, hogy a kijelentés igaz legyen. Hasonló a helyzet bármilyen más kvantorral kapcsolatban is. Általában, ha S a szubjektum, P a predikátum és Q a kvantor, az ezekkel formált affirmatív, kategorikus kijelentés akkor igaz, ha ama dolgok közül, amelyekről igaz, hogy az illető dolog S, Q dologról igaz, hogy P. Példánk tehát ezen analízis szerint azért igaz, mert ama dolgok közül, amelyekről igaz, hogy az illető dolog ember, minden dologról igaz, hogy élőlény.
1 Könnyen elérhető, jó áttekintést nyújt Read (2011).
2 A releváns hivatkozások megtalálhatók például Klima (2001) 22. lábjegyzetében.
Ontológiai elkötelezettség és a hazug-paradoxon szemantikailag zárt nyelvekben 83 Ennek az elemzésnek nyilvánvaló előnye, hogy akármilyen, nem-standard kvantort is képes akkomodálni: a Q kifejezés lehet pl. a legtöbb, négy, vagy akár húszszázaléknyi, a szabály ugyanaz marad, tehát nem kell más és más igazság-függvényeket találnunk ahhoz, hogy a kvantort követő formula az eredeti mondat számára megfelelő igazságfeltételekkel szolgáljon, különös tekintettel arra, hogy ez nem is minden esetben lehetséges (l. Barwise–Cooper 1981, 214–215). Ami az elemzésnek ezt a flexibilitást adja, az természetesen az a tulajdonsága, hogy eb-ben a kvantorok által lekötött változók nem ugyanazon a rögzített univerzumon futnak, hanem minden egyes kvantifikáció számára minden egyes általános ter-minus, amelyhez a kvantor tartozik, újabb és újabb individuumhalmazt specifikál.
De ezen túl az eredeti elméletnek még további flexibilitást nyújt az a tulajdonsá-ga is, hogy ugyanaz az általános terminus, különböző kontextusokban, különböző individuumhalmazokat specifikálhat. A kijelentés ideje, vagy modalitása, vagy olyan terminusok előfordulása, amelyek valamilyen, az aktuális dolgokon túl lévő objektumokra vonatkozó kognitív aktusra utalnak, mind befolyásolhatják, hogy ugyanaz az általános terminus pontosan milyen individuumhalmazt specifikál a hozzá tartozó kvantor számára. Ha például azt mondom, hogy Némely dino-szaurusz melegvérű volt, akkor ez a kijelentés nyilván akkor igaz, ha ama dolgok közül, amelyekről akár most igaz, akár valamikor igaz volt, hogy az illető dolog dinoszaurusz, némelyikről igaz volt, hogy melegvérű. Szemben tehát egy jelen idejű kijelentéssel, amely csak akkor igaz, ha predikátuma az alany által specifikált jelenleg létező, a kvantor által megkövetelt számú individuumról igaz, a múlt ide-jű kijelentés nyilvánvalóan múltbeli dolgokról is igaz lehet, akkor is, ha azok már nem is léteznek. Éppenséggel ez magyarázza az elmélet latin nevét: egy ilyenfajta kontextus ugyanis kiterjeszti, megnöveli (ampliat) azon dolgok körét, amelyet a hozzátartozó általános terminus kijelöl, a jelenleg létező dolgok körén túlra is, akár múltbeli, jövőbeli, vagy akár pusztán lehetséges objektumokra is (ha például azt mondjuk, hogy némely dinoszaurusz lehetett volna melegvérű).
De akkor az elmélet szerint megint csak „nem-létezők fölött kvantifikálunk”.
Nem kötelezzük ezzel el magunkat az olyanfajta ontológiai abszurditások mellet, amelyek ellen Quine teljes joggal hozta fel érveit? Ugyan miféle „entitás” az, amely nem létezik, vagy ha létezik, akkor is valamiféle misztikus ontológiai síkon, ahol szárnyas lovakon aranyhegyekre lehet leszállni, és ahol lehetetlen eldönteni, hogy például az ajtóban álló kopasz ember ugyanaz-e, mint az ajtóban álló kövér ember, hogy megint Quine híresen zavarba ejtőnek szánt kérdéseire utaljak az idézett klasszikus tanulmányából?
De Buridán egyáltalán nem jönne zavarba. Sőt, Quine-nal tökéletesen egyet-értve azt mondaná, hogy semmi nincs, ami nem létezik, azaz, minden létezik.
