a mer ik ai ol aszok
2. AZ oLASZ BEVáNDoRLóKRóL ALKoToTT KéP SZáZ éVVEL EZELőTT
A századfordulón, a nagy bevándorlási hullám idején (1880−1920) érkezett ola-szok többsége olaszország kevésbé fejlett déli régióiból, Calabriából, Campaniá-ból, PugliáCampaniá-ból, Basilicatából és Szicíliából származott. 1876 és 1924 között több mint 4,5 millió olasz érkezett az Egyesült államokba (Pozzetta 2000). Alacsony iskolázottság jellemezte őket: nagyrészt olyan paraszti származású emberek 68
In: 125 éves a budapesti angol szak. Doktorandusztanulmányok Szerk.: Frank Tibor – Károly Krisztina. Budapest, 2012, ELTE Eötvös Kiadó. /Tálentum 16./ 68–80.
voltak, akik kevés szakmai tudással rendelkeztek. mivel az Egyesült államok ipa-rosodott gazdasága ebben az időben szakképzett munkásokat igényelt, a legtöbb olasz bevándorlót csak az amerikai munkaerőpiac legalacsonyabb lépcsőfokán foglalkoztatták. Sokan közülük hajlandóak voltak a legnehezebb munkákat is elvállalni, például rongyszedőként vagy csatornaásóként, azért, hogy olaszországi rokonaikat támogatni tudják. Természetesen ez a tősgyökeres fehér amerikaiak körében erős ellenérzést és lenézést váltott ki az olasz bevándorlókkal kapcsolat-ban (Alba−Abdel-Hady 2005).
Lenézettségük ellenére a többségükben fiatal (16 és 45 év közötti) férfiakból álló vendégmunkások rosszul fizető és kínkeserves munkájukkal jelentős pénz-összegeket spóroltak meg, és tudtak magukkal vinni vagy hazautalni Dél-olasz-országba (Nelli 1980). Egyes becslések szerint az első világháborúig az olaszok 750 millió dollárt utaltak haza rokonaiknak, ami figyelembe véve, hogy 1910-ig, 21 év alatt 1,9 millió olasz vándorolt ki az Egyesült államokba, nem is tűnik irreálisnak (Tricario 1995).
olaszország késői egyesítése miatt (1861−1871) az olaszok nyelvi és kulturális helyzetére jellemző volt a szülőföld és a dialektusok szerinti tagoltság. A szülővá-roshoz vagy szülőfaluhoz való rendkívül erős ragaszkodás (olaszul campanilismo), mely a középkorban egymással vetekedő városállamok és régiók történelmére vezethető vissza, a mai olasz társadalomra is jellemző.1 Ez a jelenség a husza-dik század elején még erőteljesebb volt az Amerikába érkező olaszok körében:
többségük inkább egy adott faluhoz, városhoz vagy régióhoz kötődőnek tartotta magát, mintsem olasznak (Pozzetta 2000). Az Újvilágba érkező olaszok új otthonukban is az anyaországból magukkal hozott társadalmi formák szerint telepedtek le. gyakran az egy városból vagy faluból érkezők egy háztömbbe vagy utcába költöztek az Egyesült államokban is. Például a New York-i olasz Har-lemben manhattan keleti oldalán a Bariból származók a 112. utcában telepedtek le, a Santiagóból jövő szicíliaiak a 100. utcában, míg a calabriaiak a 109. utcában (meyer é. n.).
A kulturális és nyelvi tagoltságukból eredően a más-más helységből vagy régióból érkező olaszok gyakran lenézéssel tekintettek a máshonnan érkező itá-liaiakra. Ennek hatására számtalan amerikai olasz segélyegylet jött létre, amely egy-egy városka lakóit tömörítette magába. Bár ezek a segélyegyletek hasznos tevékenységeket is elláttak, mint például a városuk vagy falujuk (paese) védő-szentje ünnepének (festájának) megszervezését, mégis a széthúzást erősítették egy olyan időszakban, amikor az amerikai olaszoknak politikai egységre lett volna szükségük jogaik érvényesítéséhez (Vecoli 1977).
1 A campanilismo szó az olasz campanile ’harangtorony’ szóból ered, mely a középkorban egy-egy város gazdagságának és erejének jelképe volt.
