nyugAt és kelet között

De miért is kellett Németországnak 1945 után fölzárkóznia a nyugati világhoz?

Nem volt talán addig is része annak? Ez a kérdés a német „Sonderweg” problémáját, vele együtt pedig a német „Mitteleuropa” koncepcióját hozza be a képbe. A német különút meglétét (pozitív vagy negatív értelemben) föltételezők úgy vélik, hogy Né-metország a modern kor kezdetén, a nemzettéválás európai folyamatainak során, letért a többi nyugati országgal addig közös pályáról, s azok fejlődésével szemben próbálta meg kialakítani saját identitását. Ez azután egyrészt a német politikai fejlő-dés, de másrészt a német vallásfejlődés alakulásában is megjelenne szerintük. A to-vábbiakban azt kíséreljük meg – legalább röviden – megmutatni, hogy bár mindkét vonatkozásban reális mozzanatok támasztják alá a német Sonderweg meglétét, ez nem egy a Nyugaton kívüli abszolút különutat, hanem csak egy a Nyugaton belüli relatív különutat jelent. Ami egyben a Nyugattal elvileg szembeállított Mitteleuropa meglétének tagadását is jelenti.

A nemzettéválást illetően a fő érv az, hogy míg Nyugaton az ún. államnem-zet-koncepció, ezzel szemben Németországban a kultúrnemzet – Fichtétől kiindu-ló – koncepciója jutott érvényre, s futott ki végül a Volkstum elméletébe. Idézzük előszöris Karl W. Deutsch: Nationalism and Social Communication c. művének de-finícióit a nép, a nemzetiség, a nemzet és a nemzetállam fogalmairól: „A személyek egy nagyobb csoportját, amelyet egymást kiegészítő szokások és kommunikációs lehető-ségek kapcsolnak össze, nevezhetjük népnek.” A nemzetiség olyan nép, amely tagjai-nak viselkedése fölött valódi ellenőrzést gyakorol, s ha ez csoportszimbólumokban (group symbols) is megjelenik, beszélhetünk nemzetről. „Végül, ha nemzetiségük tagjai sikeresek, és egy új vagy régi államszervezetet tudnak a szolgálatukba állí-tani, ezután a nemzet szuverénné válik, s egy nemzetállam alakul ki.” (Deutsch:

pedig Nürnbergben, Sondershausenban, Berlinben és Hamburgban. Ennek azért jelentősen más a szelleme. Althaus határozottan leszögezi: „Luther az evangéliumot kiszabadította a római egyház fogságából. De ez nem jelenti azt: ’A kereszténység a tartós értékét a germán jellegnek köszönheti’ (A. Rosenberg). Nem jelenti, mint Kolbenheyer véli Paracelsus-trilógiájának kezdetén, azt: a fáradt, elaggott Krisz-tus-hit új erőt kölcsönzött a germán lélekből. És egyáltalán nem jelenti azt: Luther hite egyszerűen német vérének kifejeződése.” (Althaus, Christus: 11.) A teológi-ai érvelés egyben megalapozást jelent az egyházpolitikteológi-ai érvelés számára: „Nem akarunk Német-Egyházat [Deutsch-Kirche], hanem egy német Egyházat [deutsche Kirche], mely népének körében nemcsak prédikál, hanem vele éli a történelmét is.

Nem akarunk népi egyházat [völkische Kirche], amely a törvényt és az evangéliu-mot egy népi világnézet [völkische Weltanschauung] mintájára hajlítja és korlátozza, hanem egy népegyházat [Volkskirche], mely a szeretettel hatol a nép életébe, s az üzenet [Botschaft] mindig újabb németté-tevéséért és megjelenítéséért küzd.” (Uo.:

34.) Althaus egy másik írása: Kirche und Staat nach lutherischen Lehre (1935) Luther eszméit közvetlenül beépíti érvelésébe, amikor arra utal, hogy bár a világi hata-lomnak a keresztény emberek engedelmességgel tartoznak, nem engedhetik meg, hogy az a vallás és a hit ügyeibe avatkozzon, s ha választaniuk kell, akkor inkább kell Istennek engedelmeskedniük, mint az embereknek (ld. Althaus, Kirche: 12).