Klima Gyula 84
Mindazonáltal voltak és lesznek és lehetnek (vagy lehettek volna, ha nem is vol-tak, vagy még lehetnének, ha nem is lesznek) olyan dolgok, amelyek nem létez-nek. De persze nincsenek olyan dolgok, amelyek nem léteznek, hiszen ami nem létezik, az egyszerűen semmi, azaz egyike sem a valóságot valójában benépesítő dolgoknak. Tehát, nincsenek pusztán lehetséges objektumok, és ezért értelmet-lenség megkérdezni, hogy mik azok, hányan vannak, hol vannak, mit csinálnak, és így tovább. Buridán válasza a meinongiánus ontológiájára az lett volna (ha ismerte volna a szót, jóllehet ez csak egy későbbi találmány a Buridán által is jól ismert és általa is művelt diszciplína, a metafizika megjelölésére), hogy az csak puszta délibáb. Az ontológia, amint a neve is mutatja, a létezőkről mint létezőkről, nem pedig a nem-létezőkről mint létezőkről szóló tudomány. Ez utóbbi ugyanis, egy abszurditást föltételezvén, csakis abszurditásokra vezethet.
Quine tehát, úgy látszik, Buridán felől nyugodtan pihenhet, mivel az ő elmélete nem fogja a meinongiánusok pszeudo-entitásaival háborgatni. Buridán mindösz-sze annyit ad hozzá Quine teóriájához, hogy mindösz-szerinte Quine-nak egyáltalán nem kellene zavartatnia magát a nem-létezők feletti kvantifikáció álproblémájával, mi-vel a kvantifikáció vagy referencia egyáltalán nem hordoz „ontológiai elkötelezett-séget”. Buridán elmélete szerint ugyanis a kvantifikál, referál vagy jelöl ugyanúgy intencionális igék, mint például a képzel, remél, elképzel vagy gondol. De ezek az igék, csakúgy, mint az igeidők és a modalitások, kiterjesztik a hozzájuk tartozó általános terminusok által specifikált individuumok körét a jelenleg létezőkön túl múltbeli, jövőbeli, vagy pusztán lehetséges individuumokra. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy vannak olyan individuumok, amelyek pusztán múltbeliek, jövőbeliek, vagy lehetségesek. Hiszen ami elmúlt, az már nincs, de volt, és ami pusztán jövőbeli, az még nincs, de lesz, és ami pusztán lehetséges, az lehetne, de nincs, és nem volt és nem lesz soha. Az effajta igék csak azért terjesztik ki a kvantifikáció számára specifikált individuumok körét, mert ezek olyan mentális aktusokat jelölnek, amelyek természetesen kiterjesztik tudatosságunkat, és így az általunk megjelölhető dolgok körét olyasmikre is, amelyek már elmúltak, leg-alábbis a memóriánk révén, illetve olyasmikre is, amelyek lesznek, vagy lehetnek, vagy csak lehetnének, az eszünk és képzelőerőnk révén. De ezek a dolgok nem léteznek, hanem pusztán gondolkodásunk tárgyai, amelyeket ezért megjelölhe-tünk, és amelyekre ezért referálhatunk, és amelyek fölött ezért kvantifikálhatunk.3 3 Részletesebben is foglalkozom ezzel a problémakörrel Klima (2013)-ban. Érvelésem lényege ott az, hogy egy olyan organizmus, amely csak a közvetlen környezetében jelenlévő tárgyaknak lenne tudatában, nagyon hamar kipusztulna az evolúciós folyamatban, de egy „fejlettebb” tudatosság, az emlékezet, képzelőerő és gondolkodás révén, egyáltalán nem szükséges, hogy bármiféle újabb entitásokat, vagy kvázi-entitásokat adjon ontológiánkhoz.
Ontológiai elkötelezettség és a hazug-paradoxon szemantikailag zárt nyelvekben 85 Mindazonáltal egy makacs Quine-követő erre még mindig azt mondhatja, hogy de hiszen éppen ez az: ha kvantifikálunk fölöttük, akkor elkötelezzük magunkat a létezésük mellett, és még ha nem is a reális létezésük mellett, akkor legalábbis az „intencionális” létezésük mellett, akármi legyen is az, azaz ezzel megint csak visszakerültünk Meinong misztikus objektumainak az ontológiai dzsungeljába.