69
Az olasz emigránsok a dél-olaszországi bűnszervezetek struktúráját is maguk-kal hozták az Újvilágba. Az olasz maffia mintájára alakult ki Amerikában is a Cosa Nostra nevű bűnszövetkezet (eredeti jelentése szerint ’a mi ügyünk’), ame-lyet giuseppe Esposito és hat másik szicíliai ültetett át Amerikába, amikor egy szicíliai provincia kancellárjának, alkancellárjának, valamint 11 gazdag földtulaj-donos meggyilkolása után New Yorkba kényszerültek emigrálni. A maffiafőnököt 1881-ben New orleansban letartóztatták, majd ezután kiadták olaszországnak (FBI é. n.).
Az Amerikában élő olaszok vallásuk miatt is háttérbe voltak szorítva, nem-csak a protestánsok körében, hanem a szintén katolikus írek által is. mivel az amerikai katolikusok számára az olasz vallásosság túl sok, pogány hagyományra épülő népi elemet tartalmazott, a plébániák ritkán támogatták az olasz vallási ünnepek megtartását, amelyeket így az olasz szervezetek voltak kénytelenek szponzorálni. Sőt, az etnikailag vegyes hátterű templomokban az írek gyakran arra kényszerítették az olaszokat, hogy a pincehelyiségekben misézzenek (Trica-rio 1995). A többségében írekből álló plébániákon olykor az is előfordult, hogy az olaszokat inzultálták vagy megverték. Az East Harlemben található dél-olasz hívek spórolt pénzéből saját kezűleg felépített our Lady of mount Carmel temp-lomot az építési munkálatok befejeztével, 1884 után, az ír katolikusok több évre kisajátították maguknak, a 90 százalékos többséggel rendelkező olaszokat itt is az alsó templomba, vagyis a pincébe kényszerítve le. A helyzet egészen addig maradt változatlan, amíg 1919-ben a templom új plébánosává az olasz származású gaspare Daliát nem választották meg. A templomot, amely fontos búcsújáróhely-lyé vált az Egyesült államokon belül, XIII. Leó pápa 1903-ban bazilika rangúvá emelte (meyer é. n.).
A 19. és a 20. század fordulóján a bevándorlás elleni mozgalmak hatására is negatív kép élt az olaszokról a többségi amerikai társadalom szemében. A kora-beli európai származású őslakosok nem kívánt bevándorlókként tartották számon mind a kelet-európaiakat, mind a dél-európaiakat, akik közül az amerikai olaszo-kat különösen is alsóbb rendűeknek tartották. Ebben az időszakban hangsúlyosan negatív kép kezdett róluk kialakulni szegénységükkel, klánokba tömörülésükkel, analfabetizmusukkal, magas megbetegedési arányukkal és az állítólagos bűnözési hajlamukkal kapcsolatban, amelyek miatt az amerikai olaszokat egy elkorcsosult fajhoz tartozónak titulálták. Az olaszokat érő kritikák erőteljesen hatottak az 1917-es olvasási teszt és az 1921-es, valamint az 1924-es bevándorlási törvények elfogadásához, amelyek kvóták felállításával erősen korlátozták a Dél- és Kelet-Európából való bevándorlást (Pozzetta 2000).
Az előbb leírtak tükrében érdekes rávilágítani ara, hogyan látták a korabeli művészek, írók és riporterek az amerikai olaszokat. A művész szemében két-ségtelenül izgalmas jelenségnek számíthattak az olaszok, amint azt a Detroit 70
Photographic Company fényképészének fotóján is láthatjuk (l. az I. függeléket).
Egy fotokróm eljárással készült színes képről van szó, amely a New York Little Italy negyedében található mulberry Streetet ábrázolja. Ez a fénykép egyike a századfordulón készült néhány képnek, amely ennek az akkoriban ritkaságnak számító eljárásnak a segítségével készült. A képet kinagyítva érdekes jelenetek-nek lehetünk szemtanúi: az előtérben napbarnított arcú, csípőre tett kezű büszke kalapos olasz férfiakat láthatunk; színes, sárga, kék, piros és zöld ruhába öltö-zött asszonyokkal hasonlóan színes zöldség- és gyümölcsstandok mellett állva.
A kép jobb felső sarkában egy férfi alakját pillanthatjuk meg, akinek sárga ingje kontrasztot képez a háttérben levő ház vörös falával. Tipikus olasz jelenetbe illik a balkon alatt lógó ruhák kavalkádja is. A fénykép nézőjében felmerül a kérdés:
a fotóművész vajon miért választott színes fotózási technikát?