Isten törvénye és örök akarata a nép minden rendje számára mérték, s a kereszté-nyek föladata egy pozitív kritikai együttmunkálkodás az államban: „Az állam szük-ségképpen igényel egy olyan egyházat, mely teljes erejével Isten félelmére tanít.”

(Uo.: 25.) És hogy a dolog egészen világos legyen, Althaus konkrétan megmondja:

a keresztény ember minden rendnek és kormánynak engedelmességgel tartozik ugyan, s így egy nemzeti szocializmus (nationaler Sozialismus) követelményeinek is, ám mégis veszély rejlik abban, ha a német-hívőség (Deutschgläubigkeit) lesz az új állam és világnézet, a nemzetiszocializmus (Nationalsozialismus) követelménye (ld. uo.: 29). Tudjuk, hogy Althaus is tett sajnos engedményeket a nácizmusnak, így például kezdetben ő is üdvözölte a „nemzetiszocialista forradalmat” és Hitler kan-cellárságát, sőt némi antiszemita megnyilvánulásai is voltak – idézett kijelentései mindamellett mégiscsak bátorságra vallanak.

Ismeretes, hogy a nacionalizmus irányába elindult lutheránizmus útja végül a Deutsche Christennek a nemzetiszocialista rendszerrel kollaboráló, sőt azt kiszolgá-ló mozgalmába torkollott. Ezt a mozgalmat azonban aligha tekinthetjük teokiszolgá-lógiai- teológiai-nak (ilyen irányú tevékenysége abban merült ki, hogy – fölújítva a markióni tradí-ciót – megpróbálta megtisztítani a kereszténységet az ószövetségi hagyománytól), lényegében politikai mozgalom volt az egyházon belül. Vele szemben az ellenerők a Bekennende Kirche mozgalmának keretében szerveződtek meg. A két mozgalom

küzdelmére később térünk vissza. A háború után – miközben a német naciona-lizmushoz nemigen kapcsolódó, s így a nemzetiszocializmusnak több-kevesebb sikerrel ellenálló katolikus egyház szinte törés nélkül folytathatta tevékenységét, 1. pásztorlevelének 1945. VIII. 23-án történt kiadásával – az evangélikus egyház az 1945. októberi ún. „Stuttgarter Schuldbekenntnis” kiadására kényszerült. A nagy-tekintélyű Dibelius püspök (korábban maga is a Hitvalló Egyház mozgalmának résztvevője) kiadta a jelszót: „Zurück zu 1933!” Ez természetesen nem egyszerű visszatérést jelentett, az lehetetlen is lett volna. A német protestantizmus most va-lójában beilleszkedett Németország (pontosabban egyelőre csak a Szövetségi Köz-társaság) fölzárkózásába a modern nyugati világhoz, és ezt a folyamatot nagyjából 1948-ig sikeresen végrehajtotta.

2.2. nyugAt és kelet között

De miért is kellett Németországnak 1945 után fölzárkóznia a nyugati világhoz?

Nem volt talán addig is része annak? Ez a kérdés a német „Sonderweg” problémáját, vele együtt pedig a német „Mitteleuropa” koncepcióját hozza be a képbe. A német különút meglétét (pozitív vagy negatív értelemben) föltételezők úgy vélik, hogy Né-metország a modern kor kezdetén, a nemzettéválás európai folyamatainak során, letért a többi nyugati országgal addig közös pályáról, s azok fejlődésével szemben próbálta meg kialakítani saját identitását. Ez azután egyrészt a német politikai fejlő-dés, de másrészt a német vallásfejlődés alakulásában is megjelenne szerintük. A to-vábbiakban azt kíséreljük meg – legalább röviden – megmutatni, hogy bár mindkét vonatkozásban reális mozzanatok támasztják alá a német Sonderweg meglétét, ez nem egy a Nyugaton kívüli abszolút különutat, hanem csak egy a Nyugaton belüli relatív különutat jelent. Ami egyben a Nyugattal elvileg szembeállított Mitteleuropa meglétének tagadását is jelenti.