Történetesen – egy hasonló érvelés előadása után – pontosan ezt a fajta kriti-kát kaptam Joe Karel Lambert-től, a „szabad logika (free logic) atyamesterétől”, a következő passzusban:
Klima szerint a középkori logika domináns elemzése védhető az olyanfajta érvekkel szem-ben, amelyek szerint az nem lenne képes törvényjellegű kijelentéseket, mint amilyen például Newton tehetetlenségi törvénye, megfelelően elemezni, de csak annak árán, hogy megenged nem-létezőket a változók értéktartományában (range). Klima szilárdan védelmezi ezt a po-zíciót azokkal szemben, akik ezt „könyörtelenül meinongiánusként” jellemeznék, azaz, mint olyat, amely megkövetelné, hogy legyenek valahol a vakvilágban olyan nem-aktuális entitá-sok, amelyek csak arra várnak, hogy referáljunk rájuk, és kvantifikáljunk fölöttük. Szerinte az effajta objektumok intencionális objektumok, és az ilyen objektumokat mi gondoljuk el, és mint ilyenek, ezek azok a dolgok, amelyekre referálunk. De én mégis kényelmetlenül érzem magam. Ami a nem-meinongiánusokat zavarja, az nem a nem-létező entitások ontológiai függetlensége, mint amilyenek azok a testek, amelyekre nem hat fizikai erő, vagy a kerek négy-zetek, hanem inkább az, hogy egyáltalán vannak ilyen objektumok, amelyek referenciaként szolgálhatnak, akkor is, ha esetleg mindig egy elméhez pányvázva. És az sem igazi megoldás, ha azt mondjuk, hogy amire referálunk, az a kerek négyzet gondolata, vagy a fizikai erők által nem befolyásolt test gondolata, mert ezek az objektumok léteznek, de kerek négyzetek és fi-zikai erők által nem befolyásolt testek nem. Ha a kísérlet Newton tehetetlenségi törvényének elemzésére megköveteli, hogy változóink nem-létezőkön fussanak, akkor azok a nem-létezők
jobban teszik, ha nem léteznek. (Lambert 2001, 243)
Persze a fentiek alapján én erre kapásból azt válaszolhatom, hogy az utolsó meg-jegyzésben tökéletesen egyetértünk, ezek a nem-létezők egyáltalán nem léteznek, és szemben Joe korábbi megjegyzésével, nem léteznek még intencionális tár-gyakként sem, valami elméhez pányvázva (tethered to a mind). És ezt Buridánnal egyetértve azért állíthatom, mert elemzésünk szerint egyrészt igaz az, hogy fizikai erőktől nem befolyásolt test nem létezik, másrészt az is igaz, hogy amennyiben egy ilyen test legalább logikailag lehetséges, úgy referálhatunk egy fizikai erőktől nem befolyásolt testre, mivel gondolhatunk egy ilyen testre. De attól még ilyen test egy-általán nem létezik, még csak valamiféle intencionális tárgyként sem, hacsak ezzel nem pusztán azt mondjuk, hogy elgondolhatjuk. Persze azt azért megengedjük, és szemlátomást a „könyörtelen anti-meinongiánus” számára ez a botránykő, hogy egy ilyen testre a megfelelő, intencionális kontextusban referáljunk, és hogy ebben a kontextusban, a változóink kiterjesztett értéktartományában szerepeljenek.
Klima Gyula 86
De hát éppen ez az! – mondja erre az anti-meinongiánus – ha ezeket a dolgokat megengeded a változóid értéktartományában, akkor hiába mondasz mindenféle szépeket arról, hogy ezek a dolgok egy nem-intencionális, vagy bármilyen nem ampliatív kontextusban nem-létezőknek minősülnek az elemzésed szerint, ha a következő mozdulattal visszacsempészed őket az ampliatív kontextusokban, ahol a változók „kiterjesztett értéktartományaiban” léteznek, sőt, mondhatni élnek és virulnak!
Erre persze Buridán megint csak azt válaszolhatja, hogy tévedés ne essék, ezekről az állítólagos „intencionális objektumokról” még akkor sem igaz, hogy léteznek, ha intencionális, vagy egyéb ampliatív kontextusokban kvantifikálunk is fölöttük. Hiszen például hiába igaz az, hogy ma egy sárkányról álmodtam, az akkor sem igaz, hogy a sárkány, amelyről álmodtam, létezik, sőt az sem igaz, hogy
„intencionálisan létezik”, hacsak ez nem jelenti mindössze azt, hogy álmodtam róla. Viszont mindenképp igaz lesz az, hogy amiről álmodtam, nem létezik.
Persze erre mind a meinongiánus, mind az „anti-meinongiánus” azt mondhat-ja, hogy mivel mindaz, ami fölött kvantifikálunk, logikai univerzumunk eleme, és ily módon részünkről logikai elkötelezettséget involvál legalábbis elméletünk metanyelvében, még akkor is, ha nincs olyan tárgynyelvi mondat, amely ezt az elkötelezettséget egy nyilvánvaló létezési állítással kifejezhetné, pusztán Buridán-nak a tárgynyelvi mondatokra vonatkozó elemzése miatt. De akárhogy is csűri-csavarja a tárgynyelvi mondatok elemzését, Buridánnak legalább elmélete meta-nyelvében el kell ismernie az elkötelezettségét olyan „meinongiánus” objektumok mellett, amelyektől ezzel az elemzéssel éppenséggel szabadulni próbál.
Erre azt mondhatjuk, hogy ez valóban így is lenne, ha Buridán elismerné egy ilyen metanyelv létezését. Ám Buridán logikája szerint ez a mesterséges megkü-lönböztetés teljesen értelmetlen a természetes nyelvekre, azaz azokra a nyelvekre, amelyeken valójában gondolkodunk, és amelyekkel valójában igyekszünk megra-gadni a valóságot, mivel, Tarski kifejezésével élve, ezek a nyelvek „szemantikailag zártak”.