A fénykép készítésével szinte egy időben, 1899 augusztusában jelent meg Jacob A. Riis dán származású fotóriporter Feast-days in Little Italy című cikke a The Cen-tury Magazine folyóiratban. Riis cikkében egy hasonlóan színes jelenetről számol be, egy körmenetről, amelyen a szerző az előbb említett mulberry Streeten vett részt Theodore Roosevelttel, a New York-i rendőrfelügyelő bizottság elnökével, aki később az USA 26. elnökeként vált híressé. A cikkben, amelyben a protestáns vallású Riis a helyi amerikai olaszok más jelentős vallási ünnepeiről is ír, a szerző büszke, vidám és elkötelezett vallásos emberekként mutatja be az olasz bevándor-lókat, akik az Újvilágban is hűségesek maradtak szülőfalujuk vagy szülővárosuk védőszentjéhez. Riis ezt vallja az olaszok vallásosságáról: „The religious fervor of our Italians is not to be pent up within brick walls, and sunshine and flowers belong naturally to it” (Riis 1899: 494). A cikk írója az olaszok különös művészi tehetségére is felhívja olvasói figyelmét:
The fire escapes of the tenement had, with the aid of some cheap muslin draperies, a little tinsel, and the strange artistic genius of this people, been transformed into beautiful balconies, upon which the tenants of the front house reserved seats (Riis 1899: 491).
Jacob A. Riis ugyanakkor egy másik írásában a korabeli New York-i lakosság-ról kialakult negatív képet is bemutatja a How the Other Half Lives (1890) című könyvében, melyben a New Yorkban élő lakosság másik feléről, a nyomorban élő bevándorlókról tudósít. művében egy egész fejezetet szentel az amerikai olaszoknak, amelyben olyan tanulatlan, szegény emberekként mutatja be őket, akiknek a következő generációja is képtelen az amerikai társadalmi ranglétrán feljebb emelkedni, akik csak lassan vagy egyáltalán nem tanulnak meg angolul, és a legriasztóbb bérházi szállásokért is magas árat fizetnek. Az előbb leírtak mellett Riis beszámol még a rongyszedés szokásáról, amely csontok, rongyok, konzervek
71
és más hulladékok gyűjtéséből állt, és amellyel kizárólag az olasz bevándorlók foglalkoztak (l. a II. függeléket) egy-egy úgynevezett padrone2 vezetése alatt.
A már szinte Nápoly külvárosának számító mulberry Bendről beszámolva pedig azt írja Riis, hogy nem telik el az utcában vasárnap gyilkosság nélkül, mivel a helyi olaszok ezen a napon eresztették szabadjára a kártyázási szenvedélyüket, és a kártya mellett a késük is gyakran az asztalukra került. A nagy szegénységben a környék lakói kénytelenek romlott sört fogyasztani a kocsmákban, amelyekből az olasz negyedek lakói ezen helyek tulajdonosaiként szintén profitot termeltek (Riis 1890).
Az amerikai olaszok identitásának és a róluk alkotott kép megismeréséhez nélkülözhetetlen az étkezési kultúrájukról is számot adni. Bár a 19. és a 20. század fordulóján a többségi amerikai társadalom még lenézéssel tekintett rájuk, mivel makarónit és vörösbort fogyasztottak, az olaszok fontosnak tartották, hogy meg-őrizzék nemzeti konyhájuk tradícióit. Ezek a szegény bevándorlók, akik óhazá-jukban csak ritkán engedhették meg maguknak, hogy húst és egyéb jó minőségű ételeket fogyasszanak, az import segítségével először az Egyesült államokban élvezhették rendszeresen az olyan ételeket, mint az olívaolaj, a spagetti, az arti-csóka és a szalámi (Nelli 1980).
Leonard Covello, aki dél-olasz bevándorlók gyermekeiként érkezett Ame-rikába, és később a kelet-harlemi olasz gimnázium alapítója lett, a Columbia Egyetemen szerzett disszertációjához felmérést végzett diákjai, valamint a kelet-harlemi olasz bevándorlók és gyermekeik körében azok kulturális hátteréről.
Vizsgálatai alapján kiderült, hogy az olasz bevándorlók identitása milyen fontos mértékben kötődött étkezési szokásaik megtartásához. Ezt saját egyetemista korából való visszaemlékezései is megerősítették, melyek így szólnak:
There was a change in our feeling towards things which were Italian—our attitude in connection with food, for instance. In the early years we were always ashamed of the bulky sandwiches of crusty Italian bread heaped with salami, cheese or Italian sausage.
[…] Now we began to delve back into our heritage. When we did not bring lunch from home, we sought out the Italian restaurants, where the bread was honest flour and the meat spicy (Cinotto 2004: 504).
2 Padrone: olyan felügyelő, aki másokat kihasználva foglalkoztat olasz bevándorlókat vagy talál szá-mukra munkát Amerikában.
72