A nemzettéválást illetően a fő érv az, hogy míg Nyugaton az ún. államnem-zet-koncepció, ezzel szemben Németországban a kultúrnemzet – Fichtétől kiindu-ló – koncepciója jutott érvényre, s futott ki végül a Volkstum elméletébe. Idézzük előszöris Karl W. Deutsch: Nationalism and Social Communication c. művének de-finícióit a nép, a nemzetiség, a nemzet és a nemzetállam fogalmairól: „A személyek egy nagyobb csoportját, amelyet egymást kiegészítő szokások és kommunikációs lehető-ségek kapcsolnak össze, nevezhetjük népnek.” A nemzetiség olyan nép, amely tagjai-nak viselkedése fölött valódi ellenőrzést gyakorol, s ha ez csoportszimbólumokban (group symbols) is megjelenik, beszélhetünk nemzetről. „Végül, ha nemzetiségük tagjai sikeresek, és egy új vagy régi államszervezetet tudnak a szolgálatukba állí-tani, ezután a nemzet szuverénné válik, s egy nemzetállam alakul ki.” (Deutsch:

70, 78-79.) Friedrich Meinecke elmélete az ún. kultúrnemzet és az ún. államnem-zet különbségéről és kapcsolatáról (lásd Weltbürgertum und Nationalstaat, 1907, c.

műve 1. könyvében az 1. és 2. fejezetet) valójában nem sokban tér el ettől. Meinecke szerint a nemzeteket első megközelítésben úgy lehet fölfogni, mint történelmileg létrejött nagy életközösségeket, melyek egységét a közös lakóhely illetőleg a közös származás vagy keveredés, a közös nyelv és a közös szellemi élet, s a közös állami vagy szövetségi politikai berendezkedés biztosítja. Ez azonban természetesen nem jelenti, hogy minden nemzetnek minden itt fölsorolt jellegzetességgel föltétlenül rendelkeznie kellene vagy lehetne, és Meinecke két alaptípust különböztet meg:

egyfelől a kultúrnemzetet (Kulturnation), amelynél a közösség elsősorban a közösen megélt kultúrjavakon alapszik, másfelől az államnemzetet (Staatsnation), amelynél a közösség alapja a történelmileg kialakult közös politikai alkotmány. Ezek az alap-típusok azonban átmehetnek, és át is mennek egymásba. Vannak nemzetek, ame-lyek szinte már a kezdetektől államnemzetek és kultúrnemzetek is voltak (mint Franciaország vagy Anglia), előfordulhat, hogy egy államnemzet elveszíti állami lé-tét, s mint kultúrnemzet létezik tovább (mint egyidőben Lengyelország), s vannak kultúrnemzetek, amelyek sikerrel harcolják ki maguknak a továbbiakban egy állam-nemzet státusát (például Olaszország és Németország). Meinecke szerint továbbá mind a kultúrnemzetnek, mind pedig az államnemzetnek volt egy korai fejlődési szakasza, amikor az államnemzet még tényleges tartalom nélkül, a kultúrnemzet pedig csak mintegy vegetatíve exisztált. S a nemzeti lét tényleges kiképződése már-most éppen abban állt, hogy az állami keretek kulturális tartalmakkal telítődtek, a kultúrjavak pedig állami keretekre tettek szert. E folyamatban az adott állam-nemzeti tényezők segítették a kultúrnemzet kialakulását, a kultúrállam-nemzeti érté-kek pedig előmozdították az államnemzet kiképződését. Meinecke elméletéből így végülis az következik, hogy egy nemzet „normális“ létezése mind a kultúrnemzet, mind pedig az államnemzet létmódját föltételezi. (Ld. Meinecke: 1 sk., 20 sk.)

A modern kor kezdetén Németország annyiban tért el a nyugati fejlődéstől, hogy nem létezett benne olyan központosító politikai erő, mely az államnemzeti fejlődés irányában radikálisan föl tudott volna lépni. Az ún. feudális anarchiát Angliában vagy Franciaországban a királyok vagy minisztereik erőszakos, mondhatni zsarnoki eszközökkel fölszámolták, de Németországban a császári méltóságban föloldódott német királyi hatalom elvesztette a lehetőségét egy ilyen folyamat véghezvitelére, így ott csak helyi, tartományi zsarnokságok jöhettek létre. Németország tehát nem

„eltért”, hanem lemaradt az általános nyugati fejlődéstől. Központi hatalom hiá-nyában a kultúrnemzeti létből az államnemzetibe való átmenetet csak valamelyik részállam hajthatta végre: a történelmi körülmények alakulása folytán ez végülis Poroszország lett. Egy magán Németországon belül is elmaradott állam, amely

azonban erős reformációs hagyománnyal bírt és erős fölvilágosult államrezont tett a magáévá. Ez Németországban még abban az időben is a haladást jelentette, ami-kor a Nyugat már túl volt a reformációs és a fölvilágosult abszolutizmusok ami- korsza-kán. A fölvilágosult porosz reformpártot 1800 körül Kant és Goethe azon eszméje befolyásolta, miszerint az állam csak akkor valódi, ha a jog eszméje irányítja. A reformer Stein báró elképzelése a közösségek testületi önállósága és egyfajta képvi-seleti rendszer volt, ahol a választójogot alacsony cenzushoz kötötték, a polgárjogok pedig ettől függetlenek voltak. Ezt folytatta azután Hardenberg tartományi-rendi elképzelése. (Ld. Huber: 121, 174-175, 291 sk., 307.) Erich (később: Eric) Voegelin (akkor bécsi professzor), Der autoritäre Staat c. könyve (1936) az osztrák monarchia jellemző vonásának az „adminisztratív” jelleget tartja, s ennek kapcsán idézi föl Stein elképzeléseit (szemben az ekkor már létező fasizmussal és nemzetiszocia-lizmussal, ahol állam és nemzet úgymond totális szubsztanciák, de a „totalitás”

csak egy spekulatív forma egyén és közösség viszonyára) a Goethe által is értékelt állampolgári tartásról, messzemenő önigazgatásról és az ügyekben való növekvő részvételről (ld. Voegelin, Staat: 23 sk., 55 sk.). Korábbi művében: Über die Form des amerikanischen Geistes (1928, két év amerikai ösztöndíj nyomán) már megálla-pította, hogy az amerikai (tipikusan nyugati) szellem döntő kategóriája a „nyitott én” (das offene Ich), melynek jellemzője, hogy mindenkinek nagyon sok ismerőse és barátja van; magátólértetőség és formalitásnélküliség jelenik meg a személyes kapcsolatokban, valamint fölvilágosító és segítő készség egymás iránt; szervezett társadalmiság klubokban, bizottságokban, vacsorákon, előadásokon; nyílt beszéd futó ismeretségek esetén is akár intimitásokról. Társadalmi kapcsolataiban a nyi-tott én nem misztifikál, intellektualizmusa nem légüres térben mozog, s az ana-litikus jogtan mellett jellemző rá egy sajátos kapcsolat Istenhez: „Az istenfölfogás telítve van a személyes közelségre, kommunikációra, intimitásra való igénnyel egy olyan Isten iránt, aki minden vonásában az emberhez hasonlatos, csupán nagyobb nála.” (Voegelin, Geist: 7 sk.) Ha Voegelin nem is mondja kifejezetten, nyilvánvaló, hogy egy ilyen vallásosság a lutheránizmusban csak csíraformában megjelenni tu-dott, tényleges kibontakozása a kálvinizmusban ment végbe. Németország politikai elmaradottsága tehát azzal is összefüggött, hogy a lutheránus kezdeményeket nem sikerült egy kálvinista jellegű fejlődés irányában továbbvinni.

A Mitteleuropa-koncepciót itt csak röviden említem, mivel részletesen fog-lalkoztam vele Középeurópa-könyvemben. Az az állítás, hogy Németországban Luther és Kant szelleme vált az állam szellemévé, s hogy ennek következtében a német-angol kultúrharc két világkorszak (Weltalter) közti harc is (ld. Mühlestein:

32, 46), teológusoknál is megjelent. Közülük Adolf Bolliger két 1915-16-os röpira-tát idézem, mivel ő, mint Zürich-Neumünster lelkésze, nem vádolható a „német

70, 78-79.) Friedrich Meinecke elmélete az ún. kultúrnemzet és az ún. államnem-zet különbségéről és kapcsolatáról (lásd Weltbürgertum und Nationalstaat, 1907, c.

műve 1. könyvében az 1. és 2. fejezetet) valójában nem sokban tér el ettől. Meinecke szerint a nemzeteket első megközelítésben úgy lehet fölfogni, mint történelmileg létrejött nagy életközösségeket, melyek egységét a közös lakóhely illetőleg a közös származás vagy keveredés, a közös nyelv és a közös szellemi élet, s a közös állami vagy szövetségi politikai berendezkedés biztosítja. Ez azonban természetesen nem jelenti, hogy minden nemzetnek minden itt fölsorolt jellegzetességgel föltétlenül rendelkeznie kellene vagy lehetne, és Meinecke két alaptípust különböztet meg:

egyfelől a kultúrnemzetet (Kulturnation), amelynél a közösség elsősorban a közösen megélt kultúrjavakon alapszik, másfelől az államnemzetet (Staatsnation), amelynél a közösség alapja a történelmileg kialakult közös politikai alkotmány. Ezek az alap-típusok azonban átmehetnek, és át is mennek egymásba. Vannak nemzetek, ame-lyek szinte már a kezdetektől államnemzetek és kultúrnemzetek is voltak (mint Franciaország vagy Anglia), előfordulhat, hogy egy államnemzet elveszíti állami lé-tét, s mint kultúrnemzet létezik tovább (mint egyidőben Lengyelország), s vannak kultúrnemzetek, amelyek sikerrel harcolják ki maguknak a továbbiakban egy állam-nemzet státusát (például Olaszország és Németország). Meinecke szerint továbbá mind a kultúrnemzetnek, mind pedig az államnemzetnek volt egy korai fejlődési szakasza, amikor az államnemzet még tényleges tartalom nélkül, a kultúrnemzet pedig csak mintegy vegetatíve exisztált. S a nemzeti lét tényleges kiképződése már-most éppen abban állt, hogy az állami keretek kulturális tartalmakkal telítődtek, a kultúrjavak pedig állami keretekre tettek szert. E folyamatban az adott állam-nemzeti tényezők segítették a kultúrnemzet kialakulását, a kultúrállam-nemzeti érté-kek pedig előmozdították az államnemzet kiképződését. Meinecke elméletéből így végülis az következik, hogy egy nemzet „normális“ létezése mind a kultúrnemzet, mind pedig az államnemzet létmódját föltételezi. (Ld. Meinecke: 1 sk., 20 sk.)

A modern kor kezdetén Németország annyiban tért el a nyugati fejlődéstől, hogy nem létezett benne olyan központosító politikai erő, mely az államnemzeti fejlődés irányában radikálisan föl tudott volna lépni. Az ún. feudális anarchiát Angliában vagy Franciaországban a királyok vagy minisztereik erőszakos, mondhatni zsarnoki eszközökkel fölszámolták, de Németországban a császári méltóságban föloldódott német királyi hatalom elvesztette a lehetőségét egy ilyen folyamat véghezvitelére, így ott csak helyi, tartományi zsarnokságok jöhettek létre. Németország tehát nem

„eltért”, hanem lemaradt az általános nyugati fejlődéstől. Központi hatalom hiá-nyában a kultúrnemzeti létből az államnemzetibe való átmenetet csak valamelyik részállam hajthatta végre: a történelmi körülmények alakulása folytán ez végülis Poroszország lett. Egy magán Németországon belül is elmaradott állam, amely

azonban erős reformációs hagyománnyal bírt és erős fölvilágosult államrezont tett a magáévá. Ez Németországban még abban az időben is a haladást jelentette, ami-kor a Nyugat már túl volt a reformációs és a fölvilágosult abszolutizmusok ami- korsza-kán. A fölvilágosult porosz reformpártot 1800 körül Kant és Goethe azon eszméje befolyásolta, miszerint az állam csak akkor valódi, ha a jog eszméje irányítja. A reformer Stein báró elképzelése a közösségek testületi önállósága és egyfajta képvi-seleti rendszer volt, ahol a választójogot alacsony cenzushoz kötötték, a polgárjogok pedig ettől függetlenek voltak. Ezt folytatta azután Hardenberg tartományi-rendi elképzelése. (Ld. Huber: 121, 174-175, 291 sk., 307.) Erich (később: Eric) Voegelin (akkor bécsi professzor), Der autoritäre Staat c. könyve (1936) az osztrák monarchia jellemző vonásának az „adminisztratív” jelleget tartja, s ennek kapcsán idézi föl Stein elképzeléseit (szemben az ekkor már létező fasizmussal és nemzetiszocia-lizmussal, ahol állam és nemzet úgymond totális szubsztanciák, de a „totalitás”

csak egy spekulatív forma egyén és közösség viszonyára) a Goethe által is értékelt állampolgári tartásról, messzemenő önigazgatásról és az ügyekben való növekvő részvételről (ld. Voegelin, Staat: 23 sk., 55 sk.). Korábbi művében: Über die Form des amerikanischen Geistes (1928, két év amerikai ösztöndíj nyomán) már megálla-pította, hogy az amerikai (tipikusan nyugati) szellem döntő kategóriája a „nyitott én” (das offene Ich), melynek jellemzője, hogy mindenkinek nagyon sok ismerőse és barátja van; magátólértetőség és formalitásnélküliség jelenik meg a személyes kapcsolatokban, valamint fölvilágosító és segítő készség egymás iránt; szervezett társadalmiság klubokban, bizottságokban, vacsorákon, előadásokon; nyílt beszéd futó ismeretségek esetén is akár intimitásokról. Társadalmi kapcsolataiban a nyi-tott én nem misztifikál, intellektualizmusa nem légüres térben mozog, s az ana-litikus jogtan mellett jellemző rá egy sajátos kapcsolat Istenhez: „Az istenfölfogás telítve van a személyes közelségre, kommunikációra, intimitásra való igénnyel egy olyan Isten iránt, aki minden vonásában az emberhez hasonlatos, csupán nagyobb nála.” (Voegelin, Geist: 7 sk.) Ha Voegelin nem is mondja kifejezetten, nyilvánvaló, hogy egy ilyen vallásosság a lutheránizmusban csak csíraformában megjelenni tu-dott, tényleges kibontakozása a kálvinizmusban ment végbe. Németország politikai elmaradottsága tehát azzal is összefüggött, hogy a lutheránus kezdeményeket nem sikerült egy kálvinista jellegű fejlődés irányában továbbvinni.

A Mitteleuropa-koncepciót itt csak röviden említem, mivel részletesen fog-lalkoztam vele Középeurópa-könyvemben. Az az állítás, hogy Németországban Luther és Kant szelleme vált az állam szellemévé, s hogy ennek következtében a német-angol kultúrharc két világkorszak (Weltalter) közti harc is (ld. Mühlestein:

32, 46), teológusoknál is megjelent. Közülük Adolf Bolliger két 1915-16-os röpira-tát idézem, mivel ő, mint Zürich-Neumünster lelkésze, nem vádolható a „német

imperializmus” kiszolgálásával. A Weltkrieg und Gottesreich Anglia szemére veti a gyarmatosítást Írországtól Indiáig és a búr háborúkig; s azt is, hogy már a hét-éves háború során megmutatta, hogyan játssza ki egymás ellen a kontinens népeit (ld. Bolliger, Weltkrieg: 126). Kétségbeesetten tiltakozik az elképzelés ellen, hogy hazája netán az Antanthoz csatlakozzon, hiszen Svájcban számosan és újságok is Antant-barátok, s ennek diplomáciája már Svájcra is hálót vetett: „[Ó]va intek min-den igaz Eidgenossent: óvják magukat, óvjanak bennünket” egy Németország elleni háborútól, mivel ez „olyan szégyen lenne, melyet az Aare évszázadokig nem tudna lemosni.” (Uo.: 190.) Hiszen, mondja Bolliger a kultúrnemzet-koncepció szellemé-ben, „wir mit den Deutschen eines Stammes und eines Bluts sind” (uo.: 199). A Deutschlands Recht vitairat, a francia protestánsok vitairatának visszautasítása. (A francia választ, mely szerint Németország és Ausztria szövetsége, a Mitteleuropa túlhatalma veszélyt jelent Európára, mellékletben közli.) Leszögezi, hogy a fegyve-res semlegesség mellett a svájciaknak szellemileg nem kell semlegesnek marad-niuk, és – ezúttal a francia gyarmatosítás bírálata mellett – joggal utal rá, hogy Franciaország és Anglia demokráciái (is) régóta készültek a háborúra, ami szintén megfelel a Mitteleuropa-koncepció szellemiségének: az orosz barbárság mellett a nyugati civilizáció elutasításának.

Ez a koncepció később szintén a nemzetiszocializmusban futotta ki magát – a veszélyt nem mindenki ismerte föl idejekorán. Mindenesetre közéjük tartozott Richard N. Coudenhove-Kalergi, a Pan-Europa koncepció kidolgozója. Programadó könyve (1923) megismétel még – finomabb formában – bizonyos elemeket a kon-kurens Mitteleuropa-elméletből. Eszerint „az orosz katonai diktatúra szkillája és az amerikai fináncdiktatúra karibdisze között csak keskeny út vezet a jobb jövőbe”, ti.

Pán-Európa útja (ld. Coudenhove, Paneuropa: x-xi). A közép-európai, osztrák és né-met hagyomány más formában is megjelenik nála: „A bolsevizmus úgy viszonyul a szocializmushoz, mint az iszlám a kereszténységhez; […] ez a férfias, a szociálde-mokrácia a nőies formája a marxizmusnak. […] A korábbi közösség előnyeit össze kell kötnünk az új szabadság előnyeivel.” (Uo.: 56, 113.) Hamarosan, még a húszas évek vége felé fölismeri a nemzetiszocialista veszélyt, s akkor apja, Heinrich köny-véhez: Das Wesen des Antisemitismus csatolja bevezetésként „Antisemitismus nach dem Weltkrieg” c. írását. Ebben többek között a következőket mondja: „Egy igazsá-gos társadalmi rendre vonatkozó követelések már a mózesi törvényekben és a prófé-táknál találhatók. Ez az akarat az egyenlőségre, a szociális igazságosságra tér vissza a XIX. században a szocializmus zsidó egyházatyáinál, mint Marx és Lassalle. […]

E forradalmi harcokban a zsidók heroizmusról tettek tanúságot, mely vallási mártí-romságában az inkvizíció idejére emlékeztet. […] A szocializmus és kommunizmus

E forradalmi harcokban a zsidók heroizmusról tettek tanúságot, mely vallási mártí-romságában az inkvizíció idejére emlékeztet. […] A szocializmus és kommunizmus